Pest 1916 - 3

a gyászmisén résztvettél, amelyet a limanovai huszárok emlékezetére
elmondtak; a háboru második esztendejében kezdődtek már a különös
évfordulók, amelyet a lelkiismeretes hirlapirónak számon kell tartani,
hogy hirben, bánatos cikkecskében emlékezzen meg eleinkről. De ötven
esztendő mulva csupán a tanuló-ifjuság tudja a háboru mindennapos
neveit; itt-ott éldegél valaki, aki a tizennyolcéves korában rohamra
ment a galiciai hidfő ellen, de a nagy távolságból már ő is olyanformán
látja a mai eseményeket, mint a szabadságharc öreg honvédei a móri
csatát, Görgei piros mentéjét, Kossuth sokatmondó szemét… Egykori öreg
huszárok és köszvényes bakák hetven-nyolcvan esztendős korukban ugy
emlékeznek az uzsoki szorosra, mint a szépapám a győri
inzurgens-táborra, legfőképen egy dunántuli menyecske fehér lábára. És
akik bicegnek az öregek közül ötven esztendő mulva, nem vallják be, hogy
lábtörést akkor szenvedtek, mikor a kőfalon leugrottak egy nőtől
menekülve, orosz vagy olasz srapnellt emlegetnek. És a történetirók, a
memoárok szerkesztői, a szenvedélyes régi levélgyüjtők, a muzeumi
buvárok le-lemerülnek a jelenlegi háboru emlékeibe és olykor
furcsasággal megrakodva felemelkednek az életbe, hogy egy különös krakói
vagy lembergi kalandot, szomoru szibériai hadifogságot, lengyel
tanitónőt vagy menekülő francia hercegnőt feljegyezzenek.
Vajjon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? A katonákról, a
tábornokokról, a szinésznőkről, divatos irókról, Tisza grófról és a
háboru legendás hőseiről?
De jó volna ötven év mulva sirbolt-szagu szalonkabátban sétálni az
Andrássy-uton!


PACSIRTÁK
Egy háborus leirásban olvastam, hogy a srapnellek felhői között, egy
északkeleti harcmezőn a pacsirták őskori nyugalommal szántották a
levegő-eget és kis dalukat elfütyölték az ágyudörgésben. A költők, az
emberiség éneklő madarai követik régi testvéreik példáját. Sőt a régen
meghalt irók szellemalakjai visszatérnek, hogy árnyból, fantáziából,
könyvek kis betüiből és az emberi élet csodálatos szivárványából szőtt
alakjukat ismét megmutassák az élőknek. Hajóágyuk és torpedók
zengésében, már a föld gyomrából is kifelé kivánkozó vasak
összecsördülésében, a végletekig megfeszült emberi szenvedélyek
reménytelen izgalmában, világháboruban: Don Quichotte, a falusi lovag
középkorias méltósággal, derüs szakállal és játszi kedvvel közeleg
mulatságos paripáján az országuton, szélmalmok integetnek karjaikkal,
kolduló barátok, donnák, furcsa kalandok, falusi korcsmárosok,
öszvérhajcsárok mutatkoznak egyidőben a horizont kárpitján, mig másfelől
Hamlet megifjodva, uj ruhában, friss parókában, pihent hangon kezdi a
végtelenségbe zengő monológját a Globe-szinház emelvényén: és az
ágyudörgéstől, borzalmaktól, nyomoruságtól és fájdalomtól sanyargatott
müvelt emberiség egy percre feledve sötét bánatát, ujjongó szivvel kiált
fel a nemes Don Quichotte láttára önfeledten tapsol Hamletnek, – amint a
szegény sáros, tépett, elgyötört ágyut sütögető tüzér is aggódott a
harctér felett szántó kis pacsirtáért és kormos szeme elandalodott a kis
madár repülésén.
Az emberek e pokoli időszakban nem felejtették el, hogy háromszáz
esztendeje, ez évszak tájékán született Cadiz környékén Cervantes és a
szigeten, Stratford on Avonban Shakespeare.
* * *
A muló időnek sajátságos játéka, hogy az irók élete összekeveredik irott
müveik tartalmával, alakjuk regényhőseik figuráiba olvad. Ugyan kinek
jutna eszébe Cervantes alakját másképpen elképzelni, mint a Don
Quichotte felejthetetlen figuráját? A közvélemény – s mindig neki van
igaza, – Cervantest, a béna katonát, akinek élete „csupa sötétség és
szegénység“ s aki börtönben irja isteni müvét, nem ismeri. Az iró teste,
vágya, életmüködése, szenvedése és öröme, sőt büne is átöröklődik
álmatlan éjszakákon, kis irótollal nemzett gyermekeire. A béna katona
végleg elvonult a függöny mögé, a hegyek tetején, a tornyok
magasságában, az emberi képzelődés bárányfelhőin csupán Don Quichotte
lovagi képe mutatkozik. (A szegény fogoly különben életében sem
élvezhette pazarlóan isteni küldetésének gyümölcsét. Egy Lope de Vega
nevü drámairó volt divatban, „a legnagyobb mult és jelen között“, aki az
öt felvonásos szindarabokat öt óra alatt irta.)
A szinházi zsöllyében, Shakespeare száz meg száz rendkivüli költeményén
át sohasem pillanthatjuk meg az egykori szinész és vadorzó arcát. Ez iró
csodálatosabban el tudott rejtőzni a kandi pillantások, megfigyelések és
gonosz szimatolások elől, mint bárki a világon. A bibliai Mózes helyén
legalább az égő csipkebokor maradt; Chevalier du Nordról minden utszéli
fogadós tudta, hogy a titokzatos lovag köpenyege alatt a svéd király
rejtőzik; Lothringen grófja sem mutatkozhatik egy városban, hogy József
császár nevét ne suttogják a háta mögött; a Waverley-regények szerzője
hiába bujt el Szemérmes Simon neve alá, IV. György királytól kezdve a
themze-parti halárusig mindenki tudja, hogy Sir Walter Scott Baronett
egy gőzgép erejével irja őket Abbotsfordban, hogy évi 15 ezer font
sterlingjét megszerezze; és az „Esther szerzője“, növendéke a magyar
lovagi regényekben hiven követte a mester példáját, hisz az inkognitó
mindig érdekelte az emberek kiváncsiságát.
Shakespeare ellenben ugy elrejtőzött, mint egy isten. Valóban
borjuöléssel és gyapjumosással töltötte az életét? Ő volt a
Globe-szinház igazgatója Londonban, aki azért irta két kézzel a
szindarabokat, hogy a nézőteret mindennap megtöltse? Valóban a királyné
mulattatására idézte fel csupán az angol trónus véres és nemes
kisérteteit?
Minél jobban távolodnak ők, az istenjegygyel megjelölt költők az időben,
annál kevesebbet tudunk valódi életükről, az iróasztalon kivül
elkövetett cselekedeteikről, hősökké válnak, akik sohasem ebédeltek,
sohasem aludtak, részeg állapotban nem dülöngőztek… Mintha mindig csak
irtak volna: királyt és bus lovagot, ravaszdi Falstaffot és agyafurt
parasztot, vindsori vig nőt és kacér szenyórát, az örök emberi élet
mulattatásához való nevetést és sirást, vért és csókot, méregkeverő
Mackbethet és bárgyu falusi lovagot, hegyláncát a torz-mosolynak és
viharzó tengerét a fájdalomnak, skót várkutak mélyén fénylő drágakövet
és középkori derült felhőket a spanyol dombokon, komor királyok
kardjának zördülését és a kolduló barát papucsának csattogását…
Don Miguel Cervantes de Saavedra és William Shakespeare (ha ugyan
valóban igy nevezték őket,) nyugodtan aludhatnak a kövek alatt. Életük,
tévedéseik, esetleges botlásaik, gyengeségeik, elhibázott napjaik örökre
feledve és megbocsájtva még a legostobábbaktól is. Háromszáz esztendő
multán ők már csak mécses mellett ülnek, végtelen pergamentre a
végtelenséget rójják, sem börtön, sem korcsma, sem tiltott csók
gyalázata nem foltozza be a papirosukat kandi és fecsegő rigó módjára.
* * *
Kis országunknak nem voltak olyan irói, akiknek bármely évfordulóját
egyetlen falusi iskolában is számontartanák. Nemzetünknek nem sajátsága
az irók tulságos megbecsülése. Iróink ennélfogva elszomorodnak és
mindinkább eltávolodnak a nemzeti eszméktől. Mig a spanyolok, angolok,
oroszok, svédek, olaszok, indusok, s más nemzetbeli irók legfőképpen
annak szentelik irói tehetségüket, hogy nemzetükről, népükről, kis vagy
nagy országukról irjanak, verset vagy regényt, szindarabot vagy
történelmet, hazánkban ez mind ritkábban fordul elő. Ám ezt nem
panaszként emlitem. Minden közönségnek olyan irodalma van, amilyent
megérdemel. Országunkban a szegényebb népelem szereti hazáját. Annak
pedig nincs pénze irodalomra, sem szinházra. (A háborus gyülöletben is
tömérdek angol és francia könyvet vásároltak Magyarországon az olvasók,
a német könyvekről nem is szólva.)
A nemzeti érzésnek az a felhevülése, amely az operettekből ismert őrült
spanyolt irói nevének emlitésekor előfogja: nem ismeretes mostanában
Magyarországon. A brittek a Hattyujukkal, a franciák számtalan nagy
iróikkal, az oroszok Puskinnal és Dosztojevszkijjel, a svédek Lagerlöf
Zelmájukkal, az alig ismert finnek Aho Jánossal, a dánok Knut Hamsunnal,
a hazátlan lengyelek Sinkewitz-cel: tele büszkélkedték a világot. S
otthon, hazájukban megjelölték a lábnyomukat iróiknak.
Itt a legnagyobb iróink is furcsa, torzvilágitásban élnek a nemzeti
tudatban. Vörösmarty Mihály verseit nem mindenki olvasta el, aki tudja
róla, hogy éjfélkor járt a szállására a Csiga-vendéglőből. Jókai Mórt
nevezetes kortársa és irigye, az epés Mikszáth Kálmán irta meg maró
folyadékkal. Arany János zsugori és földszagu, Tompa tudatlan kálvinista
pap… Petőfi? Bizonyosan őt is csufolták már.
A hóbortos Csokonai szánalmas korhely-figura. A költők mind bolondok. Az
irók szegények. Furcsa, élclapbeli figurák. Kalandosok, rongyosok,
tintanyalók; még követ sem lesz mindegyikből.
A tanyák, falvak, kisvárosok fiai, akik olykor gyalog jönnek a „nemzet
szivébe“ és öreg iróknak ismeretlenül köszöngetnek a hatvani utcában,
majd az irói pályához éreznek maguk is vonzerőt, bizonyos idő multán
ásitva és megvetőleg beszélnek egykori mentoraikról. Gyulai Pál
emlékbeszédei, Mikszáth felvidékiesen ravaszdi Jókai életrajza, Petőfi
Sándorról irott kicsinyes és köznapias életiratok, a különböző
visszaemlékezések többnyire céltudatos és önző célok, rejtett vágyak,
leplezetlen tolakodások szüleményei. Az élőknek diadalma a halottak
felett.
Kemény Zsigmond volt hü a Wesselényiekhez és Petőfi Sándor ragaszkodott
fiui szeretettel az öreg Vörösmartyhoz, mint Thos. Carlyle, aki
honfitársairól, a skót irókról korának legszeretőbb és iskolai példázatu
müvészettel s költői ihlettel készült emlékkönyveit irta.
Hazai tollaink ezenkivül a lekicsinylés, guny, megvetés gödrét ássák a
megholt, szenté lett magyar irók emlékének. Fogatlan, vén kóristák
Katona Józsefet merik emlegetni, Petőfi ismeretségével dicsekszik a gaz,
hóbortos szegény irók személyét a korcsmaasztalhoz lerántják.
A szinházban néha eljátszanak egy Kisfaludy vigjátékot az évfordulón,
mert szindarab iró volt, de Vajda Jánost már alig ismeri a mai nemzedék.
Nálunk nincs nagy iró, akihez a nemzeti gondolat elzarándokolhatna
megtévesztés nélkül, ajtó előtt hagyott saruval, hevült lélekkel. Amint
általában senki sem nagy ember Magyarországon. Veszekedő, perlekedő,
gunyolódó, kárörvendő kis nemzet vagyunk. Egy nagyfalu, ahol a lakosokat
a csufnevükön ismerik, mint a parasztok egymást. Egyik, a pipotya J., a
másik korhely V., a harmadik kortes P…
Nagyon kicsinyek a méreteink. A keritéseken mindenki belát. Az ablakaink
alacsonyak. A tálba látni. A hálószobák nyitottak. Kevés a pénzünk.
Minden ezüstforintoson harapás nyoma látszik. Amit az Andrássy-uton
fecseg valaki a kávéházban, azt egy óra mulva Püspökladányban tudják. Az
irók ingujjra vetkezve sétálnak a korzón vagy feltünés és siker céljából
már csaknem az akasztófa alá állanak, hogy mindenki lábujjhegyre
emelkedve nézze őket. E kor pacsirtái gramofon-lemezen énekelnek
pénzkeresés szempontjából. Ezenkivül mindegyik megveti a másikat.
Azt szeretném látni, aki itt inkognitóban, távol az emberektől, tudna
egy malacot a kabátja alá dugni vagy egy jó regényt megirni?


A DÉMONHOZ.
Ez a csárda vajjon merre van?
Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus
elmék világitottak, amig volt kőolaj és bölcsészet. Félszemü, orrnélküli
és ragyavert bormérő, mint esztendő multán a szép halott, mindenkinek
névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejü, habzó száju
kutya hevert a küszöbön, miután már régebben elveszitette a falusi
kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal,
botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat
kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szivüket levesben kifőzték és
rókák csalogatójának a csapó-vasban feltüzték vagy a börtönből jöttek
ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen
álló térdüket: lezuhantak a korcsmapadra és a homlokukat az asztal
széléhez ütötték.
Itt nem ketyeget óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres
szájjal (mint a sirverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent
mindenki egy bizonyos időre.
Egyik a sakktábláját vette elő és magát az élet királyának képzelve,
kergette a parasztot.
A másik a találmányait teregette az asztalra és bonyolult számitásokba
merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.
A harmadik elveszitett ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt
katonatükörrel és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetitette.
Máshol régen elveszitett pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen
beadtak, de már minden fórumon elutasitottak.
A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt
öngyilkosságot elkövettek, hogy szüzi fehéren és a tavasz szagával,
megujulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomoru szeme
felragyog és kis kezével int a busulónak.
Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesujtottak és földre tiportak,
itt a bolondok, a szegények és féllábuak, amint az életből elmenekültek,
mint elveszitett csatából, amelyet a bolgárokkal vivtak, akik egyetlen
foglyot sem ejtettek.
Ide csuszott a darabokká zuzódott testőr-tiszt, irógörcsös költő és
egykor pirosarcu szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára
megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszitett szemeiért azt, aki
sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis
játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki sziv nélkül
jött ide, mert a szivét bukott nők piros papucsa széttiporta; az
öncsonkitókat, az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt
karral fogadta a démon és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az
angolok fokföldi bora.
Itt, a démonnál, megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat,
amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat,
kirugott szerelmes a női könyeket és a hamispénz-tulajdonos valódi
kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leirni az R betüt, mert
az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében;
akinek kés volt a szive táján s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig
csak négykézláb kuszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással
küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult.
Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes
diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sirjába
belefeküdjön. A démon mindent visszadott neki, amit az élet elvett tőle
és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet
királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörü rimeket
faragtak és a lábnélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint
Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes
levélhordó, majd a futár, aki hirt hozott a gyermekek boldogságáról, a
királyi kitüntetésről, az elveszitett nagy permegnyeréséről és a
főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nem régen seprővel vagy
cípősarokkal támadtak, hütelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak,
mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy megcsókolják a
mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.
A Démonnál.
Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly
egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz kis
fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot.
A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga
alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a balmellén.
Mikor még minden egyéni volt a földön.
A Démonnál akkor felejteni lehetett az életet.
* * *
A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan
és némán hallgatjuk a szél zugását és az égő városból a harangkongatást.
Minden baj és bánat közös lett. A nyomoruság rongyos szürével betakar,
mint a csősz az utszélen talált porontyokat.
Nincs külön bánata a grófnőnak, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott
azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás
nélkül türhette, mint a spártai fiu a róka harapását. Az volt a
leggyönyörübb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi
erdőkbe, sárga fasorokba és a revolver ólommagjára olyan betüt
véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy
letakart kalitkában és az ember hivatali pontossággal bezárhatta az
ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni;
elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a
dalszinházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni,
idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy
másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s
leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem
ismertünk és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól
féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk és lehetett dalolni,
mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.
Most vége van a maszka-bálnak.
A nemesitő főjdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják
majd az örömet is.
Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély és a szivekre
egyforma fekete kokárda van tüzve.
Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben
és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.
Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett és a
vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.
Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol
van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?
A piros hintók a kocsiszinbe vannak tolva, csak az irgalmas barát
kétkerekü kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyüjtsön a szegényeknek.
A könyek egy közös nagy tóba ömlenek és a szegény házmesterlány
legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék gyöngyeivel.
A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és
boldogtalanon.
* * *
Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu
bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.
Harmadik ősz hideg esője veri őrjitő konoksággal a katona köpenyegét;
harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott
költők Magyarországon.
Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a
mézeskalácsszivet az asztalra tenni és megeszegetni?
Beretva-élen, egyformán, mint a borena éljük a hadi-életet; vigyázva
szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra
váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet
kis amulettbe zárva hordjuk a szivünk felett, mint valamely régi
emléket.
Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása,
kihivó legénykedése és szétrugott nagybőgője?
Hol van a Démonhoz cimezett csárda, ahol mindenki királynak vagy
koldusnak képzelheti magát?
De jó volna egy napra elfelejteni a józanságot és megbolondulni!


EGY CINKOTAI POLGÁR KALANDJAI.
… Elegánciájára jellemző, hogy egyszer felvette egy barátja
finánc-ruháját s ugy fotografáltatta le magát.
(Egy pesti hetilapból.)
– Hol kel fel a nap? – kérdezte Mátyás a király.
Cinkotai kántor felelé:
– Felségednek Budán, nékem meg Cinkotán.
Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol nem kel fel
a nap.
Szegény, szerelmes, egyszerü, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik
szivük csendesitése, álmodozásuknak megvalósitása végett a cinkotai
házba utaztak, végigmentek a bünügyi regényekből jólismert udvaron,
abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamarák között, –
vittek érzelmet, szivet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát,
ifju nő bizonytalan szerelmét, – nótát, jókedvet, kis regényt: a
bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt hust, miután szerette
és megsimogatta látogatóit! – a nap nekik már nem kelt előbb, mint a
falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a „Magyarország“ kitünő
ripportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.
A bádogos alakjának, – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali
Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltünni a májusi
délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a
nőket.
A kerekfejü, köpcös, nyugodt, kiszámitott szavu, a magyar nótákat
dudolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása
megdöbbenti a legkeservesebb asszony-gyülölőket.
Talán mégis: szegény áldozatok gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen
lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a
szórakozott nappali kinszenvedésnek?
Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők, (mint egykor mutatkoznak a
legtöbb férfi életében) hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó,
kiáltás, lárma, feltünés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a
pajkos gyermekek a vizből kifogott macskakölyöknek, szakértelemmel, mint
egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek
munkája, szivverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul,
darázs-derék elpihen, kisláb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el
egy utban levő kislélek kijelölt utjáról és a boldog, gyanutlan,
tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben
vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, számitó
csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy
felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amig
a cinkotai polgár a cukor-spárgát hétszer átfonja.
Talán mégsem lehet megrögzött nőgyülölettel élni tovább és ajtófélfában
rejtőző gonosz szeg módjára elszakitani a szegény nők ékességét,
selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat;
hiszékenységüket kigunyolni; szerelmüket lealacsonyitani?
Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, sziv-kamrába
rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, biznak,
remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély
lélekzetvétellel szinezgetik a gondolatok pirostojásfestékével
koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dus, szőke vagy
barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben ugy zizegett, énekelt a fésü,
mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül
szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál
összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények,
elképzelések repültek vélük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék
halottas-kamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe
hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakaritott
pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla a cinkotai
polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott
szoknyák, napernyők, hajtük, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan
kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerü nők verses gondolatai,
szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai
büntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.
Ha egyszer vallani kezdene a nyomaveszett nőgyilkos!…
Ha egyszer csókos, dalolgató, szobalány-hazugságokra termett szája
elmondaná az éjek történetét!…
Ha felrepülne a titokzatos kárpit a zordon cinkotai ház eseményei
felett; a szerelmeken, fojtogatásokon, elhangzott dédelgető hangokon és
eltömött sikoltásokon át a közelségébe kerülnénk e szokatlan emberi
történetnek: talán nem is remegne meg kezünkben az ujság, midőn Kis Béla
magyarázatát olvasnánk.
Igy: a homályban, az elképzelhetetlen távolságban, szinte embertelen
egyedülvalóságban: titokzatos ő nekünk. És csak Darvas Róza egyszerü
szakácsnő ujjmutatása irányit a most szinte torz festmény felé, amely a
cinkotai ház kis virágos kertjét, benne a vasárnap délutáni, vasalt
ruhás szakácsnét, virágszedését, a küszöbön nyugodalmasan üldögélő
köpcös bádogost és a kerités mellől virágcsokor kötéshez és nőöléshez
való zsineget átnyujtó, negyvenkilenc esztendős, szürke bajuszos,
élemedett nyugodalmasságu, öreg napszámos Nagy Jánost ábrázolja…
Tehát ilyen volt a vasárnap délután Cinkotán?…
A nők barátja ásitva üldögél hordói között; Margit és társnői két
lépésnyire a háta mögött leforrasztott bádogban örökre hallgatnak; a
mühely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer,
felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmónika szól; a Nagy
Itcénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a
kerti-keritésnek; nyugodalmas, áhitott vasárnap délután, a Pestről
kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott
hullákon nőtt virágoktól, hogy a sirásó „szeret, nem szeret?“, a
toronyban megkondul az esti harangszó és zsineg kell a virágcsokor
megkötéséhez.
Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer
tudatlan virágokra csavarodott a kender.
* * *
Nem kell azon csodálkozni, hogy Bélát szerették a nők.
A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a
tipikus nőhóditó alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltünés
nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női
nemre.
Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak
arról, hogy a nők nem szeretik tulságosan a kiváló külsejü vagy a
geniálitás nyugtalanitó szinü köpenyegében járogató lelkületü férfiakat.
Sem a tulságos „szép“-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat,
lélekbuvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát, aki
közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget.
Alkalomadtán komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi és a bajuszkötő alatt
is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerü, hogy a
mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betüit olvashatja Béla
szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van és megérzi, mikor kell
a nótát elfujni a hölgy tiszteletére. Soha sem terhes az okoskodásával,
mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi
népdalokból idézi, mig beszélgetése hasonlatos a planéta-cédula
stilusához, amelyet kékre-pirosra festett madár huz ki a lábával.
Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a
falu tornyán tuleső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik
a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női észszel
is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős,
fegyenc-külsejü öreg házasság-szédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri
ujságban megpillantottam, az özvegy asszonyoktól birtokvásárlásra kapott
engedelmet. A fogatlan öreg néni gazdasági ismerettel, gyakran csinos és
kivánatos asszonykáknak dulta fel nyugalmát.) A megbizhatóság, amely a
cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és
családi életnek az egyszerü, szivükkel gondolkozó nők világában. Béla
kalapálása, mühelye, női hullákkal megrakott házatája ilyenformán sok
szegény leánynak, asszonynak lett álom-világa. Béla mindig nyugodt volt,
hosszu leveleket irt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott,
bizonyosan gyakran tisztálkodott és sötétkék ruházatban látogatott el
Pestre. A gondolkozó, igérő reménységgel forditotta bizalomgerjesztő
szemét a szegény nőkre és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket
biztató főbólintással hallgatta.
Hány női nevet tudott?
Hány nő bizta rá a szerelmén kivül élményeit, apró életének történeteit,
barátnőit, rokonait, szüleit?
Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, pirosszáju Béla,
amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amig a zsineget
előkészitette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az
igazságtalanságokra, a bajokra és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő
helyen meghuzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez
tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…
* * *
Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a
mestersége. Ha sirásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit.
Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.
Pest kormos levegője körül, a kikötő-városi részek rendetlenségében,
menekülők és számüzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kis
bádogosmester a háborus katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált
volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas megbizható iparoshoz illik.