Pest 1916 - 2

vagyok többé, sem Bolond Istók. A térdemben spleen van és köszvény és
Kemény Zsigmond sétálgat a holdfényben az ablakom alatt, bozontos
szakállal és hátrafont kézzel. A barackvirág ifju nők fejére hull,
akiknek bokáját, kezét már egy másik nemzedék lefoglalta. A borbély
hosszadalmasan, gonddal és vakargatva beretválja ősz szakállamat.
Álmomban a vak harmónikás játszik az udvaron és megható, mély hangon
három érzelgős dalt énekel, amelyet bukott nők hallgatnak, hogy estvére
nagyobb elhatározással vegyék be a szublimátpasztillát. A nap egy
bágyadt fénykorong, a virág halottaknak való diszitmény, a muzsika
másnak szól, félbolondok és józan bölcsek hazudoznak körülötted, a
szivedet egyszer hajtüvel átszurták s te nem is tudsz róla, mindenki
hangosan és ordináré módra beszél, az élet megfigyelései csupán
emésztésre és más emberek magaviseletére szoritkozik: – – ekkor,
gondoltam hajdanán, majd meghalok az állótükör előtt, bohócnak vagy
bolondnak mondanak, többé ez reám nem tartozik.
* * *
Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában
gondolkozni szoktunk.
Természetesen, senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak, – irókra
gondolok, – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem
megközelitették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján és
a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.
Igen valószinü és elfogadható az a tétel, hogy még az öngyilkosok sem
térnek vissza haláluk után. Végképpen elmennek e tájról, mig az élet itt
tovább ragyog, örül, büzlik és trágyát s virágot termel. A mulatság
megszakitás nélkül folyik, halálunk után ugrik bele a nagybőgőbe valaki,
börtönbe zárják, megházasodik, elválik, ujra kezdi, más kalapot tesz a
fejére, haját vagy bajuszát festi, sorsjegyen nyer vagy kocsin,
lábtörötten viszik haza déli sétájáról. Az élet legfurcsább változatai
hangzanak el a temetőkig és valóban kevés ember követ el öngyilkosságot
azzal a szándékkal, hogy még egyszer visszatér a városba.
Általában bajos dolog ez évben régi barátainkat: halálos betegségeinket
emlegetni. Valamely gépfegyveres ritmus hangzatán elrepültek ők, régi
rimeink, boldogtalan szerelmeink, gyógyithatatlan betegségeink, álmatlan
éjszakáink, téves képzeteink és ideges fejfájásaink… elszálltak, mint a
selyempapir-ballerinák a gyufa lángjára. Most már a halál sem valamely
különösebb kaland, mint a velencei nászut.
A nők, akik innen idő előtt a hullaházba menekülnek, többé nem
romantikus regényhősnék, hanem szánalomraméltó, de hibás élettársaink.
Most elmenekülni az életből nem hősiesség, vagy regény, hanem
szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges
verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak!
– a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörü
tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait. Ábrándozni és dolgozni,
helybenmaradni és a gondokat megszitálni, melegiteni az elhagyott
házakat és a gyermekek lábát megmosni, betegek feje alatt a párnát
megigazitani, titkon sirni, hangosan reménykedni, nappal mosolyogni,
éjjel könyezni, bizni, hinni, a reggeli naphoz imádkozni: ez most a nők
hivatása, nem pedig a kényelmes halál.
A szép, szomoru öngyilkosság, amelyről költők panaszos hangon énekelnek
az elmult időkben, a nagy magyar müvész, Kerpely gordonkája szivrehatóan
zenél, (amint általában cselló-hangok mellett meghalni jó dolog volt a
régi érzések szerint,) végrendeletet irni Fauszt husvét reggelén, a
szép, szomoru öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend
szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes
lordnak lenni, aki a világot megveti.
Most élni kell.


MESSZE PIROSLÓ TÁJAK.
Ha majd hetven esztendős leszek és egyszer visszagondolok a mai napokra,
mint különösebb évekre: vajjon mire emlékezem leginkább e furcsa időből?
– kérdem olykor magamtól hüvös, tiszta, magábaszállott délután, midőn az
ember ugy vágyakozik az öregség, a bölcseség, a nyugodt tavak országába,
mintha a rejtelmes születés, vándorfecske módjára estétől reggelig
elutazott ifjuság, cölöplábu férfikor, midőn az ember néha a svájci
szabadsághősök kis tollaskalapját hordja, máskor a seriff parókáját
illeszti fejére, ismét megbocsát mint a hüvösvölgyi szent remete, midőn
egész éjszaka Pesten dorbézolt, – mintha mindez, az egész élet csak arra
való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi
országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra,
amelyeknek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét, a régi arcokra,
amelyek ugy vándorolnak el az öregség emlékezete előtt, mint a folyó
hullámai, az emberképü hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából…
Ha majd hetven esztendős leszek, mire gondolok egy parkban, zöldfák
alatt, amelyeken a lombokat egy égi gyermek arany keze tolja széjjel,
ahol üldögélek és ahonnan kinevetem az egész életet, az egész világot?
* * *
Gyermekkori őszeim, – öreg férfiak társaságában sokszor üldögéltem mély,
bükkfával fütött ebédlőkben, félhomályos korcsmaszobákban, ahol
szarvasaggancsból volt a fogas és még kétfejü-sasos rendeletek függtek a
falon üveg alatt, – e télszürke vének az emlékezet elkanyarodó
országutján csendesen tovaballagnak, visszanéznek… vajjon miről is
beszéltek ők, mikor még hangra nyilott a szájok és egymással jókedvet,
szomoruságot, köszvényt és egyéb testi nyavalyákat megbeszéltek? (És
legfiatalabb barátom kiskálnai Kálnay László Tompa Mihályt követő
korszaknál fejezte be érdeklődését az élet iránt)
Beszéltek ők sok mindenről, ha a pattogó tüze a kályhának, az ablakok
mögött szállingozó hóesés, a mákizü karácsonyi est vagy a
hordókáposztához hasonlatos ropogásu ujesztendő, egy pohár bor s egy
pipafüst módjára szálladozó hangulat megoldotta a nyelvüket.
Egy dohányszagu, birsalma-sajtot kedvelő vén emberke a macskabőr
bekecséből néha kinyujtotta az ádámcsutkáját és énekelve mondta:
– Napoleont csaknem láttam… Győrben egy pincében ültünk, egy
vérpiros-képü dunántuli nemes szomoruan bólingatott a fejével, néha
felállott, kettőt-hármat fordult maga körül, amikor a zsidó-cigányok a
frissét pengették. Némelyek az asszonyokat is magukkal hozták, a
fehérnép nevetgélt, hazulról hozott almát, diót majszolt, mikor már
megszólaltak az ágyuk Győr alatt. A dunántuli nemes busan, mint akinek
valami kimondhatatlan nagy bánata van, mindig csak a fejét lógatta a
vastag pohár felé. Kőhidinek hivták szegényt. Tiz esztendős lehettem, az
anyámmal mentünk hadbaszállott apám után, hogy jönne már haza.
A szomszéd felemelte szüzdohányszinü kezét. Csupán ennyire emlékezett a
Napoleon-korára, bármily hosszu volt az ünnepnapi délután és a nagyhavu
falusi tél.
Zuzmarás fejü, vállas férfiu, akinek két szeme, mint télifán üldögélő
csókák, a virzsinia-szivar füstjét kedvelve nézegette.
– Jurátus lehettem akkoriban. Katonaság verte a dobot a pesti utcákon.
„Jön a Duna!“ – kiáltotta nagy vigan egy suszterinas végig az uriutcán
és papucsaiban csattogva futott tova, mint farsangi mulatságra.
Hazamegyek. A kapuban összeütközöm Lotti kisasszonynyal, akinél szállást
béreltem. Egy harászkendő volt sovány nyakán és elfelejtette hamis
fürteit föltüzni. Egy madárkalitkát tartott a kezében… Menekült, a sok
drága ezüstje, antik ékszere, mindene ott maradt az emeleten. Csak a
madárkákat mentette meg. Ilyen bolond dolog volt a pesti árviz!
– Wesselényi? – kérdezte valaki az asztal végén.
A virzsiniás bölcs ember módjára legyintett.
– Árvizkor nem ér rá az ember másokkal törődni. Hanem azt a bolond vén
leányt soha sem felejtem el.
Egy honvédtiszt, aki Komáromban szolgált a szabadságharc alatt,
karácsonykor, névnapkor, kisgyerek születésekor mindig megemlézett, hogy
a várfokról messzelátón át lesték a futárt, aki a fővezérről hoz hirt.
Elől a tábornok állott csuklyás köpenyegben és a szeme míndig a
távcsövön volt. Mögötte a tisztek a bőrtokból elővonták a messzelátót.
Ott álltunk és lestük Görgei futárát… Vártuk reggeltől-estig, amig csak
látni lehetett a tájékot. A futárt vártuk.
(Már a bajuszom serkedt és a Morgó temetőben gerendát tettek keresztbe a
kapura, miután megtelt e régen használt nyugvóhely: az egykori
honvédtiszt szivdobogva várta még mindig a futárt… Mintha ezenkivül
semmi sem történt volna az életben.)
* * *
A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul
foglalkoztatta az emléket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanui“,
amint egy szellemes hirlapiró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk,
nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a
mult idők szomoru árnyékai. Öreg honvédtisztek kihuzták a szalmakazalba
rejtett kardjukat és az ágyak felé akasztották. Az ó-fehérnemüs
szekrények fiókjaiban meg ott volt a megmaradt tépés. A temetőben nem
állitottak uj fejfákat a régiek helyére, amelyeket Slick generális
ágyuzott. Alig deresedtek meg a fejek, amelyeken viharszij szoritotta a
csákót a váci ütközetben… Mégis félig monda, félig legenda volt már e
nemzeti lángbaborulás azok számára, akik a szabadságharc után születtek.
Az én gyerekkorombeli öreg emberek még nem tudtak másról beszélni, mint
a forradalomról. Arról, hogy ki mit látott benne? Érdekes a történetiró
könyve, amint korszakok tárulnak fel a szemünk előtt mint ismeretlen
tájak, de mindig érdekesebbek az emberek, akik e korszakot megcsinálták,
benne résztvettek, véreztek, győztek, sirtak, megpihentek… A
gyerekkorombeli öreg embereken mindig valamely furcsa vonást, jelt,
különösséget kerestem, mint olyan másvilágbeli embereken, akik a nemzet
szabadságharcában személyesen résztvettek. Egynémelyiknek az öreges
szemében, elkomorodó vagy feltüzesedő pillantásában láttam néha
olyasvalamit, ami megkülönböztette őt a többi öregemberektől. Mintha
felgyujtott falvak lángja piroslana valahol a szemük függönyén, a
háttérben a debreceni nagytemplom tornyai emelkednek, a fiatal Kossuth,
mint egy üstökös, vagy mint egy csodálatos szellemalak suhan át az
akkori emberek szemének tükörében. Ők láttak, hallottak olyasmit, amit
az utánuk következő emberek már többé nem láthatnak… És mily csodálatos,
hogy minden szem mást látott, néha egyazon esemény megfigyelésében.
Mintha az emberi szemek sugárkévéi több és több oldalról fogtak volna
körül valamely eseményt. Egyik öreg barátom Kossuthot csak a debreceni
országgyüléseken látta. Komor, zárkózott, szinte epés férfiunak mondja.
„Mély haragok és szenvedelmek ülnek homlokán.“ Másik a gőzhajónál látta
Kossuthot, amint Pestre érkezik… „Költészet volt, harangszavu tavaszi
reggel arcu, lángoló, beszédes, ifjonti, gondtalan. Fekete magyar ruhája
volt… Estvére bál volt a Komlónál. Megkértem Steingassner Ilona kezét a
társasösszejövetelen“. És Ilonáról még nagyon sokat tudott volna
beszélni a szomszéd, mindez azonban már nem tartozott a szabadságharc
történetéhez. Egy öregasszonyság csak annyira emlékezett, hogy Görgeinek
császárpiros ruhája volt és fehér kendővel volt bekötve a homloka. A
muszka tüzéreknek parancsuk volt, hogy ne lőjjenek a bekötött fejü
alakra. – És alvégen lakott Csiszlák, egykor kántor és szabadsághős, és
minden héten másképpen irta le Petőfi Sándor alakját, akivel egy
csapatnál harcolt.
Az emberi emlékezések csodálatos országutján összekeveredik az idő, a
mult a jelennel. Különben szavahihető öregbarátaim nem egyszer látták
fehér pantallóban sétálni Széchényi István grófot a vérmezőn, ahol a
koronázáskor az ökröket sütötték s a király aranypénzeket dobált a nép
közé.
(És mig elcsendesedve hallgattam őket, amint régen meghalt férfiakról
ugy beszélgettek, mintha az illető az imént ment volna ki az ebédlőből
és öregasszonyságokról, akik tegnap szöktek meg az ablakon át a szülei
háztól, – a közelben gyors lovak – és eseményekről, amelyekre rajtuk
kivül a világon senki sem emlékezett, – amint hallgattam őket, gyakran
elmerengtem az öregség eme csodálatos adományán, hogy az ember arra
emlékezik leginkább, amire akar…)
* * *
Vajjon, ha egyszer vége lesz a háborunak, sok-sok esztendő elmulik, az
asztalos már csak karosszéket gyalul, mire fogunk leginkább
visszaemlékezni egy pipa csöndes kiszivásánál? Mennyi minden titok
kiderül, amire csak harminc vagy negyven esztendő mulva emlékezik az
ember! És a most szemünk előtt lejátszódó események, jövő-menő emberek
mily más világitásban állanak a sokat felejtő, csendesen megbocsátó
öregség szemhatárán, mint ma látjuk és érezzük a fejünk felett elzugó
szelet, a viharfelleget!


EGY ÉJ.
Az augusztusi csillaghullást a csónakkikötő végéről szoktam nézni.
Elhagyott fok ez éjidőben, mint egy fatető vagy egy kutnak a mélysége; a
tó nyugtalankodik olykor álmában, mintha valahol a viz közepén, a
beláthatatlan sötétségben most mesélné valaki a szendergő fogasoknak,
hogy Füreden egy öreg ur a tóba hágott és mindaddig előre ment, amig
lábai birták; ősz fürteit zilálta a hullámtaraj hátán lovagló szél;
viseletes cipősarka a Balaton homokjában, (hol már évezredek óta
ugyanazon viráglevél és kagyló alaku figurákat rajzolja a hullámverés),
uj nyomokat hagyott; a szivében egy kétségbeesett kiáltás vagy
fanatikus, haláltvágyó sóhajtás; mig elboritotta fejét a csapkodó
hullám… A tó nyugtalanul rezzen össze álmában, nem szereti, ha idegen
test van a medrében és az öreg bankigazgató eltorzult alakját kifelé
lökdösi a vizben rejlő erő a partok felé: menj öreg a földbe, az
egerszegi héberbetüs fejfák közé, sirhalmodon majd merengve üldögél az
emlékezet, mint a birsalma szagát váratlanul érezzük olykor téli délután
a szekrény tetejéről, ugy jut eszébe, évek mulva a hatvanéves férfiu a
rokonainak. A csónakkikötő végében egy bátortalan, élettől, zajtól,
lakomától és sziv-gyásztól megrendült férfiu a tejut alatt üldögélve,
helyeslően bólint Füred felé. Igaza volt az öreg urnak.
Azt hiszem, a legkönnyebb meghalni: csillagos, augusztusi éjszakán.
(Pedig a léptekre, monológokra, keserves, fogcsikorgatós káromkodásokra,
az élet dühös hangjaira, amelyek néha ugy morognak az éjben, mint a
partról a vizbe gördülő kövek, nem egyszer rebben fel szerelmespár a
sötétségben, hogy önfeledt, hallgató kézfogóját más helyre fészkelje a
part mentén; a fiatal férfi tengerész sapkája és a nő szoknyafodra
fehérlik, mint egy gyujtó ellobanó fénye, aztán a csendes magány
telepedik e helyre: mint messzi tájakon felgyujtott és elégett rothadt
szalmának a füstje ráereszkedik mit sem tudó, nefelejts-virágos
árokpartokra, árok mélyén folydogáló tiszta kis patakok vizére, a vizen
a tavi rózsára és bekormozza távoli kertek tudatlan liliomainak a
kelyhét, mint romlott költő versei a leányiskola növendékeinek szivét: a
magány szomoru gondolatai fejemre igy szitálják hamvaikat, – a
„csendriasztó szenvedélyek“, mint a messzi nádas vadmadarainak
nyugtalankodása, messzire ülnek fészkeiken és tüzes tojásaikat nem
keresi a fok magányát választott éji ember. A csillag-rakéta lebukik az
égről, ám a nagy tüzijáték tovább ragyog a végtelenség nyugalmával, a
tejuton jön az uj népvándorlás, Göncöl fáradhatatlanul hajtja szekerét,
a lábomnál kidugja a fejét egy kis fogas a tóból és csodálkozva néz fel
a lelkekkel teli, fénylő, kisértetiesen néma égboltozatra, amelynek
leirásához minden penna gyenge, ecset haszontalan, fantázia sánta:
augusztusi csillagos éj! Bele kell nézni az éjbe, belekápráztatni a látó
szemünket az ezüstnek e tengerébe, a hold, mint egy szomoru, falusi
gavallér megy el a királyok és nagyurak e mulatságából, kisvárosi
figarótól való sápadt álarca szinte félrecsuszik fejéről; a kis
csillagok mint rugdalódzó balett-patkányok igyekeznek felfelé az ég
aljáról az első négyesbe; tündöklik egy nagy csillag, mint fejedelmi,
keleti szemü hölgy fodros fekete fürtei között a brilliáns; egy másik
csónakázik dél felé és kis hajóján egyedül fujdogálja tilinkóját; kelet
felé egy kis füstfelleg mögött, megnőtt szakállal, bánatos, nagy
tekintettel üldögél a megholt apám egy nyirfás, széljárta csillagocskán
és engem onnan nézeget éjszaka… Ó, mily közömbös lehetne ily órákban a
vetőasszony által megmutatott piros disznó és a piros nő, a holnapi
reménynek szürkülő mohos szakállu zöld királya és a makk-ász kis
házikója, a melyben egy leány fonja orsóján a nem felejtés fonalát! A fa
dereka mögött késsel várakozó maszka-bálos vendégek, a perdülő
szerencsegolyó után ravaszdi szemmel leső játékosok, komoran
lehorgasztott fejjel üldögélő cselt és ármányt szövögetők, szennyes
ágyakból elinditott orgyilkosok és a róka fénylő szemével tanácskozó
összeesküvők! A fehérszoknyás hableányok és képzelgő hölgyek a hintó
párnáján, kéjelgő gondolatu, fantasztikus hajnövésü,
boszorkány-anyajegyes, pirositott körmükkel tisztátalan helyen vájkáló
dámák és szennyórák, kócsagtollas büszkék, temetés-lassu érzésüek,
képzelt gazdagok és szemtelen szegények, dus ruházatuak, mindennapi
fehérharisnyások, rákot és gombát emésztők, divattal ábrándozgató,
vallásos zsidók és gyermeket nem szeretők: „nagyvilági nők“, akik a
pille tudatlanságával repkedik körül a maguk kis fénykörü életét,
amennyit egy villamoskörte világit meg sötét képzeletükben! Ők mind:
elfakulnak, messzire eltávolódnak. Itt, a kikötő fokán nem hallani a
kártyák különös kopogását, a könyv leveleinek zizegését, a szúette toll
végrendeletes percegését; a szerelmi álarcos-bálnak hamis sikolyát, a
gőzkalapács agyvelőt kalapáló ütéseit, sem az árvagyermek sirását, sem
az elcsábitott lány párnába fojtott keservét, nem kövér bánatot, nem
lutrizó örömet… mint a fa tetején ringatozó varju, mint elhagyott
pusztai kutgödör mélyében alvó földönfutó, mint siketnéma vén halász,
aki már nem várja hajóját a parton, mert rég elsülyedt az: csendesen
üldögélek a hidon és beleegyezőleg bólintok Füred felé.
* * *
A szélhámos élet messze eliramlik, célok, állomások, nyugovó helyek,
takarékpénztárak és halál utáni tervek semmiségekké válnak e csöndes
éjben, mintha csillagszemek előtt szégyenkezne földi dolgokról álmodozni
a virrasztó. A diva hajnalban ugyis elutazik és üres rizsporos-doboz
marad emlékül a szállodában. Az utolsónak hitt és remélt szerelem, amely
álszenteskedő arcfintorgatással, alattomos léptekkel sétált el a
nyárilak zugó jegenyefái előtt, már csak egy unott dal melódiájában él,
amelyet vándor kintornás orvul rázendit az utszéli fogadóban, ahová
lugast és az asztallapjára irott dátumot fölkeresni térünk be. A budai
erdőben a füvek, amelyeken énekelve hemperegtünk, javasasszony konyháján
férfibolonditó kotyvalékká főttek. A frakk megunt, a dalszinház lámpásai
bazáros fényben ragyognak, a jószagu hintó bőrülésére köszvényes
lábunkat fektetjük, ahol azelőtt ő ült és a kisérteties holdsugár más
nőknek a maszkját világitja a balatoni szállodában, midőn ismét és
mindig szinjátékot rendeznek egy férfi mulattatására. Az önmagunknak
hazudott kábitó érzések alig elviselhető szenvedélyek, émelygős
érzemények, egykor felejthetetlennek hitt élmények, megrenditő napok,
visszafojtott lélekzettel átélt órák, a halál árnyéka, a mennyország
üdve, a csóknak furcsa ize, ölelésnek varázsa, hangja, lépte,
kiszámitott mozdulata, raffinált illata a szerelemnek: mind-mind
elmaradnak egy napon az alvó nyársfasorban, mint egy szinész levetett
kabátja, aki segédjegyzőnek szökött vissza szülőfalujába. Az énekek,
mint csillogó üvegdarabok hevernek már az utszélen, a hajkoszoru és a
harisnyakötő kisepertetett és már nem érdemes uj végrendeletet sem irni,
örököljenek mindent az árva gyermekek. Ördöngős szemek nem nyilnak reánk
az egyedülvalóság perceiben, hivó hangon kiejtett nevünket sem halljuk,
álmunkban a szél és a fák zugásában ő nem repked siró, panaszkodó
falevél módjára.
Csak egy-két magányos éjjelt kell eltölteni a vizparton, hátat forditva
a hajnali szendergésükben önfeledt nőknek, a holnap reményeinek és az
estve hallott nótáknak: az élet oly közel ereszkedik az emberhez, mint a
régi folyosóról vállunkra tornázó pók. Mintha halotti harisnyába burkolt
lábát tolná ki régi sirjából elaludt, eldorbézolt, eljátszott
ifjuságunk, egy percig tart csupán a rettenet, midőn merev lábunkat
megpillantjuk a földben, aztán a csodálatos égre, mélyen alvó vizre, és
a sötétsétségben a foltozó szabó csinytevő sánta csókájának bünbánatával
üldögélő lelkünkre forditjuk a szemünket: nem érdemes az élet arra, hogy
egyetlen örömkiáltással vagy kődobással fogadjuk zászlós kocsiját. Az
élet kortesei: ifjuság, szerelem, gazdagság más falukba szekereznek,
biztató danolásuk már nem érdekel a leszavazás után és a polgár
otthonába térve, értelmetlenül nézegeti bevert homlokát.
* * *
Felfigyelek a magányban; Istentől, éjtől, csillagtól a hullám
vándorlásától, a keserves önfeledtségből visszatérő lélekkel hallom,
hogy valahol boldogan sikolt egy nő a homályban, békára lépett talán,
csalogatóan gordonkázik egy férfihang, az árnyék ősziesen sóhajt utánuk.
Mondhatom-e őket közönségeseknek, csunyáknak, méltatlanoknak, mert éjjel
a kertbe szöktek s arról beszélgetnek, hogy milyen Zöld Walter kalapja?
Később egy flóta is felbátorodik a villasorban, billentyüjének
bizonyosan olaj- és dohányszaga van és a szakállas hölgyfodrász tartja
kezében. „Elmerengek sötét éjjel…“ fújja valaki áhitatosan s ezért én
haragudjam rá, holott egykor a sóstói erdőben Virág Irmával együtt
hallgattuk az ábrándos telekkönyvezető flótázását? A kis csillagok
elbujnak, mint korán este a kisgyermekek, akiket aludni küldenek. Éj
van. Reggel fájni fog egy nő szive.


GORDONKÁZÁS.
De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háboru,
midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj vagy szerelmi
bubánat szokott véget vetni az életnek.
De jó lett volna akkor élni, mikor a husvéti reggelnek olyan illata
volt, mint a fiatal nők hajának. A tavasz mezitláb közelgett az
esőzéstől megpuhult gyalogösvényen, mint egy üde pórleányka. A házakat
ujra meszelték és a kis hidak alatt szokatlan jó kedvvel, mint egy kis
kutya, futott a viz. Ujruhás bokrok, asszonyszinü cseresznyefavirágok,
kergetőző madarak környékén a fürtöshaju ifju biztos szóval, pirositó
reménységgel foghatta meg hölgye kezét.
De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban
repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan biztak az időben s évekig
epekedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasut; a tavaszi
séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását
megfigyelni. Kis célokért, nagy semmiségekért, szerelemért folydogált az
élet és hónapokkal előre készültek az emberek karácsonyra, husvétra, a
kalendáriumi fordulókkal összefüggő tervekre. Én mindig csak a
városerdőbe jártam volna husvét napján, virágot szedni, merengeni,
verset irni egy fa alatt, bogarak titokzatos mászkálását megfigyelni és
bizonyosan lett volna egy ablak a városban, ahová csokromat elhelyezték
volna.
De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor „földi Kanaán“
volt e királyság neve és Mária palástja védőleg ráborult hegyekre,
völgyekre, mezőségekre és éjjelente a Tisza tükrében látszott a
csillagokkal kirakott mennyboltozat. Amikor mindenkinek volt bőséges
ennivalója; a rónák gazdasága, a szőlőhegyek fénylő nedve, magyar
tavaszok nemzése, nyarak érlelése, telek pihenéses, boldog ideje járta.
Hosszan és rozsdaveresen ásitott az ősz, mint a csősz a dombtetőn.
De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba,
Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty
urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni el az életet,
mint az emlékkönyvbe irtuk. Egyszer egy démoni, kancsi tekintetü,
tavasz-szeplős nő után koptatni a csizmát, máskor egy szelid barna
lányka ölébe helyezni a fáradt fejet a hosszadalmas fáraó-játék után. A
szeptemberek pirulását, a husvétok üzekedő bárányfelhőit egy régi falusi
ház ablakából lesni, ahol a nagyapa piros olajban néz veled farkasszemet
az ebédlő faláról és a nyakkendőjét még azért kötötte meg nagy
gondossággal, hogy tán a királynő észreveszi. Télen pedig szánkázni
csörgős lovakon, a franciánál fodoritani a fürtöket, egy nő páholya
alatt regényesen állongani, táncolni, udvarolni, amulettet kapni és
levélkét; szép szavakat mondani, nevetni, sirni, epedni, holdkóros
módjára állani az erkélyen és párbajban elesni egy nő kedvéért.
De jó lett volna kajdács-madarat bolondos szavakra megtanitani, naplót
irni a magány óráiban, szerelmi kisgyereket nevelni az anyám falusi
házánál és midőn nevelik vala lovagolni, vivni, célbalőni, táncolni és
lányoknak udvarolni tanittatni egy gondos mester alatt. Vándorszinészek
játékán felüdülni és az állathecchez járni a régi kerepesi uton.
Háromszegletü fodor van Laborfalvi térde alatt, az énekesnő csaláninget
hord, De Caux Mimi szeme fénylik és elefántcsontlapocskára festi Barabás
megbizásunkból egy csábitó szinészné alakját.
De jó lett volna a Kammon-kávéházban tekejátékot tanulni a zöld
asztalon, Indali Gyulával korhelykedni, a Hölgyfutárba beszélyt irni,
lóháton utazni szüretre és manapság csupán acélmetszetként élni egy
divatlap mellékletén. Régi, szentkép-arcu, szenteltviz-tisztaságu,
bazsarózsa-leheletü urnőkkel kalandozni; harisnyakötőt kapni emlékbe
vagy a Fanny nevével himzett kis selyemzsebkendőt; az egykori
Váci-utcában delfi lenni, kalandos, hóbortos, szerencsés és
szerencsétlen lovagja a nőknek; megátalkodott játékos a Török császárban
és éjféli kisértet a Belváros setét, gerbe-gurba utcáin, hol egy
zsalugáteren világosság szüremlik, fehér párnán fehér kéz költeményes
könyvet tart.
De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni
és forsponton utazni husvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak
néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfuvás elől
megnyugodva visszahuzódni a sirbolt vasajtaja mögé.
* * *
De jó volna ötven esztendő mulva élni…
Egy holdas estvén, – a hold bizonyára nem sokat öregszik ötven év alatt,
egyformán világit a kóborló kuruc katonának és a budai katonai temető
nyugtalankodó proviánt-tisztjének, – egyszer elszökni a kriptából, hol
rózsafüzérrel dermedt ujjaid között fekete szalonkabátban, fehér ingben
és rövid selyemharisnyában feküdtél; selyempapucsban és lengő bő
nadrágban, kis fekete selyemsipkában, amely a halálos golyó helyét
eltakarta a halántékodon – a városba besétálni.
Milyen a divat és mit játszanak a szinházban?
A vámnál mélyen alszik a pénzügyőr és észrevétlenül lehet tovább
sétálni. Ősz-szakállu fiad, ezüstfejü lányod messziről megnézni és
idegenszerü unokáid ügyes-bajos dolgait felülvizsgálni!
Bizonyosan nagy világosságok lesznek már akkorára éjszaka a városban és
te csodálkozva állongsz meg az ismeretlen utcákon idegen, sohasem látott
emberek között, mint a zsoldos katona, aki a harmincéves háborut
végigvándorolta, őgyelgett a lőcsei Jakab-templom környékén. Egy hátat,
egy fejet vagy egy járást, mintha felismernél: Cornidesz városbiró uram
ő kegyelme vagy a pesti lion, Kohner Jenő? Egy elsuhanó dámának
szakasztott olyan kócsagtollas kalapja van, mint Paulay Erzsébetnek,
csak a szomorkás, barna arcocskát nem találod többé a kalap alatt.
Arszlánok és delnők tolongnak az Opera környékén, egy uj tenorista
énekelt odabent „A szibériai éji szállás“ cimü operában és utána a
vendégségben lévő cári ballet pörgette bokáját. Wissendorf ur hátrafont
kézzel ballag ki a hátulsó kapun, hogy dolga végeztével serezni menjen
megszokott kis korcsmájába, de nem ajánlom, hogy barátságosan vállára
üssél a nevezetes fagottistának, idegen tekintet és idegen szem fordulna
régimódi öltözéked felé. Cseveg, nevet, hangos a hires Andrássy utja, a
nők gyujtogatnak a szemükkel, mert hisz ez a hivatásuk, a kalapok talán
altwieni formát vagy valamely modern repülőgép alakját mutatják és a
szoknyák, a cipők, a keztyük illatoznak. Karonfogózva megy a
mellékutcában a szerelem és a rendőr egy középkorias Habsburg-fogatnak
nyit utat az Oktogonon, hisz a spanyol ettiket örökéletü.
Megállsz, figyelsz, hallgatózol és csodálkozva tapasztalod, hogy többé
senki sem beszél már a hires nagyháboruról, Limanovóról, Görzről,
Dukláról, Reimsről, U 12-ről, Greyről és Verdunről, – hisz már életedben
is megérted a hosszu háboru folyamán, hogy némely szivverést megállitóan
nagy eseményeket az évfordulón szelides, lanyha érdeklődésével vettek
tudomásul az emberek. Még éltél, amikor Przemyslnek már jubileuma lett,