Régi magyar élet - 10

bátyánkat. Az őslovagi tűzvér, mely időnként mindnyájunk szegény
rablelkében fellángol, elragadta Berti urat. A tűzvér elragadta és
kisodorta nyugodalmas úri otthonából. A fergeteges pusztai éjszakákba
sodródott ki Bertók bátyó. A futós, szép ló, a csárdabeli tanyázgatások,
betyárhajszák izgalmai, a túlkerülés ravasz pásztorok eszén: megejtették
ősvágyaktól, sejdítésektől, hagyományoktól áthatott lelkét. Mindent
rááldozott, hogy csak olyan mód élhessen, amiként századokkal odelőbb
török-tatár-németverő ősei éltek. Évtizedeken puskavégre adta az életét,
miközben vagyonát a pusztázó élet hadiköltségeire váltogatta be…
Összetört, alakoskodó szegény emberré vált már akkor Farkas Berti,
amikor Debrecen város szolgálatában, mint mátai biztos, gazdasági
felügyelőnek a Hortobágyra kikerült. Ott mégis megvígasztalta a puszta.
Olykor zúgó fergeteg táncolta körül s megszaladt egy ménes. Álmodozó
lelke elringatódzott a délibáb ezüstös csalóka hullámain… Midőn pedig
hivatalából kiválasztották és a vén pusztázó magyar a városba –
beszorult, összeomlott tragikus életében hamar elkövetkezett a befejezés
is. Megváltás volt reá a halál, hiszen ma-holnap a Hortobágy-pusztát is
felturják a telhetetlen emberek.


Magyar mesterségek.
Azt olvastam, hogy Sopronban meghalt az utolsó szűrszabó. Nemcsak
Sopronban, az ország más vidékeiről is pusztulnak a szűrszabók. Pedig
törzsökös magyar mesterség a szűrszabóság is, hiszen a szűr százados
viselete a magyarnak. Főbbrendüek, mint a köznép előszeretettel
viselték. A szűr anyaga, színe, szabása természetesen viselőinek
rangjához és életkorához képest változott. Az úgynevezett
„cifraszűrökön“ színgazdag keleti pompát remekelgettek a hozzáértő
mesterek. A cifra szűrökről mint kiterpeszkedett bájos pávamadár
ragyogott le az ős képzelőerő, – az ötletes népművészet. Virágok,
levelek, madarak különféle alakzataiból varázsolták elő ezeket a
díszeket. Az Alföldön a szegedi, miskolci, kiváltképpen a debreceni
szűrszabók voltak nevezetes mesterek. A Hajduság, Nagykunság, Nyirség és
Tiszahát magyarjai a debreceni szűrszabók remekeivel pompáztak. Negyven,
ötven esztendővel ezelőtt, a debreceni vásárokon, félszázan is kerültek,
akik kirakodtak. Az 1911-dik esztendőben már csak heten nyűtték
pusztulásnak indult szép magyar mesterségüket, két asszonymester is
került közéjük. Névszerint Harsányi Gábor, Harsányi Gáborné, Jancsó
Lajos, Jancsó Lajosné, Jancsó Dániel, Molnár József és Végh Mihály ezek
az utolsó debreceni szűrszabók. Az egyik debreceni mester, alig néhány
éve, csodaszépen kivarrott szűrt és fali pokrócot remekelt a pápai
Esterházy Pál grófnak. Az Esterházyak legrégibb nemesi címerét varrta ki
a harmatos üde selyem virágokkal, levelekkel, madárkákkal teleszórt
szűrdarócra.
Hanyatlásnak indult a suba- és guba-készítés is, pedig a suba- és
ködmen-készítők is eredeti selyemvarrásokat, szironyos díszeket
remekeltek az irhára. A suba-készítő szűcsök között a szegediek voltak a
leghíresebbek, a híres Csikay szűcsmester Rózsa Sándornak és a többi
nyalka betyárnak, pásztorságnak volt az udvari szállítója. Még a
Bakonyból is felkeresték éjszakáknak idején… Ma is híres, ma is kapós a
szegedi suba. Már a gubások között a debreceniek vezettek. Debrecenben
még ma is működik húsz-huszonegy gubás-mester, azonban az uri gubások
rendje kipusztult az utolsó nemzetes Bisothka István úrral, aki
négyszáz, ötszáz forintos, sőt jóval drágább gubákat is remekelt. Az
„öreg“ József főhercegnek is csinált egy ilyen „uri gubát“. Jókai Mór is
jól ismerte Bisothkát, aki még minden tekintetben eredeti „muskotály
civis“ volt.
Bealkonyult a túri süvegjártóknak is. A fehérvári bicska és csutora sem
a régi már. A szegedi „halbicskát“ még ugyan divatba hozta a néhai
Sziráky mester, akit Mikszáth Kálmán is megrajzolt. Pósa Lajos is
őrizget ilyen bicskát. Ha Sziráky véletlenül angolnak születik,
bizonnyal a világpiacra került volna ez a finom izlésű, nemes acélanyagú
„csecsés“ portéka.
Küzdelem a sorsuk a hódmezővásárhelyi, karcagi, mezőtúri, rimaszombati
fazekasoknak is. A kulacsot is leginkább képletesen emlegetjük.
Politikusokról állítják, hogy kétkulacsosok. Én még láttam az édesanyám
apjánál, az én jóságos és nemes öreg Daróczy István nagyapámnál olyan
széleshasú csikóbőrös kulacsot, amelyből egy-egy nyakcsavarintással
piros ürmöst vagy fehér bort tölthettünk. Ma nem faragnak ilyen
kulacsokat. Hirét, nevét, ősdivatját veszítette a füredi nyereg is.
Ezeket a tetszetős és célszerű lovaskészségeket pihelykönnyű száraz
nyárfából faragták és sodrott bélhúrral húrozták fel. Pogányos díszüket
a rézveretű kápa alkotta. Árpád apánk óta századokon át változatlanul
használták – lovasaink – a füredi nyerget. Ma már ez sem jó. Talán mert
a miénk?… A gyárüzemes ujkor lassanként kiirtogatja és elhantolja a régi
vágású szíjgyártókat is. A mi sallangos, csótáros, bogláros, pillangós,
csillagos könnyed kantár, hám- és nyeregszerszámainkat egyszálú,
otrombán nehézkes, idegen portékákkal cserélgetjük fel.
Elmulának a vígkedélyű gombkötők és zsinórozók is, mióta hogy
levedlettük a nemzeti öltözetet. A színmagyar Debrecenben az 1911-ik
esztendőben még négy gombkötő- és paszományos-mester küzködött a
sorvasztó közönnyel. Aláhanyatlottak az igazi magyar szabók is. A
kalaposokról sem mondhatok jót. A Hajduságra Bécsből szállítják a
Kossuth-kalapot. Megfogyatkoztak a miskolci csizmadiák is. Ma már nehéz
feladat volna jegyzékbe szedni azt a bizonyos kilencszázkilencvenkilenc
miskolci csizmadiát. Aki csizmadiának megmaradt, az is inkább
„suszternek“ vagy „lábbeli készítőnek“ tituláltatja magát. Nem igen
remekelgetnek rámás- és piros-csizmákat. A borsodi menyecskék
olcsóbbfajta osztrák topánkában gacsolnak. A legényeknek az irdatlan
lóbőr-csizma is megfelel. Rózsáspatkóért, tarajos pengő-sarkantyúért nem
törik magokat. A táblás fokosok, makkosfedelű kupák, a csengők rézöntő
mestereinek is befellegzett. Elnémultak a gulyakolompok. Felszántogatták
a legelőket. A csinos viseletére rátarti pásztorok is elfogyatkoztak. A
cserényeknél, karámoknál nem pepecselgetnek szíjfonatokat, ólmos- és
rézvereteket, csont- és fafaragásokat. A faragó művészet egyébként is
sok eredeti mesterét veszítette el a vizi-, szél- és szárazmalmok
fogyatkozásával. A gőzmalmok robotos molnárai nem értik a járomfák,
kapufélfák, fejtőlvalófák, mércék, mángorlók, csigatésztacsinálóbordák
farigcsálását. Fogytomig jutottak a szegedi hajóácsok is. Az élhetési
gond az asztalos-mesterekből is kiölte a virtust. Szegény népnek sivár
az izlése. Az uborkafára felkapaszkodottak inkább a tömegpompát, a
rikoltót keresik. Manap megfelel a paszulypipa, azelőtt világra hiresek
voltak a tajtékpipa faragó mestereink. Debrecenben évekkel ezelőtt
meghalt Egri Mózes, az utolsó „piparezező“. Még régebben elmult az
ötvösök és kardcsiszárok fénykora. Nem kiszakított sorokat, köteteket
írhatnánk a mi elpusztult magyar mesterségeinkről. Ám, mi közönyösek
vagyunk. Közönyösek vagyunk arra is, hogy a porbahullott gyöngyszemeket
felszedegessük és kegyeletesen füzérbe kötve – külön nemzeti
kincsesházakban – megőrizgessük. Élelmesebb gyűjtők idegenbe hurcolják
pusztuló magyar mesterségeink és népművészetünk őskincseit. Pedig ha már
az őseredeti magyar mesterségek pusztulását nem akadályozhatjuk meg,
legalább az emlékeit ne hagynánk megsemmisülni és szétkallódni. Hanem
inkább lelkesen oltalmazott, vidékenként is öntudatosan gazdagított
gyűjteményekkel igyekeznénk visszavarázsolni azt az időt, midőn még nem
süvőltött fülünkbe a gyárkazán, midőn még aranytallus kakasok
kurjogatták a napfelkeltét és a mestereink üde arccal, üde lélekkel,
füttyös jókedvvel állottak kedves, megbecsült munkájukba.