Régi magyar élet - 9

dühöngött, lefülelték és tizennégy napig vesztegzár alá fogták az apót.
Haragjában örökre lemondott a palesztinai útról. Annál sűrűbben
meglátogatta Olaszországot. Rómát is többször felkereste. Mindig egyedül
utazgatott. A Vezuv tűzokádó-hegy kráterét kilencven éves korában nézte
meg. Ösmerte Párist. Beutazta Angolországot, de Londonban éppen a
világforgalom és sokadalom zajlása nem tetszett neki. Ahányszor
külföldről hazatért, magyarsága fokozottabb erővel tört ki belőle:
– Szép Páris, szép London, hanem a mi ifjú Budapestünk mégis szebb, –
külföldi útjaira vonatkozó elbeszéléseinek mindig ez volt a refrénje.
A piaristáknál emlékezetes marad a Kustár apó gyémántmiséje. A szatmári
püspök felhívására ülte meg hatvan éves áldozópapságának a fordulóját,
vagyis a gyémántmisét. Hetvenöt év helyett hatvanra szokták ünnepelni a
gyémántmisét, mert a hetvenötéves áldozópapság már olyan ritka, hogy
száz esztendős életkor kellene hozzá… A Kustár apó ünnepét lakomával
fejezték be. A lakomán Sziget-város és a vidék kiválóbb urai is
résztvettek. A gyémántmisés szerzetes saját diószegi szőlőjéből
kedveskedett válogatott finom bakator borokkal és a felköszöntgetésekre
annyit mondott:
– Domini, hagyjátok! Ez csak máramarosi gyémánt volt. Majd akkor
beszéljetek, ha a braziliainál tartunk… – Ez az Istenben hivő vidám öreg
piarista patikára, orvosra sohsem költött pénzt. – Egyedül a növényekben
van a gyógyító erő, – ezt vallotta és a gyógynövényeket sajátkezüleg
szedegette kint az erdőn-mezőn. Thea-főzettel vagy a balzsamos növények
gőzével gyógyítgatott másokat is. Egyébként mértékletesen élt. Bort
keveset iszókált, akkor mindig jót. A tréfálkodást szerette, el is
értette. Híres „nagymondásai“ maradtak fent, hogy például a többek
között egyszer – szörnyű viharban – patkólt csizmája sarkával, a
hegytetőről, miként rugta le a villámokat a völgybe… Mint középtermetű,
ösztövér és igen rücskös ábrázatú ember kedvesen vigasztalgatta más
hasonlóan ragyás ábrázatú felebarátjait. A szegedi piaristák
rendházában, mint vendég, ilyen kedve szerinti rücskös, szikrázó szemű,
nevetős lelkű fiatal szerzetes-tanár kollégájával akadt össze. Nézte,
nézte, hallgatta darab ideig a mozgékony Divényi Gyulát, az ifjabb
piarista nemzedék közül a népszerű, kedves tréfaszerző „rücskös
barátot“, végül a refektóriumi elcsendesült asztalnál rászólt: – No,
öcsém! Maga hosszú életű lesz…
– Honnét tudja azt bátyám? – kérdezte a meglepődött derék Gyula páter.
– Mert a rücskösöket az Isten hosszú élettel kárpótolja, – felelte
szelid pajzánsággal a ragyavert arcú Kustár, aki hosszúra nyult életén
át annyira megbarátkozott a halállal és az elmulás gondolatával is, hogy
a szigeti temetőben előre megvásárolta sírhelyét. Sőt a sírkövét is
előre megcsináltatta, felállíttatta a temetőben. Nevét és hogy mikor-hol
született – szintén – felvésette a sírkőre. Felvésette a „meghalt“ után
még az 1880-as években az 1-et is, midőn pedig az 1900-at is megérte, az
1 mellé 9-et is vésetett. Ennél a számnál megállott: – Domini, csak
várjunk, várjunk, hátha még a századik esztendőt is megfejelem…
Halottak estéjén minden esztendőben kiült a sírhelyéhez, amelynél
gondosan ülőpadot is csináltatott… Gyertyákat égetett halott kedveseinek
emlékezetére és őszi alkonyatokon szelid mosollyal úgy várta a halált.
Leghívebb barátunk nem is maradt el. Éppen mikor a szigeti kolostor
híres kertjében virágpompába borultak a gyümölcsfák – szép tavaszkor –
hűs karja közé ölelte Kustár apót. Az alma-, körte-, cseresznyefák
virágocskái illatos tengerként rengedeztek, amikor eljött a halál és
magával vitte a barátok kertjének közel százéves kertészét, mert Kustár
apó tényleg kertésze volt ennek a gyümölcsösnek. 1837-től gondozta a
szigeti piaristák kertjét. A legnemesebb gyümölcsfák seregét nevelte
fel, bár közben ujabb gyümölcsfajok is támadtak, Kustár apó ragaszkodott
a régiekhez. Amikor a házfőnök egy-egy korhadt öregfát kivágatott,
gyásznapja volt Kustárnak. Minthacsak az ő vénhedt tagjait vagdalták
volna a fejszések, úgy megsiratta kedves „fácskáit“.


A „tokaji“ hazájáról.
A lelkes magyar Hegedüs Sándor, a tarcali királyi vincellériskola kiváló
igazgatója, találóan jellemzi Tokaj-Hegyalja borát folyékony aranynak.
Színére, becsére valóban arannyal vetekszik az igazi tokaji bor, amely
méltó a királyok bora, borok királya névre is. Mintegy öt négyszög
mértföldre terjed az a legendás föld, ahol a tokajit szűrik. Ennek az
áldott hegycsoportnak Abaujszántó, Tokaj és Sátoraljaujhely alkotják a
három sarokpontját. Tokaj babonás hírű Kopasz-hegycsúcsával nemcsak az
ákácfáktól, ezüstnyárfáktól foltos hajdú rónát és a Nyirséget uralja,
hanem uralkodik a cukorsüveg hegykúpokkal rakott egész Hegyalján,
amelynek cimerét képezi. A nagyvilág a Hegyalja bortermését ismeri és
élvezi „tokaji“ néven…
Tűzhányó eredetűek ezek a hegyek. Napsütéses oldalaikon, a földdé
mállott lávahamútól borított sziklástalajba – a hagyományok szerint – a
rómaiak ültették az első szőlőtőkét. A büszke légiók nyers katonái is
vidultak a tokaji bakator aranyszínű levétől. Ezeknek a „sátorokra“ is
emlékeztető hegyeknek az aljában, a folyók mentén, évezredek óta
kanyarog az elmult és ezután jövendő világoknak útja az Alföld rónájára.
Nagy emléktől szentelt itt minden talpalatnyi föld és szikla. Ezt a
tájat felcserkészték Attila lovagjai. Árpád emlékét is kedves
néphagyományok fűzik bokrétába. Ujhely felé túl a Bodrogon kékellik a
Sátorhegy, amelynek aljában a páston sátort ütöttek a honszerzők. Ebben
a sátortáborban tartották meg az emlékezetes haditanácsot, melynek
rendelkezéseivel, az ország behódítására, seregekre szakadt a nemzet.
Árpád hős vitéze: Szabolcs vezér Tokajnál kelt át a Tiszán a nevéről
örökített szép terület elfoglalására. A tokaji magyar ma is szent
áhítattal állítja, hogy a Tisza és Bodrog folyók összefolyásától
határolt nyár-, nyir- és fűzfás, tölgyes szigetet, a virágoktól tarka
selymes zöld rétligetet még az „ősök“ nevezték el „himes udvarnak“…
Félemletes, igézetes határkőoszlop a tokaji Kopasz-hegy (az alföldi
boszorkányok is odajártak az ördögtáncra), melynek sziklák és folyók
közé rekesztett útzsilipjén a multban, ma is folyton csorog a népáradat
az alföldi medencébe…
*
– Incipit in Sátor, desinit in Sátor, – Szirmay Antal mondása szerint
Sátorban kezdődik, Sátorban végződik a „tokaji“ hazája. A sátor-hegyeken
terem a folyékony arany. Tokajon, Sátoraljaujhelyen, Abaujszántón kívül
Tállya, Golop, Monok, Legyesbénye, Bekecs, Szerencs, Ond, Rátka, Mád,
Mezőzombor, Tarcal, Bodrogkeresztur, Bodrogkisfalud, Szegilong,
Erdőbénye, Erdőhorváti, Tolcsva, Olaszliszka, Vámosujfalu, Bodrogolaszi,
Bodroghalász, Ujpatak, Sárospatak, Végardó, Károlyfalva, Szőlőske,
Kistoronya határain szüretelik a „tokajit“. Ódon kis városkák szép
történeti multtal és rejtett faluk a széleiken kastélyokkal, kuriákkal.
A hideg aranyért sem omlott több vér, több verejték, mint amennyit a
tokaji tüzes aranyért áldoztak az ősök. A honfoglalás óta századokon át
csattogott itt a magyar kard és a kapa a szőlőgerezdes sziklákon. A
Habsburgok Bethlen Gáborral, Rákóczy Györggyel vívott harcaik közben sem
feledkeztek meg arról, hogy a folyékony tokaji aranyból részüket
biztosítsák. A második bécsi- és a linci-békekötéseknek tárgyai voltak a
tokaji királyi szőlők is. A király pincéjének ma is legbecsesebb kincse
a tokaji bor. Annakidején Lipót urunk különösen kedvelte Tokaj borát s
midőn Thököly Imre kurucai tiszteletlenül veszélyeztették a királyi
szőlők termését, Lipót egész dandár labanc hajdút kirendelt a több száz
hordó tokaji bor Bécsig fuvaroztatására. Ebre bizott hájat. Az oltalmul
kirendelt labanchajdúk útközben mind beszopogatták Lipót urunk nektárját
és azután – amint azt a tudós piarista Takács Sándor után Mikszáth
Kálmán is ékes tollal megírta – felcsaptak kurucnak… Annálinkább rájárt
a rud később a tokajvidéki nyakas magyarokra, elkobzott szőlőikbe
császárhű urak ültek be. Ámde milyen a tokaji bor! Manap pataki
Windischgrätz hercegék, a tolcsvai Waldbott bárók – 91 hold szőlővel, –
gróf Wolkensteinok, Hardenbergek, báró Schellek is magyaroknak vallják
magukat. Waldbott Frigyes báró becses ereklyeként őrizi azt a szuette
öreg faprést, melyen Rákóczi Ferencnek, a fejedelemnek, csurogtatták a
tokaji mézest. A Rákócziak és Rákóczi Ferenc emlékétől különben is
beszédes az egész Hegyalja. A Rákóczi-kastélyokat, Rákóczi-pincéket,
Rákóczi-szőlőket, Rákóczi-legendákat kegyelettel őrizgetik a „tokaji“
hazájában. A Tokaj-Hegyalján ma sem a királyi család az elsőbirtokos, az
Andrássy grófoknak, a kuruc vezérek leszármazóinak Tállyán,
Mezőzomboron, Szőlőskén, Monokon, Mádon, Szegilongon 140 katasztrális
hold szőlő ontja a folyékony aranyat. Még Tarcalon is Andrási-kézen van
59 katasztrális hold szőlő, ezek nem grófok ugyan, de szintén törzsökös
magyar gazdák. A grófi családra az Andrássy Gyula kilenc hold mádi
szőlője a legemlékezetesebb. Itten tartották a nagyhírű mádi
„kapásbálokat“, néhai gróf Andrássy György ilyen kapásbálon ismerte meg
és hódította el a feleségét.
A király 105 hold szőlőjével második szőlőbirtokos a Tokaj-Hegyalján.
„Császári és királyi udvartartás“ címen telekkönyvezték el ezeket a
szőlőket, melyekből 50 hold a tarcali, 25 a tokaji, 30 a tolcsvai hegyen
fekszik. Tarcalon a „Szarvas-őrzésbeli“, Tokajon a „Hétszőlő“ királyi
birtokok. A király pincészete fejedelmileg pazar és mintaszerű. A szőlők
terméséből már a hírnévért is minden évben félretesznek bizonyos
mennyiséget, a többit eladják. Ezeknek a fejedelmi boroknak csakugyan
nem kell cégér az ilyenekről maradt fent:
De vinum Tarcall
Földre borulsz arccal…
Az erdélyi fejedelmeknek régente Bodrogkereszturon volt szőlőjük, ahol
később a tréfáiról híres Józsa Gyuri is szőlőbirtokos volt. Hajdan az
orosz cárok is birtokoltak a tokaji és bodrogkereszturi szőlőkből.
Tokajon a görög- és a zsidó-templom között fennáll az az ódon ház,
amelyben a cári szőlők őrizetére és munkáltatására kirendelt orosz
törzstiszt egy szakasz orosz katonával lakott. Mágnásaink előtt is
nagybecsű a folyékony arany. A Zichy grófok, a földéhes Hohenlohe
Keresztély, a „mi van eladó“ herceg, báró Maillot, Szirmayak, Esterházy
Gyula, Csáky Vidor, Lónyay Elemér, gróf Dessewffy Miklós és Tamás a
középnemes, báró Vay Sándor, Harkányi, Sardagna, Jungenfeld bárók, Hoyos
Sándor mindnyájan husz holdon felüli szőlőbirtokosok. Már Hadik-Barkóczy
Endre, Edelsheim-Gyulay, báró Radvánszky Albertné, gróf Széchenyi
Imréné, öreg Tisza Kálmánné (Tokaj), Almássy Pál, Csekonics Endre,
Cziráky Antal, Károlyi László, Mailáth József, Sztáray Sándor, báró
Sennyey Béla főrendüek az 5, 6, 7 és 8 hold szőlősbirtokosok között
szerepelnek. A Tokaj-Hegyalja nevezetesebb szőlőbirtokosai közé
tartoznak még a Láczai-Szabók (84 holddal), Görgeyek, Máriássyak, a
bernáthfalvi Bernáthok, akik közül Béla úr a tokaji országos képviselő,
Zsedényiek, Kossuth Lajos és János, Spóner testvérek, Lipóczy Norbert,
Szabó Gyula örökösei, Dókusok, Zalay Andor, Zimmermann Adolfné és Jakab,
Kossinszky Viktor, Pavletics György, Adriányi Kálmán (tolcsvai
„mohpincéjében“ kincset érő százados palackborok pihennek), a hegyaljai
szőlősgazdáknak népszerű oktatómestere, füredi Szabó Lajos viruló remek
tarcali mintaszőlőjével, melyen a filokszera-veszedelem sem tudott
csúfot ejteni, Tokajban a nánási Oláh-család, főszolgabíró Füzesséry
Ödön, patikus Róthfuchs ev. János, Helm Sámuel, Kicsinkó Antal, Tittes
Rudolf, ez utóbbiak a „Tokaji Bortermelők Társasága“ és a mádi
Selbstherr testvérek régi cégje mellett nevezetes borkereskedők is. A
jeles Kállay-nemzetségből már csupán Manó úr birtokol Tolcsván és
Bodrogzsadányban tizenhat hold szőlőt. Az utolsó évtizedek alatt sok
hegyaljai szőlő és pince cserélt gazdát.
A papságnak is kedves a „tokaji“. Az egri főkáptalan, a jászói és
leleszi prépostságok, szepesi káptalan és püspökség mind fenntartanak
itt szőlőbirtokot. A piarista atyák gyomorbajos és kedélybeteg
szerzetestestvéreiket az ujhelyi kolostorba szokták küldeni, ahol nyolc
hold szőlő tőkéiről csorog nekik a nektár. A sárospataki kollégium
szellemét is megérthetjük, hogy ott a nagytiszteletű és nagyságos,
négylovas (szóval igazándi úr!) professzorok – doktor Szabó Sándor
ezidei rektorral az élükön – miért nem viselnek kálvinista vaskalapot;
miért olyan nótás és virtusos a pataki diák. Hiszen a pataki
kollégiumnak is három faluból (huszonhét hold szőlőn) szűrik a tokajit.
A művészvilágot meg László Fülöp mester, a császárok és királyok udvari
festője képviseli Tokajhegyén öt hold szőlővel. Ebből is megérthető az,
hogy ez a világhírű mesterünk az idegenben, Angliában is miért maradt
meg olyan hű magyarnak…
Régente nótásabb volt a Tokajvidék népe. Rongyosodásuk a
filokszera-veszedelemtől számítható… Azóta ugyan a multak
szenthagyományaitól áthatott, földszerető hegyaljai magyarság szorgalma,
hűséges kitartása részben pótolta az óriás nemzeti vagyonveszteséget és
az ujabb szűrésű essenciák, aszúk, szamorodnik, máslás és ordinariumok
felnyerik ismét, mézes tüzökkel, a „tokaji“ régi hírnevét. Amilyennek
odaelőbb világszerte becsülték. Midőn is Simon-Juda hetével (ősidők óta
október 28-ik napján kezdődik a tokaji szüret), a lengyel borkupecek
darázsmódjára ellepték a Hegyalját és csengő aranyakkal váltották be a
folyékony aranyat. Ötszáz-nyolcszáz forintot is szívesen fizettek egy
gönci-hordócska öreg borért. (A gönci-hordó 130 – 140 liter
ürtartalomnak felelt meg. Régente „karikafának“ is nevezték és
faabronccsal pántolták körül…) Az „ordinarium“ mustjáért sem sokaltak
hatvan-nyolcvan forintokat; hahogy éppen megrázta bundáját a fagyos
november, a pajta tűzhelyén lapos köveket melegítettek a szüretelők és a
puttonosok ezeket a köveket hordozták fel a szedőkhöz, hogy gémberedett
kezeiket megmelengessék. A tokaji szüret már ilyen, hol a cigányok
fujják a pikulát, hol a szüretelő nép fújkálja az ujját. A szőlőtőke sem
adja le ingyen a folyékony aranyat.


Az arany bika-fogadó.
A XIX-ik század elmúlásával szomorúságos külső képet öltött az
Ős-Debrecen. A kálvinista Rómának jó és rossz oldalaival kijegecesedett
patriarkális korszaka bomlásnak indult, ám a romhalmaz felett még nem
épült ki a merész áldozatkészséggel tervezett ifjúszép Új-Debrecen sem.
Századok óta megalapozott helyükről utcasorok és kedves emlékű
civis-tüzhelyek tünedeznek el szinte egyik napról a másikig. A
porfelhők, tátongó gödrök, a kőfalbontó csákányok ádáz csattogása
izgalomba riogatják a csendes szemlélődőt, aki küzdött és örvendezett,
reménykedett és csalódott a porba omló öreg falak között. Borongósan,
feketén hollószárnyak verdesnek szemébe. Nemcsak a jól ösmert meleg
falak, az emberek kicserélődése is megkezdődött itt. A messze földre
híres vendégfogadót, az Arany Bikát is lebontják, amely századok óta
egyik legemlegetettebb közhelyisége Debrecennek. Többszörösen át- meg
átépítették a hosszú idők folyamán. A remekbe kovácsolt régi címere, az
arannyal bevont Bika-cégér elkallódott régen, csupán büszkehangzású neve
örökült meg.
Az 1700-as években már népszerű szállóhely és vendégfogadó volt az Arany
Bika sarokra épült, iromba földszinti házával. Tekintélyét a nemes
várostól kölcsönözte, amely tulajdonosa a vén fogadónak. Árendásokkal
kezeltette a fogadóját. Az 1807-iki esztendőben polgár Kovács Mihály úr
őkegyelme volt a Bika árendátora. Akkor már külön kávéházi helyisége és
billiárd-asztala is volt a Bikának, amint az kitünik az árendátornak a
nemes tanácshoz intézett panaszos feljelentéséből. A kávéházban a
billiárd felett támadt a csetepaté, midőn Réthy, Palásthy, Gulácsy,
Sárközy duhaj diákúrfiak – hajnaltájt – minden ónokkal együtt beverték a
fogadó táblásablakait is…
Jókai Mór „Kis királyok“ regényének egyik fejezetében híven és derűsen
rajzolta meg a Bika-fogadó belső életét a törzsvendégeivel együtt. Ezek
az állapotok körülbelől az 1870-es évek végéig fennmaradtak. Azontúl
történt az emeletes Bika felépítése és lassú, halk kicserélődése a
jellegzetes törzsvendégkoszorúnak. A harsány vidéki földesurak, a
szűkszavú, úgynevezett muskotály-civisek, a nagyhírű különféle kupecek
és kalmárok pusztulásával elmúltak azok a gondtalan idők, midőn a
Bikában vásárok alkalmával a Boka Károlyék muzsikája mellett százezreket
pocsékoltak el borra, táncra, kártyára, esztelen fogadásokra. Falvak
cseréltek itt gazdát. Az 1830 és 1840-es években a legérdekesebb
debreceni civis, az ördöngös hírű Táncos-Kovács István is itten tartotta
áldomásait. Az a Táncos-Kovács István volt ez, aki a debreceni nép hite
szerint mérhetetlen kincseiért lelkét kötötte le és minden pénteken
éjfélkor ledobbanásig táncolt az ördögnek. A szegény emberből többszörös
milliomosságig felgazdagodott civis-nábób országos vásárok alkalmával
százezreket érő gulyákat és birkafalkákat csereberélt és pazar
áldomásain semmi sem volt drága és elég. A szarvasmarha, különösebben a
birkák voltak kedves, hasznos jószágai. Olyik alkalommal százezer
birkája is legelt a pusztákon. Három nap, három éjszaka eltartottak ezek
az áldomások. A gazdák és kupecek el-eldalolták a nemzetes Kovács gazda
kacskaringós hortobágyi juhász-nótáját:
Ha kimegyek szentiványi halomra,
Onnan nizek szíp legelő nyájamra,
Onnan parancsolom a cselédemnek,
Csapd meg jaz elejit…
… Arra jaz cserjésnek…
*
1849-ben augusztus harmadik napján az Arany Bikában ebédelt Nagy Sándor
honvédtábornok is a vezérkarával, midőn a nyulasi külső-vásártér felől
megdördültek az ágyúk. Az Újvárosról előnyomuló orosz sereg támadásba
lépett a honvéd hadtest ellen, mely a Görgei főseregének volt a
hátvédje. Nagy Sándorék ott hagyták a pompás ebédet. Lóra pattantak.
Vágtában száguldottak a csatamezőre. Az óriási orosz túlerő iszonyú
vérontás árán diadalmaskodott s a csatát követő egyik napon az orosz
vezér adott díszebédet a Bikában. Boka Károly cigányprimás ekkor és itt
zendítette rá a „jaj, de huncut a német“ kesergőt. Vesztére jelen volt
egy olyan muszkavezető, aki elértette a nótát és a piacon deresre
húzatta, huszonötig pálcáztatta a kiváló hegedűművész Bokát. A Bikában
egyébként többször is támadt kínos kavarodás a „mégis huncut“ nóta
körül. Pléhgalléros osztrák generálisok jelenlétében, huszártiszti
díszlakomán, a hadgyakorlatra bevonult császári és királyi tartalékos
huszárhadnagy ifjabb Tisza Kálmán úrfi reccsentette rá a „jaj de“-nótát.
A megrőkönyödés elképzelhető, mert hogy csiklandósabb legyen a helyzet,
az ifjú Kálmánnak élt még az apja, sőt éppen a miniszterelnökséget is
viselte még az öreg Kálmán úr… Rácz Károly debreceni cigányprimás (a
Csokonai-daloknak egyetlen mestere) ezzel a nótával ugyancsak a Bikában
szerezte „királysértési perét“, midőn a Kossuth Ferenc tiszteletére
rendezett díszlakomán, a Kossuth első országos körútja alkalmával,
helytelenül húzta rá a nótát az első, az úgynevezett „hivatalos tószt“
után…
A Debrecenen átvonuló politikusoknak, művészeknek, művésznőknek és
főkatonáknak is mindenkor kedvelt szállóhelye volt a Bika. Az öreg
József főherceg után az egyik lakosztályt „József főherceg szobák“-nak
nevezték el… A Bika emeleti dísztermét az ifjúkorán elhunyt, lengyel
származású Mirkovszky festő gyönyörű falfestményekkel ékesítette fel a
debreceni magyar nép életéből, ebben a teremben a nagy áldomások mellett
országraszóló politikai tüntetőgyűlések is estek. Báró Bánffy Dezső itt
bontott új-párti zászlót. A debreceni csizmadiaszínt elhagyván, midőn
még kormányon voltak, Justhék is ide vonulgattak fel. Emlékezetes
népgyűléseiket itt tartották az – önálló bank mellett. Kedvesebbek,
megkapóbbak azok az emlékek, melyeket az Arany Bika dísztermében
lezajlott bálok hulló rózsalevélkéiből szedegethetünk össze. A
Nagyalföldtől a máramarosi Kárpát-hegységig felkapottak voltak az itt
tartott debreceni jogász- és gazdász-bálok. Amikor az ábrándos, szőke
Lengyel Ilka és barna, bájos Orosz Ida voltak a körülrajongott
bálkirálynők.
Az újabb időkben az Arany Bikának a kávéházi élete fejlődött ki
rendkívüli méretekben. A „Közvélemény-asztalnál“, melynek jellegzetesebb
tagjai az elhunyt Kölcsey Ákos és Jablonczay Kálmánon kívül a tollat is
ügyesen forgató, recsegős szavú Járossy Lajos honvéd kapitány,
agarászmester Publig Ernő tüzoltóparancsnok, festészetben, sportokban is
kiváló Könyves-Tóth Mihály városi szenátor, vízivó Burger Péter 48-as
politikus szemorvos, drogériás professzor 67-es Jósa Vince, kedélyesen
elkapucinerezgetik a gavallér Domahidy Elemér főispán a Hajdu vármegye
közigazgatásában maradandó érdemű és emlékű Weszprémy Zoltán
nyugalmazott kollegájával együtt. Más sarokban a „billiárd-akadémia“
tagjai csattogtatják az elefántcsont golyókat. A sűrűn szapult Aczél
Géza főmérnök itt is biztos kézzel kezeli a dákót. A bohém paptanár Nagy
Vilmos a kollégiumból példátlanul vakmerő szójátékait itt adogatja le,
hogy még az örökmozgékony Thiessen Arthur bankigazgató is lesujtva némul
el, a zenetanár és szerző Psenyeczki-Nagy Zoltánnak meg, kinek az élete
tökéletes hármónia, hamis útra szalad a – feketekávéja, szidják is
ilyenkor a – Vilit… Mégis a legérdekesebb kávéházi vendégek azok a
hosszúszárú pipából füstölgető, csizmanadrágos civis-gazdák, nemzetes
Szentesi, Kertész, Bányai, Zöld, Balogh, Gyarmati, Polgári, Jóna,
Jobbágy, Ungvári, Harangi Sándor uraimék, akik itt teszik szóvá a „város
dógát“ és a szenzálokkal üzleteket is itt bonyolítgatnak le – vizecske
mellett. Az éjszakák már a mulatozóktól hangosak. Magyariék, Rácz Károly
muzsikája mellett, Vilmos huszártiszt korukban, királyunk keresztfia
braganzai Ferenc József herceg és a pápai gróf Esterházy Pál nevezetes
murikat rendeztek itt… Az öreg szállóház utolsó „fogadósára“ sohsem volt
panasz. Kerekarcú civis Németh András nagyvendéglős vérbeli magyar
szerénységével, előzékenységével, ízletes konyhájával, gazdag pincéjével
a téglabontásig becsületesen fenntartotta a vén Arany Bika hagyományos
jóhírét.


Betyárok – pandurok.
Az én lelkembe is belopta aranyhamvas vizililjomait az ősrét. Vadász
urak, csonbókos hajú pásztorok, katonaviselt öreg cselédek beszédeitől
ott kezdett ébredezni és benépesedni a képzeletem. Ezeket a mesélő
alakokat, ezeket a szűz érzéseket, a pusztán virrasztott éjszakák
színhullámait, a réti nádrengeteg mélységes zengésű melódiáit lelkemben
elnyomni, emlékezetemből kitörölni többé nem lehet. Az én magányos
életem, csupán kis talyigakerék nyomásnyi, de bekanyarogja az ősrétet,
ott süppedezik az őspusztán…
*
Jeles pandurt ösmertem többet is. Már a betyároknak inkább csak hírnevök
csapódott el hozzám, merész szárnysuhintással, mint éjszakából
kibontakozó fekete madarak. Borzongató vijjongás után alighogy
feltünnek, máris nyomukat temetik a setét felhők. Ritkán hunytak el úgy
vízszintesen, mint a fegyházból kiszabadult és Váradon holtáig vezeklett
öreg Dobos Gábor, aki gyermekéveimben Bihar, Hajdu, Szabolcs és Szatmár
vármegyék százezernyi népét izgatta vakmerő rablótámadásaival.
A gavallér Sós Pistáról, a délceg szegénylegényről is regényt lehetne
írni. Az orgazdái dús vagyont szereztek s nem egynek az ivadéka ma is
kastélyban uraskodik. Maga a délceg betyár kivert vadként, titokzatosan
pusztult el. Éjszaka a Tiszaparton lőtték le lesből, állítólag asszonyi
kéz okozta a vesztét. 1848 előtt a nyiri rónákon Gesztely, másként
Geszten Jóska sem volt utolsóbb szegénylegény. Még a kállói
„kettős-börtön“ sem fogott ki ezen a vasgyúrón. Pedig a kállói
„kettős“-től rettegett a pusztáknak a legelszántabb fia is. Abba a
tömlöcbe két ember hogy éppencsak befért. Mezitláb zárták be ide a
betyárt. A padlója: élére állított és szegezett lécekkel volt – ◇
ilyeténképpen – kirakva. A láncravert betyár le sem ülhetett. Sajgós
meztelen lábával kínjában csak tipergett, toporgott, kapkodta a lábait a
lécélről, ezért mondják ma is a nekivadult táncosokról, hogy „eljárta a
kállói kettőst“, „eljárta a kállói kopogóst“… Gesztely Jóskán még ez a
tömlöc sem fogott ki, mert mikor a kállói vármegyeházán a táblabírák
vallatták és Zsiros Pista nevű cinkostársa szembemondta a dolgait,
Gesztely lecsavarta kezéről a nehéz bilincset, úgy ütötte arcul Zsirost,
hogy az menten lebukott. Viszont a népszerű Kállay alispán lovát, melyen
a vármegyeház udvaráról megugrott a betyár, gavallérosan visszaküldte.
Ez a Gesztely Jóska különben a gazdag papoknak és zsidóknak volt a réme.
Egyik legenda szerint a geszterédi erdőben agyonlőtték. A „nótájából“
inkább arra lehet következtetni, hogy – felakasztották, mert azt mondja
ez a nóta:
Gesztely Józsi temetője,
Kinn van a lába belőle,[7]
Hideg eső esik rája,
Megfázik a lábaszára…
Igy elmult bizony Geszten Jóska, elmultak a szabolcsi táblabírák is. Az
utolsó szabolcsi táblabírák nevét 1847-ből, ahogy a megye történetéből
olvastam, emlékezésül ideiktatom: – Tekintetes és vitézlő Jármy
Menyhért, Elek János, Bónis Károly, Fazekas László, Mikecz Pál, Uray
Tamás, Ferenczy Alajos, Butkay Ferenc, Szunyoghy Rudolf, Katona Lajos,
Zoltán Mihály, Erőss Lajos, Inczédy György, Somossy Ignác, Lengyel
Miklós, Sulyok Dániel, Jármy Tamás, Patay István, Kastal Imre, Szabó
István, Apagyi Mihály, Kállay Bertalan, Fejér József, Fekésházy Mihály,
Hunyady Sándor, Szentmariay Károly, Fülöp Antal, Kovács Ferenc, Kállay
Manó, Bezdédy László, Rásó Lajos, Fazekas István, Palaticz Mihály, Pethő
Sámuel táblabíró uraimék történelmi korhatárnak az ajtóját csuktátok be
és én – a multat visszaálmodó tanyátlan utód – a szeretőszívű
megemlékezés virágbokrétáját imhol a ti régfelejtett sírotokra is
leteszem; hiszen kuriáitok, ősföldjeitek úgyis nagyrészt más gazdák
kezére kerültek már.
*
Érdekes, hogy a betyárok legendáival mindig szívesebben foglalkozott
népünk, játszásközben mi gyermekek is muszájból vállaltuk a
pandurszerepet. Német, tatár és pandur egyikünk sem akart lenni, a
kurucot vagy a betyárt játszottuk örömestebb. Ma már másként méltányolom
a mi betyárkergető vén csendbiztosainkat és pandurjainkat; mert kemény
és kérlelhetetlen lovasvitézek voltak ezek is. Minden határjárásnál
játszottak a halállal. Node a bőrük sohasem volt selymes, azért nem is
kimélték. Ha rájok gondolok, mennyi virtus, mennyi őserő elevenedik meg
előttem. Milyen kiválasztott virágjai voltak ezek is egy nyílt harcra
teremtődött fajnak. A halódó pusztai élet utolsó portyázói voltak a
pandurok is. A hajdusági füstös cigány Barcza Dani, szabolcsi Vay
Gyurka, bihari Osváth Pál, tokaji Vajthó Pali, aradi Ritt Lojzi, szegedi
Somogyi Jóska és Daróczy Pál, pusztai kapitány Vadász Lajos, kisteleki
Klemm Jusztin és debreceni Farkas Berti[8] „komiszárosok“
élettörténeteit ha megírná valamelyik fajtájokbeli író, a bátor magyar
szív, az erős magyar lélek, a vasököl olyan bajnokainak állítana
emléket, milyeneket a hajdani nagy harcok korszakaiban találhatni
sűrűbben. Regényességben, jellemfejlesztő tanulságokban olyan gazdag
férfi életek, lovag-tragédiák voltak ezek, amelyek idegen nyelvről,
idegen népek életéből átültetve érdekelnék a mi „kulturifjainkat“ is,
akik most – itthonról kapván azokat – lekicsinyléssel, gúnnyal térnek
napirendre felettök. Hiszen az egyik írótárs, bizonnyal az érdekesség
fokozása végett, derék magyar csendőreinket is az amerikai
„cow-boy“-okkal vonta egy kalap alá; persze nem tudják, vagy legalább is
nem akarják tudni, hogy a magyar pusztázó-élet története régibb hajtású,
mint a bőrnadrágos, simára nyúzott arcú amerikai csikós legényeké és
hogy a mi derék csendőreink élete, szokásai is, bár korhoz idomultan, a
régi vitéz idők nyomán alakultak ki és a régi pusztázó magyar virtusokat
örökítik tovább. De, persze! Ha a magyar erő és eredetiség
megnyilvánulását kell elismerni, vagy éppenséggel még méltatni is, az
sokónknak mindjárt nem érdekes. Az érdekes világ és élet sokónk előtt
legalább is Páris város szemétdombjainál kezdődik.
*
Ezt az immáron elhunyt Farkas Bertit is, az egyik utolsó vérbeli pandur
komiszárost, mennyire félreismerték. Előkelő nemes magyar családból
származott (a szépapja még alispán és nemesi felkelővezér volt Zemplén
vármegyében). Összeköttetéseinél és birtokainál fogvást szerepelhetett
volna az úgynevezett „komoly pályákon“ is. Megmaradhatott volna gazdag
földesúrnak. Mint jó svádájú, ötletes, gavalléros ember akár képviselő
is lehetett volna. Lobogó vére azonban a pusztázó életre hajtotta Berti