Régi magyar élet - 2

eleit, közepit és végit megfontolni megért elmétől lehet, ennélkül pedig
veszedelmes a serénykedő elme; melyhez képest, mely gyengén állanak most
a dolgaink, igen tapogatva kell cselekedni (tudniillik némely a törökkel
tisztázandó dolgok forogtak szóban).“
Amit Haller Gábor 1663-ban írt az István gróf hasonló nevezetű őséről,
István gróf pályafutására is illik. István gróf sem igen szokta
számításba venni, hogy minden botnak végén a feje…
*
Édesanyai ágon sem közönséges családok leszármazója Tisza István. Nem a
cimerekre értem a közönséges szót. Hiszen századok fénye ragyogja körül
az Európa hadi- és udvari-történelmébe beiktatott gróf
Degenfeld-Schomburg nevet; mely névnek és cimernek a magyar földön
meggyökeresedett viselői is igazán érdekesek és érdemesek. Az a délceg
gróf Degenfeld-Schomburg vértes-kapitány, aki a mesésvagyonú magyar
nábóbnak, bökönyi Bekk Pálnak Paula leányát nőül vette, kiváló főúri
családot alapított a Hajduságon. Református egyházuk és magyar hazájuk
iránti példás hűség, áldozatkészség jellemezték, jellemzik ma is a
Degenfeld-Schomburg kapitány leszármazóit. A nép kedves emlékezése
szerint a téglási nábób Paula lányával egy hijján száz, azaz
kilencvenkilenc falút kapott – hozományul… Egyébként a Bekk Paula
aranyos kezéért a csínyjeiről, szertelen virtuskodásairól hirhedt, Vas
Gerebentől és Jókaitól regényhőssé avatott füredi földesúr – Jósa Gyuri
– is pályázott. Csupán a betyáros viselkedésén, leirhatatlan csínyjén
mult, hogy a háztűznéző vacsora után, a karikagyűrű átnyujtása helyett,
azt jelentette neki a huszár:
– Nagyságos uram, be van fogva! A hintója előállott.
És jól is volt, hogy ez így történt. Jósa Gyuri markában sárrá vált
volna még a szín-arany is; így pedig a Degenfeld-Schomburg kapitány és a
Bekk Paula leszármazói a magyar hazának, főként a magyar református
egyháznak vezérférfiaivá nevekedtek. Az Imre gróf a tiszántúli
református egyházkerületnek évtizedeken legnépszerűbb főkurátora volt. A
szabadságharc gyászos végeztével elitélték őt is, Haynau bukása
előestéjén, tromful Bécsnek, váratlanul kegyelmezett meg neki egész
tömeg hazafival együtt. Ennek az Imre grófnak, aki Tisza Istvánnak anyai
ágon egyik legérdemesebb őse volt, több vármegyére terjedő uradalmain,
az elnyomatás időszakában, a gazdatisztjei és egyéb bizalmas intézői
mindnyájan a bujdosó honvédtisztek közül kerültek ki, sőt a sok ezernyi
cselédsége között is első helyre tette a volt honvédet.
Imre gróf utóda, a Pál gróf, mint vagyonszerző- és gyarapító-gazda tünt
ki. Még vagyonánál is büszkébb volt a négy gyönyörű, kedves leányára és
mikor férjhezadta őket, Pál gróf mondta el:
– Hercegtől a nemes emberig mindenrangú vőm van nékem…
Az egyik Degenfeld-leányt Odescalchi herceg, másikat Károlyi gróf, a
harmadikat Podmaniczky báró vette nőül, a negyedik, az Ilona grófnő, a
nemes ember felesége lett… Igaz, hogy ez a nemes nem kevesebb ember
volt, mint borosjenői Tisza Kálmán, az István gróf édesapja.
*
A családiasság mindig jellemezte a Tiszákat. A Tiszák női, mint férfiai
mindennél inkább szeretik és becsülik a tűzhelyt. A Tiszák gyermekei nem
kerülnek cselédkézre. Midőn már annyira serdült a fiugyermek, a
debreceni kollégiumból hoznak mellé nevelőt. S mert buzgó reformátusok a
Tiszák, a teologia első diákját választják ki. Igy például az egyik
Tisza-fiúnak, a költőies lelkű Domokosnak, Arany János volt a nevelője,
– István gróf mellett a történetíró Géressy Kálmán nevelősködött. Az
ilyen „instruktorokat“ is valósággal családtagul becsülik Tiszáék, kik
már a ringó bölcsőnél egyengetni kezdik a gyermek útját. István gróf,
mint elsőszülött, különösen szemökfénye volt a szülőknek. István gróf
bölcsőjénél még a kifelé rideg Tisza Kálmán is felmelegedett… Abban az
időben történt, hogy a pólyás babát meglátogatta a nagyanyja, a
született Teleki Julia grófnő; meghatottan hajolt kis unokája bölcsőjére
s becézőleg mondta:
– Édes, aranyos kis Pistám…
Biharországban így beszélik, Degenfeld Ilona grófnő, a Pista gyerek
bájos fiatal mamája megütődötten pillantott anyósára. Ekkor mondta a
Tiszákat jellemző kijelentését:
– Kedves mama, ne nevezze a fiunkat Pistának. (Ez árthat a –
karrierjének.) Legyen ő csak István.
*
Bogdi Papp Elek bátyánk, a nádudvari hajduknak huszonöt évig népszerű
öreg követje, egyszer deputációt vezetett Gesztre. Még a Tisza Kálmán
miniszterelnöksége idején történt ez. A küldöttséget elkísérte az egész
ország Patay „Pista“ bácsija is. Tisza Kálmán ebédre is ott fogta az
urakat. Ebéd után a csibukot sem engedte el s mivel a fiatal Tisza urfi
ott sündörködött a vendégek körül, az apja rászólt:
– István fiam, hozzál csibukot a bácsiknak.
Papp Elek, midőn meghallotta a kurtanadrágos Tisza-gyerek ilyen komoly
megszólítását, az öreg Patayhoz fordult:
– Hej, Pista bátyám; hát belőled lesz-e valaha István?
Tisza Kálmán elnevette magát… Pedig hiába öregbítették Istvánnak a Pista
gyereket, közszájon mindig Tisza Pista volt s maradt a neve. I. Pista
volt a Károlyi, II. Pista a Tisza. Rakovszky ellenben Stefi és nem
Pista. Ami nagy különbség.


Bihari kortesek.
A leglomhább magyarnak is felbizsereg a vére, midőn a kortesvezérek
kibontják és meglengetik a zászlót. A korteskedés közben minden nyugati
cafrang lehámlik az újkor nyomása alatt meglapult magyarról. Felvirrad
az ősi virtuskodások hajnala. A szép beszéd pengő aranypénz becsével
vetekszik. A kortesvilágban tünik ki igazán, hogy a magyar a szép
beszédet, a sok beszédet mennyire szereti – hallgatni… A jószavú, az
úgynevezett „svádás“ ember nálunk mindig könnyebbszerrel haladt előre,
mint a hallgatagon cselekvő bölcs. A magyar falu mostani nehéz
viszonyaink között is ékesszavú papjára és követjére a legbüszkébb.
A kortesvilágnak a leghangosabb szójátszói minden időben a fürge és
leleményes kortesek, akik nagy családfájú ősökre tekinthetnek vissza. A
Kossuth Lajos követté választásakor Pest vármegyében nem kisebb hazafiak
voltak a kortesvezérek, mint Batthyány Lajos gróf és Podmaniczky Frigyes
báró, aki naplójában is megörökítette „váci“ követválasztó hadjáratának
kortes-éleményeit. Mégis vérbelibb kortes-király nem került a magyar
földön Biharország történeti nevű fiánál Beöthy Ödönnél. A fokosnak
fénykorában a „liberális“ nemességnek az ifjú Beöthy Ödön volt
leggyújtóbb szavú, körülrajongott népszónoka. Ez a szenvedélyes férfiú
egyetlen maró szavával, vérig szúró megjegyzésével örök időre
pellengérezte, sőt letörte az ellenfelét. Pedig az első felszólalása
alkalmával teljes kudarcot vallott Bihar vármegye ódon tanácskozó
termében. Ennek a kudarcnak érdekes a története.
Beöthy Ödön a gazdag földesúri család ivadéka, süldőlegény korában, a
katonaságnál próbált szerencsét, de – miként Petőfi – Beöthy sem vitte
tovább a közlegénységnél. Hamarosan ott is hagyta katonáékat. Hazament
az ősi kúriába. Azonban a rendkívüli akaraterő otthon is kitört belőle.
Elhanyagolt tanulmányait magánúton pótolta. A mai középiskolának
megfelelő osztályokból kitünően vizsgázott le. Mindjárt kedve támadt a
közszerepléshez is. Bihar vármegye közgyűlésén nem kis fába vágta
ellenkedő természetének baltáját. A vármegye nagyeszűnek és ékesszavúnak
elismert főjegyzőjét Szarukánt támadta meg. Persze balul ütött ki a
szűzbeszéd. A szónoklásban gyakorlott és nagyobbtudású főjegyző apróra
törte Beöthy érvelését. Bizony kikacagták a merész ifjú szónokot.
Viszont Beöthyre meg az a legszebb jellemzés, hogy az első csúfos
kudarctól nem kedvetlenedett el. Belátta: köszörületlen a kardja,
fogyatékos a tudása. Félrevonúlt. Évekig nem hallották hírét.
Biharkovácsi kúriájában egy kiváló oktató irányításával tanúlgatott
jogot, történelmet, mindent, amivel későbbi országosan elismert
tekintélyét megalapozta és négy év múltán fényesen kiköszörűlte az első
csorbát. Az aranyszájú főjegyző, kinek a neve kezdő szótagját
zsebkendőbe dugott orral ejtette ki, letört mellette. A báródsági büszke
oláh nemesek, akiknek a „báródsági bikának“ nevezett nagyszakállú Venter
Koszta volt a híres kortesvezérük, menten kapitányuknak választották
Beöthyt. Azontúl a bihari „restórációkon“ báródsági fokosos seregével
többször döntött Beöthy, mert senki sem tudta veszedelmesebben
felgyújtani a szenvedélyeket. Vaskos élceit rettegték az ellenfelek.
Eleinte egy úton haladtak Bihar másik jeles fiával, Tisza Lajossal.
Követtársak is voltak együtt. Midőn pedig Tisza Lajost bihari
adminisztrátorrá nevezték ki, a vármegyének már alispánja volt Beöthy.
Ebből az időből támadt személyeskedésig fajúlt engesztelhetetlen
gyűlölködésük. Az egész vonalon megindúlt az ádáz harc a liberális és
konzervativ nemesek között. Beöthyék nevezték el Tisza Lajos nejét,
született Teleki Juliánna grófnőt „dajka Julinak“. A grófnő ugyanis,
mint okos és hűséges feleség, férjének minden cselekedetéhez
hozzászólott. A pellengért semmiesetre sem érdemelte; node Beöthy
Ödöntől kiméletet nem várhatott senki. Amikor egyszer például a
sógorával összeakaszkodott, parancsban adta ki a béreseinek, hogy e
naptól minden rudasökrét nevezzék – Bigének. Tudniillik: Bige volt a
sógor családi neve.
A hagyományok szerint Beöthy Ödön odáig vitte a szabadelvűséget, hogy az
esküvőjét sem templomban tartotta meg. A Beöthy-birtokon talán még
terpesztgeti lombkoronáját az az öreg tölgyfa, amely alatt az esküvő
megtörtént… Beöthy Ödönnek kitartó konokságából sokat örökölt nem
kevésbbé tehetséges és engesztelhetetlen kuruc fia: Beöthy Ákos is; a ki
1868-ban a „bihari“ kerületben lépett fel, mint képviselőjelölt, de mert
Gáspár 48-as honvédtábornokkal szemben elbukott, holtáig elkerülte Bihar
vármegyét, amelynek egyik nagybirtokosa volt.
*
Abból a büszke nemes Szilágyi-családból származott Szilágyi Ferenc
váradi törvényszéki bíró, mely család ma is birtokos Berettyóújfaluban
és Micskén. Székely eredetűnek vallják magukat. Szilágyi Ferenc „fekete
húnnak“ is nevezte magát s a Biharországban emlékezetes hírü
pecsovicsnak, a nagyétvágyu Szilágyi Lajosnak volt a fia. Annak a
Szilágyi Lajosnak, akiről a Beöthy Ödön idejében, a 30-as, 40-es
esztendők küzdelmei alatt rigmust is faragtak a liberális-nemesek.
Ráverselték, hogy az öreg úr királyi adomány alapján dézsmát szedeget a
pályi erdőség fekete rigóinak tojásaiból… A fia, Szilágyi Ferenc messze
távolodott pecsovics apja nyomdokaitól. Köztársasági érzelmü embernek
vallotta magát. A köztársasági eszmék iránti rokonérzésből tanult meg
franciául is. Állandóan francia könyveket és francia köztársasági lapot
olvasgatott. A szabadságharcban Kossuth Lajos mellett szolgált, mint
miniszteri fogalmazó és Kossuth annyira megbízott benne, hogy
jelentékeny pénzküldeménnyel bizalmas küldetésben Bem apóhoz is
leküldte. Világos után Szilágyi Ferenc nem menekült ki külföldre. A
hazai földön bujkált, mígnem Micskén fedél alá jutott a Baranyi Imre
házánál. Most hasznát látta francia nyelvtudásának, a Baranyi családnál
mint francia tanító szerepelt és az egyik kedves Baranyi kisasszonyt
addig tanítgatta az „aimer“ ige hajtogatására, mígnem komolyan és
magyarul is megszerették egymást. Férj és feleség lett belőlük… Ezt a
fekete hún Szilágyit rendkívül szerette és becsülte az öreg Tisza Kálmán
úr is, bárlan sohasem szavazott a Tisza Kálmán pártjával, a
kormánypárttal. Szilágyi Ferencnek még ezt is elnézte Tisza, sőt, az
egyik választás alkalmával, Nagyváradon vállát veregetve bíztatta a vén
republikánust.
– Eredj már Feri bátyám szavazni; úgyis tudom, hogy ellenem szavazol.


A Baranyi urak.
Tavaszkor a micskei „rongyos szőlő“-nél kibontogatják kövér rügyöket
azok a százados szelid gesztenyefák is, melyeket a Baranyi-család egyik
ősanyja Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata nagyasszony
sajátkezűleg plántálgatott el annak idején. A fát, virágokat szerették
is mindig a Baranyiak.
Kék, zöld és arany az alapszínei a tavasznak. Az ég hamvas kéksége, a
föld harmatos zöldje és a nap meleg aranyos sugárzásai alkotják szűzies
báját az ébredő magyar földnek. A magyar tavasz ezen kék, zöld színei a
nagyváradi és micskei Baranyi-urak családi címeréből is ránkmosolyognak.
Kék szárnyfelhős zöld mezőből méltóságosan emelkedik ki a kétfarkú
oroszlán. Jobbmarkában súlyos buzogány jelképezi a harckész vitézséget.
Megkapóbb az a fehér liliom az oroszlán balmarkában. A fát és virágokat
bizonnyal szerették, mindig nagyon szerették a Baranyiak, hiszen
oroszlánjuk előtt a rózsaszál is kinőtt a zöld címer-mezőből. S hogy a
virágszerető Baranyi urak a szép asszonyos kalandokból sem maradtak ki,
arról meg éppen Jókai Mór állított ki örökbizonyítányt. Jókaink
„Egetvívó asszonyszív“ című regényének Baranyi Miklós szeptemvir a hőse.
*
Bihar-ország törzsökös nemes családjai leginkább kálvinisták. A
szívósság, szaporaság családfenntartó erényeivel méltán ékesek.
Egyrészök az első foglalóktól származik. Itt-ott elmerültek,
elszármaztak közülök őscsaládok egyes ágai, mások, hál’ Istennek a
nagyobbrész, keményen állják a küzdést, sikeresen művelik a szent
rögöket. Midőn Biharország történetkönyvében lapozgatunk, a nemesi
rendből káprázatosan nagy hatalomra és gazdagságra emelkedett borosjenői
Tiszák mellett századokon át máiglan feltaláljuk a legtöbb négylovas
bihari nemes család nevét és kiváló képviselőit. Nem tüntek le teljesen
a katolikus Baranyiak sem, akik a Csanádyakkal az 1700-as években az
első kiskirályok Biharban. Hatalmuk és gazdagságuk olyan súlyos volt,
hogy egy akkor élő Tiszát, Tisza Lászlót Beőthy Lászlóval szemben
elbuktatták az alispánválasztásnál, sőt még a főjegyzőségből is
kibuktatták Tisza László urat. Dühöngött is ellenük a bukott Tisza-párt.
Csufondáros verset csináltak a „gonosz“ Beőthyről és „ripacsos“
Csanádyról, az „Érmellék Istenéről“. Megvádolták a „zöldselyem inges“
Baranyi Mihály urat is, hogy „ravasz róka szerint“ járt el s mint „Hóra
vitéz, Kloska követője, választott tiszteknek cédula szedője“ zöld
ingjéből az asztal mellé és alá hullajtotta a Tisza-párt „voksait“; node
a Beőthy-Baranyi-párt kortesei sem maradtak adósok. „Kutyaugatás
napnak-holdnak nem árt“ magyaros vígasz mellett visszakurjongatták a
csúfságokat, mivelhogy a „vitéz“ Baranyi úr „mind kézhez adta“ a
voksokat és hogy a „szalontaifi“ Csanádyt „sem marnák“ a Tiszák
kortesei, ha „szalonnát vesztegetne“ rájuk… Érdekes alakulása az
időknek, újabban Biharból Tisza István gróf mellett két kiváló Beőthy is
alvezérkedik, László a miniszter és Pál képviselőházi alelnök, sőt a
szalontai járáshoz tartozó Geszten is egy Csanády, Csanády Jenő a
főszolgabiró.
*
Biharban még ma is szeretettel emlegetik Baranyi Gábort, a hajdani
biharmegyei alispánt. Nemcsak származására volt sokattartó nemes Gábor
úr, ötletes jókedélyével is kitünt kortársai közül. Baranyi Gáborról
maradt fenn, hogy mikor Király községbeli kuriáján időzött (ma
Szathmáry-Király Andoré ez a birtok), hivatalos leveleit is
ilyeténképpen irosgatta alá:
– „Kelt Királyi-lakomban, Gábor.“ – Majd hogy bajba is került emiatt,
valami „delátor“ befújta Gábor urat az udvarnál, úgy-hogy felidézték
Bécsbe, királyi dorgálásra. Mária Terézia uralkodott akkor.
– Vicispán úr, hát szép, szép az ősi juss, – mondotta a királynő Gábor
úr magyarázatától felderülten, – hanem azért a formára is ügyelni kell.
Gábor úr bizony nem volt a formák embere, Gábor úr felől jár közszájon
ez a mondás is:
Szeretlek téged Baranyi Gáborom,
Nem sajnálom tőled sem pénzem, sem borom.
Sok falu határát felölelte a Baranyi urak birtoka. A sárréti falvakat és
a debreceni Zám-pusztát nem is említve, a Kőrös-völgyön át kanyargó
Baranyi-hágótól a verzári kastélyig terjengett ez a kiskirályság. A
Rézhegy-erdő aljában épült verzári kastélynak Baranyi Lajos volt egyik
kiválóbb ura. Népiesen „bécsi“ Baranyinak nevezték, mert kétszer nősült
Bécsből gazdagon. Midőn eszébe jutott: Bécsbe ment fel borotválkozni is,
pedig akkor még nem ösmerték a vasútat. Az országútja is elkerülte
Verzárt. Baranyi Lajos négyes, ötös fogaton kocsikázgatott fel a bécsi
borbélyához. A magyar nemes ivadék és a bécsi német asszonyok
vérkeresztezéséből mélyérzésű, előzékeny magyar urak támadtak. A törzs
keveretlen micskei ága ma is inkább keleti szilaj vér. Baranyi Gábor
vedresábrányi főjegyző nemzetségének sok százados hagyományaitól
áthatott szilárd önérzettel vallja:
– Vagyonosabbak temérdeken kerülnek nálam, de különb urat nem ösmerek…
A Baranyi-név fenntartásáról a gyermektelen derék Baranyi Ödön,
kúnszentmártoni és micskei nagybirtokos, óhajt gondoskodni. Micskei
fiágra épült kuriáját a hozzátartozó négyszáz hold földbirtokkal családi
alapítványnak szánta. Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata a
„rongyos szőlőnél“ – tehát – nem hiába plántálta el azokat a százados
szelid gesztenyefákat, fennmarad Micskén a Baranyi-név.


A Dobozi úr cigányai.
Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másfajta Magyarországra emlékezett vissza,
mint a mai. Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másvágásu magyar uraknak
őrizgette az emlékét, mint a maiak. A Dajna Bandi „jóurai“ még Almássy
Pál, Csernovits Péter, Puky Miklós, Recsky Bandi, kólyi Komáromy, az
Ibrányi Ferenc és Dobozy urak voltak. Ezektől az uraktól, a debreceni
nagyvásárok napjain, többet kerestek a cigányok, mint most egész
esztendőben. Dajna-Balog Bandi – ilyenkor tele tüdőből, tele érzéssel
fújta a „havasi kürtöt“. Azok a régi nemes urak az asztalra könyökölve
hallgatták. Ej, de megis kopott ez a vén cigány, amidőn már én
megismertem, egy városvégi malac-bandában dirmegtette, dörmögtette a
nagybőgőt.
A cigánysors már ilyen, de valjon Dobozy Károly „nagyságos urra“ is ki
emlékezik már vissza? Pedig nem utolsó magyar úr volt. Az lett a
balvégzete, hogy bolondulásig szerette a cigány-muzsikát. Nálánál a
született cigányprimás sem hegedült lelkesebben, holott az apja még,
mint vitéz ezredes, nagy Napoleon császár ellen vezette a huszárait és
három falut hagyott Károly fiára. Dajna-Balog félszáz esztendő multán
sem felejtette el ezt a három falut…
– Vajda, Nyüved és Pelbárthida voltak a Károly nagyságos úr falvai, –
beszélte, kiégett szemével maga elé merengve, a vén cigány.
Manapság, midőn nyugatra utazgatnak a keleti fiuk és magyar földünknek,
nemzetünknek ócsárlásával akarják kiérdemelni az – ércszobrot, érdemes
megemlékezni, ha már mindjárt egy régi öreg cigány gügyögései után is,
Dobozy Károlyról. Dobozy Károly, a művészlelkü földesúr, kinek még a
sirját sem ismerjük, más eszközökkel iparkodott a figyelmet
felgerjeszteni „Nyugaton“. Cigányprimásnak csapott fel. És hogy idegen
országokban is megismerjék a magyar zenét, óriás költséggel és
fizetéssel nyugatra vitte ki a füstös fiukat, a debreceni Boka Károly
zenekarát. 1845-ben indultak útnak. Dajna-Balog Bandi siheder volt még
akkor és a „fliglihornit“ fújta a bandában.
– Bécs, Prága, München, Drezda, Berlin, Hamburg, Amsterdám, Hága, Páris
voltak a stációk, – csak a nagyobb városokat említette Balog. Óriási
volt az erkölcsi siker, – hanem azért, – mondta búsan a vén cigány, –
elhegedültük a Károly nagyságos úr három faluját.
*
Berlinben a királyi udvarhoz is meghívták a „magyar muzsikusokat“. Éppen
a szász király is Potsdam-ban vendégeskedett. A magyar nóta tetszett a
két német királynak.
– Mégis a Rákóczit húzatták legszivesebben, – beszélte tovább Balog, –
erre már az áldomást sem engedte el a burkus király. Pókhálós
palackokkal rakatta tele a kerti asztalt, mert kint a fák alatt
bandáztunk… A cigánynemzetség meg már – tetszik úgyis tudni! – olyan, ha
bor van előtte, nem vár kínálást. Nosza, neki is láttunk. Vizespohárból
nyakaltuk a százesztendős rajnai bort. Nevetett is bennőnket a burkus
király, – ők éppen csakhogy gyüszühegyeltek belőle, – nevetve kérdezte a
nagyságos urunkat:
– Herr von Dobozy! Mindig így isznak a magyarok?
– Dobozy úr tudta, micsoda lármás nemzetség a cigány, ha iszik, tehát
ijedten szólt a bandára:
– Fiuk, az Istenért, ne igyatok. Koncert után az én vendégeim lesztek.
– Mikor a királyoktól elbúcsúztunk, a berlini nagyfogadóban, –
pillanatig felvillant a vén cigány kiégett szeme, – pezsgőt nyakalt a
bőgőhordozónk is. Pelbárthidát, Nyüvedet, Vajdát ekként hegedültük el.
*
Franciaországban „Aj-fürdőben“ egy kövér úr magyarul szólította meg a
bandát. Borkereskedő volt ez a francia. Még akkor becsületesebb hírü
volt a magyar bor és ez a francia a magyar földre is eljárt bort
vásárolni. Úgy megörült a cigányoknak, hogy az egész bandát meghívta
vendégségbe.
– Kosárszámra fogyasztottuk a drága francia pezsgőt. Mégis akkor, –
sóhajtott a vén Balog, – savanyuvízzel inkább ízlett volna nekem egy kis
sesta-kerti vinkó.
Megoldódzott a francia borkereskedő nyelve is:
– Van, hát van minálunk Franciaországban is jó bor, hanem azért a
legjobbat a Szeremley Sándor úr jankai pincéjében kóstoltam.
*
Párisban egy cigányt is eltemettek. A klarinétos Boka Lajos halt el az
idegenben. A párisi nagytemetőbe szomoru hegedüszóval temették el. Nem
került idegen mellé. A szomszéd sírban Fitos Sándor nevezetü párisi
magyar táncmester aludta az igazak álmát.
*
Bécsben, 1846-ban a magyar gárdistákkal barátkozott sokat a nagyságos
Dobozy úr Boka Károly bandája. Kitünő nemes urak voltak ezek a gárdisták
is. Öreg Dajna-Balog Bandi, aki édesapja volt a Szemere Miklós
legkedvesebbik cigányának, a kisbőgős Dajna Bandinak, holtáíglan nem
felejtette el, vénségének utolsó éveiben is szeretettel emlegette
Balásházy Misa gárdatiszt urat.
*
1848-ban ugyancsak a Boka Károly bandája volt a „miniszteri banda“.
Recsky „Pestre“ is felvitte a bandát. A „Fehér-hajóban (?)“ hajnalokig
muzsikálgattak. Midőn pedig Kossuth Lajosék Debrecenbe kerültek, mind
Kossuthnak, mind a tábornokoknak állandóan játszott a banda; de már
ekkor nem Dobozy Károly nagyságos úr volt a direktoruk…
Amikor pedig én megismertem, már nem zengedeztette az ezüst szavu havasi
kürtöt Dajna-Balog Bandi sem. Ereszkedett húrú, kopott nagybőgőt
dirmegtetett, dörmögtetett a vén cigány.
– Kikoptunk uram, örökre kikoptunk a szép magyar világból! – fejét sírva
hajtotta le a vén cigány, a mi hajnalokig tartó keseredett szilaj
duhajkodásaink _között_.


Csokalyi Fényesek.
Csokalyi Fényesek!… Midőn a Fényesek nevét leírom, mintha a magyar
nemzeti küzdések évezredes hadának daliái sorakoznának fel előttem a
sírhalmokon borongó túlvilági ködből. Midőn a Fényesekről beszélek,
avaron járván az idők vén fája alatt, megelevenednek előttem a többi
magyar kuruc, büszke kuruc nemes családjainknak fényen át, borún át
kialakult sorsváltozásai. Sírhalmuk a hazai földben süppedezik. Családi
történetük is a nemzeti történelem évezredes fájáról ágbogzódik szét
egyszer dús, máskor satnyább, de mindig igaz magyar szövésű hajtásokkal.
Végzetes gyarlóságaikban, mint hazáért-nemzetért mérhetetlen
önfeláldozásra kész erényeikben a vérbeli magyar erő, magyar kiválóságok
és hibák kijegecesedett példányképei ezek a nyakas nemesek, akik felé
sokan igazságtalanul és ízléstelenül szórják a mocskot. Holott ez a
nemesség nem azonos a német rablólovag-várak dölyfös és kapzsi hadával.
Ez a nemesség hivatását úgy fogta fel, hogy a többszázados harcok idején
mindig legelől küzdött és a legnagyobb áldozatokat hozta. Kiváltságait
pedig mindig józanul és méltányosan osztotta meg az őstalajból előtörő
ifjabb, nemes erőkkel. Kossuth Lajos vezérkarát, Kossuth Lajos seregének
magvát ezek a nemesek alkották. Kossuth Lajos vezérkarának volt egyik
kiválósága csokalyi Fényes Elek is, akiről és akinek a családjáról most
– járván alatta az idők vén fájának – beszélni akarok.
Csokalyi Fényes Elek nem karddal szolgálta hazáját. A Fényes Elek súlyos
fegyvere az írótoll volt. Izzólelkű magyar tudós és író volt Fényes
Elek. Alapvető statisztikusunk. A földrajzi, néprajzi, történelmi
tudományoknak egyik leghivatottabb mívelője. Közgazdász is. Kezdettől
lelkes iparbarát. Bihar vármegyének legbájosabb vidékén, a zúgó
nádasokkal, suttogó erdőkkel, sóhajtozó szőlőlevelekkel felbokrétázott
szelid Érmelléken született. Az 1807-ik esztendő julius havának 7-ik
napján a csokalyi Fényesek egyik családi kuriájában látta meg a
napvilágot. Fényes Antal földbirtokos úr és Nadányi Zsuzsánna úrasszony
voltak a szülei. Elek második szülöttje volt a családnak, Károly nevű
bátyja volt az elsőszülött fiú. Összesen, fiúk és leányok, tizenegyen
voltak testvérek. Születési házát, a tornácos, kandallós, fiú-ágra
készült hatalmas kuriát még valamikor az 1700-as években építtette sánta
Fényes György, ki Érendrédről helyezte át a székhelyét Csokalyra,
melynek egész határán birtokos úr volt. Antal és György fiai után még
számosan élnek utódok, azonban Csokalyon egyedül az öreg Fényes Balázs
lakik. Már a kuria sincsen Fényes kézen, a Noszlopy Gyula volt
országgyülési képviselő tulajdona. A barna szépség Fényes Ilonával
nyerte el az ódon kuriát, melynek falán vésett betűs szerény
márványtábla hirdeti:
– „Itt született 1807 julius 7-én Fényes Elek magyar földrajzi író. Ezt
az emléktáblát tisztelői állították 1890-ben.“
Az a gyermekkor, a Fényes Elek játszi gyermekkora csendes gyönyörűségek
között folyhatott le szerető szüleinek oldalán, az ősi kuria biztos,
meleg falai között. A magyar kálvinista egyszerűség, a magyar föld, a
magyar nép iránti szeretet és érdeklődés ebben a derűs kuriában
gyökerezték át a szívét. Ezer lakója ma sincsen Csokalynak. A Fényes
Elek gyermekkorában még összetartóbban, összemelegedettebben élhetett ez
a kis magyar község, melynek helyrajzát rigmusban is megadja nekünk a
nevetős kékszemű, örökvidám csokalyi birtokos Gulácsy Sándor pajtás:
Fekszik az Érvölgyén,
Hol nincsen semmi baj,
Süppedező helyen,
Nádasok közt Csokaly…
Elképzelhető, Fényes Elek úrfi-korában még nagyobb lehetett itt a nádas,
kevesebb a baj. Hiszen például, ami csak a Fényes családot illeti: még
1848-ban is mintegy negyvenezer hold földet birtokoltak Csokaly,
Érendréd, Érdengeleg, Vértes, Kágy, Álmosd, Oláhfalu, Hadház s több más
helyeken. A szóhagyomány szerint, melyet nekem a csokalyi református
pap, tiszteletes Simon Imre úr jegyzett fel, Csokalyhoz regényes, kedves
történet fűzi a Fényeseket. Még az ősidőkben az egyik sugár, fekete
bajúszú Fényes levente egy főúri vagy fejedelmi „aggszűz kisasszonytól“
egyetlen „forró csókért“ kapta volna ezt a gyönyörű falut, amelynek
ezentúl így lőn „Csókalj“, később „Csokaly“ a neve. Akinek tetszik, el
is hiheti…
*
Csokalyi Fényes Elek a jó magyar Gvadányi generálistól megénekelt falusi
életnek nem választotta a sekélyesebb oldalát. Az agarász, vadász,
kortes, névnapi és szüreti kalandokkal füszerezett virtuskodásokat.
Koraifjan előretekintő lelkét nem tespesztette el a kuriák kövér
legelője. Más italra szomjúhozott Fényes Elek, mint azok a jó öregek és
ifjú cimborák, akik tavaszi vízáradások alkalmával százados
nyárfaderékból vájt csónakon, rengő-ringó lélekvesztőn eveztek ki a
körülhullámzott csokalyi kies ér-völgyszigetből a kágyi hegy pincéihez
bort lehúzni, bort kóstolni, Csokonai jércéjeként kotyogós nyakú
kulacsokból barátkozni. Fényes Elek az ő nagy föld- és fajszerető
lelkével ifjú Robinzonként vágyódott ki a világba, a küzdelmek és nagy
törekvések tengerére. Tanulmányait a debreceni kollégiumban alapozta
meg. Akkor még Csokonai nótái is ifjú erővel csendültek fel a boltozott
folyosók zegzugán. Buday Ézsiások voltak az ifjúság lelkivezetői.
Öreg debreceni kollégium! Még vaskalapos hagyományaid is
tiszteletreméltóak, mert magyarok. Ördöngös Hatvani professoroddal
együtt mindig tárháza voltál a serényen kutató és szorgoskodó magyar
elméknek. A poétáid sem voltak idegen tollakkal ékeskedő, lármás
szószátyárok. Azok is a velejét keresték és tálalták fel mindennek.
Iromba, tölgypados tanszobáidból, fehér, meszelt diák-cétusaidból mindig
vértezetten rajzottak nemzetünk életébe a bár ridegnek tetsző, de okos,
következetes, a nemzeti művelődés hasznos munkájában ernyedhetetlen
Fényes Elekek, Arany Jánosok, Révész Imrék, Kiss Albertek, az egyházi
történetíró, nemeslelkű tanár, genfi díszdoktor Balogh Ferencek, György
Endrék, Tisza Istvánok.
Fényes Elek Debrecenben, Nagyváradon, Pozsonyban végezte tanulmányait.