Régi magyar élet - 4

Mint őszi ködön át lihogó pásztortűz, a múltból úgy világít felém sok
régi magyar ember mondása és beszélgetése a szabadságharcról. Népünk
szeretett regősei, az elaggott honvédek pazar kézzel, megható
szeretettel fonogatták és fonogatják az utolsók is a koszorút a régi
zászlókra, a régi zászlótartókra. Borostyánlevél, virágos ágacska, a
sírhantokat is beharmatozó áldás dúsan jutott a nemzeti hadsereg kisebb,
jelentéktelenebb vezetőinek is. A népszeretet és hálálkodás e dicsfény
sugárzásának hátterében csupán egy óriási árnyalak állong, mereszkedik
rémséges magahagyottan, átkos virágtalanul… A magyar nép régen
szeretetébe fogadta és kedves nótáiba foglalta Ferenc Józsefet, aki az
aradi vértanúk szörnyű halálitéletét jóváhagyta. A magyar nép Haynauval
szemben is legyőzte utálatát. Meg nem bocsájtott neki, de legalább
igyekezik elfelejteni. Csupán a magahagyott óriással, Görgei Artúrral
szemben nem engedett fel a fagyos néplélek. Az itélkező magyar nép
lelkében sem részvéte, sem virága nincsen a vezérnek. A lihogó
pásztortüzek regősei felháborgó szilajsággal és kérlelhetetlenséggel
kongatják a Görgei nevet. Bármilyen fájdalmas, bármilyen szomorító és
szörnyűséges is ez az engesztelhetetlenség, a magyar mezőkön nem terem
elég megérdemelt balzsamvirág a tragikus sorsú vezér sebhelyes
homlokára. A magahagyott óriás körül terpeszkedő sötétségből sistergő
villámcsapásként csattog ki a hazaárulás vádja.
*
A X-ik honvéd zászlóaljat a Délvidékről a rácokkal, szerviánokkal vívott
véres csaták után parancsolták fel Görgey seregéhez. Fekete János nánási
közhonvéd Selmecbányán ismerte meg Görgeit, a vezért. Indulásra készen
állott a sereg. A hideg veresre csípte arcukat. Midőn Görgei szemlét
tartott a zord csapat felett, a X-ik zászlóaljból egy fiatal honvédnek a
vállán elsült a töltött fegyver. A véletlen puskalövés nem tett kárt
senkiben, csupán a Görgei lova ugrott félre. A tábornok korbáccsal vert
végig a lován és haragjában megparancsolta a gránátosainak, hogy lőjjék
agyon a honvédet. Felzúdult a X-ik zászlóalj, kiket Kiss Ernő és
Damjanich a Bánságban „édes fiaim“ emlegetett. Fegyvert emeltek a Görgei
kedves gránátosaira:
– Nem engedjük az ártatlan bajtársunkat, nem engedjük! – zúgta a
zászlóalj.
Görgei kartácsra töltött ágyukat szegeztetett ki ellenök és a gránátosok
a zászlóalj szemeláttára agyonlőtték a fiatal honvédet. A X-ik zászlóalj
katonái ezért hidegültek el Görgeitől, bár a vezér azt adta okul, hogy
merénylő volt az a fiatal katona s azért lövette agyon elrettentésül.
Az esztergomi hadiszálláson a kastélyban szállott meg Görgei. A szegedi
diák Koncz Tóni káplárt, a csongrádi 33-ik zászlóaljtól, a kastélyba
parancsolták, mint szolgálattevő altisztet. Aranypaszomántos főtisztek
sürgölődtek a folyosón, midőn egy öreg huszár kitárta a szárnyas
nagyajtót. A kis Koncz Tóni káplár dobogó szívvel húzódott be az
ablaksarokba, Görgei lépett ki az ajtón. Piros tábornoki ruháján
csillogott az aranysujtás. Vadonatúj volt még az a ruha. Görgei büszkén
illegette magát s odafordult a főtisztek tömegéhez:
– Ugy-e jól áll, urak?
*
Miskolcon odamaradt a főzőkotla is. A muszka tüzérség a hegyoldalról
lőtt be a honvédtáborba. Odamaradt a kotla, ezentúl nem főzött a X-ik
zászlóalj, hanem retiráltak. Retiráltak mindig, mióta ismét Görgei
vezérelte őket. Fáradtan, rongyosan érkeztek Aradra. Még este tovább is
indultak. Fáradtak, éhesek voltak akkor is. Fáradtak és éhesek voltak,
azért mégis sietve masiroztak tovább, Megörültek ennek a nagy sietésnek.
Fekete János honvédéket azzal biztatta debreceni Szüts Bálint káplár:
– No, fiuk! Háláistennek, csata lesz holnap, azért sietünk annyira…
Huszárok, gyalogos honvédek, tüzérség, ágyúk, társzekerek beláthatatlan
hosszú sorban mentek, mendegéltek. A holdvilág sárga fényözönnel ömlött
a katonák szomorú arcára. Magas, töltött úton mozogtak előre. A holdas
éjszakában Fekete János közvitéznek szemébe tünt egy katona-cimborája. A
töltés oldalán kapaszkodott fel. A karján két nagy görögdinnyét
szorongatott. Fekete János az éhes szemével majdhogy el nem nyelte a
dinnyét:
– Honnét hozod cimbora?
Az ismeretlen honvéd fejével oldalt vágott:
– Abban a ligetben van még dinnye…
Fekete kilépett a sorból s mert éhezett, elindult a dinnyeföld felé. A
félhomályban összeböngészett három nagy dinnyét. Telhetetlen az ember.
Örvendezve emelte karján az ízletes gyümölcsöt. Már éppen fellépett a
töltésre, midőn egy idegen katona elébe nyujtotta a lábát, Fekete térdre
bukott. A dinnyék szétgördültek. A katonák íziben felkapkodták a
zsákmányt. Másik zászlóalj volt már ez. Az idegen honvédek kárörvendve
röhögtek Feketén. Megvakarta fejét. Elkáromolta magát.
– Az áldótokat! – éhesen, porosan, fáradtan szaladni kezdett a
zászlóalja után. Felvirradt, midőn Feketéék meglátták Világost. Harmat
csillogott a fűvön. Nézgelődtek a honvédek. Nézgelődtek a honvédek és
egyszer csak látták, hogy Görgei az erdő aljában ott lovagolt a
díszruhás muszka főtábornok oldalán. Honvédekkel elegyesen nagy csapat
orosz tiszt kísérte őket. Jóbékességgel lovagoltak egymás mellett.
Felragyogott a nap. A honvédek átokszavakra fakadtak. Sokan sírva
borultak egymás nyakába, különösen azok a vén huszárok… Ekkor tudták meg
Fekete Jánosék, hogy nem lesz már több csata. Görgei elhagyta seregét.
Nemsokára a muszkák ellepték a mezőséget, mint a rüh. Többen voltak,
mint a fűszál. Verje meg az Isten…


Petőfi körül.
Teleki Sándor az ezredes volt az egyetlen grót, akit Petőfi Sándor
lelkébe befogadott és bent is tartott tüneményes haláláig. Koltóhoz,
Teleki ezredes koltói kastélyához fűződik Petőfi legérdekesebb,
titokzatos szerelmi kalandja is. Koltón lobogott el égető szerelme a
szép cigány Milka iránt. Bár a cigányleány áldozatul esett, Petőfi nem
tekintette délignyitó útszéli virágocskának Milkát. A költő regényes
szerelméről Zilahy Gyula színművészünk előtt Teleki figyelemreméltólag
nyilatkozott. Zilahynak Teleki beszélte el, hogy Petőfi – nősülése előtt
– mégegyszer és utoljára átlovagolt Koltóról Milkához, a szenvedélyes
cigányleány megnyugtatására. Midőn azonban látta, hogy Milkát sem meg
nem győzheti, sem meg nem vígasztalhatja, lóra pattant, az őrjöngő
cigányleány hiába rohant utána, többé nem fordult vissza. Milka
eszméletlenül bukott az út porába. Halálosan megbetegedett, noha
leküzdte testi betegségét, lelke összetört. A csendes őrült cigányleány
azontúl nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy
Gyula a 80-as években, midőn Koltón Telekinél vendégeskedett, még látta
az országút szélén Milkát. Kavicshalmon üldögélt Milka. Hidegbús
szeméből kiégett a tűz. Kötőjét tépdeste s nézett előre az úton, melyen
„a Sándor“ örökre eltünt előle…
*
Petőfi tudvalevőleg Debrecenben is emlékezetes napokat töltött. A
vasútállomásnál, a katolikus szegényház szomszédságában – a Petőfi-téren
– gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott és márvány emlék-táblával
felékesített házacska, melyben Petőfi életének legszomorúbb telét
szenvedte át. A bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a
jégvirágot fűtetlen szobácskájának zúzos ablakáról. Pipára gyujtott az
árva költő, hogy dermedt kezét megmelengesse.
– Boldogtalan voltam világéletemben, – keserves gyötrődéssel ekkor írta.
Petőfi hírnévtől és dicsőségtől környékezetten is lakott Debrecenben. Az
úrias Batthyány-utcában áll a vén kuria, amelynek faláról koszorús
márványtábla hirdeti, hogy e házban lakott „hazánk nagy költője“. A
szabadságharc mozgalmas téli évszakán volt ez. Debreceni öreg Nagy
Gábor, nyugalmazott megyei tisztviselő most, siheder legényke még akkor,
látásból ösmerte Petőfit. Egy debreceni civis éppen Nagy Gáborhoz
fordult kérdésével:
– Ugyan, öcsém uram, hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit?
– Azt könnyen megtehetjük bátyám. Minden délután a Fehér ló-fogadóban
billiárdozik a költő.
A komoly civis ünneplőbe öltözött. Sudár tölgyfapálcával a kezében
fellódult a fogadóba. A „tekegolyós“ asztalhoz közel húzódott meg.
Fekete kávét parancsolt ki és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres
Petőfit. Jósok ideig várakozott. Végről is elunta a billiárd-asztalnál
játszogató két fiatalember veszekedését. Bosszúsan fizetett. Távozóban
éppen az ajtónál összetalálkozott Nagy Gáborral is, neheztelőn mordult a
fiatal legényre:
– No, hallja öcsém, máskor a kutyáját tegye bolonddá az úr.
Nagy Gábornak zokon esett a szemrehányás s meglepődve kérdezte:
– Miért mondja ezt bátyám?
– Miért?… Mert én ugyan várhattam azt a híres Petőfit. A tekegolyós
asztalnál ugyan ott lármázik, veszkődik két izgága fickó. Eluntam már
őket hallgatni, mert különösen az egyik, az a nyurgábbik keselyképű
sovány legény fenekedik fertelmesül mindenik lökésnél.
– Kedves urambátyám, hisz éppen az ott az a híres Petőfi Sándor! – szólt
felderülten Nagy Gábor.
– Ühm, – a komoly, kövér civis köszörült a torkán. Megcsóválta fejét.
Félszemvégről még visszasandított a játékosokra, azután bolyhosszőrű,
csucskos fekete kalapját egy ujjával megbillentvén – ellépett.
*
Mándoki Béla volt szinigazgató, a debreceni színház nyugalmazott tagja,
a városi szinpadon játszott együtt Petőfi Zoltánnal, a költő fiával. A
költő apa nevéről dicsfény sugározta körül a fiút is. A debreceniek
régente nagy szinészbarátok voltak. Petőfi Zoltánt is sokfelé hivogatták
vendégségbe. Meg a korcsmákból sem maradt el, midőn előadás után
indítványozták a cimborák:
– Gyerünk Zoltán Bánkihoz, Liszteshez, az Egy galambokba, Királyék, a
Bikába, Bloksaihoz, – ezidőtájt ezek a helyek voltak a debreceni
szinészektől és diákoktól kedveltebb fogadók, kávéházak.
Bárlan rendszerint aggodalmaskodott is, a „jónak“ sohsem volt elrontója
Petőfi Zoltán.
– A mulatsághoz pénz is kell, fiúk, – szokta mondani, – node azért ti
csak menjetek előre, majd utánatok megyek! – Időmultán mindig utánok is
ment és fizetésnél mindig fizette is a részét.
– Ej, Zoltán, hisz’ néked van pénzed, – ha tréfásan rászólt valamelyik,
elnevette magát.
– Hogyne volna! Kértem az apámtól kölcsön, – olyan sűrűn emlegette
Petőfi Zoltán, hogy midőn az egyik este hátramaradt, meglesték a
cimborák. A debreceni színház bejáró csarnokánál falbemélyesztésben áll
a Petőfi Sándor szobra, az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel
magában nem bízott, valami babonás mély érzület varázsa alatt apja
szobra megé, a falba vájt lyukacskába dugdosta pénzét. Onnét szedegette
ki a kölcsönöket, midőn társai, a vidám színészfiúk, Bánki uramékhoz
hivogatták.
*
Gróf Teleki Sándor ezredesnek volt a kortársa és legbensőbb barátja Vay
Dániel gróf is. Az a Vay gróf, ki nábóbi vagyonával, nem közönséges
tehetségével, rajongó magyar lelkével egyik vezére volt a Kossuth Lajos
útját és eszméit egyengető liberális ifjú főrendeknek. Az a Vay gróf,
kinek élettragikumát Jókai Mór megkapóan szőtte bele a nagyidőkkel
foglalkozó egyik regényébe. Vay Dánielt ugyanis, mint a konzervativ
kormányra kellemetlen ifjú főrendi vezért egy osztrák gróffal, hirhedt
kardvívóval és pisztolylövővel párbajra kényszerítették és biztosra
vették a halálát, ámde gróf Vay fiatal feleségének és családja
nőtagjainak rimánkodására a kitűzött párbaj elől külföldre utazott. A
kormány elérte célját, a fiatal Vay további politikai szereplésre
lehetetlenné vált. Ám a felbérelt osztrák katonatiszti vasgyúró sem
sokáig örvendezhetett „diadalának“, báró Wesselényi Miklós a Nagyváradon
vívott rémes párbajukban jobbkezefejét kardmarkolatostól együtt levágta
a spadassinnak…
Mint öreg embert ösmertem meg Vay Dánielt. Már mint szegény ember, mint
felejtett ember húzódott félre Debrecenbe. A nyugalmas civiseknél, mint
a világi hiúságokkal teljesen leszámolt bölcs, sóhajnélküli derüvel
éldegélte le csendes napjait az egykori pazar világjáró, a legendás
gavallér nábób aki vén napjaiban Magyarország népies történetét is
megírta. Midőn az egyedüli szórakozóhelyei a színház és a debreceni
Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle uri kisvendégfogadó asztaltársasága
voltak. Papp Gyurkától, a debreceni Kis Pipából, karonfogvást sokat
hazakísértem az öreg Dániel grófot, aki, valami ifjabbkori
lovagkalandjából, kissé bicegett az egyik tört lábával. Ilyenkor egy-egy
piros almával mindig „megprezentelt“, feltünt nekem a görcsös, kampós,
nyerskeményfa sétapálcája, amelyhez nagyon ragaszkodott:
– Ez meg már miféle emlék lehet? – kérdeztem egyikszer.
Vay elmélázva adta kezembe a botot:
– Paulus fiam, – mert így is szólítgatott, – nézze meg jól. Drága emlék
ez nekem. Ezt a suharcot a Petőfi Sándor koltói fájáról vágta le,
faragta ki az én jó Teleki Sándor ezredes barátom…
Tudom, mások is irtak már a koltói kastély kertjében hajladozó
Petőfi-fáról, melyet a költő boldog ottidőzése emlékéül ültetett el.
Kipp, kopp! Emlékeim sírdombját mégis megkocogtatom az iromba öreg
pálcácskával. Az utolsó kóbor lovag Teleki Sándor ezredes odalent
nyugszik. A mindenkitől felejtett Vay Dániel gróf is rég kint pihen a
„nagyceglédi“ ákácfás, debreceni civis temetőn. Petőfinek a sírját sem
ösmerjük. Hanem midőn jön a sárgalábú ősz, a jeltelen sirok felett búsan
hulldogálnak a csörgő levelek és szellő támad, a szőke Szilágyságról,
bárhol bujdosok is, lelkem megérezi ezt. Érezem és tudom, hogy a cigány
Milka sóhajaitól terhesen síró őszi szellők szeliden ölelgetik körül a
koltói kastélykertben Petőfinek tarlott lombkoronás fáját.


A Rózsa Sándor bandája.
Az 1830-as években, a szegedi alsótanyán még ritkásan bólogattak
jegenyefák. Az akkor kietlen alföldi pusztavidéken ritkásan fehérlettek
bokor-tanyák. A szélvész szabadjára kontyozgatta a gazdátlan buckákat.
Virágoktól még nem rengedeztek a pusztai gyümölcsöskertek ágbogas fái.
Bütykös szőlőtőkék százmilliói nem zabolázták le a futóhomokot. A
szélvész kedvetelten kóválygott a katángkórók között. Szilaj pásztorok
és vad nyájak tanyája volt a puszta. Az egyik gulyánál bojtárkodott egy
Rózsa Sándor nevezetű legény is. A csontos arcú, széles vállú, zömök
kötésű bojtárlegényt bizonnyal megbecsülték a cimborái. Éjszakai
tanyákon, a lihogó pásztortűznél bizonnyal földhöz verte valamennyit.
Nálánál különben a lovat sem ülték meg a pusztai legények. Akkor a
gulyások is lovasnépségek voltak. Azonban az igazi jódolguk a
számadóknak volt. Azok behúzódtak a szép csárdásnékhoz, akiknek a
superlátos nyoszolyája – a nóta szerint – hat párnára volt felvetve.
Bodrosak, fehérek voltak azok a párnák. Ám a szegény bojtárnak, ha
esett, ha fujt, kint kellett emésztődni a vadasszőrű marhák után. Ha
esett, ha fujt, szegény bojtárnak szegény volt a sorsa.
– Bezzeg gyöngy az életök a szabadlegényeknek.
– Azok bizony nem süvegelnek senkit.
– Az övék a legfutósabb paripa.
– Pénzük sohsincs fogytán.
– Ménes, gulya, úr, paraszt, vásáros nép: nékik adózik.
– Kocsmárosné nékik főzi, ami jó.
– Ma Tiszán innét, holnap meg már túl a Dunán ölelgetik a menyecskét.
– Gavallérok azok.
– Bezzeg mi, szegény bojtárok.
– Csekély az éhbérünk.
– Szolgák vagyunk mi, – lihogó pásztortűznél Rózsa Sándorék
elbeszélgették. Szunnyadozott a gulya. Az éjszaka a pusztán omlós,
fekete dunyhát takart végig. Nagy kísértő az éjszaka.
– Sándor pajtás?
– No, mit főztél ki már megint?
– Hallod, annyit mondok én, egyszer már mink is próbálhatnánk
szerencsét, – kezdeményezte az öregbojtár Daru Pista, – mit szóltok
hozzá? A Pallavicsinyi földjén jó lovakat nevelnek azok a kényes
dohánykertészek…
– Bizony jutna is, maradna is azokból, – helyeselte Kusza András a másik
bojtár.
– Nem bánom, hát próbáljunk szerencsét, – felelte Rózsa Sándor és az
egyik felhős őszelő éjszaka lórakaptak a bojtárok. A hantházi és homoki
dohánykertészek a szérüskertnél egész falka lovat vertek ki éjszakára a
rétaljban fűvelni. Béklyót csörgettek a lovak. Még külön lópásztor is
vigyázott rájuk, azt azonban elnyomta az álom, mire felneszelt és lármát
ütött, néhány lóval elugrattak Daru Pistáék. A setétben a Rózsa Sándor
lovát is magukkal vitték, miközben Sándor még a nyügöt oldozgatta.
Sándor a csávában maradt, ijedten hasalt a zsombék közé, midőn
felcsődültek a vasvillás dohánykertészek. Kabók, az urasági hajdú,
vezette őket. Veszekedettül kurjogatott Kabók:
– Csak csíphessük el valamelyiket, elveszem a kedvüket a lókötéstől.
Szalmát rakok a hátára. Elevenen sütöm meg a kapcabetyárját.
Rózsa Sándor homlokán kiütött a verejték. A felgyujtott szalmatűz véres
fényt lökött az üldözők kászolódó lovascsapatjára. Ám, hamis nyomon
vágtak neki a pusztának. A zsombék között Rózsa Sándor is becsuszkált a
nádba… A három bojtár nem is a lóért, hanem három tehén miatt került
először bajba. A sikerült lókötésen felbátorodtak és a félegyházi
határból teheneket loptak a bojtárok. A kun ember kinyomozta és a
törvény kezére adta Sándorékat. Rózsa Sándor a három tehénért esztendei
börtönt kapott, melynek még száz bot is volt a hátulütője. Huszonöt
pálcájával negyedesztendőnként szolgáltatták ki ezt a botbüntetést.
Közokulásra a szegedi városháza előtt a pellengérnél folyt le az ilyen
botozás. Rózsa Sándoron ötven pálcát már kivertek, a másik félszázat meg
akarta „spórolni“. Fergeteges téli éjszaka a kéményen keresztül
kimásztak a városháza tetejére. Vastagon szakadt a hó. Sándorék még
napközben, a rabmunkát végezve, a hóból valóságos sáncokat lapátoltak
össze a városház tövébe. Ilyen hócsomóra ugrottak le a vakmerő emberek.
– Egy kicsit bizony lement az ábrázatomról a máz, – beszélte későbbi
életén Rózsa Sándor. A rókusi kapun kívül már találtak ismerős orgazdát,
aki – lábukról-kezükről – lereszelte a vasat. Azután, virradatot sem
várva, nekilódultak a végetlen fehér pusztának. A Buki-csárdában Polgár
Jóska nevezetű jóbarátjok volt a csárdás. Elérték a csárdát. Szilajul
villant össze a szemük. A csárdatornác faoszlopához két pandurló volt
kikötve. A perzekutorok a tokban a pisztolyt, a nyeregkápához akasztva a
karabélyt is kinthagyták. Most már nem voltak védtelenül Sándorék.
Berúgták a csárdaajtót. Pillanat alatt lejátszódott a rémes támadás.
Rózsa Sándor kárörömmel rikoltotta:
– Ej, ni! Hát kend az, Kabók!
Az urasági hajdú Kabók ugyanis időközben városi perzekutornak csapott
fel.
– Tán megbolondultatok, hé? – Kabók kardjához kapott. Kiugrott a
sarokból.
– Nem a!… Most majd én égetem meg kendet, – felelte kurtán Rózsa és a
pandúrra sütötte a pisztolyt. Kabók holtan bukott a földre. A másik
perzekutort Daru Pista lőtte agyon. Rózsáék a legyilkolt pandúrok lován
és fegyverével csaptak fel futóbetyárnak. Az 1840-es években már
országos hírneve kerekedett Rózsa Sándornak. Hozzászegődött a híres
Fábján Pista is Sarkadról. Ugyanaz a Fábján Pista volt ez, aki felől
később az osztrák zsandárvilágban azt dalolták:
Engem híjnak Fábján Istvánnak,
Kiállok én huszonhat zsandárnak…
Kiss „bácsi“ is Rózsa Sándorékhoz állott bandába. Gyilkos természetű,
vad haramia volt ez a Kiss bácsi a jászok földjéről, Móró János és Tóth
Jóska is Rózsáékhoz társultak. Tóth Jóskának olyan remek szép asszony
felesége volt, hogy még a csongrádi komiszáros is „szömet vetött“ rá.
Tóth Jóska még akkor a Körös-csárdában csaplároskodott. Már mint
futóbetyárt – Jóskát – ugyancsak a csongrádi komiszáros lőtte agyon, de
elsőbb még Tóth Jóska is csúfot ejtett az öreg Hábel szegedi
perzekutoron, aki negyven évnél tovább szolgálta Szeged várost és már
Kotolár kapitány idején betyárt kergetett. Betyár Tóth Jóska ennek az
érdemes öreg perzekutornak az orrát lőtte le, ezentúl a szegediek Hábelt
„pisze Hábel fűhadnagynak“ tisztelték. A szegediek szerzettek nótát
betyár Elek Péterről is:
Hallottad-e hírét
Szegvár vidékinek,
Kurca partján épült
Erős tömlöcinek,
Abba bezáratott
Elek Péternek?…
1848-ban már olyan félelmetes volt a Rózsa Sándor bandája, hogy midőn
Sándor – a hazát akarván szolgálni – kegyelemért folyamodott, Jókai Mór
vitte le neki a kormány kegyelemlevelét és Rózsa Sándor betyárokból,
pásztorokból egész lovascsapatot verbuvált. A Délvidéken a rácok és a
császári katonák rettegték is a drótcsapós ostorú „pányvavetőket.“
Azonban a nemzeti szabadságharc letörésével ismét futóbetyárnak sülyedt
vissza Rózsa Sándor. A szegedi pusztákon sok zsandárlegény és idegen
katona pusztult el a kezétől. Biztosan talált a betyárok puskája.
Kérlelhetetlen hajszák, különösen szomorú idők voltak ezek. A zsarnokság
méltó ellenfelére talált. Midőn a nemzet gúzsbakötve hevert a bitófák
tövében, a futóbetyárok felvették és állották a harcot az oktalanul
hóhér hatalom pribékjeivel. Tehát nem éppen erkölcsi megtévelyedés
szülte, hogy az Alföld magyarjainál oly sokáig rokonszenvesek maradtak a
pusztázó betyárok és a róluk költött betyárlegendák.


Hortobágyi gulyások.
Már megkovácsolták a gőzekét, mellyel a Hortobágy-puszta óriás
szűzföldtestébe vágja éles barázdáit egy más korszak gazdasági
művelődése. A régi jó idők elmúltak, mikor még a hortobágyi pusztán
ezüst huszasért legelt a darab nagymarha. Akkor még voltak
pásztor-dinasztiák. A számadóság firól-fira öröklődött. Kétezer darab
ökröt vagy más jószágot kicsaptak a számadó keze alá és e lábas
kincsekért nem annyira földi vagyonával, mint becsületes józanságával
kezeskedett a hortobágyi számadó. Ezek a számadók a gyerekkortól
nevelték az utódjokat. Midőn a Pista fiú tizenkettedik esztendejét
betöltötte, cifraszűrt vásárolt neki az apja. Tavaszi gulyakiveréskor a
Hortobágyra vitte a gyereket. A Pistit „kis talyigásnak“ fogták be a
süldő bojtárlegény mellé, aki a gulyástanyán őrködött és értett a
dögnyúzáshoz. Ez a „talyigás bojtár“ végezte a főzést is. A többi gulyás
foglalatoskodása már napfeljötte előtt kezdődött. A gulya napfeljött
előtt megindult a „szép zöldellő mezőben“. A legelésző gulyával a
bojtároknak is indulni kellett. Elsőbb – a kunyhóban – mindegyik
kanyarított olyan darab búzakenyeret, mellyel estélig beérte. És az
ezernyi gulya lomha méltósággal terült szét. A bojtárok, némelykor hat,
sőt tíz bojtár is, a gulyaszéleken lézengtek. Egymás kurjantását sem
hallhatták. Valamelyik ponton ott lappangott a számadógazda is.
A talyigás-bojtár sem nyomta el az oldalát a kunyhónál. Öt-tíz darab
fejőstehén állandóan gyepelt a tanyánál. Miután a teheneket megfejte,
öblös bográcsba elszűrte a tejet. Ha sánta marhák maradtak vissza,
megitatta szegénykéket. Lassan-lassan főzéshez fogott. A tűzrevalót a
kistalyigás szedegette össze. Hortobágyi tőzeget bőven hullajtottak a
marhák, száraz állapotban sikeres tűzrevaló az. A szinültig tejjel tele
bográcsot a „szolgafára“ akasztották s hogy oda ne kozmásodjék, a
kistalyigás nádszálpálcikával kavargatta a bogrács belső fenekét. Midőn
felforrott a tej, a talyigás sót, paprikát vetett bele, majd annyi
száraz tésztát, hogy hamarosan sűrű, jó leves főtt belőle. Ezt nevezték
„tejbe tésztának“. A még régibb szabadvilágban a parázshúsnak sem voltak
fogytával. Egyik-egyik civis gazdának száz-kétszáz marháját kinyaralta a
Hortobágy, kis pótlékkal meg kiteleltek az erdőn, azért öt-hat marhának
a nyári elhullásán meg sem ütődtek a gazdák.
– A Hortobágy szűlte, a Hortobágy ette meg, ez volt szavajárása sok
gazdának. Hiszen jutott is, maradt is. A baromorvosok sem firtattak
minden dögkórt. Döglött bizony ott elég Isten híre nélkül is. A magyar
pásztorhit szerint a dögöt Isten adja, tehát Isten hirével esett dög
volt az, melyet például a vértályog ölt meg. Míglen az Isten hire
nélküli jószágesésben a pásztorok bicskája is részes volt… Amúgy, vagy
emígy, de hús állandóan került a bográcsba. Almanagy darabokra vagdalták
az ilyen húst. A vasbográcsba alúl rakták a velőscsontokat, azon felülre
a felsózott, felpaprikázott parázshúst. A húszliteres vasbográcsba három
liter víznél nem töltöttek többet. A szolgafán, csendes tűznél,
rotyogtatták ezt a bográcshúst. Leve alig látszott. Kavargatással sem
törték össze. Midőn e parázshústömeg a bográcsban reszketőn mozgásba
indult, tisztában volt a pásztor, hogy alól már megfőtt a hús.
Valamelyik erős legény leemelte a füles bográcsot és – a gyepre terített
gyékényen állva – sajátságos fogással addig rázogatta, kászolítgatta a
hústömeget, mígnem az teljesen megfordult a bográcsban. A csontok is
felülkerültek. Ezeket még visszanyomkodták – a húsba. A felülfordult
húst akár falatozhatták is… Midőn pedig a fővőhús másodszor is
megmozdult és rezgelődni kezdett, ez már annak a jele volt, hogy
teljesen elkészült – a gulyásos. A zamatos húsról letöltött lével a
száraz tésztalevest izelítették alkalomadtán. Bőség idején a főtt
parázshúst gyékényre öntögették és – a napon félig kiszikkasztva –
később hidegen csemegézték a húsostarisznyából.
*
A talyigás – elkészülvén a tejbetésztával, – a húsostarisznyából
szükségszerinti elég szikkasztott húst is rakott egy kisebb
vászonzacskóba, előkereste a kétméteres s mindkét végén bemetszett
válladzó rúdat, a rúd egyik végére a bográcsot, a másikra
húsostarisznyát, esetleg a vízescsobányt is felakasztotta. Várván-várt
terhével elindult a talyigás… Poroszkálva kocogta körül a szétterült
gulyát. Egyik bojtártól a másikig kocogott. Mindig pompás kisérettel
hordozta körül az elemózsiát. A fehér komondor kutyák is elkísérték…
*
Hüse János számadó gulyás is egyetlen kedves Pisti fiát tizenkét
esztendős korában kivitte – kistalyigásnak – a Hortobágyra. Széles a
Hortobágy. A gulyának nagy a férőhelye. Mégis előfordúl, hogy a szomszéd
gulyák „barázdolnak“, azaz két gulya egymás közelébe térül. A bojtárok
parolázhatnak egymással, de ilyenkor szigorúan vigyázniok kell, nehogy a
két gulya marhája összeőgyeledjék, vagy a szopósborjú áttévelyegjen.
Ezekre a borjúkra különben is ügyelni kell, mert, ha jóllakik a
szopósborjú, hamar a fűbe vagy a tövis közé fekszik. Lemarad a gulyától.
Vagy a pusztában célttéveszt és elbódorog. Ámbár Hüse Jánosnál ilyesmi
aliglan fordult elő. Hüse tartotta az ősi számadószokást. Pányvára
bocsájtott nyerges lova mindenkor vele volt, ahol bajt sejdített, iziben
ott termett. Naplementéig gondosan megitatták a gulyát. Miután a
tévelygő borjakat is anyjukhoz igazították, az állásra térült gulyától
alkonyatkor gazda és bojtárjai is a kunyhóhoz tértek. A port lemosván,
kész vacsorához ültek, mely idő alatt a talyigás bojtár a Pisti
gyerekkel ügyelt a kérődző gulyára. A bojtárok vacsora végeztével
váltották fel Pistiéket, ilyenkor fele bojtár – a gulyaszélre ment, fele
– maga dolgára – a kunyhónál maradt. Pistiék is visszakullogtak a
maradék vacsorára. Többször az is előfordult, hogy nem maradt étel. Ez
az ő bajuk volt, hiszen kezükben volt a főzőkanál, ha keveset kutyultak,
ehették a száraz vacsorát… Ezen az estén is így történt. Pisti
szontyolodottan bámult az üres bográcsba. Az apja mosolygott a gyereken:
– No, Pista fiam, hogy lesz most?
A gyermek visszamosolygott apjára:
– Édes apám, tele a láda, tele a tarisznya. Úgy sem leszek én pap, jó
nékem vacsorára a sült szalonna is.
– No, nézd ezt a bogárt, hogy felmetszették a nyelvét, – nevetett az
apja. Nyársra húzott egy darab szalonnát és megmagyarázta a
szalonnasütés fortélyait. Midőn jóízüt vacsorált, apjához ült a gyerek.
A számadó megszólalt:
– Melyikőtök van még itt fiaim?
– Én! Én! – három hang is felelte a sötétből.
– Jól van, no! – mondotta János gazda, – fogjatok tik is kisszéket.
Gyertek közelébb. A Pista fiam oktatásából tanulhattok még tik is… Fiam,
Pista, az apád, már minthogy én, nagyapád: az én édesapám, nagyapám, aki
meg már néked szépapád volna, ha élne őkigyelme, mindnyájan az ő
elődjeik is ezen a szép pusztán vénültek meg, mint számadó gulyások.
Amikor pedig meghaltak, a legelső gazdák kikísérték őket a temetőbe.
Minek a bizonysága ez, fiam? Bizony nem másnak, minthogy valamennyien
becsületes számadópásztorok voltak. Hál’ Istennek éngem is szeretnek a
gazdák, tehát úgy hiszem, méltó utódjok vagyok. Erre törekedj te is,
fiam. Ha különben észreveszem, hogy a jó szó nem fog rajtad, Böszörményi
komához adlak csizmadiainasnak, azért hallgass rám. Elmondom a
gulyástízparancsolatot. Fiam, az engedelmességet tanuld meg először. A
bojtároknak, mint nekem szót fogadj. A másik az, hogy mindent halljál
meg, mindent lássál meg, de semmiről ne tudj. Azaz, bárki mit kérdez