Régi magyar élet - 3

1828-ban tett ügyvédi vizsgát. 1831-ben elhunyt az édesapja, ekkor
örökölt birtokrészét a testvérének elzálogosította és a pozsonymegyei
Sárosfán bérelt birtokon gazdálkodott. Már itt a falun laktában sokat
utazgatott és gyüjtögette statisztikai adatait. Első művével
(Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapota
statisztikai és geográfiai tekintetben. Pest 1836–40. VI. kötet)
kiérdemelte az Akadémia kétszáz darab aranyas nagyjutalmát. Ekkor a
fővárosban telepedett meg s a nemzeti újraébredés lázas korszakában
irányitó vezérszerepet töltött be és mint néhai derék öreg Tóth Lőrinc
írja: „nemcsak tudományosan munkálkodott, hanem a sajtóban és
közgazdasági egyesületeknél is szóvivő volt“. Az Akadémia már 1837-ben
levelező tagjává választotta. Kossuth Lajossal és gróf Batthyány
Kázmérral megalapította a magyar iparegyesületet. Szervezte az
ipariskolákat. Ipari mű-kiállításokat rendezett. Lapot szerkesztett.
1841–42-ben megírta és kiadta háromkötetes „Magyarország statisztikája“
című művét, melyért ismét akadémiai nagyjutalomban részesült. 1842-ben a
Magyar Nemzeti Kör alelnökéül választották. 1847-ben „Magyarország
leírását“ két részben adta közre. 1848-ból (csonkán maradt) „A magyar
birodalom statisztikai, geográfiai és történelmi tekintetben“ című
művének első kötetét jelentette meg. A szabadságharc fergeteges
időszakában sem szakította félbe munkálkodását. Szemere Bertalan
belügyminiszter osztálytanácsossá nevezte ki és az országos statisztikai
hivatal szervezésével bízta meg. A viharfelhők bokrosodásával a
vészbiróság tagjává is kinevezték. Jellemzi, hogy bár szigorú
lelkületűnek ismerték, halálra senkit nem itélt. Mégis bujdosnia
kellett. Szülőföldjére menekült, míglen 1849 őszén önként jelentkezett
az osztrák haditörvényszék előtt. Fogságot is szenvedett a pesti
Ujépületben. Szerencséjére egy hatalmas befolyású volt politikai
ellenfelének közbenjárásával a súlyosabb büntetéstől megszabadult.
Alaposabban megszenvedett a „magyar szabadságért“ Dénes nevű
testvéröccse, a 48-as honvédtüzérkapitány, aki hat esztendeig
raboskodott Kufsteinban.
Fényes Elek a szabadságharc után irodalmi munkálkodásában keresett és
talált vigasztalódást. A nemzetre becses munkálkodás volt ez, ám
Fényesnek nem juttatott anyagi hasznot. Néhányat, a mi a magyarságot
közelebbről érinti, felemlítek cím szerint, ezen korbeli ilyen művei
voltak: Magyarország statisztikai és geográfiai szótára, Magyarország
1859-ben statisztikai, birtokviszony- és topográfiai szempontból,
Magyarország ismertetése statisztikai, földirati és történelmi
szempontból, az élettartam és halálozási valószinüség
számítástáblázatai, térképek, helységnévtár, tanulmányok, hírlapi
cikkelyek özönével; ámde mivel a sors legjobb barátait, támogatóit,
Batthyány Lajos és Kázmér grófokat is elsodorta oldaláról, lobogó
munkaerejével és óriás munkavágyával magára maradt a tudós bihari nemes.
A tudományoknak már csak úgy élhetett, alapvető becses műveit már csak
úgy hozhatta forgalomba, hogy gödöllői házát és birtokát is kénytelen
volt eladni. Pestre, majd később a sívóhomok pusztán épült Ujpestre
költözködött. 1858-ban az Akadémia rendes tagjául is elválasztották, de
mert többszöri felszólitásra sem tartotta meg székfoglaló értekezését, a
tagok sorából törölték. Próbálkozott a hivatalnok élettel is az Első
Magyar Biztosító Társaságnál, ám nem egyezett a természetével. Midőn
azután minden vagyonát felélte, a magára hagyatott nagyember, a
bústekintetü magyar tudós az 1860-as évek elején a konzervativ kormány
Pesti Hirnök lapjánál talált egy darab mindennapi kenyeret. Népe, mely
könnyen gyullad, hirtelen lohad le és oly szertelen itélkezéseiben,
rázúdult Fényes Elekre, ki egész munkás életét és ősi vagyonát áldozta
nemzetének. Rákiáltották az akkor is divatos „hazaáruló“ nevet. Ezentul
a „politikai halottak“ között említették a jó Fényes Eleket és mint Tóth
Lőrinc meghatottan írta: 1876 julius 23-án, Ujpesten bekövetkezett
haláláig minden biztos és állandó kereset nélkül, sokszor szükséget
szenvedve küzdött, küzködött, vergődött öreg napjaiban.
*
A csokalyi Fényes családban nem egyedül Fényes Elek volt ilyen írói és
művészi hajlandóságu. Például Fényes László és Mihály Münchenben
tanultak festőmüvészetet. Míg a vagyon tartott, bizony ők is inkább csak
a rokonokat festegették – barátságból… A nemesség lábai alatt az ősi
földet az 1848-ik esztendő mozdította meg, midőn a páratlan
önfeláldozással jogaikról lemondottak és a jobbágyság dolgos kezét
felszabadították. Majd a fránya politika, az inkább üzleties újkor, a
határtalan magyar vendégbarátság, a többször felületes, mindenkiben
megbízó gazdálkodások, a sok szépséges Fényes kisasszonyok kezén adott
hozományokkal lassan szétdarabolták, nagyobbrészt idegenkézre
csúsztatták a még 1848-ban is negyvenezer hold földre tehető Fényes
vagyont is. Az igaz is, hogy mindig szépek és kapósak voltak a
barnapiros Fényes-lányok. Ma is emlegetik Biharban a Fényes Janka,
Fényes Terka és a „hókirálynő“ Fényes Ilona – a veressapkás főhadnagy
László lánya volt – bájos szépségét. A gyönyörű gyermek Fényes Annuska,
a budapesti Király Szinház elragadó tehetségü kis művésznője is ebből a
nemes vérből származik, mely a szépséges Fényes kisasszonyok, nagyvérü
szilaj, de holtig becsületes Fényes-fiuk mellett az izzón lelkes magyar
tudóst: Fényes Eleket is kiválasztotta nemzetünknek.
Bárha más gazda kezén, a kiskágyi hegyalján áll még a gólyafészkes ősi
szőlőpajta (a tornácos öreg kastély) és bólogatnak a vén diófák is, ahol
ez a nemzetség fénykorának napjait élte Boka Károly, Balázs Kálmán
debreceni cigányok muzsikája mellett. Bólogatnak még a vén diófák,
melyeknek árnyékában Pálffy-huszárezredbeli Fényes Gyula hadnagy (később
agyonlőtte magát), Simonffy Gyula hadnagy bajtársával (mint nyugalmazott
huszárezredes él még Debrecenben) összepengették a sarkantyut és
virradtomig rakták azokat a gyönyörü magyar táncokat a szomszéd
szőlőbirtokos urak és a Fényes atyafiság kisasszonyaival. Még bólogatnak
a vén diófák, melyeknél hazátmegváltó politikai terveket koholtak az
öregek. És a fiatalság tánca gyakortább végződött házasságkötéssel. Ma
is három Fényes-fiunak három Fráter-lány a felesége.
Fényes Gyula, (hajdumegyei tisztviselő) az ezüstös haju, barnapiros képü
derék magyar „Fényes huszár“ várcsúcs-hegyi szőlőpajtájában, amelyről
letekinthetni a kiskágyi pázsitos temetőbe, sokszor hangzanak fel
emlékezések az elmúlt kedves napokról. A Fényes-atyafiak
meg-megemlékeznek a tragikus sorsú magyar tudós Elek bátyjukról is, akit
Mádi Lajos református lelkész (ma is él Ujpesten, mint esperes) 1876
julius 25-én temetett el az ujpesti régi katholikus temetőbe. Még akkor
az összes keresztyén felekezetek odatemetkeztek. Mády Lajos lelkész úr
írta ezeket is nekem:
– Fényes Elek sírja, ha jól emlékezem, a főbejárattól Ujpest felé eső
részen a harmadik sor közepetáján van. Sírját hosszú ideig csak egy
fejfa jelölte, hogy most van-e valami nagyobb sírköve? Nem tudom. A
temető e részén ritkán járok…
Ez értesítés kézhezvétele után – 1910-ben – kimentem az ujpesti régi
temetőbe. Az öreg Petró gazdával, a temetőcsősszel, aki 1880 óta őrzi a
halottak birodalmát, kutakodtam az első magyar statisztikus és földrajzi
író, akadémiai tudós tag, az az bocsánat, kitörölt akadémiai tag sírja
után. A Mády Lajos lelkész úrtól említett fejfa rég kidűlhetett, tűzre
kerülhetett. Kóréktól, tüskéktől beágazott, vadfűtől agyonburjánzott,
besüppedt jeltelen sírhalmot találtam sokat. Fejfát vagy kőemléket a
csokalyi Fényes Elek nevével sehol. Azóta, ahányszor a Fényes Elek
jeltelen, ösmeretlenül elhagyott sírjára gondolok, szégyenpirtól ég az
orcám. Ma már a statisztikai jelentős hivatalnak és tudománynak külön
hatalmas palotája emelkedik a budai oldalon, Akadémiánk is dusálkodik a
vagyonban, Fényes Elek alapvető munkáit széltére idézgetik, használják
fel a tudósok és nemtudósok. A „kultura“ jelszavaitól vagyunk hangosak,
annál inkább felsóhajtok én is öreg Mády Lajos ujpesti református
esperes szavával: – „ilyen nagy ember (mégis) megérdemelt volna az
utókortól egy kis síremléket…“


A Morvay Louise regénye.
A Felső-Tiszavidék református és katholikus nemes nemzetségei között
nemcsak több vármegyére terjedő birtokaival, rangos férfiaival, bájos
nőivel, hanem felekezetre is kivált az alsódraskóci Morvay-család. A
Morvayak lutheránusok voltak, mint Kossuth Lajos. Morvay Károly, a
család feje, a beregmegyei Sárosorosziban élt. A fehérszakállas, szikár
Morvay 1848 előtt özvegy ember volt már, két szép leányával és fiával
maradt az ősi kuriában. A dúsgazdag földesúr a rendivilágban
tisztességből szolgált a vármegyéjénél is, mint főpénztáros. Abból az
időből esett meg vele, hogy vertvasládájában hivatalos pénzt szállított
Debrecenbe.
– Domine spektábilis, – felszörnyüködött a debreceni állampénztáros, –
miért szerzett ilyen nagy fáradságot magának is, nekem is? Miért nem
váltogatta be bankóra ezt a tengersok ezüstöt és rézpénzt?
Morvay, a máriásoknak darabonkénti gondos megpengetése mellett, hidegen
felelte vissza:
– Azért uram, mert én úgy esküdtem fel, hogy aminő pénznemet kapok,
olyat szolgáltatok be… – Ennek a kemény, komoly, szótartó nemes úrnak
volt a nagyobbik leánya Morvay Louise. 1848/49. telén a sárosoroszi
kúriából a biztonságosabb Debrecenbe költöztek be. Ilyen mozgalmas telet
még nem ért a civis Debrecen. Pestről ide menekültek a kormány, a két
„Ház“ tagjai, hivatalos személyek, katonai hadvezetőség, a környékből
nemes családok. Morvay Károly leányaival apósának, a volt rendi
képviselő, Botka Lajosnak kismester-utcai házában szállott meg,
ugyanott, az édesapjánál telepedett meg Botka Imre is, a fehérgyarmati
kerület első népképviselője. A Botka Imre révén kapott be a házhoz a
mátészalkai képviselő, Ujfalussy Lajos ópályi nagybirtokos
Szatmármegyéből, aki nemcsak barátja, hanem szomszéd földbirtokos társa
is volt Botka Imrének. Ujfalussyt a polgár Harsányi nemzetes úr házánál
kvártélyozták el s Botka Imre szívesen járt kezére, hogy komoly
szándékkal forgolódhasson a szép rokon, Morvay Louise körül. Ujfalussy
használta is a debreceni téli esték hosszú óráit. Nem a Fehér-lóban
politizáló, Boka Károly hegedűjénél sírvavigadó képviselőtársai között,
hanem Morvayéknál kereste szórakozását. A család részéről nem
kifogásolták az érdeklődését. Csupán a Lujizka szíve körül támadtak
bajok. Bizonnyal más, regényesebb „ideálról“ álmadozott. Akkor már
nagyon elszürkültek a politikusok a csatamezők daliái mellett. A kúriák
virágos fiatalsága nagyrészt honvédnek csapott fel. Éppen Debrecenből
ment el Miklós-huszárnak a Lujizka siheder testvére, a Károly úrfi is.
És az akkori leányok bizonnyal jobban is lelkesedtek azokért, akik a
csatamezőre vitték életöket, mint akik a zöldasztalnál mentették a
hazát. A szép Morvay leánynak sem volt kedveszerinti a politikus
Ujfalussy. Akkor sem melegedett fel iránta, midőn Ujfalussy a családnál
is jelezte kérő szándékát. A családhoz tartozók magyar szokással
puhítgatni kezdték a húzódozó leányt, aki végül engedett a sok
rábeszélésnek és szívós ostromlásnak. Jegyet váltottak Ujfalussyval.
„Jókislánya“ igen szavára a komoly öreg Morvay úr is felvídult. Az
országos élethalálharc izgalmaiban megkezdődött az eladóleányos-házak
legbájosabb és kedves feladata: – a kistafirozás. Ódon cseresznyefa
szekrények, rezedavirágillatú ezüstpántos, fiókos állóládák csak úgy
ontották a kincsekkel felérő házi szőtteseket, fonatokat. Suhogó selyem,
dús brokátok, hamvas bársonyok gazdag színpompával özönlöttek elő némely
barnult diófa sublótból. A násfákat, ezüstholmik tömegét nem számítva,
Morvay úr hatezer forinton felül jóval többet kiadott az
előkészülődésekre. Lakodalomra még sem került a sor. Alig hogy
felhajnalodott, rosszra fordult Magyarország sorsa. Az orosz cár hadai
is betörtek. Világos után hóhérhalál, láncostömlöc rémségei környékezték
a nemzeti ügy katonáit. A kiválóbbak menekültek az országból. Akik
itthon maradtak, a réteken, erdőkön bujdostak. Ujfalussy Lajos
valamelyik pusztai tanyán rejtőzködött. Morvayék is elszállingóztak
Debrecenből. Morvay úr Lujizkát Biharba vitte Terebesre Fráter Tamásné
nénjéhez, hogy a gazdasszonyságot tanulja. Node nemcsak a konyha,
kamara, pince, tehenészet, kertészet, varrószoba hasznos titkaival és
fortélyaival bibelődtek a Fráter-kurián, Fráter Tamásné a környék
úriházainál is örömmel mutogatta be tiszaháti bájos kis rokonát.
Átmentek Micskére is a Baranyi-család ősi fészkébe. A diófás, eperfás,
birsalmabokros kuriák sűrűn sorakoztak Micskén. A Fráter-család
kisasszonykái Morvay Louise előtt különösen sokat emlegették a délceg
vitéz Baranyi Miklóst, aki mint kapitány küzdötte végig a
szabadságharcot. Ekkortájt már bujdosott, falúról-falúra szökdösött az
osztrák elől. A kisasszonyok a bihari kuriákban regényhősként emlegették
Miklóst. Morvay Louise Baranyi Ágostonéknál érdekesen ösmerte meg. A
Zólyomi Dávid-féle régi nagyrendház folyosóján medvebőrös kanapén aludt
egy szép barna urilegény. Talán az éjszaka hetedik határból hajszolták
meg a németek, azért aludt olyan mélyen? A vendégek jövetelére sem
neszelt fel. A bátyjáék sem költötték fel a fáradt embert. Morvay Louise
csupán egyetlen tekintetet vetett reá s lángbaborult az arca, midőn
meglátta az alvó legényt… A bihari, szatmári, beregi kuriákon nemsokára
meglepő hír futamodott keresztül. Azon idők patriárkális viszonyai
között különösen az érdekelt családoknál keltett kínos visszatetszést a
híradás, hogy Morvay Louise Ujfalussy Lajosnak visszaküldte a „jegyet“.
A szótartó komoly Morvay Károly úr leginkább felháborodott és bár kedves
lányát Pesten neveltette a híres Májerfinénál, eddig mindenhová
lógós-hintón hordatta, mostani haragjában zötyögős igáskocsin, csutka
ülés tetején vitette haza Terebesről Lujizkát. Ezentúl Sárosorosziban
raboskodott Louise, hiszen a kor is szomorú korszak volt. A
Morvay-kurián a plébánoson és néhány öreg szomszéd földesúron kívül más
vendég nem forgolódott. A szép Louiset szíve titkával teljesen eltemette
a csendes falú. Talán e szomorú magányban el is hervadt volna? Ámde –
szerencséjére – a micskei emlékezetes látogatása után könnyített szívén.
Mielőtt a jegygyűrűt visszaküldte Ujfalussynak, szíve titkát,
Érsemjénben, feltárta Kubinyi Annának:
– Drága Annuskám, nem tehetek másként, mióta Baranyi Miklóst megláttam,
még gondolni sem tudok más férfira. S ha a Baranyi felesége nem lehetek,
nem is leszek a másé sem.
A melegszemű, gömbölyű barna Kubinyi Annát Gömörből hozta feleségül
Érsemjénbe Fráter Ferenc úr. Kubinyi Anna még otthon megtanulta az
édesanyjától, hogy a jó feleségnek férjével szemben ne legyen titka,
amiket tehát Morvay Louisetől hallott, azonnal besugta férjének. Fráter
Ferenc meg nem volt karthauzi barát, midőn kóborlásai közben hozzájuk
vetődött bujdosó Baranyi Miklós, a kágyi bakator poharazgatásánál,
kibökte Ferenc úr:
– Ej te Miklós! Nem jól van ez így, ahogy te csinálod. Én bizony a te
helyzetedben segítenék magamon.
– Ugyan hagyd el! Hát mit csinálnék, pajtás?
– Mit csinálnék? Mit csinálnál pajtás? Én bizony elhoznám Beregből a
leggazdagabb nemes leányt…
– Ki az te, Ferkó? – Baranyi karikára nyitotta szemét.
– A Morvay Louiset értem.
– Bolond beszéd ez, pajtás! Hiszen én még nem is láttam soha.
– Az nem határoz, pajtás, mert látott ám ő téged. Ez a baja! Aludtál,
midőn meglátott Micskén. Azóta szerelmes beléd… Biztosan tudom.
Nem hiába volt vitéz katona Baranyi Miklós, midőn Kubinyi Anna
részletesebben is felvilágosította, megtetszett neki a bájosan merész
eset. Érsemjéntől jófutamodásra esik Beregben Sárosoroszi, a bujdosó
honvéd menten nekivágott az útnak. Az országútját kerülve, lassú
menetelésben utazgatott. Fekete hátaslován holdvilágos estendet érkezett
Sárosoroszi alá. Kitünően tájékoztatták Fráterék, mert mindjárt az
urasági kovácsműhelynél állította meg a lovát.
– Hé, hó! Mester uram! – bekiáltott a műhelybe. Elcsendesült a
pőrölycsattogás. A kohótűz lángpírja kicsapott az ajtóból s a mester
végigfürkészte a délceg lovast:
– Mivel szolgálhatok az urnak?
– Az inasgyerekre volna szükségem egy félórára, ha ideadja?
– Hogyne, jó szívvel uram.
– Akkor hát gyere csak, fiú! Ezt a levelet beviszed a Morvay-udvarba.
Átadod Zsófi asszonynak, a házvezetőnőnek. Megvárod, hogy mit üzennek.
Ügyelj arra is, hogy meg ne lássanak. Érted?
– Megértettem. A fiú gyorsan járt. Hamar hozta a választ. Az öreg Morvay
úr a plébánossal „tartlizott.“ Zsófi asszony, a házvezetőnő ügyesen
kiszólította Louiset és a kertvégén találkoztak Baranyival. Rövid néhány
szót váltottak csak a holdsütésnél. Egyetlen kézszorítással határoztak
sorsuk felől, Baranyi Miklós az éjszaka visszafordult Biharba és
nemsokára Fráter Tamást küldte el maga helyett a szép Morvay Louise-t
„kikérni“. Nem éppen könnyű feladat volt ez a lánykérés, ámde az öreg
Fráter Tamás úr jól végezte dolgát – a Fráterek ilyenek! – meggyőzte az
öreg Morvayt s bár annak a fejében még mindig motoszkált az Ujfalussy
eset, nem ellenkedett tovább. A kemény luteránus úr ugyan holtáig
dohogott amiatt is, hogy katholikus ember lett a vője (a Baranyiak
katholikusok). Többek között is egyszer, midőn látogatóban járt
Baranyiéknál és sírva fakadt a szopós kis unokája, a vén komoly
luteránus így kiáltott a dadára: – Hamar, dada, siessen csak be! Sír a –
gvardián…


Foltényi Vilmos szinész.
Az utolsó évtizedek felforgató korszelleme nem kímélte meg a magyar
színpad világát sem. Külső méreteiben, pompájában ugyan óriásit
fejlődött színészetünk, de a villamos erőktől forgatott és beragyogott
„rivaldákon“ hiába keressük a régi magyar színészet hagyományos
eszményeit. Itten is teljes a nemzetietlen kivetkőzés, node én nem
akarok kritikusi tollat bitorolni, midőn egy régi, érdemes színészünk
alakját méltatom s annak kiszakított élettörténetét ösmertetem.
Foltényi Vilmos színész ez a régi, érdemes színjátszó, aki az 1840-es
esztendők elején került a magyar színpadra és akit, mint nyolcvanöt
esztendős aggastyánt, 1905 február havában temettek el Debrecenben.
Foltényit a hivatottság és a hivatás rajongó szeretete vitték a
színészethez. A felsőbb iskolák végzése után, mint nem közönséges
műveltségű fiatalember, uriház kényelméből csapott át az akkor még
rögös, bizonytalan színész-pályára. Szép tehetségével, úri modorával a
régi magyar színpad nagyjainak igaz barátságát hamar kiérdemelte az
„úrfi“.
1844-ben a pesti Nemzeti Színháznál énekelgetett Foltényi Vilmos.
Vörösmarty hatalmas költeményének, a „Szózatnak“ megzenésítésére ekkor
tűztek ki húsz darab arany pályadíjat. Nem maradt meddő a pályázat.
Érdekes az Egressy Béni pályázata. Egressyvel gyakran tréfálkoztak a
színészpajtások:
– Ezt a Bénit csak oldalba kell lökni, mindjárt melódia ugrik ki belőle.
– Egressynek tényleg képessége volt a zeneszerzésre is. Foltényi mondása
szerint: – „Csak úgy csengett, zengett a lelke a szebbnél-szebb
melódiáktól.“ – Midőn tehát elkövetkezett a pályázat határnapja és
Egressy felnézett a délelőtti próbára, Foltényiék ismét szóvátették
előtte a „Szózat“ megzenésítését: – Mégis kár, hogy nem pályáztál Béni…
– Már miért volna kár?
– Mert az a Thern biztosan elüti a húsz aranyat, holott te, Béni, magad
is csurranásig vagy melódiával… – Egressynek a művészi érzékenysége nem
sokáig állta ki a csiklandozást, de meg a pajtások is tovább bizgatták:
– Béni, mi is volna azt neked megírni? Még van időd rá. Tizenegy órakor
jár le a terminus.
Egressy nem szólt a csipkelődzésekre. Míg a színpadon a próba folyt,
felhúzódott egy második emeleti páholyba és megalkotta a Szózatnak azt a
zenéjét, melyet ma is énekelünk… A kitűzött határidőre be is adta művét.
A pályaműveket díszes közönség előtt mutatták be. Utolsóelőtti
versenyműnek Egressy zenésítését énekelték Foltényiék. Egressy a
súgólyukban izzadt, az egyik tenorista a kótapapiros megől leszólt a
művésznek:
– Lesz-e bor, Béni? Mert ha nem lesz bor, nem lesz cé sem.
– Lesz minden fiúk! – súgta az izgatott művész. A színész-cimborák
csakugyan kivágták a magas cé-t. Oly hévvel énekelték az Egressy
szózatját, hogy a tapsnak, éljenzésnek valóságos viharzása támadt. A
húsz aranyat Egressy Béni nyerte el.
– Node az is igaz ám, – beszélte Foltényi, – hogy miglen a Béni gyujtó
szerzeményét szívvel-lélekkel fujtuk, a többi versenyművel csak úgy
bántunk el, mint midőn a kórus „a grófné a vízbe fullad“ dalt énekel. –
Egressy Béni nem is nyughatott a dicsőségtől, no meg a húsz aranytól
sem. A magas cé-ért lekötött szavát beváltotta. Nagy áldomást tartott,
elmulatták a húsz aranyat, pedig többször is figyelmeztették Bénit:
– Béni, legalább egy aranyat tegyél félre emlékül.
*
Minden korszakban előfordul, hogy a léhaság diadalmaskodik az
örökméltóbb felett. A Szigligeti „Szökött katonája“ sem kerülte el a
nagy alkotások sorsát. Fáncsi, a Nemzeti Színház művészeti vezetője
népszínmű-pályázatot hirdetett. Ezen versenyzés során került
pályabirálat alá Ney-nek „Vén sas“ című színműve a Szigligeti „Szökött
katonájával“ együtt. A Vén sas értéktelen fércelmény volt, halálra
bosszantotta az előadó színészeket is. A birálók mégis a helyi pesti
pletykadarabnak itélték oda a jutalmat, pedig ki tudja ma már
megmondani, mi fán termett az a jutalommal koszorúzott – Vén sas? Míg a
Szökött katonában örökített magyar élet ma is gyönyörűséges, örökkön
megkapja az igazi magyar ember lelkét.
*
A szabadságharcot a magyar nemzeti seregben küzdötte át Foltényi.
1849-ben már mint hadnagy egy honvéd lovas-tüzérütegnél szolgált, mert a
színpadi hősök a csatamezőn is felsorakoztak. A Foltényi ütegjénél
többen is összekerültek színészkatonák. Zöldi ugyanennél az ütegnél
hadnagyoskodott. Ennél az ütegnél szolgáltak Benedek József és Bálinthi
nevű színészek is. A Tokaj-Hegyalján, Mádon, történt velük a
felejthetetlen eset. A községben megtorlódott a katonaság, úgy hogy az
egyik ház előtt a tüzérüteg is kénytelenségből megállott, midőn is a
zöldzsalugáteres fehér ház kisajtóján egy nő szaladt ki. Déryné volt,
aki e zavaros időben Mádon húzódott meg. Lóhátról is felismerte a
tüzértiszti ruhás színésztársait:
– Jaj, Foltényi, Zöldi! Maguk azok lelkem? Még a lovukat is
megölelgette.
Tüzes mádi bort hozatott a hadfiaknak, akik csak úgy lóhátról nyakalták
a tokaji hegy lelkét. Berúgott az egész lovasüteg. Klapka tábornok éppen
arra lovagolt el. Mosolyogva tisztelgett oda Dérynének s tréfásan szólt
rá a tüzérjeire:
– Ilyen fogadósné mellett csodálom, hogy még az ágyútok is be nem rúgott
fiúk?
Perczel Móric tábornok meg a parlamentet okolta mindenért, a tisztjei
előtt csak az volt a szavajárása:
– Fikom a sok fiskális mindenét, szétszórom őket.
*
Temesvárnál elveszett a csata. A honvédsereg felbomlott. Egyik rész a
menekülést kereste, a másik még nem mondott le minden reménységről. A
hadi szerencse jobbrafordulására számítottak és együtt maradtak. Lukács
honvéd tüzérezredes a menekülésre szánta magát.
– Én kimegyek az országból, mondta az ezredes.
– Én nem hagyom el a hazát, – szólt Foltényi hadnagy. A búcsúzásnál az
ezredes remek fekete háti lovát Foltényinak adta. Foltényi ezen a
feketén lovagolt Déva alá, ahol a honvédseregnek ez a töredéke is
lerakta a fegyvert az oroszok előtt. Egy gavalléros orosz főtisztnek
megtetszett a Foltényi fekete lova s bár erőszakkal is elvehette volna,
hetven rubelt ajánlott a lóért. Hetven rubel ezüstben nagy pénz volt a
hadifogolynak, Foltényi alku nélkül belement a vásárba, hiszen a
Kossuth-bankót már el sem fogadták tőlük.
Az oroszok Szászvároson adták osztrák kézre Foltényiékat. Az egyik
osztrák tisztnek mindjárt szemébe tünt a Foltényi hadnagy ezüst
rubelektől duzzadozó zsebe. Engedelemkérés nélkül kizsebelte a hetven
rubelt:
– Warscheinlich haben Sie das erobert? (ezt ugyebár zsákmányolta) –
elméskedett az osztrák, aki kotorászás közben talált még egy gyufatartót
is azt kegyesen visszaadta:
– Warscheinlich das ist ein Andenken?… (ez ugy-e emléktárgy), – Foltényi
bátyánk félszázadév múltával is háborogva emlegette: – ilyen gavallér
volt az osztrák.
Gyulafehérvárnál egy régebbi ösmerős császári katonaorvos
közbenjárásával nemcsak a hadifogságból, hanem a továbbszolgálás
gondjától is megszabadult; mert az orvos „untauglich“-nak nyilvánította
a kistermetű Foltényit. A kétfejű sasos „certifikát levéllel“ gyalogosan
Kolozsvárnak indult Foltényi, ahol színtársulat működött. Szívesen
fogadták. A társaság nagyon is hiányos volt még ekkor, a tagok közül
többen bujdostak, mások német fogságban szenvedtek, kerültek olyanok is,
akik a csatamező sírjában álmodtak a szebb jövőről. Kórusuk sem volt
rendes, mindamellett a Wohlgemuth táborszernagy tiszteletére rendezett
díszelőadást a „Gotterhalte“ eléneklésével kellett kezdeni. A
társulatnál Filippovics és Foltényi ketten voltak az énekesek, tehát a
díszelőadáson is nekik kellett énekelni.
– No, majd adok én nektek Gotterhaltét, – duhogta magában Foltényi s
midőn Filippoviccsal kiállottak, Foltényi kézzel-lábbal is dolgozott,
úgy mutatta, hogy micsoda tüzesen, micsoda szívből énekel. Énekelt is.
Csakhogy félhanggal mindig lejebb, mint Filippovics. Cudarul
helybenhagyták a Gotterhaltét. Wohlgemuth táborszernagy sietett
kijelenteni:
– Máskor hagyják a Gotterhaltét. Hiszen látom, megvolt a fiatalemberben
az igyekezet, de nem tud szegény énekelni.
Czelesztin nevezetes szinész volt ugyanakkor még a magyar szinpadon.
Jeles szinész volt, de felette piszkos jellemű ember. Korábban a
kolozsvári főuraknak volt a tányérnyalója, most, hogy rosszra fordult a
magyar ügy, az osztráknak hizelgett és kész volt egykori pártfogóira, a
főurakra is árulkodni. Czelesztin cselekedte meg azt is, hogy a társulat
tudta nélkül elment Urbán generálishoz s beadta neki, miszerint a
társulat német szindarabot akar előadni. Urbán természetesen örömmel
hallotta, hogy ennyire megjavultak a rebellis erkölcsök. Annál inkább
felzúdult a társulat a Czelesztin értesítésére.
– Nem játszunk német darabot! – tiltakoztak a szinészek.
– Aki nem akar játszani, az álljon félre a többitől! – ordítozta
Czelesztin dühödten. Foltényi néhányad magával félreállott s Czelesztin,
miután névszerint megjegyezte, számbavette őket, futott a „kegyelmes
úrhoz“, feladta őket, mint lázadókat. Urbán egy dragonyos kapitányt
küldött a színházhoz, aki maga elé parancsolta Foltényit a társaival.
– Maguk miért nem akarnak németül játszani, – kérdezte a kapitány.
Foltényi felelt a többi helyett is:
– Mert én nem tudok annyit németül s ha valamit eltévesztek, kész a
botrány.
– Ez igaz! – a dragonyos kapitány elfogadta a mentséget. Mindamellett
Czelesztinék Kósa, Pósa, meg valamiféle Farkas nevű magyar szinésszel
előadtak egy érzelgős német darabot. Német szerepében Czelesztin lőtte a
legnagyobb bakokat, mert Czelesztin is született magyar ember volt.
Többé nem is erőltették ezt az alacsony hizelkedést. Czelesztinék is
felhagytak a német előadással.
Kolozsvárról Nagybányára vetődött Foltényi, ahonnét Petz nevű
bányatiszttel Pestre fuvarozott fel. Ilyen kocsiülésen azontúl sem ült
Foltényi, a bányatiszt kocsiján aranyat szállított Pestre… Foltényi
Pesten, a hirhedt rendőrfőnökkel, Prottmannal is megismerkedett. Mint
volt honvédnek jelentkezni kellett nála.
– Foltényi? Hm! Mi volt azelőtt?
– Énekes. Baritonista.
– Szép… Mit énekel?
– Carlót, Ernániban.
– Derék! – ezzel a rettegett rendőrfőnök befejezte a kihallgatást és
Foltényi a katonáék elbocsátó levelével és a Prottmann igazolványával
véglegesen visszatérhetett a szinpadhoz, melyen a „nagy“ Szentpéterivel
is játszott együtt. Még az 1840-es években játszották a Lumpácius
Vagabundust, vagyis a „három jómadarat“. Az egyik szinésztársuk
közönségesen ugrált, bohóckodott annál a jelenetnél, ahol kiderül, hogy
ötvenezer forintot nyertek a lutrin… Szentpéteri nézte, nézte darabig
ezt a bohócos ugrándozást és izetlenkedést, azután rámordult Foltényira:
– Öcsém, lökd ki ezt a németet! – Szentpéteriék még őrizték a magyar
szinpad becsületét, méltóságát. Vajjon mit csinálna most, ha feltámadna
Szentpéteri?


A világosi átok.