Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 04

mind a három tűzszerszámnak bir valamely alkotórészével. Ágyú lesz, mert
lőpor-üregének éppen olyan átmérője lesz, mint a csövének; kartács is
lesz, mert üres golyót fog röpíteni; mozsár is lesz, mert 90° szög alatt
állítják fel és minden visszaható erő kizárásával a szilárd földbe
megingathatlanul áll és a lövegre irányítja minden kiröpítő erejét.
– Elfogadjuk! Elfogadjuk! – viszonzák a bizottság tagjai.
– Még csak egy szerény megjegyzést koczkáztatok, mondá Elphiston, – a
kartács-ágyú-mozsár vontcsövű lesz-e?
– Nem, – felelé Barbicane, – nem, nekünk rendkivül nagy kezdő-sebességre
van szükségünk, s önök jól tudják, hogy a golyó a vontcsövű ágyúkból
kisebb sebességgel lódul ki, mint a sima csövüekből.
– Helyes!
– Végre elkészült az ágyú, – ismétlé Maston.
– Még nem egészen, – felelé az elnök.
– Ugyan miért nem?
– Mert még nem tudjuk, hogy minő anyagból öntessük.
– Állapítsuk meg haladéktalanul!
– Éppen most akartam előállani egy indítványnyal.
A bizottság négy tagja egy-egy tuczat sandwichot nyelt el s reá öblített
egy-egy üst theát, aztán kezdődött újra az értekezlet.
– Derék társaim, – kezdé Barbicane, – a mi ágyúnknak szerfölött
tartósnak, rendkívül keménynek kell lennie, hogy a tűz meg ne olvaszsza,
fel ne oldja, s a savak hatása alatt meg ne meszesedjék.
– Kétségen kívül ilyennek kell lennie, – viszonzá az őrnagy, – s
minthogy nekünk igen tetemes érczre van szűkségünk, bizonyára nem lesz
nehéz dolog a választás.
– Nos hát akkor én a mi Columbiadunk számára az eddig ismert legjobb
öntvényt hozom javaslatba: száz rész rezet, tizenkét rész ónt és hat
rész bronzot, – mondá Morgan.
– Barátaim, – szólott Barbicane, – megengedem, hogy ez a keverék
kitünőnek bizonyult, de jelen esetben igen költséges és roppant nehéz
volna az alkalmazásban. Azért úgy vélem, kitünő, de nem nagyon drága
anyagot kell választanunk, pl. az öntött vasat. Nem gondolná, őrnagy?
– Tökéletesen igaza van, – viszonzá az őrnagy.
– Az öntött vas tényleg tízszer kevesebbe kerül, mint a bronz, könnyen
önthető, a föld-formába egyszerűen beleömlik, gyorsan kezelhető; pénz-
és időkimélet egyszerre. Azonkívül kitünő anyag; emlékszem, hogy a
háború alatt Atlanta ostroma alkalmával öntött vasból készült ágyúkból
öt percznyi szünetekkel ezer lövést tettek, a nélkül, hogy valami kár
esett volna bennök.
– Mégis az öntött vas könnyen szétreped, – veté közbe Morgan.
– Igaz, de minő ellenálló ereje van; egyébiránt teszek róla, hogy a
miénk szét ne repedjen.
– Hiszen egy derék embernek is szétrepedhet valamely gyártmánya, –
jegyzé meg Maston jelentőséggel teljesen.
– Minden bizonynyal, – viszonzá Barbicane. – Kérném a mi érdemes
titkárunkat, hogy egy öntött vasból gyártott ágyúnak a súlyát
kiszámítani sziveskedjék, a mely 900 láb hosszú, belső átmérője 9 láb és
6 láb vastag falai vannak.
– Rögtön, – válaszolt Maston J. T.
És, mint a minap, csodálatos gyorsasággal felállította tételeit s egy
percz mulva így szólott:
– Ennek az ágyúnak 68,040 tonna (68.040,000 kilogramm) súlya lesz.
– És mennyibe fog kerülni, ha fontját két centimesre becsüljük?
– 2.510,701 dollár (13 millió 608,000 franc).
Maston, az őrnagy és a tábornok aggodalmas arczczal tekintettek
Barbicanera.
– Nos, uraim! – mondá az elnök, – ismétlem önöknek még egyszer azt, a
mit tegnap kijelentettem, ne féljenek: milliókban nem lesz hiány.
Elnöküknek e megnyugtatására a bizottság feloszlatta a gyülést,
minekutána a harmadik gyülésre a következő estét a jelölte ki.


KILENCZEDIK FEJEZET. A lőpor kérdése.
Hátra volt még a lőpor kérdése. A közönség feszült várakozással nézett
ennek az értekezletnek elébe. Minekutána a löveg vastagságát és az ágyú
hoszszát megállapították, most az volt a kérdés, hogy mennyi lőporra
volna szükség, hogy a kellő röpítő-erőt megadja a lövegnek. Erre a
rettenetes erőre, mely fölött azonban uralkodik az ember, az a feladat
várt, hogy hallatlan mértékben érvényesüljön.
Általánosan elfogadták, sőt bizonyos örömmel, hogy a lőport a XIV.
században egy Schwarcz nevű szerzetes találta fel, a ki e fölfedezésért
életével adózott. Most azonban teljesen lerontották ezt a balhitet s a
középkori mesék világába utasították. A lőport nem találta fel senki; a
görögtűzből vette eredetét, a mely szintén kén és salétrom keveréke.
Csakhogy ezek a keverékek azóta a szétfolyókból a szétrobbanóba mentek
át.
No de, ámbátor a tudósok tisztázták ezt a tévedést, mégis kevés ember
tudja megitélni a lőpornak mechanikai erejét. Pedig tudnunk kell ezt,
hogy a bizottság által tárgyalandó kérdés fontosságát méltányolhassuk.
Egy liter lőpornak a súlya két font (900 gramm), ha felrobban 400 liter
gázt fejleszt; ha ez a gáz szabad levegőn van, 2400 fok hőmérsék hatása
alatt, akkor 4000 liternyi térfogatot tölt be. E szerint a lőpor
területe az általa kifejlesztett gáz területéhez úgy viszonylik, mint 1:
4000. Ebből megitélhetjük e gáznak rettenetes feszítő erejét, ha
4000-szerte kisebb helyre szorul be.
Ezt jól tudták a bizottság tagjai, midőn másnap összegyültek. Barbicane
átadta a szót Elphiston őrnagynak, ki a háború alatt lőpor-igazgató
volt.
– Kedves társaim, – mondá a kitünő vegyész, – csalhatatlan számokkal
kezdem előterjesztésemet, hogy ezt vehessük alapul. Azt a 24-fontost,
melyről minap tiszteletre méltó barátunk, Maston, oly költői
elragadtatással beszélt, csak 16 font lőpor rőpítette ki az ágyú
torkából.
[Illustration: A LŐPOR FELTALÁLÁSA.]
– Megbizhatunk ebben a számban? – kérdé Barbicane.
– Teljesen, – viszonzá az őrnagy. – Az Armstrong ágyúnak 75 font lőporra
van szüksége, hogy 800 fontos golyót lódítson ki és a
Rodman-Columbiadnak csak 160 fontra, hogy féltonnás golyóit hat
mérföldre zúdítsa. Ezekben a tényekben nem lehet kételkednünk; a
tüzér-választmány jegyzőkönyvéből merítettem.
– Egészen helyes, – szólott közbe a tábornok.
– Nos tehát, – folytatá az őrnagy, – vonjuk le a számokból a
következtetéseket: hogy a lőpor mennyisége a löveg súlyához viszonyítva
nem növekszik arányosan. Mert ha 24-fontos golyóhoz 16 font lőpor
szükséges, vagy más szavakkal: ha a közönséges ágyúknál a felhasznált
lőpor a löveg súlyának 2/3-da, úgy e viszony nagyon változó. Számítsák
ki önök, s meg fognak róla győződni, mert hiszen egy féltonnás golyónak
nem 333 font lőporra, hanem csak 160 fontra van szüksége.
– Mire akar ebből következtetni? – kérdé az elnök.
– Ha ön ez elméletet a végsőkig alkalmazza, – jegyzé meg Maston, – úgy
arra az eredményre jut, hogy kellő súlyú golyóknak egyáltalában semmi
lőporra sincs szükségök.
– Az én Maston barátom még a legkomolyabb dolgoknál sem tud el lenni
tréfa nélkül – viszonzá az őrnagy – ámde legyen nyugodt; nemsokára olyan
mennyiségű lőport hozok javaslatba, hogy avval az ön tüzéri önérzete is
beéri. Én csak azt akarom itt felemlíteni, hogy a háború alatt használt
legnagyobb ágyúknál is a lőpor – tapasztalatunk szerint – csak
tizedrésznyire volt olyan nehéz, mint a golyó.
– Ez a tény egészen pontos, – mondá Morgan. Mielőtt azonban a szükséges
lőpornak mennyiségét határoznók meg, helyén valónak tartanám, hogy e
lőpor minéműségét állapítsuk meg.
– Durvaszemű lőport fogunk használni, – viszonzá az őrnagy, gyorsabban
ég el, – mint a finomszemű.
– Minden esetre, – jegyzé meg Morgan, – de nagyon romboló és esetleg
megrontja az ágyúcsövet.
– Megengedem. Ámde a mi hosszabb használatra szánt ágyúknál el nem
viselhető, a mi Columbiadunkra nem vonatkozhatik. Robbanástól nem kell
félnünk, arra viszont feltétlenül kell számítanunk, hogy a lőpor azonnal
tüzet fogjon, hogy mechanikai hatása teljes mértékben érvényre jusson.
– Több gyujtó-nyilást furhatnánk, hogy egyszerre több helyen süssük el,
– vélekedék Maston.
– Minden bizonynyal, csakhogy az által megnehezítjük a kezelést, – mondá
Elphiston. Azért én a durvaszemű lőpor mellett maradok, mert ennél a
nehézségeket elkerülhetjük.
– Nem bánom, – viszonzá a tábornok.
– Rodman az ő Columbiadjának töltésére, – folytatá az őrnagy, – olyan
durvaszemű lőport vesz, mint a gesztenye, ezeket fűzfaszénből készítette
és öntött vas üstökben szárította ki. Ez a lőpor keményszemű és fényes
volt, nem mázolta be a kezet, nagy mértékben tartalmazott hydrogent és
oxigent, egy pillanat alatt meggyuladt és – bár nagyon vehemens volt, –
nem rontotta meg a tűzkamrát.
– Ejnye, nekem úgy tetszik, – veté közbe Maston, – hogy nem is kell
rajta a fejünket törnünk, s meg van már a választás.
– Ha ugyan ön nem ajánl inkább aranyszemű lőport, – viszonzá mosolyogva
az őrnagy, miért is őt lobbanékony természetű társa vaskampójával
megfenyegette.
Mindeddig Barbicane nem vett részt a vitában. Engedte, hogy beszéljenek
s ő csak hallgatta. Bizonyára meg volt neki a maga eszméje. Csupán ezt
jegyezte meg:
– És mennyi lőport ajánl ön, barátom?
A Gun-club három tagja egy ideig egymásra nézett.
– 200,000 fontot, – mondá Morgan.
– 500,000-et, – toldá meg az őrnagy.
– 800,000-et, – harsogott Maston.
Most az egyszer nem merészelte Elphiston avval vádolni társát, hogy
túllő a czélon. Mert tényleg arról volt szó, hogy egy 20,000 fontos
löveget röpítsenek a holdba és másodperczenkint 12,000 yardnyi
kezdő-sebességgel ruházták azt fel.
Rövid ideig hallgatás követte a három ajánlatot.
Végre Barbicane elnök töré meg a csendet.
– Derék társaim, – kezdé nyugodt hangon, – abból az alapgondolatból
indulok ki, hogy a mi ágyúnknak az ismert föltételek mellett határtalan
ellenálló erővel kell birnia. Azért tehát tiszteletreméltó Maston
barátunkat avval a kijelentéssel lepem meg, hogy számításában kissé
bátortalan volt, mert ime én a 800,000 fontot megkétszerezem.
– 1.600,000 font? – kiáltott Maston és felugrott a székéről.
– Sem több, sem kevesebb.
– Hiszen akkor vissza kell térnünk a félmérföldes ágyúra.
– Úgy van, – jegyzé meg az őrnagy.
– 1.600,000 font lőpor, – folytatá a bizottság titkára, – 22,000
köblábnyi tért foglal el. Minthogy azonban az ön ágyújának 54,000 köbláb
térfogata van, félig kell lőporral megtölteni, s akkor a cső nem lesz
elég hosszú arra, hogy a töltény feszítő ereje megfelelő röpítő erővel
hasson a lövegre.
Erre nem volt mit felelni. Mastonnak igaza volt. Barbicanere néztek.
– És mégis, – folytatá az elnök, – megmaradok e mellett. Gondolják meg
önök 1.600,000 font lőpor hat milliárd liter gázt fejleszt… Hat
milliárd!… Tudják mi ez?
– De hát mitévők leszünk akkor? – kérdé a tábornok.
– A dolog nagyon egyszerű: a lőpor terjedelmét csökkentjük, anélkül,
hogy e miatt feszítő ereje csorbát szenvedne.
– Jól van, de mi úton-módon?
– Elmondom, – viszonzá Barbicane.
Hallgatói majd elnyelték szemeikkel.
– Valóban igen egyszerű a dolog, – folytatá Barbicane, – hogy ezt a
lőpor-tömeget negyedrésznyi térfogatra szorítsuk össze. Önök ismerik azt
a csodálatos anyagot, mely a vegetabiliak elemi szövetét képezi: a
celluloset.
– Áh, értem már, kedves Barbicane, – mondá az őrnagy.
– Ezt az anyagot – folytatá az elnök – számos testben egészen tisztán
megtaláljuk, különösen a gyapotban, a mi nem egyéb, mint a gyapot-szárak
magvának szőre. A gyapot oxigensavval vegyítve kihült állapotban
szerfölött fel nem oldható, rendkivül gyulékony és módnélkül robbanékony
anyaggá változik. 1832-ben feltalálta egy franczia vegyész, Braconnot a
neve, ezt az anyagot «xyloidin»-nek nevezte. Egy Pelouse nevű franczia
1838-ban tanulmányozta különféle tulajdonságait és végre 1846-ban
Schönbein a baseli egyetem chemiai tanára azt az ajánlatot tette, hogy
lőpor helyett használják. Nos tehát, ez a lőpor az oxigentartalmú
gyapot.
– Vagyis pyroxyle, – viszonzá Elphiston.
– Vagyis lőgyapot, – jegyzé meg Morgan.
– Hát amerikai szó nincs e találmány elnevezésére? – kiáltott fel Maston
J. T. élénk nemzeti önérzettel.
– Sajna, nincs, – felelt az őrnagy.
– No de mégis Maston megvigasztalására elmondom, hogy egyik
polgártársunk buzgólkodása a cellulose tanulmányozásával összefügg; mert
a collodium, a fényképirásnak ez a legfontosabb segítő-eszköze,
egyszerűen alkohollal telített ætherben feloldott pyroxyle és ezt
Maynard találta fel, a mikor Bostonban orvostanhallgató volt.
– No hát, éljen Maynard és a lőgyapot! – riongott viharos lelkesedéssel
a Gun-club titkára.
– Visszatérek a pyroxylre, – folytatá Barbicane, – önök ismerik azokat a
tulajdonságait, a melyek őt reánk nézve olyan becsessé teszik; nagyon
könnyen lehet gyártani: a gyapotot tizenöt perczig füstölgő oxigensavba
áztatjuk, aztán hideg vizben kimossuk, megszáraztjuk s készen van.
– Valóban nagyon egyszerű, mondá Morgan.
– Továbbá a pyroxyle-t nem támadja meg a nedvesség, ez pedig a mi
szempontunkból igen fontos tényező, minthogy az ágyú megtöltése nehány
napi munkába kerül; meggyúl 170° mellett, nem 240 foknál és oly gyorsan
elég, hogy közönséges lőporon gyujtva meg, a lőpornak ideje sem marad
arra, hogy tüzet fogjon.
– Nagyszerű! – mondá az őrnagy.
– Csakhogy drágább, mint a lőpor.
– Az szóba sem jön! – kiáltott Maston.
– Végre a lövegnek négyszer akkora gyorsaságot kölcsönöz, mint a lőpor.
Továbbá ha súlyának tizedrészével egyenlő salétromsavat keverűnk hozzá,
terjeszkedő ereje jelentékenyen gyarapodik.
– Szükség lesz arra? – kérdé az őrnagy.
– Úgy hiszem, nem, – felelé Barbicane. Tehát 1.600,000 font lőpor
helyett 400,000 font lőgyapotot veszünk, s minthogy 500 lőgyapotat
minden veszély nélkül össze lehet szorítani 27 köblábnyi térbe: úgy ez
az anyag a Columbiadban 180 láb magasságnyira emelkedik. E szerint 700
lábnál magasabb űr áll rendelkezésére a golyónak az ágyúban, ezen át 6
millió liter gáznak röpítő ereje lódítja ki majd a hold felé.
Ekkor Maston nem uralkodhatott tovább háborgó érzelmein, egy golyó
röperejével veté magát barátja karjaiba, s ha bomba-szilárdan nem áll
vala Barbicane, bizonyosan összezúzza.
Így végződött a bizottság harmadik ülése. Barbicane és vakmerő társai, –
kik nem ismerték a lehetetlent, – megoldák a löveg, ágyú és lőpor
bonyolult kérdéset. Tervökkel elkészültek, még csak az volt hátra, hogy
megvalósítsák.
– Az mellékes, az csak gyerekjáték, – mondá Maston J. T.
_Az író jegyzete:_ Hogy Barbicane elnök ezen az értekezleten a collodium
feltalálását egy honfitársának tulajdonítja, tévedésen alapszik, a mit
Maston zokon ne vegyen; _két név_ rokonhangzásán alapul e tévedés.
Egy Maynard nevű bostoni tanuló 1847-ben foglalkozott ugyan avval az
eszmével, hogy a collodiumot a sebek gyógyításánál használja; de már
előbb, 1846-ban fedezte azt fel a franczia Menard Lajos, a ki szellemes
tudós, azonkivül festő, költő, filozófus, filologus és vegyész volt. –
_V. Gy._


TIZEDIK FEJEZET. Egy ellenség és 25 millió jó barát.
Az amerikai közönség a Gun-club tervét a legapróbb részletekig a
legélénkebb érdeklődéssel kisérte. Napról-napra leste a bizottság
értekezletét s a legnagyobb szenvedélylyel foglalkozott a
leglényegtelenebb előkészülettel is, mely a hatalmas vállalatra
vonatkozott. A szám-kérdéseket, a mechanikai nehézségeket, melyek
megoldásra vártak, lázas figyelemmel kisérte.
Ámbátor egy álló esztendő kellett ahhoz, hogy a munkához hozzáfogjanak s
azt befejezzék, mégis az érdeklődésnek mind újabb meg újabb
nyilvánulásai betölték bőségesen azt az időt: az ágyúfúrásra választandó
hely, az öntőforma elkészítése, a Columbiad öntése, a szerfölött
veszedelmes megtöltés, mindez busás anyagot szolgáltatott a nép
kiváncsiságának. Ha majd a löveget kilövik, egy fél percz lefolyása
alatt csakugyan eltünik-e szemök elől; mi lesz vele, mi vár reá a
végtelen ürben, miképpen jut a holdba, bezzeg kevés embernek jut
osztályrészeül, hogy saját szemeivel láthassa. Azért az előkészületek, s
a kivitel pontos részletei csakugyan igénybe vették az igazi
érdeklődést.
Ezen közben a vállalatnak tisztán tudományos vonzóerejét igen nagy
mértékben fokozta egy mellékkörülmény.
Barbicanenak terve egy legio barátot és bámulót szerzett, de ha még oly
tiszteletteljes és még oly rendkivüli volt is ez a tetszés: általános
nem lehetett. Egyetlen egy ember akadt az Egyesült-Államokban, a ki
fölemelte tiltakozó szavát a Gun-club terve ellen és minden alkalommal
hevesen megtámadta. Barbicane, – mert ilyen az emberi természet, – ez
egyetlen ellenkezés iránt érzékenyebb volt, mint az általános tetszés
iránt fogékony.
Pedig jól tudta okát ennek a kiirthatatlan ellenkezésnek, ennek az
egymagára szorítkozó ellenséges érzületnek kútforrását: tudta, hogy a
személyes féltékenység és becsvágy melyik forrásából buzgott elő már
régebb idő óta.
A Gun-club elnöke sohasem látta e makacs ellenségét; bizonyára
szerencse, mert ha e két férfiú szemtől-szembe kerül: szomorú
következményei lesznek. A vetélytárs éppen olyan tudós volt, mint
Barbicane, büszke, vakmerő, erőszakos, határozott akaratú férfiú: igazi
yankee. A neve: Nicholl kapitány, lakott Philadelphiában.
Mindenki tudja, hogy a szövetség-háború alatt a löveg és a hajó-pánczél
között bámulatra méltó küzdelem fejlődött ki: az egyiknek az volt a
rendeltetése, hogy a másikat átfúrja, a másiknak pedig az, hogy ne
hagyja magát. Ennek az lőn a következménye, hogy a két világrész
tengerészete nemzeti átalakuláson ment keresztül. A golyó és a vaspánt
hallatlanul elkeseredett élet-halál harczot vívtak, egyik nagyságban,
másik vastagságban gyarapodott napról-napra. A rettenetes ágyúkkal
felszerelt hajók áthatolhatatlan pánczélvédeik mögül az ellenséges
tűzzel daczoltak. A Merrimac, Monitor, Ram-Tenesse, Weckausen[8]
ellenséges lövegek ellen védve, rengeteg nagy golyókat röpítettek. Azt
tették másokkal, a mit maguknak nem kivántak az egész hadtudománynak
erkölcsi igazság híjával levő alapelve értelmében.
[Illustration: NICHOLL KAPITÁNY.]
Ha Barbicane a lövegek öntéséről volt híres, éppen oly névre tett szert
Nicholl a pánczélkovácsolásban. Éjjel-nappal golyót öntött az egyik
Baltimoreban, pánczélt kovácsolt a másik Philadelphiában: az eszméknek
ellentétes áramlata éltette az egyiket is, másikat is. Mihelyt Barbicane
egy új golyót talált fel, készen volt Nicholl egy új pánczéllal. A
Gun-club elnöke világéletében azon buzgólkodott, hogy lyukat fúrjon, a
kapitány pedig azon, hogy őt ebben megakadályozza. Ebből magyarázható
meg a folytonos féltékenység, mely később személyeskedővé lett. Nichollt
olybá képzelte Barbicane, mint egy áttörhetetlen pánczélt, melyen
hajótörést szenved minden fáradozása; viszont Barbicanet Nicholl olyan
lövegnek tartotta, mely őt keresztül-kasul fúrja.
Habár ez a két tudós ellentett irányban működött, mégis a geometria
minden tantétele daczára is végül egymásba ütköztek volna – a párviadal
terén. Szerencsére ez a két hasznos polgára a hazának 50–60 mérföld
távolságra laktak egymástól és barátaik annyi akadályt tudtak közéjük
gördíteni, hogy sohasem találkozhattak. Egy időben nem tudták, hogy a
kettő közül melyiké lesz a dicsőség, mégis úgy látszék, hogy a
pánczélnak kell útat nyitnia a golyó előtt. Ámde a szakavatott
itélőbirák is haboztak még az itélethozatalban. Az utolsó próbánál
Barbicane hengeralakú, hegyes végű golyói Nicholl pánczélaiban
fennakadtak; azt hitte a philadelphiai kovács, hogy övé a diadal és
vetélytársát megvetésével sujthatja, de midőn ez később hegyes golyók
helyett 600 fontos kartács gránátokat használt – bezzeg elszontyolodott
a kapitány. Valóban ezeknek a gránátoknak sikerült, – habár kisebb
sebességgel,[9] – a legjobb érczből készült pánczélt is szétroncsolni,
átlyukasztani és darabokra tördelni.
Midőn aztán a golyó győzelme biztosítottnak látszék és Nicholl egy új,
kovácsolt vasból gyártott pánczéllal elkészült, a harcz bevégződött.
Mestermű volt az, a világ mindenféle golyóival farkasszemet nézett. A
mester kivitette a washingtoni Polygonra[10] és a Gun-club elnökét
felszólította, hogy rombolja azt szét. A békekötés után Barbicane
egyáltalában nem állott reá a próbára.
Erre aztán azt ajánlotta a kapitány, hogy pánczélát ellenébe állítja
bárminő golyónak, a legképtelenebb lövéseknek, tömör, üres, hegyes végű,
gömbölyű golyóknak. Ámde az elnök rá sem hederített, egyáltalában nem
akarta sikerét koczkáztatni.
Nichollt annyira felingerelte ez a leirhatatlan makacsság, hogy
mindennemű előnynyel kisértetbe akarta hozni Barbicanet. Felajánlotta,
hogy pánczélát az ágyútól 200 yardnyira állítja fel. Barbicane megmaradt
a mellett, hogy nem kisérletez.
– Száz yardnyira?… Még hetvenötre sem.
– No hát ötvenre, – harsogott Nicholl az ő ujságaiban, – 25 yardnyira is
fölállítom s ráadásul én magam mögéje állok.
Barbicane azt felelteté, hogy még úgy sem hajlandó, ha Nicholl a pánczél
– elé áll.
Ez már teljesen kihozta sodrából Nichollt, sértegetni kezdett.
Kijelentette, hogy a gyávaság Barbicanetól el nem választható
tulajdonság; az olyan ember, a ki nem hajlandó egy ágyúlövést
megkoczkáztatni majdnem fél; általában a tüzérek, a kik manapság hat
mérföldről lődözgetnek, olyan okosak, hogy személyes bátorságukat
mathematikai itéletekkel pótoltatják; egyébiránt, ha valaki pánczéla
mögött nyugodtan várja be a lövést, éppen olyan bátorságra mutat, mintha
egy másik minden művészetét latba vetve ellövi a golyót.
[Illustration: A POLEMIZÁLÓ NICHOLL.]
Barbicane e gyülöletet lehelő nyilatkozatokra nem is felelt; talán nem
is vett róluk tudomást, mert nagy terve egészen lefoglalta.
Mikor hires indítványát a Gun-clubban megtette: Nicholl dühe tetőpontra
hágott. Jókora féltékenység is vegyült e gyülölségbe, mert tudta, hogy
nem tehet ellenében semmit. Ugyan mit is találhatott volna ki, a mi
túltesz ezen a 900 láb hosszú Columbiadon? Képzelhető-e olyan pánczél,
mely 30,000 fontos golyónak ellenáll? Nichollt az első pillanatban
leverte, megsemmisítette, összezúzta ez az «ágyúlövés»; később újra
feltápászkodott, s elhatározta, hogy bizonyító érveinek erejével
meghiusítja Barbicane tervét.
A Gun-club munkálatait tehát a legádázabbul megtámadta; írt egy rakás
levelet, melyeket az újságok szivesen közöltek. Tudományos eszközökkel
próbálta Barbicane művét tönkresilányítani. S mihelyt a hadjárat
folyamatban volt, mindennemű érvekkel előhozakodott; őszintén szólva
gyakran olyanokkal is, melyeknek csak látszólagos tartalma volt.
Mindenek előtt megostromolta Barbicane számításait. _A_ + _B_ alapján
igyekezett kimutatni, hogy Barbicane tételei hamisak, s avval vádolta,
hogy egy kukkot sem ért a ballisztikához. Egyéb tévedéseit nem érintve,
azt is kimutatta, hogy teljes lehetetlenség egy lövegnek
másodperczenkint 12,000 yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Erősen
állítá, az algebrára támaszkodván, hogy még ilyen kezdő-sebesség mellett
sem juthat egy löveg túl a légkörön! Húsz angol mérföldnyire is alig.
Még ennél is tovább ment. Tegyük fel, hogy megadatja a kellő sebességet,
ámde az 1.600,000 font lőpor által kifejlesztett gáz nyomásának az üres
löveg nem állhatna ellen; s ha még ezt is feltételezzük, de nem birná
meg azt a hőséget, hanem abban a pillanatban, mikor a Columbiadból
kiért, elolvadna, s mint tüzes eső reá hullana a meggondolatlan
nézősokaság fejére.
Barbicanenak e támadásokra egyetlen arczizma sem rándult meg, nyugodtan
folytatta megkezdett munkáját.
Erre aztán Nicholl más szempontból fogta fel a dolgot. A nélkül, hogy a
vállalat haszontalan voltát feszegette volna, úgy beszélt róla, mint
szerfölött veszedelmesről úgy a polgárokra nézve, kik ilyen kárhozatos
színjátéknak szemlélői lennének, valamint a szomszéd városokra nézve;
mert ha ez a golyó czélját el nem éri – a mi pedig lehetetlenség is –
úgy visszaesik a földre, s akkor súlyának megfelelőleg a gyorsaság
négyzetével gyarapodik nehézségben, s akkor jaj annak a helynek, hova
lezuhan. Ily körülmények között, a nélkül, hogy a szabad polgárok
jogaiba beleavatkoznánk, a kormánynak kellene lépéseket tenni, mert az
nem járja, hogy egy embernek a kedvtelése az összesnek biztonságát
veszélyeztesse.
Ebből kitetszik, hogy minő tulságokba sodródott Nicholl kapitány.
Véleményét nem osztotta senki: egymagára állt. Számba sem vették gonosz
jóslásait. Hadd ordítson kedvére, – mondák, – míg a tüdeje bírja. Olyan
ügynek védőjévé szegődött, mely már előre veszett ügy vala; hallották
kiabálását, de nem hallgatták meg, s így a Gun-club elnökének tisztelői
közül egyet sem hódított el. Ez pedig vetélytársának érveléset arra sem
tartotta méltónak, hogy megczáfolja.
1. Arra, hogy a Gun-club vállalatához szükséges
pénz nem gyül be, fogadok 1000 dollárba
2. Arra, hogy 900 láb hosszú ágyút önteni nem lehet,
s így nem sikerülhet, fogadok 2000 «
3. Arra, hogy a Columbiadot nem lehet megtölteni, s
hogy a lőgyapot a löveg nyomása alatt magától
meggyulad, fogadok 3000 «
4. Arra, hogy a Columbiad az első lövésnél
szétpukkan, fogadok 4000 «
5. Arra, hogy a löveg nem fog hat mérföldnyire sem
röpülni, s a kilövetés után nehány másodpercz
mulva visszaesik a földre, fogadok 5000 «

Minekutána látta Nicholl, hogy egészen sarokba szorították, s még arra
sem adódik alkalom, hogy ügyét személyesen védje, elhatározta, hogy a
pénzével áll elő. Ezért Richmond Enquirer-jében egy rakás fogadást
ajánlott fel, melyek a számok fokozatosságához képest így következének:
Ebből kitetszik, hogy a kapitány legyőzhetetlen makacsságától hajtva,
tekintélyes összeget, – összesen 15,000 dollárt – tett koczkára.
A fogadás tételeinek jelentékeny volta daczára május 19-dikén egy
lepecsételt levelet kapott, melynek hatalmas lakonikus tartalma így
hangzik:
«Baltimore, október 18.
Tartom.
Barbicane.»


TIZENEGYEDIK FEJEZET. Florida vagy Texas?
No de még hátra volt egy kérdés eldöntése: a kisérlethez alkalmas helyet
kelle választani. Az observatorium ajánlata szerint a zenithre kell majd
irányítani az ágyút; ámde a hold csak 0° és 28° szélességi fok között
eső helyen jut a zenith-pontra, más szavakkal, elhajlási foka 28. Arról
volt szó, hogy egészen pontosan meghatározzák a helyet, a hol a rengeteg
Columbiadot önteni kell.
Midőn a Gun-club október 20-dikán közgyülést tartott, Barbicane elhozta
a gyülésre Belltropp C.: «Az Egyesült-Államok» kitünő térképét. Ámde
Maston J. T. anélkül, hogy időt engedett volna neki arra, hogy ezt a
térképet kiteregesse, az ő szokott erőszakosságával szót kérvén,
ilyeténképpen beszélt:
– Tiszteletre méltó társaim! A ma szőnyegre kerülendő tárgynak igazi
nemzeti érdeke van, s azért alkalmat szolgáltat nekünk arra, hogy
hazaszeretetünknek jó adag kifejezést adjunk.
A Gun-club tagjai egymásra meredtek, mert nem fogták fel észszel, hogy a
szónok mire czéloz.
– Nincs önök között senki, a ki kevésre becsülné a dicsőséget és az
Unionak jogában áll követelni azt, hogy a Gun-club rémítő ágyúját a maga
kebelében rejtse. A jelen körülmények szerint tehát – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Derék, Maston, – szakítá félbe az elnök.
– Engedje meg, – folytatá a szónok, – hogy eszmémet kifejtsem. A jelen
körülmények között olyan helyet kell választanunk, a mely az
egyenlítőhöz közel fekszik, hogy a kisérlet a szükséges feltételek
mellett történhessék…
– Sziveskedjék… mondá Barbicane.
– Követelem a szólásszabadságot, – veté oda Maston felingerülve, – én
azt mondom, hogy annak a dicsőséggel teljes földnek, honnan a löveget
felröpítjük, az Uniohoz kell tartoznia.
– Kétségen kívül! – válaszola nehány tag.
– Nos tehát, minthogy a mi birodalmunk olyan messzire nem terjed; és
minthogy délről az oceán határt szab területünknek, melyen túl nem
terjeszkedhetünk; és minthogy a 28-ik szélességi fokot az
Egyesült-Államok határain túl kell keresnünk: ime kell-e ennél
jogosultabb casus belli… és én követelem, hogy izenjünk Mexikónak
háborút.
– Már azt nem! Nem! – kiáltozák minden felül.
– _Nem?_… viszonzá Maston… E gyülekezet kebelében mégis csak