Régi magyar élet - 7

– Hát megmondom néked, öcsém! Kavicsdi komám holta után sem nyugszik meg
abban, hogy az én órám kalapácsa örökétig ütiveri az ő bűneinek
megváltásául szánt nagyharangot!… Tényleg így is történt. A
verestoronyból ma is hallani, hogy zivataros éjféleken miként
veszekszik, csattog s pattog kisértetiesen zúgva-búgva a két kemény –
immáron halott – ellenfél lelke…
Vay Ábrahám gróf atyafi látogatóban, református egyházkerületi közgyűlés
idején Vályi János főkurátor, Kiss Áron (később református püspök), az
érmelléki ezermester Nagy István esperesek is többször társultak itt. A
színháztól Ellinger Ilona, Békéssy Rózsi, Locsi mama, a két ludtalpú
páratlan kómika, az énekes Halmayné, vendégszerepléseikor Blaháné is,
Ujházy, Vizvári, Ecsedi Kovács Gyula, Zilahy, a kedvelt Zsül, Rónaszéki
Guszti, Szatyi bá (Szathmáry Árpád), a baritonista Haday Sanyi, a
nagyobbfejűek közül, szeretettel keresték fel ezt a helyet, melynek
nevezetességét szolgálta az örökös kórista Gulyás Miska is, aki Papp
Gyurkától ingyen kapott ebédre-vacsorára ételt (amennyi belefért),
csakhogy sort igyon a mulató urakkal (persze, szintén mint vendég), s
nem Papp Gyuri volt az, aki ráfizetett erre az eredeti üzletre. A
rezesorrú öreg Kerékgyártó kántor bátyánk, szerényen három
deciliterezgetve, nem kevesebb diószegi bakart pusztított el. Amikor a
mágyikás Hatvani zseniális utódja, a kollégiumi kiváló fizikus, Nagy Pál
tanár tartott szabad előadást a fehér asztal mellől, megállottak a
szemek, elnémultak a nyelvek, hogy végül harsogó kacajjal törjenek ki a
felvillanyozott kedélyek. Kacagott még az is, akinek a rovására ment a
szabadelőadás, mígnem a recsegős Beér Kálmán rendőrkapitány rákezdett a
nótára. Bíz ez sem volt utolsó élvezet; olyan recsegős hangja volt
Kálmán úrnak, hogy a kedves öreg Herman bátyánk zsebében akárhányszor
összetörte a borkorcsolyának vásárolt – mogyorót… Még a vén Kutasi Imrét
is felülhaladta korra, Zichermann Herman volt a debreceni ujságkiadók
nesztora. A 48-as idők viharait is átélt jó öreg „Debrecen-Nagyváradi
Értesítőt“ szerkesztette és adta ki áldozatkészen. Egész sereg
bohémcimboraságot maga köré gyüjtött Herman barátunk, akivel bizony
„lapszerkesztés“ és „kiadás“ közben a különös eseteknek egész sorozata
esett meg, amidőn Szombathy Jankó, Siposs Bálint, Timár Imre, olykor
Szabolcska Mihály is, természetbeni ellátás mellett, a szerkesztő
segédjei voltak. Persze, minden lapszám összeállítása (szerencsére heti
ujság volt a jó öreg Értesítő) alkalom volt az – ivogatásra; hát ittak
is a fiúk szerkesztés előtt, szerkesztés közben, szerkesztés után is,
sőt némelykor inkább ittak, mint szerkesztettek a Herman bácsi gaszkónyi
legényei. Az egyik alkalommal is tiszteletes Timár diák –
eklézsianélküli palástos pap volt Imre, – a „lapcsinálás napján“
délelőtt tizenegy óra felé lehetős mustos fővel és bágyadtan támolygott
a szerkesztőségbe.
– Szent Isten, te ember! Mi van a vezércikkel? – aggályoskodott az öreg
Herman.
– Nincs, – felelte kurtán Timár diák.
– Nem ett meg a fene! – Hermanból kitört minden keserűség, – hisz’
délutánra nyomják a lapot.
– Az nem baj! Te csak hozass sört, szivart, meglesz a vezércikk, hanem
azután mielőbb hagyj magamra!… – Herman bácsi duhogva ballagott a
Vilmos-ba (híres sörház volt ez), Timár diák miután bekebelezte a liter
sört és rágyujtott a szivarra is, szintén – távozott. Már ő azonban
kocogvást ment Bodossy Pálhoz:
– Pál bátyám, vezércikket kérek, de mindjárt!
– Hm!… Azaz, hogy várjál csak! – Pál bácsi az íróasztalfiókból
kikeresett egy sárgult nyomtatványt, – nesze! Én ma is csak azt vallom,
amit ezelőtt – tíz esztendővel…
A lap délután rendes időre kikerült a nyomdából. Herman bácsi boldogan
ölelgette körül Timit:
– Igazán szép lapot adtál. A vezércikk különösen jó… Ki írta?
– Én! – felelte spártai rövidséggel és szerénységgel Timár diák.
– Bolond, – Herman bácsi megsajnálta a törődött vén fiút, – mért nem
szóltál Bodossy Palinak? Szívesen megírta volna helyetted a Pali is…
– Persze, hogy persze! – hümmögte Timár és folytatták tovább a
barátkozást a Kis-Pipában, ahol Vértesy Arnold is otthonos volt. Az ezen
korbeli debreceni írók és ujságírók gárdájához tartoztak Gáspár Imre de
Galantha (ki nagy vagyont örökölvén, ujsághirdetéssel rendelte fel Arany
Bika szállóbeli lakására a – hitelezőit és néhány nap leforgása alatt
súlyos tízezreket szétosztogatott!), Kovács Guszti (ki Sekszpire műveit
fejből idézte és szavalta), a lengyel-barát Kósa Barna elmélázó poéta
ujságíró, Vértesy Gyula, igazmondónak nevezett Szombathy János, Zoltai
Lajos theologusból vedlett történetíró, piktor és minden egyéb, a hetyke
és mégis szelid szép barna Laky Imre úrfi, a társaság kedves „Imriskéje“
(ki már akkor mint tehetséges író kezdte, majd katonatisztből
államrendőrségi felügyelő lett), Karczag Vilmos, Kerekes Géza, a
Villám-élclap szerkesztője, az öblös Péter Gábor, riportersorban Londesz
Leksi, a szorgalmas Hoffmann Sándor, a jó tréfára és mulatságra szintén
mindig kapható vidám „kiadó“ (akinek csak „veres“ volt a neve),
Szabolcska Mihály a nótás diákjaival, Balogh Zsiga ügyvéd, ugyancsak e
pályáról a lovashajdú „édes lelkem“ Szilágyi Bálint bácsi is (nem sokáig
kellett bíztatni, iziben elropta a szoboszlói döbögőst), Vass Anti, a
bíró, Simonffy Gyula huszáralezredes, Osváth főhadnagy, a bécsi Burger
közös ezredbeli kapitány (akinek a vén szürke „Julcsa“ lovát már a
„császár“ is személyesen ösmerte a – hadgyakorlatokról!), a szilaj Tóth
Sándor rendőrfogalmazó, Polónyi Andor, a debreceni csónakázótó mókás
ellentengernagya, a flótás Nagy Kálmán orvos-doktor. A kereskedői kart a
világlátott vasas „angol“ Klekner Manó, Otrokocsi-Végh János (a Blaha
Lujza udvari szállítója) és a hazafias szepességi Ganofszky Lajos
nagyfüszeresek képviselték. Gencsy Gyurka, Dalmy Laci, Budaházy Bandi
mulatós gavallér urak is betekintettek ide olykor a megyékbeli
pajtásokkal. A Magyariak, az Imre és Kálmán (meghalt ez a kiváló primás
is), mint serdülő legények zengették a házi muzsikát. Akkor még csak
„kis Magyari“ volt a nevük, most az Imre gróf Tisza Istvánnal „komás“. A
rücskös Papp Gyuri vezérletével (ha leült, akár az elhízott dajkahátú
Tóth Kálmán, nehezen mozdult Gyurka bácsi, ki egyébként Bodossy Pál
mondása szerint olyan dagadtfejű nagy darab ember volt, mint egy
hindu-bálvány!) –, Gusztika, a négylovas büszke nemesi familiából
levitézlett Récsey Gusztáv, rátarti vén pincér és az akkor még fürge,
fiatal Kemény Jankó „koma“ szolgáltak fel ma már szinte hihetetlen olcsó
árért pompás ételeket, felséges érmelléki, egri és tokaji borokat… Akkor
az volt a jelszó és tartottuk is hittel:
– Sohse halunk meg! – Ezen erősfájú magyaroknak legtöbbje kint nyugszik
már a temetőkben. Mennyire megváltozott a mi szűkebb magyar világunk is
– azóta!…
*
A debreceniek bohém-cimboraságát túlélte és társadalmi kihatásra
felülmulta az aradiak „Kossuth Lajos-Asztaltársasága“, mely közel négy
évtized óta virágzik a kiválóan szívós magyar „Kálmán bácsi“ (Nagy
Kálmán) vezetésével. A hazafias, jótékony és művelődési törekvések
szolgálatában példásan, sikeresen tevékenykedik ez az erős szervezetű és
erős összetartású társaság; valósággal vezet a hirtelen lobbanó, hamar
szertezüllő magyar asztaltársaságok között. A néhány évtizeddel ezelőtt
még erősen németes, sőt szerbes aradi polgárság megmagyarosítása körül
hervadhatatlanok az érdemvirágai. Kiválósága ennek az asztaltársaságnak
az is, hogy a felekezeti és faji ellentéteken – a megértést keresve –
felülemelkedett és hogy az idegen nevű, többször még nyelvükre is idegen
elemeket a hazafias eszmények ápolásában, a szülőváros iránti ragaszkodó
szeretetben igazán testvéresítette. E meleg baráti körben kedveltették
meg a magyar nyelvet, a magyar nótát az idegen ajkúakkal. A nemzeti
érzések bűvkörébe itt vezérelték be őket a hazafiasságnak olyan alkuvást
és meghátrálást nem ösmerő igehirdetői, mint az egyenes magyarlelkű volt
osztrák katonatiszt Nagy Kálmán, néhai Kövér Gábor, Bauer Gyula, Barabás
Béláék; mert Barabás Béla is itten bontogatta szárnyait, innét
emelkedett ki az országot átívelő szivárványos hírnévre. A hazafias
aradi ügyvédek közül az öreg Péterffy, a puritán Vizer Lajos, Mülek
Károly, Müller Károly, – a „Karcsi“, – Szilvássy László, Nikolics Döme,
a gyújtószavú nagylaki volt követ Nagy (másként macedóniai) Sándor itt
nem a paragrafusok görbítésén törték az eszöket, a hazafiság oltárán
áldoztak. Bárlan itt a hívők lelke az öntűztől is eléggé lángolt. Hiszen
a Nagy Kálmán táborában a magyarságnak olyan rajongói sem voltak ritkák,
mint Ternajgó Cézár, az ujaradi milliomos svábok virágosan szónokolgató,
magyarruhás patikusa. Az aradi 1848–49-es honvédek, Polgári menház,
Iparosok rokkantalapja, a szegény tanulókat segélyező egyesület,
külföldön tanulmányozó iparos ifjak, Városi és izraelita árvaház,
Szegényház állandó támogatásán kívül-e névtelen, de áldozatkész
kispolgároknak oroszlánrészük van abban is, hogy a vértanúk emlékét
szobor hirdeti, hogy a kőoszlopos vesztőhely, a vértanúk kivégzésének
szent földje a nemzet tulajdonába ment át. Az október hatodiki gyásznap
ünneplését is ez a társaság kezdeményezte és tartotta ébren. A nemzeti
ereklyék és emlékezések papjai ők kezdettől, akik a nagyidők történetét
Arad utcáin és házain emléktáblákkal örökítgették meg. Ezüstből
Kossuth-serleget öntetett, majd Kossuth Lajos szobrot is állíttatott ez
a társaság; mely tagjait nem rang, a vagyon, a felekezet szerint, hanem
a feddhetlen polgári és hazafiui erények értékelésével toborzotta. Arad,
a „vértanúk városa“, hazafias hírnevét nagyrészben e lelkes férfiak
buzgóságának köszönheti.
*
Az aradi Kossuth Lajos-asztaltársaság tanyája, számos esztendőn
keresztül, a zeg-zugos sikátorú „rác-fertályban“, a „Jó pásztor“
nevezetű fogadóban volt. A vén kuruc Novotny Lajos volt itt a fogadós.
Hosszuszárú tajtékpipáit remekbe szívta ki. Ezüstgombos mellényére
széles, fehér, bibliai őspásztor szakáll omlott le. Az öreg úr büszke is
volt a szakállára, a legdrágább büszkeségei mégis a lánykái, a
szépséges, szende, szőke Margit, Iréne és a lobogó feketeszemű,
makrancos „kis cigány“ Mariska voltak… A szakállra visszatérve, az én
időmben remek fekete szakáll volt a gránátos termetű, ernyedetlen
társulati főnótáriusnak, Schwartz Zsigának a lengeteg szakálla is. Az
évek során abba is ezüstfehér szálakat öltögetett az idő, hanem szivök
és lelkök fiatalosan meleg maradt ezeknek a derék embereknek. A
nyugdíjas 48-as honvédfőhadnagy, May Soma nyolcvan és valahány esztendős
korában is sort tanyázott a fiatalabbakkal. Étvágyát, itókás és mókás jó
kedvét – irigyelték, irigyelhették az ifjan öröknyugovóra tért Rausch
Kálmánék, Hrabovszky Lajos és a többi megviselt fiatalok, akik a
bolondos Nyilasi Matyival, Fóriss Pistával az aradi temető-kertben
sokáig hiában várták May bácsit.
A Kossuth-asztalhoz tartoztak: az iparososztály dísze, az érzékeny,
komoly Millig Matyi és az ezüstsarkantyus Húzó Pista is. Pista volt az
egyetlen magyar viseletű aradi kávés, akihez fogható cikornyás
felköszöntőket csupán a debreceni hírneves szűcsmester, nemes Bisotka
István uram mondogatott különféle „borközi álláspontokból“. Darutollas
Húzó Pistának volt a nótája:
Faluvégén jártam,
Bábaszarkát láttam.
Az a fene bábaszarka,
Hátul van a farka…
Némelykor a vérbeli humorista Angyal Dezső pékmester, az újaradi
sváb-tájszólás mesteri előadója is belesegített a Pista nótájába
Iritz-zel, aki elválhatatlan iródeákja, hajnalokig fennvirrasztó társa
volt a „magyar kávésnak“. Bezzeg nem tartoztak az éjszakai baglyok
sorába a csendes nagy Weil Lojzi, sem az igazán „úri-szabó“ Cziráky
(nemesi előnevét büszkén használta a cégtáblán), még a nyakas
mészárosmester Glück Hánzi sem. A tréfát elértő Bérczy nászt, a régi
vágású városi kamarást Leviczky Tiborral (a vármegyétől), Ravasz Imrével
hamarébb el lehetett csábítani az elől Jakab, hátul Mór (valóság szerint
Jakab Mór) barátunk hajnali kávéházába; az ilyen kiruccanásoknak a
javíthatatlan öreg legény Krausz „Palcsi“ sem volt elrontója. Tonesz
bácsi, a „fekete kutyás“ füszerüzlet főnöke a sarokról, már csak
estharangszóig kapott kimaradást. A tűzoltó Pankert Viktor
zászlótartónak beillett ebben a társaságban, nem úgy a kis Kalmár, aki
az aradi veteránok egyesületében (volt akkor ilyen hadastyán testület is
a Nyáry Béla fővezérletével) balszárnyas volt. Kakastollak repkedtek a
díszkalpagján és a kardjáról nem is volt tanácsos beszélni, mint akár a
boldogult Tiszti Lajos szerkesztőnek az ő 48-as honvéd hadi élményeiről
a haragos tüzér Szedlák Mátyás előtt…
Lánybeszédű Sárga Lukács és a zsandárviselt Kiss Fránci az alkalmi
korteskedések során váltak ki. Hellyel-közzel ellentétbe is kerülgettek
a Kossuth Lajos-asztaltársasággal. A hallgatag ivó öreg honvéd Hatschek
bácsi soha! Gyulay Pista bátyánk a nyomdász és laptulajdonos sem… Nem a
kegyeletemen és szeretetemen múlik, hogy az aradi volt legnagyobb
halkereskedőnek elfelejtettem a nevét. Szelecsán vagy Telecsán volt ez a
kedves öreg úr? Román ember létére 48-ban is a Kossuth Lajos honvéd
katonája volt, későbbed lelkesen szolgálta a Kossuth-asztaltársaságot
is. Oláh bőjtök idején füstölt csemegehalakból és kaviárból tálalt olyan
lakomát, hogy „szikla borral“ ugyancsak meg kellett öntözgetni e bőjtös
inyencségeket.
Nevezetes ellenlábasok voltak mindig – e társaságban – Klapok Muki és
Ravasz Imre aradi népszerű fényképészek. A fehér abrosznál szívesen
licitáltak egymásra, különösen a góbé Ravasz Imre volt az, ki szívével,
erszényével minden mozgalomból részt kért. Még a torkával is szolgálta a
nemes ügyet. A Kossuth-társaság pénztára javára, csengő pénzért,
akárhányszor elénekelt egy-egy „miseberákot“. Klapok Mukinak ez fájt
leginkább, mert az ő hangja nem termett a nótára; node Ravaszt is elérte
a végzete. Negyvenéves aradi tevénykedései után díszünnepelték s az ő
inkább kopasz, mint fehérfürtös fejére is ráénekelték az – áldást… Ilyen
nyűhetetlen tagja nem sok került a Kossuth Lajos asztaltársaságnak,
amelyhez pedig a jó konyha, jó pince, jó társaság s főként a varázsos
magyar úr és hazafi, az elnök Nagy „Kálmán bácsi“ kedvéért szeretettel
társultak (legalább kültagnak) a mindenkori aradi színészek is Ujházi
Edétől le Tompa Kálmánig, Mezey Pétörrel, Bács bácsival, a színházi
pénztáros Gonda Lacival együtt. Az ujságírók: Murai Károly, Gárdonyi
Géza, a felköszöntőiről is emlékezetes lófőszékely „csiki kend komám“
Cs. Endes Dániel szerkesztő, Londesz Elek, Kosztka Miska, Benedek Árpád
s még sok mások örömest melegedtek fel itt. A képzőművészetet a nemrég
elhunyt Györgyössy Rudi piktor képviselte, aki utoljára az aranyszívű és
aranyoskedélyű Nikolics Döme ügyvédnek volt a hegyszőlőn pásztora s akit
barátunk, a karakán Döme úr, ménesi kulacsborral és teljes dohányzó
készséggel temettetett el… Ámde hiányos és tökéletlen volna a leírásom a
fortélyos vén pincér és címeres „német birodalmi“ nemes Herr von Lübeck
Hermán felemlítése nélkül.
– Lübeck! – neki kiáltották.
– Gyüvek! – már hozta is a „penészest“, amely üveges ital a Novotny apó
hegyaljai borokkal gazdagon rakott pincéjének egyik zamatos
különlegessége volt, – gyüvek! – már hozta is a penészest. Tépett
lelkemet felmelegítik, derűvel töltik el a régi emlékek, mert az az
igazi szegényember, akinek még emlékei sincsenek, aki mindig csak az
árkokat kerülgette a virágos mezőn.


Notárius Bekk Pista.
Béla király névtelen jegyzőjétől kezdődőleg, nemzetünk életében mindig
hasznosan és jelentősen szerepeltek a nótáriusok. A papság mellett
századokon át a jegyzők voltak a köznép vezetői. Amazok inkább a
lelkiekben, a nótáriusok az élet mindennapi küzdelmei között intézték a
nép bajait. Ha egyszer megírnák a magyar nótárius-kar történetét,
pusztult falvak elsimult temetőkertjéből a haza- és népszeretetnek, a
művelődésnek sok felejtett nagyjellemei sorakoznának fel a
névtelenségből. Az a szegedi nótárius is, akiről itt megemlékezem,
legérdemesebb tagjai között említhető fel a nótárius-karnak. Németesen
hangzik a neve (Beck), de belső és külső tulajdonságaiban, szokásaiban
megrögzöttebb eredeti magyart nem ismertem a szegedi Bekk Istvánnál.
Szegeden, a tiszamenti színmagyar városban negyven esztendőn át népszerű
kedves fogalom volt a Bekk István katonaügyosztálybeli jegyző neve,
alakja, karakán magyar jelleme. Emberöltőn át százezernyi magyar ügyét
képviselte a hajszálhasogató katonasággal szemben. Szeged népe – ezért –
hálás szeretettel ölelgette körül nótárius Bekk Pistát. Ugyanis
Istvánként csupán a hivatalos írásokon szerepelt ő kegyelme, – Pisti,
Pista úr, Bekk sógor volt az ő neve mindig. A sógor-nevezet a saját
szavajárása után ragadt rá, mert akit szeretett és meg akart becsülni,
ha mindjárt tanyai tarhonyáshasú kismagyar volt is, sógornak, sógor
úrnak szólította. Bekk Pista után Szegeden így támadt egész sereg
népszerűvé vált sógor a polgárság köréből, mint teszem azt: a várnagy
Apró Pista sógor, rendőrbiztos Szekula és Bende sógor, halászmester Bitó
sógor, a vendéglős Janik, Kis Palcsi, halászcsárdás Ónozó Poldi sógorok,
Lechner-téri boltos Böröcz Pál sógor, a szakácstudományáról híres
utibiztos néhai öreg Gróf János sógor, nótaszerző alsóvárosi
franciskánus barát, páter Radvánszky Jóska sógor, Kabók sógor a magyar
zsinórdíszek rajzolómestere, paphalmi nagygazda Gombos Sándor sógor, a
mókás vadász, szinész, író és ivó Terestyéni, másként Csényi Gyula
sógor, tanyai kapitány nátha-Tóth Antal sógor, nagyszakállú
igazgatótanító Kovács Pista sógor, ki minden felköszöntőjét „már a régi
görögök“ bevezetőszóval kezdette, a „polgárőrség“ zászlótartója
fésűgörbítőmester Hirháger Fránci sógor a Felsővárosból, piktor Jóska,
aki egyébként nem piktor, hanem Kovács József tűzoltóparancsnok volt, a
Kertész ügyvéd és Kertész a csirkefinánc (vámellenőr) sógorék, Kriszt
sógor, a nagyorrú városi gazdász, a branyiszkói honvéd s főlevéltáros
Koncz „tátival“ és a többiek még sokan, eredeti, érdekes, érdemes
oszlopai egy színmagyar, erős és derült polgári életnek. Persze Bekk
Pista sem kerülhette el sorsát, végül maga is „Pista sógora“ lett az
egész városnak.
Bekk Pista, aki Debrecenben is diákoskodott, az 1860-as évek végén
került Szeged város szolgálatába. A „víz előtt“ még más kedvű nép lakta
Szegedet. Munkára szorgos volt ez a nép akkor is, hanem azután a
mulatozásokból is kivette részét. Hivatalnokok, kereskedők, iparosok,
halászság, hajósok, gazdálkodók mindnyájan tele kamrával, pincével
rendelkeztek. A jó mód ébren tartotta a jókedélyt, a vigadozó kedvet is.
A legharsányabb közmulatságok a Felsővároson, az úgynevezett
„kiskaszinóban“ zajlottak le. Testvérként szórakoztak ott a
„batyubálokon.“ Az étel-ital egyébként sem volt drága, a cigányok is
beérték a sűrű garassal. Micsoda érzékeny magyar nótákat zengedeztek
akkor. Micsoda daliszépek voltak azok a táncok is. Csörgött, csattogott
a sarkantyú, a lányokon, menyecskéken ropogott a bodros fehér ruha.
Kipegtek, kopogtak a piciny cipellők. Jobb nótás legény, délcegebb
táncos egy sem került ottan vicenótárius Bekk Pistinél. A barnahajú,
buzavirágkék szemű vidám legény évtizedeken át lelke maradt a szegedi
mulatozó társaságoknak. Amilyen pontos volt a hivatalában, hivatalon
kívül a névnapok, disznótorok, lakodalmak, keresztelők, szüretek,
sátoros- és nem sátoros-ünnepek minden szórakozásaiból részét
nyűhetetlenül kivette. Öregeknek és fiataloknak igaz gyönyörűségére így
élt Bekk Pista még a rettenetes emlékű árvíz után is, amely pedig
alapjában felforgatta Szeged társaséletét. Sok muskátlivirágos tűzhely
nem épült fel többé. A jómóddal elúszott a régi füttyös gondatlan jókedv
is. A romok felett palotásabb város támadt. Megnőttek az igények.
Elfinomult az izlés, de felszaporodtak a gondok, felburjánzottak az
idegen erkölcsök is. Más Szeged város volt ez már. Más! Csupán Bekk
sógor maradt meg a réginek. Nem ellenzette a józan haladást, hiszen
tanácsaival ujságíró barátainak révén szeretettel szolgálta, nem egyben
irányította is azt, mégis búsan nézte a szegedi magyar jelleg
kivetkőzését. Legalább részben megpróbálta visszacsinálni a „vízelőtti“
régit. A magyaros érzésű embereket összehozta. A nemes magyar szokásokat
ápolta. A palotás Szegednek is igyekezett megadni magyar zamatját,
magyar zománcát. Érzéseit, magyar lelke belsővilágát külső viseletével
is igyekezett kifejezni. A magyar ruha le nem vedlett róla. Egész
látványosság a Bekk sógor ruhatára, találtatódnak ebben száz rőf
zsinórral cifrázott nadrágok is… Hát még amiket kardokban, fokosokban,
szíjfonatokban, fafaragásokban, kulacsokban, gombokban és magyar
csattokban összegyüjtött?… A magyar csattgyüjteménye különösen olyan
gazdag, olyan eredeti, olyan egyedülálló, melyhez fogható sehol az
ország egyetlen gyüjteményében sincsen. Bekk sógor szorgoskodásának az
eredménye a szegedi néprajzi múzeum is, melyet, mondhatni, a hivatalos
körök ellenére erőszakolt ki. Már ma ez is egyik büszkeségük a
szegedieknek. Nótárius Bekk Pistának valójára nagy érdeme és
érdekessége, hogy az újkor átalakító hullámcsapásai között, mely
oktalanul lekicsinyelt népéleti kincseinket tömegestől sodorgatja le az
enyészet mélységeibe, – sem szívét, sem fejét nem veszítette el. És míg
egyrészt nagyhálóval halászgatta a felejtés iszapörvényéhez sodort
kincseket, másrészt a maga nemes szeretetét fel tudta gyujtani sok
kiváló írónk és művészünk lelkében is. A Szegeden felserdült írók közül
Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Lipcsey Ádám, Gárdonyi,
Kemechey, Tömörkény, az inkább lágyszavú Homok (Cserzy Mihály), „költő“
Kisteleki Edus, világjáró Becsky Laci és még többen is „szegediek“
merítettek, meregetnek ma is a Bekk sógortól szinte ihletett erővel
feltárt népéleti történeteinek, jellemzéseinek őskincseiből. A művészek
közül Vághó Pál, Fadrusz, az öreg Vastagh apó, Garay Ákos mindnyájan
gyönyörüséggel keresték fel a szegedi nótáriust, akinek atyai
támogatásával kerültek a művészi pályára – az egyszerű föld népe közül –
a Németországban ösmert nevű rajzoló, Berlinben kint lakos Tóth-Molnár
Ferenc, a Franciaországba elszármazott Fancsali-Nagy János festők, egy
Végh nevezetű szobrász. Ezermesterkedő szegedi műiparosokat ugyancsak
Bekk sógor buzdított a különféle „magyar mívekre“.
Hermann Ottó, Seemayer Vilibáld megbecsülték, figyelmükre méltatták a
nótárius Bekk Pista néprajzi ösmereteit. Node nem is csoda az, hogy a
népéletnek annyi minden hétfátyolos titkát elleste Bekk sógor, hiszen
egy-egy vasárnap délután – korra nézve – három-négyszáz esztendőt
képviselő Matuzsálem apók összegyültek az asztalánál, mint vén Somogyi
Jóska pandurkomiszáros, aki Rózsa Sándort a „szegedi várba“ bevitte, a
Rózsa Sándor barátjai közül Zákány uram a kilencvenkét esztendős
alsótanyai öreg gazda, Pottyondy „bácsi“, ki már 48 év előtt mint
főhadnagy szolgálta a „császárt“ Taljánországban, Viski szíjgyártó,
Bárkányi a pék, Kiskaskötő-Tóth János 48-as hadnagy s még sok másan
vízelőtti öregek… Makrapipáink szűzdohánytól füstölögtek ilyenkor.
Savanya buckai illatozott a rózsás kancsóból. Sok minden komoly dolog,
de huncutság is szóba került. Mesék és valóságok elegyest bokrétástól,
mint az aranyos napfénynél kibontakozó árvalányhaj pihés fehér fürtjei a
réten, a virágszagú magyar mezőkön. Hej, huj! Olykor az udvari dudás
Csonka-Bukoca-Tanács Ignác vizimolnár gazda is „rátette“ a Joó-pálost, a
régi szegediek verbunkos táncdalát… Minek folytatnám tovább! Elavultak
már azok a magyar nóták. A hegyről lefelé ballagunk mi is, kedves Pista
pajtás.


A dudások.
A szerbekről, tótokról oláhokról tartják, hogy a dudaszó a legkedvesebb
muzsikájuk. Tótról, oláhról most nem beszélek. A szerbekre csakugyan ma
is igazság, hogy dudás nélkül a lakodalmuk sem igazi lakodalom. Még a
Vojnicsok, Dungyerszkiek is megkivánják olykor-olykor a dudaszót. Ezek
az igazi, legsikerültebb bácskai mulatságok. Az angolszabású köntös
lehámlik az urakról. Égőszemű bunyevác, füstös orthodox szerb lelkük
kívánsága szerint járják a bolondját.
– Hujju, juhh! – a dudaszóba belezördülnek a mélabús zengésű tamburák
is. – Hujj, ju! – Ti édes Danicák, Maricák! Ilyenkor szép az élet.
Ümmög-zümmög a kórus. Zsibolyog a duda. Ez a tánc.
Régentébb a magyaroknak is kedvelt zenészük volt a dudás. Apafi Mihály
fejedelem urunk idejében a főurak mulatságain is ott szerepelt a dudás.
Mártogatós, döbörgetős hajdutáncot jártak a duda ingerletes hangjaira.
Még a templomban is szóhoz jutott a dudás. A régi Szegeden, a
karácsony-éjszakai éjféli misénél, az egyházi szertartások után, a
boszorkányok órájában, a minorita-atyák templomába dudaszóval vonultak
fel a felsőtanyai pásztorok. Bizsergetős dudaszó mellett énekelték
pásztornótájukat „Jézuska köszöntésire“. Midőn kövér volt az
ajándékbárány és a kecskegidó, a minorita páterek fráter-szakácsa is a
pásztorok közé elegyedett és a kegyes öreg Mária dajkákkal, bizsergetős
dudaszó mellett, az oltár körül, a Jézuska jászolánál úgy táncoltak a
szeri-puszták magyarjai…
*
Pogányhangszer a duda. Nem hiában készítik többnyire kecskebőrből,
érzéki hangok sikolytoznak a kebeléből. A kecske különben is a néphit
babonáshírű, titokzatos állatjai között szerepel. A fekete macskák,
fekete kakasok, fekete kutyák, fekete ártányok ördöngös
állatseregletében a fekete kecskének is kitünő hírneve van. A
boszorkányok többször kecskén lovagolnak kárhozatos péntek-éjféli
mulatozásaikra. Az ördög pofáját és a kecskefejet is hasonlatosnak
mondják; tehát abban is van valami, hogy a dudaszóval mulatozó ember az
ördög-tükörében nézdegeli magát. A kecskebőr-dudából ördögöcskék
öltögetik ki szőrös nyelvüket. Vihogják a mámoros embert. Rémletes,
mégis kacagtató torzképekkel vigyorognak rá… A dudaszóval halálig
lehetne csiklándozni az embert, midőn a meztelenül ledér visongások
ellágyító melódiákkal váltakoznak vakmerőn, szilajul. A dudaszónak ezen
ördöngös varázslata a mi nagy írónkat, Mikszáth Kálmánt is magával
ragadta s ha majd egyszer fekete kecskén – az árnyékvilágba – ellovagol
az utolsó dudás is, hirök, nevök fennmarad. Mikszáth Kálmán írásaiban
élni fognak a dudás Lapusnyákék. Hisz ennek a bölcselméjű, képzelő
erejében mégis bájosan gyermekies nagy írónknak az írásai is piros
süveges, fekete palástos éjféli dudás igéző muzsikájára emlékeztetnek.
Aranyporos napfényen fekete pillangót varázsol a fehér rózsára.
Meglepőleg odavetett szavával elborzongat, majd pogányos gyönyörűségekbe
csiklandoz minket.
*
Én Istenem! Mennyi jövő-menő érdekes alakja is volt egy-egy régi magyar
portának. A kamra, a pince áldásaiból bizony sokfelé jutott. Kinek
marokkal, kinek vékával, kinek zsákkal mérték a kenyérnek valót. Üres
kézzel senki nem távozott a bálványfaoszlopos kapun kívülre. A pusztuló
magyar világ ősalakjai között időnként egy öreg dudás is be-benézett
hozzánk. Bagoly Bálintnak hívták, de „Fúrú“ volt a csúf neve. Olyan öreg
volt már, hogy mindennap egy régi nótát felejtett el a vén dudás. Az
uriházaktól éldegélt már. A dudája nyakán s fején dúsan kirakott
kalárisszemekről regényes történeteket beszélt. Százszor elsorolta,
melyik gyöngyszemet melyik asszonytól vagy lánytól kapta, mikor még ő
nyalka, fiatal dudásember volt… Halottak voltak már azok mindnyájan; de
a vén dudás nem hagyta veszendőre az emléköket. Porladó női szépségek,
régi táncok, felejtett nóták tört emlékeivel volt tele a fogatlan szája
és nyekergős öreg dudája. Valahol a temetőszél felé lakott Bálint.
Csupán és egyedül azért haragudott szörnyen, midőn a kocsmákban
huncutságból ráfogták a dudájára, hogy az macska bőréből készült…
Később egy igazi nagy dudást, telivér magyar dudást Szegeden ösmertem
meg. A vizimolnárok rendjébe tartozott Csonka-Bukoca-Tanács Ignác. Mint
vizimolnár, mint dudás emlékeztető eleven jelül maradt vissza a régi
világból. Malomja a szegedi Alsó-Tiszán, valahol a Boszorkány-szigetnél,
garatolt. Nem lángelős lisztet őröltek már azon. Paprikatörő malomnak
alakították át.
Bukocát nótárius Bekk Pista „sógorral“ kerestem fel szép ünnepi-délután.
Az Alsó-Városon a Pálfi-utcában volt csinos tornácos háza a
vizimolnár-dudásnak. A padláslyukból piros paprikafüzérek virultak ki az
utcára. Odabent éppen borotválkozott a dudás. A fehér szobasaroknak
fordulva, tükör nélkül borotválkozott a dudás. Várakoztunk az