Pest 1916 - 8

hangja felcsattant a háztetők között. A kutya gazdája egy nyugalmazott
magyar katonatiszt álmában bizonyára a Hortobágyra, vagy egy nyirségi
udvarházba képzelte magát… ezüstszinü nyárfák sorakoznak az éj
fehérségében elvesző látóhatáron… pásztorok tüze piroslik a ködös mezőn,
mint a népmese… Bodrinak hivják a házőrző ebet és Rákóczi vén hársfája a
mendemondák sóhajtásával leng néha az éji szélben.
Egy pusztai magyar kutya hangja ott az idegen városban, hazafelé való
elmélázásra késztetett, furulyaszó hangzott valahol a távolban és a
házak árnyékából mindjárt kilép Ocskay varkocsos hajduja, aki erre
járván, talpára állott a kengyelben, hogy az emeleti ablak mögött
elátkozottan fonó kisasszonyok szivét elérje.
A hortobágyi komondor a nyugdijas tiszt udvarán azt jelentette, hogy
kelet felé egy tündérország terül el, lengő nyárfák szegélyezik az
utakat, nedvdus, aranyzöld mezők felett mélázva szállong a madár és a
cirkamlós Tisza mentén egy kőris-erdőben vadgalamb bug a folyóban alvó
Attila királynak; a pázsiton az ürgék házai felett az anyánk napfehér
ludjai gágognak és szende ifju jegyesünk szorgalmas kis keze ábrándozó
rokkát pörget egy halk házban, ahonnan a kémény füstje oly fodrosan
száll a tető felett, mint a gyermekek rajzolják a füstöt. Ez volt
Magyarország, midőn estenden ugatni kezdett egy lompos házőrző a régies,
a kalandos osztrák városkában, ahol a fogadónak (a Posthoz volt cimezve)
ajtajai és ablakai oly rosszul záródtak, mintha a köpenyeges, homlokba
huzott kalapos utazók mind azért érkeznének az elhagyott városba, hogy
itt önkezüleg véget vessenek immár céltalan életüknek. Egy hátrafésült
haju, fehér homloku, bibliai arcu hölgy arcképe marad az éjjeli
szekrényen, aki egykor őrangyaluk, később a legnagyobb fájdalmuk lett.
A komondor hüségesen ugatta a holdvilágot. A képzelet gyorsparaszt
szekéren utazott haza szép Magyarországba.
Akik sokat barangolnak külföldön, messzi hideg országokban, ahol a
közömbös tekintet elmulik felettünk, mint Pesten a bukovinai csángók
felett, azt beszélik, hogy néha egy magyar ujságpéldány vagy egy
boltfelirat olyan hurokat üt meg a szivükben, amely érzelmekről azelőtt
tudomásuk nem volt.
Párisban egy nóta, amit huszárnadrágos cigányok muzsikálnak,
Helgolandban egy tolmács, aki azelőtt egy budapesti szálloda
szolgálatában állott, Kopenhágában az esti lap példánya a pályaudvaron,
Szalonikiban egy mozgó gyógyszertáros, aki Pesten panorámás volt,
Newyorkban egy bankház, amelynek reklámtábláján többek között az is
olvasható: „pénzküldemények elfogadtatnak Magyarországba“, Londonban egy
hotel halljában zsokék téli pihenés alatt Teleki László lováról
beszélgetnek, Bukarestben egy artistalány pesti hirlapiró arcképét
hordja a rediküljében, Moszkvában egy öreg orosz földesur vengerkában
(magyarkában), – amint Turgenjev regényeiben még a zsinóros bekecset
nevezi – száll ki a trojkából, egy montecarlói étterem terraszán Bunkó
bandája muzsikál, Károlyi Mihály négy lovon hajtat a párisi ligetben,
egy berlini kávéházban hosszuhaju, ifju magyar iró üldögél az ablaknál,
az epsomi gyepen Batthyány Elemér cilindere fénylik a lordok
társaságában, Jókai Mór regénye szerénykedik egy stockholmi
könyvkereskedő kirakatában… Mindezen dolgok, amelyek itthon közömbös
érzelmeket ébresztenének, messze, idegenben szinte varázslatos módon
kezdik el játékukat a képzelemmel. Magyar juhászkutyák ők a távoli
városokban, hangjuk elandalit, elmerengtet kis magyar falvak felé,
amelyek mellett megállás nélkül szokott elhaladni a személyvonat és
Budapest, e furcsa város Krisztiániából a földkerekség legcsábitóbb
metropolisának látszik.
És ha a szinlapok – idegen, hideg, közönyös városok tarka cédulái olykor
egy magyar iró nevével megjelölten foglalják el helyüket a fogadó
előcsarnokában és a hirdető oszlopon, nincsen olyan magyar, aki nem
szivdobogva, lelkes hangulatban váltaná meg jegyét a pénztárnál
Newyorkban vagy Londonban. „Az ördög“ egykor – bejárván a világot –
talán egy délamerikai, jenkivé lett ültetvényes szivében ébresztette fel
a harangszót, amelyet egykor, gyermekkorában Magyarországon hallott.
Londoni magyaroktól hallottam, hogy szivdobogással, boldogan és sohasem
érzett nemzeti büszkeséggel hallgatták a szinházi közönség tapsát a
Leányvásár előadása után.
Itthon bánthatjuk, lenézhetjük, megvethetjük egymást. De odakint, a
hidegszivü, földrajzban és politikában járatlan nemzetek előtt, mindig
lángot vet a magyar származásu könyvkereskedősegéd vagy gyári mérnök
szeme, amikor magyar iró sikere vagy sikertelensége felett dönt egy
mulatni és szórakozni óhajtó szinházközönség itélete. Ilyenkor a nemzeti
becsület és virtus fojtogatja a lélekzetet, hivják F. Molnárnak vagy (?)
Emerich Kálmánnak a szinlapon megnevezett magyar költőt.
A szinpad a legnagyobb nyilvánosság, ahol költő pozitiv, szinte testi
érintkezésbe kerül a közönséggel. A nyomtatott betü elzárt kastély vagy
elhagyatott padlás-szobácska, ahol kedvére bőghet a fájdalmas lakó,
hazudozhat a sánta könyvtáros, vallhat szerelmet az életnek, nőknek,
örömöknek és bánatoknak a tulajdonos, az ólomból holnap uj betüket
öntenek, amelyek uj szavakat és más érzelmeket közvetitenek a rezonans
szivekkel. És minden nyomtatási célokra dolgozó iró létesithet magának
külön postahivatalt. Egyik csak a gipszbeöntött lábu gentlemaneknek
küldheti levelét, a másik elhagyott nők számára dalol éjszaka egy budai
házban; a vadházasságban sinylődő poéta meggyőződéssel énekel a szent
családi élet örömeiről és a fogatlan dalnok magasztalhatja az alabástrom
sövényt az emberi szájban. A nyomtatott betü tollnoka lakhatik Pesten a
Royal-szállóban, vagy Döblingben, a tébolydában, soha sem kerül a
publikum öt-érzékének a közelségébe. A nyomtatás alá dolgozó iró a
mosdatlanság reménytelenségével üldögélhet vackán, itt-ott megüt egy
szivet, a tanitókisasszonyban faluhelyen vagy unatkozó öregur kezében
szétreped a régi Egyetértés. A félénk és udvariaskodó levelek, amelyeket
többnyire a költő intéz önmagához müve kinyomatása után, drága, könyes
szemü anekdotái a pályabérnek, az elismerésnek, a tiszteletnek. Kis
állomáson, amelynek két vonatja van napjában, a pénztárosné elkalandozik
az irók cselszövényes irásain és ha nincs éppen vásár a környéken,
levelet küld a lapirodába, közölvén nézeteit esetleg reménytelenségeit
ama frakkos, ellenállhatatlan férfiuról, aki Pankotai vagy Szindbád
álnevek alatt megtöri hiszékeny nők szivét. A nyomtatott betü egy
félénk, igénytelen vándorlegény, aki legfeljebb egy éjszakára kér
fedelet kóborlásában, mig a szinpadi szó ostorcsergéssel, négylovas
batáron, dolmányos püspöki hajduval a bakon vágtat végig a sziveken,
szemeken, fantáziákon.
Ugyanezért nagyon fájdalmasan érinthet mindenkit, aki a kuvasz ugatásban
egy osztrák városkában a hortobágyi szél zugását is meghallja, hogy egy
bécsi szinpadon ismét csunyán elbántak a magyarokkal. Egy nem minden
tehetség nélkül való, jól táplált zeneszerző, aki megjelenésével egy
furcsa véletlen folytán a tükörtojás parajjal nevü eledelre emlékeztet,
operett-zenét irt és az operettben a magyarokat bárgyu, ostoba és nekünk
megszégyenitő formában vezetik a rivalda elé a szerzők. A régi
Mikoschok, betyárok, puszták, hajdukok vonulnak fel a bécsi operettben.
Ősi figurák, ahogyan határainkon tul bennünket elképzeltek. A
huszárnadrágos cigányok, a gatyák, a bokorugrós szoknyák, a szégyenletes
fokoschok, gulyások, paprikák és minden más hitvány, fantázia nélküli
ostobaságok, amiket hajdanában a magyarokról jellemzőnek kitaláltak,
irtak, beszéltek, a bécsi operettben sarkantyus csizmában a nézőközönség
elé vonul.
Mily gonosz, olcsó és megvetendő dolog szép hazánk multját vagy jelenét
trikónadrágos, repedtsarku bécsi szinésznék szájára adni, nagyképü,
csepürágó bohócokat öltöztetni magyar ruhába, amikor a honvédek
hőstetteiről e háboru alatt az ausztráliai gyermekek is tudnak már és a
magyarok páratlan önfeláldozásáról a négernyelvü hirlapok is irtak a
cukor-ültetvények területén. Mily orcapirulással üldögélhet a bécsi
magyar a szinházban és a magyar származásu zeneszerző lelketlen, üzleti
zongorázása mily kinos, szégyenletes érzéseket ébreszthet a néző
magyarban, aki a legutóbbi napokig csak azt hallhatta hazájáról, hogy
innen dalolva és piros rózsával mennek a honvédek, el a háboruba, a
halálba!…
* * *
A komondor, amely egykor, régen a holdat ugatta őszi éjszakákon,
megszólalhatna egyszer a bécsi szinház tájékán. Talán az önfeláldozásunk
és minden képzeletet felülmuló erőfeszitésünk e szörnyü háboruban
megérdemeltetné e nemzettel, hogy ostoba, festett arcu fajankó ne legyen
többé a magyar még a bécsi operettekben sem. Drága, ábrándos,
csillagszemü szüzeink, dushaju, Petőfi-dalu, tiszai holdtölte és
balatoni nyári alkony ábrándu leányaink, szemérmes, hótiszta lelkü
Mariskáink ne jelenjenek meg félig meztelenül, wieni ordináréságban,
kärntnerstrasszei festékkel arcukon a fiakeresek előtt, akik régebben
altwien hangulatu, zenélőórás, hazug szentimentális érzésü nótákat
fujtak, fütyültek, verkliztek – és most ugyanazt fogják énekelni, a
zeneszerző ötletességéből kifolyólag: a csárdás tempójában.
E sok vért, értéket, sőt történelmet veszitett nemzet nem illik a mai
halálosan komoly időben az operett izetlen, fecskefarku világába.


PESTI SZALON.
… Ha az irónők nem mindig arról irnának, amit nem értenek – mostanában a
rohamozó honvédról, – de néhanapján őszinte feljegyzéseket tennének
arról is, amit maguk körül valóban látnak, tapasztalnak: a pesti szalon
háborus életéről sok érdekes dolgot olvashatnánk. Irónőink egynémelyike
ugyanis szivesen látott vendég a pesti szalonokban és bizonyos
tiszteletben részesülnek a háziasszony részéről, aki jelenleg a
szépirodalmi közlönyök előfizetője.
Van-e szalon-élet Pesten azon nemes értelemben, mint azt Károlyi
Györgyné egyetem-utcai palotájában gondolták a forradalom előtt? Mely
szalonéletről a koronázás előtt Vahott Sándorné tesz emlitést
memoárjaiban? A „széplelkü Wohl nővérek“ nyolcvanas évek korabeli
szalonjának van-e párja, ahol a kalocsai érsek ő eminenciája üldögél
lila sapkájában és a grand seigneur finom mosolyával hallgatja az irónők
eszmecseréit?
Azt hiszem, hogy a régi értelemben gondolt szalon-élet elmult, mint a
tizenkilencedik század sok szép asszonya és nemes lovagja visszavonult a
kárpit mögé, miután mondanivalóin túl esett.
Az öregebb urak még emlékezhetnek azon időre, midőn Pesten is a francia
regények utasitása nyomán folytatták életmódjukat az urak és urnők. A
régi Párisban annyi értéke volt mindenkinek, mint a szalonnak, ahol
hetenkint megfordulni szokott. Nevezetes, szellemes asszonyok a főváros
legkiválóbb férfiait fogadták házuknál. A „Vallomások“ irója és a
lelencházi gyermekek apja a párisi szalonokbeli összeköttetéseinek
köszönhette későbbi sikereit. Hadvezérek, politikusok, a Goncourtok,
Maupassant szalonba jártak egy-egy finom dáma palotájába. Boldogult
Salamon Ödön és Justh Zsigmond, akik Párizsért rajongtak, haláluk
napjáig azon sopánkodtak, hogy nincs egyetlen szellemes asszony Pesten,
aki francia módra szalont tartana. Pedig akkor még Bogdanovics György
(Beksics Gusztávné) fáradozott azon, hogy az irókat és irónőket a
szalonjába gyüjtse. A „fehér kaméliás hölgy“ – öreg irók és mágnások és
kokottok jól tudják, kit neveztek igy hajdanában a Belvárosban, – hires
estélyeket rendezett irókkal és szinészekkel, falusi birtokán szüret
volt és ő regényben megirta élete történetét…
Azon szalon-élet, amelyről a francia regényben olvastunk, hol az antik
álló óra mellett a politikusokból minisztereket csináltak a női kezek,
fiatal irókat kiemeltek az ismeretlenség setétjéből, falusi
kisasszonykákat ünnepelt fővárosi szépséggé alakitottak: soha sem volt
Pesten.
A forradalom alatt és után politikai asztaltáncoltatás volt a pesti
szalonok jellege. Később az irodalom felé sóhajtottak hazánk fenköltebb
lelkü hölgyei, de Jókai Mór például sohasem járt szalonba, mert sokat
kellett irni, otthon apró betükből hosszu regényeket. Mikszáth sem
üldögélt a Pompadour-korabeli tükör alatt. Az irók a kávéházban egymást
rágták, Kuthy Lajost ismerték a dámák az irók közül. Majd az
oroszlánfejü Ábrányi tünt fel itt-ott egy páholyban az előkelő dáma
mögött. Satanelló a szinfalak közé járt, Braun Sándor a Nemzeti
Szinházban üldögél sarokhelyén és a többi szép emberek, a szép irók
legfeljebb az Orient Pósa-szalonjában fogyasztottak paprikás halat. Ide
hiába jött volna a szeretetreméltó, idős francia hercegnő, hogy egy szép
megjelenésü fiatal költőt a szalonjában maga mellé ültessen és belőle
nagyembert neveljen. Kuthy Lajos, mint egy zsongó emlék, képviselte az
irodalmat az öreg hölgyek álmodó szivében.
* * *
A mostani pesti szalonokból végleg elbucsuzott az irodalom, – néha egy
divatosabb irót némi női furfanggal elcsipnek – a politika messze jár, a
müvészetet egy pár igen olcsó kép pótolja. Pesten az asszonyok
kártyáznak.
A dámák, akik azelőtt szinte túlvilági akcentussal ejtették ki
Tsajkovszkij nevét, Apponyi szónoklataihoz jártak a képviselőházban.
Hock János bőjti prédikációiról hetekig beszélgettek, Vay Sándor
könyveit olvasták: a háboru megérkezésével végleg beszüntették még azt a
kevés szellemi társalgást is, amelyet egymás ruhájáról és szerelmi
ügyeiről folytattak. Csak kártyáznak.
Vadul, csalékonyan, tüzesen kártyáznak öregek és fiatalok.
„Kártya-délutánok“ vannak Budapesten a régi asszony-zsur helyett. A
háboru előtt még néha leültek a szőnyegre és téli alkonyattal
elmondogatták egymásnak szerelmi szenvedéseiket, (néha tizenkettő
vallotta be, hogy ő a legszerencsétlenebb nő) mig örvendeztek, ha
egy-egy unatkozó férfi feltünt a látóhatáron, aki megdicsérte ruhájukat,
hajukat, cipőjüket. És álmaikban néha folytatódott a hazugság, amit a
férfiak a fülükbe sugtak. Most a tökk hetessel álmodnak ugyanezen dámák.
Ramsli, lórum, bakkarat: ez az asszonyok játéka Pesten. Néha eljátszák a
konyhapénzt, máskor uj fátyolt vagy kalapot vásárolnak a nyereségből.
Egy asszonyismerősöm pontos könyvvezetést visz a kártya-differenciákról,
egy másik, a „legpechesebb nő“-nek nevezi magát, a harmadik szeretné
korrigálni a szerencséjét. Ha férfi vetődik közéjük és régi lovag
módjára megnyomja a kezüket vagy a lábukat az asztal alatt:
csodálkoznak. Talán a kártyákra vonatkozik a jeladás?


A MAGYAR FÖLD ÉLETE.
(Növény-regény.)
Vajjon miért nem irnak regényt a buzáról, a rozsról vagy az árpáról,
hisz ők vannak olyan érdekesek, mint a világiaskodó pesti nők vagy
bukott táncosnők?
Vajjon miért nem irta még meg magyar iró e földnek a regényét, tavaszát
és nyarát, mi történik a földben márciusban, mit csinálnak a
növénymagvak a hótakaró alatt, hogyan nő az élet, hisz a növények élete
érdekesebb, mert rejtettebb, mint az emberek mindennapi tevékenysége?
Pedig agrár-ország vagyunk, Európa éléskamraja, buzánk, borunk oly
hirneves, mint vitézségünk és a hosszadalmas háboru alatt mindenki
megtudhatta, hogy hazánkban legfontosabb és egyetlen igazi érték: a
föld: miért nem irja meg senki a magyar föld regényét?
* * *
Egyszer Bródy Sándor kezdett a buzáról irni, de csakhamar visszatért a
nőkhöz. Herceg Ferenc és Molnár sohasem gondoltak még irásaikban
Magyarország legérdekesebb faunájára. Bársony irt a lápokról,
ingoványokról, Gárdonyi a csodálatos szivekről, Tömörkényi a nagyszerü
parasztokról, csak a buzát, Magyarország kincsét nem irta meg senki,
amint egy földmivelő-országban földjéből, növényféléiből táplálkozó és
abban élő királyságban az iróktól várni lehetne.
Avagy könnyebb és hálásabb feladat a női szeszélyekről,
férfi-balgaságokról gyermekes szerelemről irogatni?
Lehetséges, hogy ez jobban érdekli az olvasót, ámde az irónak nem lehet
hivatása mindig a közönség szájaize szerint folytatni királyi
mesterségét. Állitólag az irót bizonyos isteni hivatás küldte el a
milliónyi falevelek közül, adott neki szivet, szemet, hárfát és ásót,
hogy körülnézzen a földön és apró betükkel papirosra vesse, hogy
dalolnak az emberek és mi van a szivek mélyében.
A divatok, eszme-áramlások, gondolat-légvonatok (amelyeket néha maguk az
irók teremtettek) pontosan kiolvashatók a különböző korban élő irók
müveiből. (Csak a legnagyobbak: Shakespaere vagy Dante épitettek
maguknak egészen különálló templomokat, ahol a maguk módja szerint
dicsérték az urat, bármilyen szél fujt odakünn.) Az irók többsége szinte
rabszolgája volt korának. Nehéz nem látni a jelenekben élő embereket,
nehezebb nem hallani meg a valóságos élet lármáját, legnehezebb uj
eszméket oltani, uj fényeket gyujtani és uj tornyot épiteni, ahonnan az
életet látni lehet ismeretlen tájain. A korok divatja vezette az irók
hajlékony tollát. (Mikor a legszerencsétlenebb nemzetnek éreztük
magunkat, hazáról irtunk, őseinkről, hőseinkről, nemzeti regényeinkről
álmodtunk. Angliában ugyanezen időben a nagyvárosi szegénységről,
elhagyott gyermekekről, rossz iskolákról irják a legtöbb regényt. A
franciáknál a divat szeszélye a demimonde felé hullámzik, mig a
gondolkozó oroszok a jobbágyság felszabaditásán törik fejüket.)
Nos, e háboru alatt (és a háboru után még inkább) bebizonyosodik, hogy e
nemzetnek nem lehet más korszelleme, mint a föld. A követek a föld
megosztásáról ábrándoznak és kis földecskéről álmodik a somogyi baka
messze Galiciában. Minden megingott régi helyén a háboru orkánjában,
csupán egy maradt ősi nyugalommal mindenhatóságában: a föld. Az ő
gyönyörüséges, istenadta élete nem változott és egy füszállal sem nevelt
fel kevesebb gyermeket kebelén. Buzája, termője, rétje, gyepes halma a
régi. Az emberek csinálhatnak bármit, verekedhetnek vagy egymás nyakába
borulva sirhatnak, a természet végtelen fölényével átéli a föld a maga
regényeit, a Nap közelségét, a Nap távolságát, mig a tengerek a sápadt
Holdat imádják.
Az elhullott, drága embervér talán nem tünik el nyomtalanul a föld
mélyében, hisz az olcsóbb verejték nyomán is élet szokott fakadni. E két
esztendős esőzés talán a legdrágább májusi esője lesz Magyarországnak. A
büszkén égbe meredő szemek alázatos, láb elé néző tekintetekké
változnak; az árvaság, az özvegység, az ember-ritkulás majd ismét
magukbaszállottakká teszik a magyarokat. Pillantásunk nem kalandoz el
idegen országok idegen eszméi, hangulatai, divatjai felé, a gondolatunk
fészkétőrző gólya módjára kelepel kis házikónk felett és a jövőnkbe
vetett reménységet a lábunk előtt keressük, e leghüségesebb barátban,
anyánkban, szerelmünkben, a magyar földben.
* * *
Még egyszer visszatérek e kis napló-jegyzet eredeti céljához: a
növény-regényhez. Földünk megismeréséhez, a városi lakosság
okositásához, magyar életünk megbecsüléséhez: szükséges volna, hogy
iróink foglalkozzanak a föld regényeinek megirásával. Ha a vén,
félkézkalmár Akadémiával lehetne beszélni, neki mondanám meg, hogy
tüzzön ki összeharácsolt vagyonából tekintélyes pályadijakat. De az
orgazda mélyen ül pincéjében, majd csak a rendőrök felszólitására számol
el sáfárkodásaival. Igy talán a gazdák szövetségének kellene gondoskodni
arról, hogy irják meg a legigazabb magyar regényt, a magyar föld
regényét, a tavaszt, a nyarat, a buzát honunkban, hogy bukott
nőszemélyek helyett egyszer harmatos kalászok sorsát kisérje az olvasó
figyelmező szeme.


ZORD IDŐKBEN.
Őszentsége vatikáni könyvtárában és a donok és szényorok földjén, az
Escuriál levéltárában, a lengyel királyok podolini barát-klastromában és
a császári ház bécsi levéltáraiban körülbelől negyven esztendeje
feltünedezik egy alacsonytermetü, az idők folyamán őszbevegyülő haju
magyar tudós szerény alakja, aki a nyári hónapokban valamely idegen
ország idegen könyvtárában üldögél avas, megfakult könyvek felett,
okiratokon, leveleken, naplókon, amelyeket tán százesztendő óta nem
mozditottak el helyükről, amig Pestről eljött a szürkekabátos tudós és
Ballagi Aladár néven bemutatkozott a szekretáriusnak. Negyven esztendő
negyven nyara – mikor az iskolákat bezárják – vitte vándorutra a volt
kőbányai követet és egyetemi professzort s e hosszu idő alatt a
kontinens valamennyi nevezetes könyvtárában lapozott a kódexben, ritka,
néha egyetlen példányban megmaradott kötetekben, és kereste,
feljegyezte, eltette a magyarságra vonatkozó könyvtári és levéltári
emlékeket. Félhomályos zárdák padlásain, elhagyatott kastélyok
pincéiben, egy szentoroszországi kolostorban vagy Párisban a Bourbonok
levéltárában keresett könyveket, amelyek a magyarság régi történetéről
itt-ott egy odavetett sort irnak, hogy az apró betükből, okiratok,
hivatalos és családi levelek egykori megjegyzéseiből egy nemzet, az ő
nemzete hiteles, kétségtelenül igaz multját összeállitsa. A
történelem-tudós munkája, ha lelkiismeretesen végzi el ezt az isteni
megbizatást, nehezebb, mint a csillagász teendője, aki éjjelenkint
távcsövénél keres uj világokat és apró térségeket vizsgál az Ürben, hogy
végül az egész mindenségnek a térképét megrajzolhassa. A
történelem-tudós feladata érdekfeszitőbb a buvár leszállásánál a
tengerfenék ismeretlen mélységére. Csigák, növények, kőzetek, amelyek
rejtelmes életét, célját a buvárprofesszor kutatja, alsóbbrendü lények,
mint az emberek. A történelem-tudós elsősorban az embereket keresi, akik
innen már régen elmentek, sirjaikba elrejtőztek, hallgató kriptákba
vonultak, templom-küszöbök alatt vezekelnek és lábnyomaikat befutja a
homok.
Ballagi Aladár – most hatvanhároméves – három és négyszáz esztendős
emberek társaságában töltötte az életét. Utánuk ment a régi
fejedelmeknek és királyoknak, akik mint a pásztortüz füstjének foszlánya
tüntek el a történelem horizontján. Megkopogtatta a régen lezárt
ajtókat, ahonnan a lakó háromszáz esztendő előtt elköltözött és ó-torony
tetőkről nézett szét idegen városokban, országokban, midőn régi magyarok
sarkantyus lépéseinek nyomait kereste Párizsban, – a királyi palota
környékén, – vagy Krakóban, ahová magyar királyok jártak misét hallgatni
a Jagellók tornya alá. Kereste őket, a kézirásaikat, a könyveiket, a
jeleiket, amelyet tán egy bástyafok homokkövébe karcoltak vagy okiratba
foglaltak és alája pecsétjüket ütötték. Negyven nyár mulott el, amint a
háromszáz esztendős magyarok kézfogását kereste a mult félhomályában és
negyven télen hullott a hó Pest felett, amig a tudós irószobájában
lámpása mellett megidézte a régi királyokat és vezéreket, mindig
szerényen, félrevonulva, hogy sokáig nem tudták a városban, hol lakik
Magyarország egyik legnagyobb tudósa.
* * *
Ballagi Aladár küldetése – hisz mindnyájan küldve vagyunk valamely
ismeretlen célból, járni-kelni, szeretni és sirni, majd meghajolni és
eltünni, mint télen a madarak, – hatvanhárom esztendős korában
magyaráztatott meg a magyaroknak. Küldve volt e szerény, csöndes tudós
férfiu, hogy megvédelmezzen egy háromszáz esztendős fejedelmet, a nemzet
ideálját, II. Rákóczi Ferencet.
Tudományos téli estéinek, nyári zarándok-utjainak, két millió
„cédulájának“, könyvtárnyi irásainak, a tudós és szent életének az
állomásán, midőn a nagyságos fejedelmet megvédelmezte és megtartotta a
magyar nemzetnek, hálatelt szivvel gondol reá minden magyar ember.
Az ostobák és gonoszok, a süketek és hamisak e napokban éppen ugy
láthatták, mint a jóakaratu emberek, hogy mi a célja és eredménye egy
magyar tudós munkás életének. Amire néhány év előtt senki sem gondolt,
midőn a fejedelem nemes emlékezete, mint a husvéti tömjénfüst
szálldosott a magyarok szivében, hagyományainkban és történelmünkben a
legfehérebb szent fa volt, ahová levetett saruval zarándokolt a mult
időkre való gondolat: – fordult az időjárás és szükséges lett a Rákóczi
emlékét valakinek megvédelmezni. Megvédeni, hogy többé, amig magyar
történelmet irnak, amig az őszies szél dudolásában a tárogató hangját
vélik hallani a Tisza mentén, többé soha se férjen kétség vagy gyanu
Rákóczi nevéhez. Ez volt Ballagi Aladár tudós küldetése. A zárdák és
királyi paloták könyvtáraiban már régen megközelitette a legnemesebb
magyar férfiu alakját, mielőtt a kassai dómban meghuzták volna a
harangot a hazatérő koporsó előtt. Francia hercegek és hercegnők
holló-tollal irott naplóin és levelein át látta meg a Hotel Transylvania
egykori remetéjét. Saint-Simon e nemes patináju ó-francia ur és
Maintenon asszony, aki bizonyára királyi barátjához méltó müvelt dáma
volt, tanuskodnak a fejedelem mellett. Ballagi Aladár Párisba menekült
nagyságos urunk lábnyomait követve a történelem-iró teljes
bizonyosságával megállapitotta, hogy a legnemesebb magyar volt, aki a
francia király udvarában megfordult. (Szegfü nevü népszerütlen iró,
kémek és orgyilkosok, hamis pénzverők és rablók tanu-csoportját idézte a
történelem birósága elé, midőn Rákóczit megvádolta.)
E vádaskodó időben, midőn szivszorongva vártuk, hogy drága
kócsag-madarunk ujra felemelkedjen a magyar emlékezés napsugáros
égboltozatára, a tudós Ballagi serényen, éjjeli munkával is lapozott
negyvenéves munkálkodása cédulái között. Nem egy hamikártyás
védőbeszédére készült, hanem egy fejedelem nevét kellett hirdetnie a
történelem templomának lépcsőzetéről, Dolgozott a jegyzetei között,
amelyek ódon könyvtárak mélyéről hoztak régi aranyként fénylő
igazságokat; az ország egyik legértékesebb könyvtára – a tudós tulajdona
– gyakorta látta őt a lajtorján fel és alá mendegélni; háromszáz
esztendő előtti férfiak és nők virrasztottak az álma felett és talán
Kassán, a templomban felnyitotta szemét a halott Rákóczy… „Mikor jön már
hüséges emberem?“
* * *
Nagy ünnepe volt a magyarságnak Ballagi Aladár akadémiai felolvasása.
Rákóczi, – aki a magyar égboltozaton álló csillag gyanánt tündököl, – a
tudós tanár előadásával átsuhant a borus Magyarország szivén, mint a
legszebb nemzeti álom.
Zord idők járnak felettünk, szeretünk visszanézni hazánk bus multjába.
Magyarországon nagyon sokan várták visszafojtott lélekzettel a Ballagi
Aladár Rákócziról szóló előadását.
Zord idők. A magyarságnak napról-napra nagyobb szüksége van arra, hogy
visszanézegessen a csillagaira, amelyek a mult idők messziségéből
fénylenek. Olyan esztendők következnek – mutatja a horoszkóp – midőn
minden magyarnak a magyarságba vetett hite, élete, halála szükségesebb,
mint valaha volt.


BÚCSU AZ Ó-ÉVTŐL A HÁZTETŐK FELETT
Az ablakom háztetőkre nyilik. Kürtőkalapos kéményekre, padlásablakokra,
telefon-gólyákra, amelyek mint furcsa hosszulábu madarak álldogálnak a
tetőkön és a város hangját egyik negyedből a másik városrészre viszik. A
sürü drótok e modern gázló-madarak körül Budapest hangszálait jelentik.
Mig a bágyadt, esztendővégi délután, mint egy fáradt vándorkatona ballag
tova a ködös országuton, a távoli Fasor ködbe, füstbe, télbe borult
tornyai között, nagy messziségben a liget alszik, mint a népmese és a
közel-távolban a háztetők, kémények eltünedeznek a leereszkedő
alkonyatban, mintha egyenkint kelnének utra tutajok módjára a setétség
vizén: – a vasdaruk szétterpesztett lábbal, megmerevedve állnak
helyükön, a vállukon a város hangja, mint soha meg nem szünő folyam
vándorol, vagy mint egy örökös szél Budapest hangja, amely
változatlanul, éjjel-nappal kering a telefon-drótokon át a város felett.
A hangok e világvárosias tömege fáradhatatlanul kuszik és repül a
háztetőkön át. Üzletet közvetit, parancsot szállit, szerelmesek
üzeneteit, nők csacskaságait tovaviszi.
Ha a hangok egyszer megelevednének a háztetők felett és bizonyos
jelvénye mutatkozna minden hangnak a kémények között a vas-sinekből
épitett gólyákon!
A kereskedő mérlege, az ügyvéd törvénykönyve, a nagymama kötőtüje, a
szerelmesek nefelejcs koszorucskája, Vázsonyi ökle, Tisza szemüvege, a
polgárőrség alabárdja, a nők uj kalapja, a tegnapi szinházest hőse fehér
lovaglónadrágban, iskoláslányok könyvestáskája, börziánerek
jegyzőkönyvecskéje, Höfer kardja, a kancellár sisakja, pesti barátnők
hosszadalmas fecsegése, mint a müvirágok, a randevuk bérkocsi-lámpásai
garconlakások házszámai és megcsalt nők, kijátszott férfiak vérbeborult
félszeme… és még sok minden látszik az esztendővégi téli alkonyatban a
telefon-daruk ködös lábszárainál. Vajjon, mikor gyullad fel a békés
betlehemi csillag a telefon-drótok között, amikor a láthatatlan
galambszárnyak majd elhozzák azon várva-várt hirt Budapestre?
* * *