Régi magyar élet - 6

otthontól, akkor élhetek hagymával; node ilyenkor azután ki is rúgok a
hámfából… – Miközben ő császári és királyi fensége a tányér hagymát
kebelezte, Fényes hadnagy gróf Vay ezredesnek tartott előadást a
legjobbízű hagymásfalatról. Amely nem más, mint a nyársra húzott,
pártűznél sütött szalonna, midőn is a magyar ember a sercegő
szalonnazsírt a balkezében tartott, só-paprikával füszerezett,
karika-hagymával bőven rakott vékony pirítós kenyérre csepegteti…
Gróf Vay egészen fellelkesült:
– Fenség! A Fényes hadnagy tud ám egy kitünő hagymásétel-receptet.
– Hát beszélje el a hadnagy úr, – mondta érdeklődéssel a fenség, –
tanítson meg bennünket arra a jó eledelre.
– Minálunk Biharban úgy csináljuk azt, – Fényes hadnagy előadta a fenti
receptet.
A fenség arca felderült:
– Na, kedves Vay, ha hazamentünk, ezt megcselekedjük az alcsúti
tanyánkon.
Az ilyen főhercegi ebédek után még egyideig együtt „tislizett“ a
társaság. A fekete kávét ott itták meg. A főhercegi „cercle“ is
családiasan – táblabírósan – az ebédlőasztalnál történt meg. Forintos
szivarokat szívtak a tiszturak, – bezzeg később, mikor már a fukar Nyáry
báró volt az udvarmester, hétkrajcáros szivar járta… A fenség, ebéd
végeztével, ezüstkupakos makrapipáját szedte elő, melyre magyar címer
volt kifaragva. A rövid megyfaszárról nemzetiszín selyembojt díszelgett
és a jóféle szűzdohányt sallangos zacskóból sajátkezüleg kapargatta
kedves pipájába.
– Már én csak nem adok egy pipa jó magyar dohányt száz havannáért sem, –
szólt s ázsiai gyönyörűséggel eregette az illatos füstkarikákat. Midőn
pedig csendes pipaszó mellett kidiskurálta magát, átment a másik szobába
leheveredni. Búcsuzkodott a társaság is, gróf Vay elmenőben mindig rájuk
szólt:
– Fiaim, rakjátok meg a zsebeteket szivarral, mert mostanában ilyent úgy
sem szívhattok… – Ilyenkor bizony négy-öt darab szivar a dolmányzsebbe
vándorolt.
*
A veszprémi hetedik honvédhuszárezredet 1878-ban Sárváron
összpontosították, Kutassy Ignác alezredes parancsnoksága alatt.
Előléptetési sorra került, vizsgáznia kellett, hogy miként vezet el egy
huszárezredet. A vizsgára József főherceg is megjelent lovag Henneberg
Károly altábornagy lovassági főfelügyelő és a dandárparancsnok
kíséretében. Kutassy példányképe volt a daliás szép, gyönyörű magyar
huszárnak. Midőn kétezerforintos sötét almásszürke paripáját combközé
kapta és a kantárszárat neki eresztette, huszármondás szerint, a veszett
fergeteg is csak csiga-biga volt a Kutassy alezredes száguldásához
képest. Vezényszavával túlharsogta a legélesebb trombitát. Leirhatatlan
az, amidőn Kutassy az egyes oszlopban menetelő huszárezred éléről
két-háromszáz lépést előre robogott, majd visszafordult a dübörgő ezred
felé és – égretartott tenyérnyi széles huszárpallosát villámként
megsuhintván – vezényelt:
– Előrefejlődni! Vágtát, indulj! – Ezt a félemletes vezényszót nemcsak
az ezredoszlop végén hallották meg. E hang csattanásától kilométer
távolságokra ijedezve ugráltak ki a nyulak és reppentek fel a fogoly
madarak; sőt Henneberg altábornagy kijelentésével:
– A határbeli ürgék is mind kibujtak a lyukból, mert azt hitték, hogy
égiháború támadt…
A vizsga, természetesen, kitünően sikerült. A tisztikar ebédre a
főherceg vendége volt. József főherceg elégült jókedvében ekkor mondotta
Kutassynak:
– Az alezredes úr olyan igazi magyar huszár, hogy én üdvösnek tartanám,
ha az alezredes urat halála után elégetnék és visszamaradó poraiból
egy-egy csipetnyit beadnának minden huszárnak, hogy hasonlatosak
legyenek önhöz…
*
Az 1880-as évek elején az erdélyi részen zajlott az őszi hadgyakorlat.
József főherceg, Fejérváry honvédminiszter és a lovassági felügyelő, sőt
báró Nyáry udvarmester is résztvettek azon. A fenséges úr és a
kegyelmesek alá Fényes kapitány huszárszázada adott egy-egy jó
hátaslovat. Valami tehénlegelőféle területen pihenőt tartottak, a fenség
is leszállott. Midőn azután ismét felüléshez kászolódott, észrevette,
hogy a csizmája és sarkantyúja a tehénhulladéktól bemocskolódott.
Kérőleg tekintett körül, de már ekkorra oda is ugrott az egyik szemfüles
küldönc huszár és a nadrágzsebből kirántott csipkés, székely
díszkendővel „lepucoválta“ a fenség lábbelijét. Majd tisztelgett. Azután
maszatos kendőjét – ünnepi komolysággal és gondossággal összehajtogatván
– visszadugta a zsebébe… József főherceg ezt már nem bírta ki tovább,
megszólalt:
– Hogy hívnak és hol szolgálsz, édes fiam?
A huszár keményen vigyázz-ba vágta magát:
– Császári és királyi fenségednek alázatosan jelentem Csürdöngős Mózes,
a magyar királyi kilencedik honvédhuszár ezred első századánál, első
szakasz közvitéz, – szakaszparancsnok Szuper Mihály hadnagy úr,
századparancsnok Fényes Jenő százados úr, osztályparancsnok Forster Emil
százados úr, ezredparancsnok Jánky Lajos ezredes úr, dandárparancsnok
Bulyósdy (Bulyovszky) Károly ezredes úr, lovassági felügyelő Henneberg
Károly altábornagy úr, honvédelmi miniszter báró Fehérváry Géza
altábornagy úr őkegyelmessége, honvédfőparancsnok ő császári és királyi
fensége József főherceg úr! – A góbé még tovább is folytatta volna a
bemutatkozást, de már ekkor a főherceg közbevágott:
– Jól van, nagyon jól van fiam Ördöngős. Látom, hogy tudományos huszár
vagy. Hm, de, mondsza, van-e valami vagyonod?
– Alázatosan jelentem császári és királyi fenségednek, semmi sem az
enyém, ami rajtam van.
– Jó, jó! De, hát amikor otthon vagy?
– Alázatosan jelentem, ha neézek az eégre s ha neézek a földre, minden a
másé vagyon, amit szemeim látnak.
– No, no édes fiam Ördöngős! Az a zsebkendő talán mégis csak a tied,
amellyel a csizmámat megpucoltad?…
– Alázatosan jelentem, az sem az enyém. Azt is csak a gyakorlatra adta
ide a szeretőm.
Már erre a főherceget is elhagyta a hidegvére. Jobbnak látta felhagyni a
további kérdezősködéssel. A kikivánkozó nevetést bajusz alatt
visszafojtván, egy ragyogó sárga körmöcit odanyomott a góbénak:
– Derék huszár vagy fiam. Nesze, ezt meg kösd a zsebkendődbe! – A
főherceg később, időmultával, visszafordult a kisérethez beosztott
Fényes kapitányhoz: – Százados úr, ez az Ördöngős huszár ügyesnek és
ragaszkodónak bizonyult s én hiszem, hogy ő belőle jó altiszt válnék?…
– Parancsára fenség! – felelte Fényes kapitány és a hadgyakorlat végével
már „tizedesi“ két-két csillag ragyogott a Csürdöngős Mózes huszár
zubbonyának gallérján.
*
Míg élt: – magyar érzésével, magyaros egyszerű szokásaival, magyar
huszár-erényeivel példányképe volt honvédségünknek az öreg József
főherceg. Holta után is a miénk maradt. Teste magyar földben nyugszik.
Emlékével fel-felmelengeti lelkünket. Másként írnák a históriát, ha
abban az időben – az ő vezérletével – háborúba vezették volna a
honvédséget… Hajh, de a szárazságos hosszú békében meddőn sorvadtak el a
legdicsőbb huszár-erények.


Magyar-Szeged.
Magyar-Szeged! Lehetne ezt másként is írni?… Bizony, alig száz
esztendővel: „Rátz-Szöged“ néven emlegették ezt a tiszaparti magyar
tanyát; holott a szeri-pusztán áldozást tevő Árpád vezér fehérlovas,
puzdrás magyarjai hasították az első barázdáit. Az ösztövér keleti ősök
félvad szlávoktól, réti éhfarkasoktól hódították el a szűzföldet a
Tisza-Maros közén. Vízililjomok virítottak ottan, midőn a vadász, halász
és pásztor magyar vitézek az első bogárhátú földkunyhót megásták a
nádasok és mocsártölgyek rengetegében. A potrohos öreg kőbástyákhoz és
keresztes templomokhoz szintén magyar kéz gyúrta, magyar kéz égette a
keményen kongó első érctéglákat. Rácok, dalmaták, németség későbben
szivárogtak be. Mint ahogy a fecske fészket tapaszt a kész házfalra, a
biztonságos ereszet alá. Az idegen törekvéseket tutorozgató udvari
politika mellett eshetett meg, hogy a fecskékről keresztelték el
„Rátz-Szögednek“ az ősmagyar „Mező-Szegedet“. Az a csufondáros
„rátz-nevezet“ nem is tarthatta fenn magát. A szegedi magyar népkazán
magába olvasztott rácot, mint belpalánki németet, sőt – szaporafajta és
dolgos – magyarjaiból százával, ezrével csurrantja ki munkásember
feleslegét nem ugyan az amerikai kőszénbányákba, hanem Szlavóniáig, hol
tunyha idegen kezeken dudvásodik a magyar föld.
Ez a Szeged nem hiában beszéltet magáról olyan sokat. Ez a sűrű beszéd a
duzzadó élet szava. Életöröm melódiái ezek. Magyar kasza peng ott.
Magyar mesterek pőrölye cseng ott. Mikor a „nagy árvíz“ boldog fehér
házait fekete iszapba fullasztotta és a sárgasörényű árvízrém csecsemők
bölcsőjét kavargatta a felszakított sírgödrök felett, – ez a nép hitét
akkor sem vesztette. Egészséges életkedve virágot bontott a harsogó
örvény felett is. Érezte erejét. Hivatásának tudatában megnyugodva
fogott a romok eltakarításához. A veszedelmek csatamezején nem riadt
vissza az új tűzhelyek felépítgetésétől sem.
Századok képét előrefestegető, századok alakulását előre kicövekelő
méretek azok a várostervek, melyekben Tisza Lajos gróf, ez a józan
kálvinista ésszel és méltósággal számító, mindenkinél büszkébb magyar
főúr e kiválasztott népnek az ifjú Magyar-Szegedet térképre foglaltatta
és megalapozta. A város mocsárba sülyedt belsőtelkein ugyan évtizedekig
kántáltak még a kecskebékák. A Tisza Lajos gróf királyi biztostól
merészen alapozott és a körtöltéssel bevehetetlen magyar várnak
elkerített Szeged város ilyen arányú életképes fejlődése kivihetetlennek
tünt fel. A bámulatos sugárutak, páratlan körutak, nyílegyenes
oldalutcák, a szabályos piacok és sétaterek tussal kihúzott fekete
vonalai inkább megdöbbentőn, mint biztatón vigyorogtak le az üres fehér
várostérképről. A talpát megvető, helyét a legmostohább viszonyok között
is fenntartó magyar népjellem hullámveréseit tanulságosan ábrázolja ez a
mind tovább színesedő térkép. A magyar jellemerő kiválasztott
példányképe, a bámulatos szegedi nép alig néhány évtized alatt
kitöltötte a hézagokat. A mocsárszagú földből százával, ezrével dúródtak
ki a téglaházak és paloták. Egyre hamvasabban, egyre felségesebben
bontakozik ki a szűzies magyar alföldi középpont: – minőnek holdas
éjszakákon, ablakából eltekintvén a rom város felett, Tisza Lajos
álmodta és akarta Magyar-Szegedet.
Magyar-Szegeden azóta sem szünetel a falbontó csákány csattogása. A
malteres kanalak nem rozsdásodtak be. Kállay Albert hosszas főispánsága
idején, az okos szóra hajló néhai öreg Pálfy Ferenc korszakos
polgármestersége alatt hatalmas lökésekkel haladt előre, előbbre a város
a Tisza Lajostól kicövekelt úton. Amikor pedig a munkáskezek szünetlen
kopácsolásától és a sok elegyes értékű birálgatástól zúgni kezdett
Kállay Albert feje, Eiffel mester remek Tisza-hídján az újszegedi
rózsaligetbe sétált át frissülni. Már a séta tekintetében öreg Pálfy
Ferenc podeszta sohasem tartott főispánjával, bár gyönyörű fogatai is
voltak az öreg úrnak, a Tisza partján inkább gyalogszerrel bandukolt
kuriája felé. A halpiac tarka népén, a Tiszán úszkáló hajókon mindig
talált kedves szórakoztatót. Ennek ellenére bölcsen megértették egymást
az újszegedi rózsáskert-barát főispánnal és becsületes végrehajtói
voltak Tisza Lajos hagyományának, a Magyar-Szeged kiépítésének. Azonban
azt is el kell ismerni, hogy a városi tanácsban és a
képviselőtestületben is egyenlő szeretettel, egyenlő nemes
áldozatkészséggel fogták fel és értették meg Szeged hivatását nemzetünk
életében. A süvöltős hangú vén Babarczy József fiskális, Magyar János
pápaszemes prókátor kollégájával, latinul és ékesen beszélő öreg
szénátor Vágner Károly úr (tőle származik a kitünő mondás: volt ott
minden – tudnillik a dorozsmai lakodalomban, – csupán kénálás nem
volt!), zsombori Fodor István a kiváló városi tanácsos Károly fiával,
nábób szatymazi Zsótér Andor (már az apjának száz bőgős hajója fuvarozta
a búzát Tiszán-Dunán), miniszteri tanácsosságra emelkedett Enyedy
Lukács, Taschlerék, a kiváló oktató piarista Magyar Gábor, az ugyancsak
piarista Tóth Antal a községi iskolák felügyelője, raggambi Fluck Ferenc
48-as huszár, jótékony Oltványi Pál prépost, a nagytehetségű, de
szerencsétlen végű Vass Pali, Ivánkovits János (később rozsnyói püspök)
és testvére Sándor, a főügyész, a költői lelkületű Szabados tanácsnok,
gavallér Szluha főkapitány és hivatali örököse a jóakaratú Rainer József
hosszúszárú tajtékpipáival, melyekhez hasonló készségekből karikázta a
füstöt a halvérű Drót (dr. Tóth) Pali is, a diplomata László Gyula
vicepolgármester, köteles Bakay Nándor, Lábdy Antal a művelt magyar
nagyiparos, tanyalakó óriás Pálfy Antal (Tóni bátyánk egyszer
földhözvágta a vásári hírhedt birkozó Markuleszt is), a szelid apát
Varga „páter“, a népszerű pap, szónok, emberbarát Jászay Géza
plébánostársával (címzetes püspök azóta), história író Reizner János,
Pillich Kálmán Szeged Eötvös Károlyja, Nagy Sándor öreg szerkesztő, Rósa
Izsó, csendes Tóth Mihály főmérnök, nyakkendőtlen republikánus Polczner
Jenő követ, Lőw Emánuel a tudós és hazafias főrabbi, mintagazda
Lichtenberg Móric, vendéglős Balogh Ferenc, zöldkalapos Zombory Tóni
tanácsnok (az „ujdondászok“ ádáz ellensége), a jóízű, remek szegedi
magyar Fajka János főszámvevő, mindenttudó Obláth Lipót, a szegedi
népélet érdemes örökítője Kovács János író, pattogós Kószó Pista az
ügyvéd, Kulinyi Zsigmond, Békefi Antal (a szegediek Tónija), Palócz
László, Balassa Ármin az ujságírás berkéből a többi derék szóvivőkkel
soha nem voltak kerékkötők, az értelmes szegedi tanyásgazdák példányképe
Papp Pista sem, az alsóvárosi öreg parasztvezér Vőneki Pál uram sem, aki
különben elvégezte a gimnáziumot a piarista atyáknál, sem a kuruc Sáry
János hentes, furfangos Ruzsa Vince sem. Elmúlt a Masa sógorék kora,
akik lovas-szoborral akarták megtisztelni a szerzetes Dugonics apó
emlékét. Magyar-Szegednek ezen lelkes újraépítői, bár maguk érezték
legnyomasztóbban a terheket, meghoztak a „városért“ minden áldozatot.
Olyanoknak ismertem meg őket, mint a szülőföldemről azokat a kedves öreg
hajdúgazdákat, kik utolsó jártányi erejükkel is nemes gyümölcsfát
oltogatnak, diófát ültetgetnek a kis – onokáknak…
A szülőváros iránti nemes szeretetben és áldozatkészségben nem maradtak
hátrább az utánok következett mostani ifjú szegedi polgár nemzedékek
sem, akiknek az élén a nagy eszű és meleg szívű irodalom- és
művészet-barát Lázár György polgármester már nemcsak építgeti, hanem
csinosítgatja is a szeretett „várost“. A tervezésnél széles látkörű, a
kivitelnél ernyedetlen Lázár György még a régi városépítők közül
nevekedett nagyra az atléta Bokor Pál, Taschler Bandi (a nagytata),
elegáns Gaal Endre, jóbarát Balogh Károly, kedélyes Koczor Jancsi
(másként I-ső János is), komoly Szekerke Lajos[4] tanácsuraival együtt.
*
A palotás ifjú Magyar-Szegednek kedves kiegészítő részei a Felsővároson
azok a boszorkás hírű, kanyargós sikátorok is. Itt lappangott Dugonics
apónak az ódon, lesüppedezett háza, melyben bölcsője ringott. Melynek
diófaasztalánál az iromba lúdszárnyat művészi írótollá faragta. Honnét
koporsóját kikísérték a temetőbe, merrefelől a Makkoserdő tölgyfái,
cserfái rengedeztek. Lelkes piarista Dugonics apánk nem éltél hiában.
Bárlan könyveidet nem forgatja a nájmódis-világ, nyelvednek aranykincsei
kophatatlanok. A lippenős pillájú szegedi menyecskék, az édes ajkú
szegedi lányok ma is a te nyelveden beszélgetnek. Dugonics apánk nem
éltél hiába, ha mindjárt a kőfalbontó csákány földreterítette a te
egyszerű, ősi házadat is. Mert ritkulnak már a Maros-utcában is a
zsalugáteres fehér házak. Malomkő nem terpeszkedik a modern házak
küszöbénél. Felejtgetett mesék, érthetetlen hagyományok, idegenszerű
nevek örökítik még a régi idők, régi emberek emlékét. Ahogyan ott
kanyarog a Hóbiárt pasa utcája is… Szerelmes természetű ember lehetett
ez a főrendű muzulmány. Az utcát is azért nevezték el róla, mert a
felzúdult szegedi menyecskék – a kalandos basát – itt verték agyon
papuccsal… Magyar-Szeged olyan is vagy te, mint szeliden folydogáló
Tisza folyód. Mélységeidben csoda erők, iszapba sülyedt őskincsek
rejlenek. Aki állott partodon, aki kóstolta vizedet, többé nem felejthet
el. A szegedi kopogós sarkú, icipici szattyán női papucsok ákácfámnak
utolsó virágzásakor is megdobogtatják szívemet.


Gabara piktor.
Gabara piktor egy furfangos hírű, csinjeiről nevezetes, különc szegedi
csizmadiának volt a gyermeke. Az asztalos-inas Munkácsi Mihály a pemzlit
és színes festéket a műhely zugolyában kéznél találta. Füttyszó mellett
tulipiros rózsákat, hupikék liliomokat és tulipántokat festegethetett a
menyasszony-ládákra. Az ifjú asztalos-inas képzeletéből harmatos
virágbimbókat és képeket fakasztottak már ezek az egyszerű
festékkeverékek is. Bezzeg más sorsú a csizmadia-inas. A Gabara csapongó
képzelete is minduntalan a csirizestálhoz tapadt, mint ahogy a tál
szélére telepedett selyemszárnyú legyecskék is ott ragadnak… Ezek a
mostoha körülmények leginkább igazolják a Gabara Vince született
művésztehetségét, mely a szerény világítású csizmadia-műhelyben is
kibontotta szárnyacskáját s a csirizes tálról is felrepült. Már
kezdetleges rajzaival annyira feltünt, hogy a szegediek városi
ösztöndíjjal küldték ki Münchenbe a fiatal csizmadia-legényt. Ottan sem
vallottak szégyent vele, rajztudása alapján a müncheni akadémiára is
felvették Gabarát. Gabarát kezdetben felkarolták a müncheni
mestertanárok, mert művészi kezenyomán az őstehetség lángja lobbant fel.
Jövőt jósoltak neki. Egyideig haladt is meglepően előre, de azután
egyszer csak – magyar tehetségeknél nem ritka az ilyen sors! –
megbicsaklott. Mindinkább elhanyagolta tanulmányait. A hét elején, mikor
a tanár „beállította a modellt“, még csak feltévelygett az iskolába.
Egykét óráig elpiszmogott a festőállvány körül, azután szökött ki a –
szabadba… Lassan olyanná hervadt a művész lelke, mint letarolt liget. A
vizsgálatokra is cimboráitól szedegetett össze rajzokat, melyeknek
egyszerűen aláfirkantotta nevét. Szegedre is leginkább ilyen rajzokat és
festményeket küldözgetett haza. Otthon örvendezve hiresztelték a
jóakarói, hogy „micsoda nagy piktornak indul ez a Gabara“. A müncheni
mester-iskolában akkor még nagyobb volt a tanszabadság is, tehát a
„bizonyítvány“ miatt sem aggályoskodott Gabara. Mindig jó
bizonyítványokkal tüntették ki, olykor-olykor megnyilvánult ősereje a
tanárokra is hatással volt. Elnézték a gyarlóságait.
*
Alig pirkadt a nyári hajnal, Gabara már talpon volt. Már hajnali fél
háromkor ott fütyölte a „Rákóczit“, a müncheni magyar művészek
„jelhangját“, piktor cimborája ablaka alatt. Az emeleti ablakba
harsányan kurjantotta fel a borzasfejű debreceni Kovács János piktornak:
– Gyere már te Kovács! Mert a bajorok elszagolják előlünk ezt a finom
levegőt… Az Izár-partján neki vágtak az erdőségnek. Ahol legcsendesebb
volt a bájos vidék, felállították a festőállványt. Gabara ilyenkor sem
sokáig pacsmagolt az ecsettel, mihelyt felszikkadt a harmattól a pázsit,
leheveredett a vadvirágokra. Pompás ötletekkel vidította, találó
megjegyzésekkel irányította cimboráit. Maga ritkán festegetett. Midőn
cimborái nógatták, azzal elégítette ki őket: – Egye fene a gyakorlatot,
pajtás! Az elmélet a fő.
Gabara mégis egyszer, tanárja ajánlására, jó pénzért vállalkozott, hogy
megfesti egy müncheni gazdag nagyúrnak az arcképét. Nagyobb összeg
pénzről volt szó, tehát Gabarában is felpezsdült az élelmesség.
Belekezdett az arckép festésébe. A kollegák a festményt féligkész
állapotában megbámulták. Gabara három évig folyton készült a
befejezéséhez, végül is örökre eltávozott Münchenből és még mindig nem
készült el a festménnyel.
A Gabaráék cimboraságához tartozott egy Rosenmayer nevű, nagy igyekezetű
és „eszményies“ piktortársuk is, aki az „angol park“ századéves fái
alatt mindig oly áhitattal viselkedett, mintha csak a templomban
ájtatoskodott volna. Ilyenkor a tréfát sem szívelte s mivel azt is
kitapasztalták Gabaráék, hogy Rosenmayernek – ez alkalommal – fityingje
sincsen és a rendes „sörözés“ költségeihez nem társulhat a jámbor,
elhatározták a megugratását. Az angol park többszázados fái alatt Gabara
kezdette:
– Te Kovács, – szólt a mester s rámutatott egy mohos öreg tölgyóriásra,
– mit gondolsz, hány éves lehet ez a fácska?
– Hm, – debreceni Kovács Jankó különben is megfontoltan szokta leadni a
szót, – ez bizonnyal lehet már vagy tizenöt esztendős…
Rosenmayer a festőállvány mellől felütötte – a fejét. Gyanakvón
pislantott a két betyárra, de mégcsak akkor veresedett el, amikor Gabara
megcsóválta fejét s gyászosan fanyar pofával, mint örökigazságot bökte
ki:
– Nono, barátom… Lehet ez már vagy húsz éves is!
Rosenmayer dühében nagyot ugrott. Felkapdosta a holmiját:
– Bolond betyárok! – kiáltással elrohant.
*
Gabarának éppen oly barátságos, kedves és hiszékeny népség kellett, mint
a müncheni bajorság, mely a berlini bugrisnál is kiadósabb sörívó. A
vérbeli bajornak nincsen szemefehérje sem, az is kárminszínben úszik a
tenger italtól. Gabara a három év alatt legalább is hatvanszor
változtatott lakást. Széles Münchenben nem volt olyan korcsma, ahol nem
ösmerték és fel nem krétázták volna a mókázásairól is népszerű szegedi
piktort. A szavát is készpénzül fogadták a kedves bajorok; ugyanis
Gabarának volt egy varázsigéje, mellyel a legtolakodóbb hitelezőjét is
kezes báránnyá szelidítette:
– Morgen kommt Geld von Szegedin; majd holnap ha megérkezik a szegedi
pénz! – e varázsigével kvártélyos házaknál, hentesnél, boltokban,
kocsmákban, szuszternél, szabónál, művész kollégái között, fent az
akadémián három teljes esztendőn keresztül mindig, mindenhol érvényesült
Gabara, akinek volt is valami bizalomgerjesztő vonás az arcában,
lekötelező előkelőség a megjelenésében. Cézár arcú volt ez a
csizmadia-fiú és amely bajorral egyszer beszélt, az a kedves ember
eskűre kész volt, hogy „Herr von Gabara“ csupán mókából krétázik és
legalább is földesúr – Szegedországban, ahová „akadémiai festő“
diplomával került vissza. Gróf Tisza Lajost, a hatalmas királyi biztost,
is lefestette. A szegedi lapok szerkesztői, Nagy Sándor és Enyedi Lukács
szerkesztők lelkes sorokban hívták fel a városi tanácsot Gabara „remek
képének“ megvételére. Azonban ez a sikere sem jelentett szerencsés
fordulatot zátonyra jutott életében, bohókás fejét ivásnak adta. Bárlan
a szegedi családoknak még sok képet megrajzolt és festegetett, lejebb,
mindig lejebb került az élet forgatagában. A művészet isteni lángjának
ihletése kiégett lelkéből, eldurvult kezéből porba esett az ecset, a
müncheni akadémiai festő visszakerült a – csizmadia-műhelybe. Már ekkor
csizmadiának sem vált rendes mester belőle. Elvadult a várostól is,
kihúzódott a szegedi tanyákra és a pusztán mint különködő, részeges
foltozó csizmadia éldegélt még néhány évig. Testében megtörve, lelkileg
meghasonolva – kora ifjan – hunyt el. Kint a pusztán ásták meg a sírját
is.


Az asztaltársaságok.
A XIX. század első felében minden magyar háznál tárt kapu, illatozó
meleg tűzhely, tele pince fogadta a vendégeket. A vendégváró barátság
virágkorát élte. A kávéházat és kocsmát kényszerből keresték fel a
tisztességes emberek. A vásáros közönség, meg az alkalmi korhelyek
vetődtek be az ilyen helyekre, akik egyszer-egyszer ki akartak rúgni a
hámfából. A régibb magyarság szórakozását otthon: – a család, komaság, a
barátok kedves környezetében élvezte. A tűzhely hivogató lángjai akkor
kezdettek elhamvadozni, midőn az ősiföld megmozdult az új eszméktől
forrongó ifjabb nemzedék lába alatt. A régi családokból irodalmi,
színművészi, politikai eszményekért rajongó ifjak mind többen és többen
sodródtak ki bizonytalan, otthontalan küzdésekbe. A fellángolásoktól
emésztett ezen rokonlelkek, a satnyán serdülő újkor váltott gyermekei
verődtek össze először a régi Pest kávéházainak és vén vendéglőinek
sarokasztalainál. A diákság, korhelykedő vidéki földesurak, világjárt
lelkes iparosok közlegényeskedtek nekik. A jó vidéken, nagyobb iparűző
és kereskedő városokban később alakultak ki asztaltársaságok, midőn a
szabadságharc fergetegei felforgatták a nyugodalmas ősi berendezkedést
és az idegen erőszak is betört, célzatosan rombolta a családias
tűzhelyeket. És a nemzet legjobbjai közül ezrek hajszolódtak
nincsetlenségbe. Midőn már birkózni kellett a napi kenyérszerzés
gondjaival is. A lelki gyászhoz anyagi romlások is járultak. A
vendégváró, venlátó rácsos magyar kapúk egymásután így csukódtak be.
Hajótöröttek és az otthontól elszakadt küzdők seregestől özönlöttek
széjjel. Az öreg hazabölcse, Deák Ferenc is kocsmára, sőt – lakni is –
kocsmába szorult. Ámde az alkotmány feltámasztásával a magyarság
rabbilincseit leverte. A nemzeti élet tavaszát felvarázsolta a hó alól.
A senyvedő magyar lelkekről egyszeriben leolvadt a jégkéreg. A szeretet
meleg érzései csorgadozni, csergedezni kezdtek, mint a kis patakok. A
rokonlelkek és szívek egymást keresték, mint ahogy a csergedező
erecskékből a kikericsvirágos, boglárkás aranysárgazöld tavaszi réten
fenékig áttetsző, üde tavacskák folydogálnak össze, az újraébredező
magyar életnek honfi bútól és csalóka reményektől nemesült lelkű
bujdosói így keresték fel egymást. A füstös kávéházban, vén fogadók
sarokasztalánál így szivárogtak össze. A hazaszeretet és nemzeti célok
jelszavaival így alakultak különféle asztaltársaságok. Némelyik
aranypennával írta be nevét a magyar élet történeti könyvébe.
*
Az 1880-as esztendőktől Debrecenből országos hírnévre emelkedett (a
Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle Kis-Pipa vendéglőben) a gróf Vay Dániel,
gróf Teleky Sándor ezredes és a református püspöki titkár (volt 48-as
vadászfőhadnagy), Bodossy Pál bátyánk asztaltársasága. A két mágnás
nevét sokat emlegették a régibb Magyarországon, Bodossy nem volt grófi
származás, ámde nálánál nemesebb megjelenésű daliát nem ösmertem. Még
magas korában is magyar uri férfiszépség volt, hozzá szikrázóan ötletes,
minden társán felülemelkedő gavallér s mélyen érző költői lélek is.
Előkelően szerény és dicsekvésnélküli vitéz katonája a nagyidőknek, aki
a bölcs világfi Vay és kalandos lovag Teleky mellett sem szorult félre,
sőt egymaga lelke volt a társaságnak.
– Pali bátyám! Pál bátyám! – volt a Bodossy neve az alsó és felső
tiszavidéki református vármegyék úrinépe előtt. Ahol személyesen nem
ösmerték, a hetedik, tizedik vármegyében távolfekvő kuriákba a diákok
hordták el az ő gyönyörű magyar hírét. A két kálvinista gróf és a
Bodossy asztalánál a tiszavidéki magyarság legérdekesebb alakjai
összetalálkoztak. Földesurak, református papok, podolini számkivetésre
kész piaristák és kollégiumi bohém tanárok, a főiskola öregebb diákjai a
teológiáról és jogakadémiáról, ügyvédek, bírók, városi és megyei
tisztviselők, katonatisztek, szinészek, szinésznők, nagycivisek,
bormegissza vén kálvinista tanítók, írók, ujságírók, lapkiadók,
félbemaradt és minden szép reményre jogosult zsenik átutazó ellenzéki
képviselőkkel tarkítva, akik közül csak Thaly Kálmánt, Illyés Bálintot,
a harangszavú Uray Imrét, Papp Eleket, Kiss Albertet említem fel… Az
„uri civisek“ közül ölelnivalón kedves tagja volt a társaságnak Vértessy
Lajos. A nagy színművész Zilahy Gyulát, akinek csak „Zsül ecsém“ volt a
neve, különösképpen szerették mindnyájan s ha Zsül egyszer-egyszer
lekésett a mindenesti összejövetelről, Vértessy szemrehányón nógatta a
bájos művészfiút:
– Gyüjjön! Gyüjjön már no Zsül ecsém! Peletykáljunk egy kicsit… –
Azonban a peletykálásnál nem állott meg Vértessy Lajos. Minden szép
célra kinyílt az erszénye is. Mindamellett Vértessy Lajosnak is került
ellenlábasa, a többszörös milliomos nagy pénzkufár civis Kavicsdi, aki –
megszállván a jólélek, – harangot öntetett a verestemplom tornyába. –
Átkos pénzen készült szégyenharang ez, – méltatlankodott Vértessy, – a
szent eklézsiának el sem kellett volna fogadni. Valahogy ki kell
köszörülni ezt a csorbát, hát meg is cselekszem. Én meg most már órát
csináltatok a verestoronyhoz…
– Nem értem Lajos bátyámat! – érdeklődött az ártányfejű (értsd: a vastag
nyakára!) nagyrábéi és szoboszlói Thóth László pápista tanító és
debreceni ujságcsináló ott helyben, akinek a tiszaujlaki pedrőtől mindig
öklelősre állott a tinószarvú hegyes bajsza és akinek a vers szerint:
„érdeme volt a debreceni uzsorás hajsza“, – nem értem Lajos bátyámat, mi
dicsőségét keresi abban, ha majd az uzsorás Kavicsdival együtt
emlegetik?
Vértessynek felvillant a szeme: