Pest 1916 - 4

BUJDOSÓ
A bujdosó alakja régebbi olvasmányaim és hallomásaim nyomán regényes
ruházatban tünedezik föl, amely képzeletbeli élmény valószinüleg onnan
veszi eredetét, hogy gyermekkoromban igen sok, hosszu őszi estvékre
terjedő történeteket hallgattam öreg emberektől, koros hölgyektől, akik
emlékezésük virágkorát azon időben élték át, midőn Magyarországon
majdnem mindenki bujdosott.
A „bujdosó“ szent fogalom volt bizonyos korszakban a mostani deresfejü
nemzedék előtti időben, mikor nagyapáink nézegették a tükörben a fehér
szálakat bajuszukban, és a hölgyek fejkötőszerü, direktoár-kalapot
illesztenek fejükre, hogy hamvasodó hollófürteiket elrejtsék a
kárörvendő szemek elől.
A bujdosó holdvilág ezért éjjel járt az Ipoly partján, az udvarház
hátulsó ablakát halkan megzörgette… árvalányhaj volt homlokába huzott
kalapja mellett, Lendvay-köpenyeg vagy fekete szür burkolta alakját, a
hangjában fájdalom és csendes bánat, a kezében a szegénylegények fokosa
vagy Krudy Kálmán rövid karabélya… egy nemzet vonaglott néma
fájdalommal, a kukoricásban zsandár réz-sisakja fénylett, mély
csendesség borult az országra és a bujdosó reményt, mint a messzi
szivárványok, fojtott lelkesedést, mint az ősök által eldugott butéliák
tartalma, halk ébredezést, mint a táncoló asztalkának bolondos
arabeszküzenete hordott a tarisznyájában. A bujdosó – furcsa társadalmi
helyzeténél fogva – nem volt rossz hireknek a hordozója, Svájcból,
Párisból, Londonból kapott titokzatos hieroglifeket, az üldözött vad
csüggedését eltitkolta a vendégszerető háznép előtt és a hajnalos jövőt
festegette, mig vérdij volt a fejére kitüzve.
Rokonszenves, nemzeti figuránk, a bujdosó hazafi: évtizedekig
foglalkoztatta a magyar fantáziákat. Ezidőtájt rejtegették Rózsa
Sándort, a Bakony szegény legényeit és a kapcabetyárokat. Az
utonállóknak legendájuk támad, a félszemü B. elszökik Szabolcs
vármegyéből, hogy szegény legény lehessen a Bakonyban.
Istóriás-könyveket irnak a kor Anonymusai, kalendáriumokban fekete
paripán nyargal Sobri Jóska, a betyár-romantika sziv-világa leend az
ifjuságnak, Petőfit rejtegetik a hiszékenyek, a nádasok bünterhelt
menekültjeit, az emberkerülő pákászokat kezdik emberszámba venni,
vándorszinész énekel a kisasszony ablaka alatt. „Moháczi bácsi“ és Bizay
még komoly figurák a közéletben… Regényes, szinészkedő Magyarország, a
rossz komédiások és álmodozó honfiak hazája: gyermekkoromban hány
kalandos történetet halottam elbujdosók koráról, midőn az igaz emberek
külföldön asztalosságot tanultak, vagy egy várbörtönben pókot
szeliditettek!
* * *
Később Amerika jött divatba.
A bujdosók a tengernek veszik utjukat. Ám most nem Lendvay öreg szinész
divatja szerint van a köpenyeg vállukra vetve; váltók, csődök,
könnyelmüségek, anyagi és erkölcsi bajok, tévedések adják kezébe a
vándorbotot a nyolcvanas évek magyarjának. A hazafias bánatnak mind
kevesebb köze van az eltüntekhez. Newyork szabadságszobra integet
álmában az árvaszéki pénztárosnak, a csalárd kereskedőnek, a váltó
aláirójának, rossz társaságba került fiatalembernek. Amerikát járt
iparosok, felvidéki tótok elmondják e korban még vállalkozásos óceáni-ut
részleteit, Amerika még az igéret-földje mindazoknak, akik itthon
vétkeztek vagy boldogulni nem tudtak. Az Amerikába menekült sikkasztó,
váltóhamisitó eltünése még vezeklésnek mondható a nyolcvanas években,
sajnálják, fejüket csóválják az emberek: „milyen kedves cimbora volt…“
Bizonyos mártirium, a szenvedések enyhitő glóriája tünik fel a vétkes
magyar alakja körül, aki itthagyván barátait, nőismerőseit,
vadászkutyáját, elárverezett kis házát, dobra került birtokát, a tömlöc
elől (nem egyszer a hatóság segitségével), evőeszköz-tisztitónak,
bőgő-hordozónak, farmernek vagy aranyásónak elvitorlázik, holott azelőtt
legfeljebb annyit tudott a hasznos foglalkozások közül, hogy hogyan
lehet énekelve leereszteni pohár bort a gégén. Kártyaveszteség miatt a
grófok, csalódott szerelemből kifolyólag a regényes vidéki urak,
rangjuktól megfosztott tisztek, de a lopók és félkézkalmárok is
Amerikába bujdostak. A nyolcvanas években a megszökés még mindig érdekes
cselekedet volt és ha évek multán levél jött a Gulyás-utcából,
könybeborult szemmel olvasták a kifosztott rokonok, megcsalt jóbarátok.
Nagyon életre való elem volt, amely már ezidőtájt sem választotta uj
hazájának a verejtékes munkáju ujvilágot, hanem itthoni dolgai
végeztével kalandornak szállt ki Párisba vagy Monte-Carloba. Öreg
cigányprimások, tanulmányutas fiatalemberek, nyugtalan hirlapirók
gyakran hoznak hirt a francia földre szakadt véreinkről. Az irigyelt,
babonás hirü Párisban lakhatni, mindig a nagyopera páholyában
üldögélhetni, a ligetben lovagolhatni: ezért már nem borultak könyárba
az itthonmaradottak szemei… Közönséges büvészetnek vélik azt a
cselekedetet, amelynek vezekléseért még Newyorkig sem kell a hajót
füteni.
* * *
Manapság a bujdosó arcképe már nem csupán a vidéki szalónok,
fénykép-albumainak rejtett titka, hanem rendőrségi eszköz. A bujdosás,
az eltünés senkit sem emel tekintélyben, ellenben tettre buzditja a
nyomozó hatóságot. Egy-egy nevezetesebb sikkasztó, váltóhamisitó,
postacsaló nyomában nem mozdul meg annyira a szánalom érzete az emberi
szivekben, mint a régi jóidőkben. Azt mondhatni, hogy mindenki
segitségére van az igazságszolgáltatásnak a bünös menekülő
kézrekeritésében. Ezért mind ritkábban tünik el végképpen a tévedt ember
lábnyoma a világ nagyországutján. Határszéleken, kikötőkben, kis
szállodákban, vonatok fülkéiben szemek figyelnek és már akkor is
megérintette a rendőr keze a bujdosó vállát, midőn az teljes
biztonságban érezte magát. A bünösök tisztában vannak a „kiadatási
eljárás“ furfangosságával, a rendőrségek hálózatával, a telegráf-drótok
gyorsaságával. A menekülő vétkesnek nem lehet a legelső vonatra
felugrani a keleti pályaudvaron, hogy nyomot tévesszen. A régi időben
álszakállok, parókák, rejtett külvárosi odvak maholnap csak a
regényekben olvashatók. Kis és nagy tolvajok jól tudják, hogy csoda
révén menekülhetnek meg csupán és az álomtalan bujdosás helyett nem
egyszer önmagukat adják át a nyomozó hatóságnak.
Kecskeméti Viktor – e félig-meddig legendává lett magyar ifju, –
bizonyosan valamely oly egyszerü, szinte paraszti fogásnak köszönhette
sikerült eltünését, amely a nyomozó hatóságnak tán eszébe sem jutott.
Egy régebbi rendőrtiszt emlékezete szerint: Kecskeméti, bünügyi
regények, reporter-fantáziák évekig kisértő alakja, nyugodtan átutazott
a prágerhofi vasuti állomáson. Látták, megállapitották, hogy felszállott
a trieszti vonatra. Ámde a pesti rendőrség akkoriban még nem tudta, hogy
Prágerhof csupán egy vasuti állomás és nem valami nagy város, ahol nincs
városi rendőrkapitányság, ahová a sürgönyt cimezték. Mig a pesti
rendőrök telegrammjával a nem létező prágerhofi rendőrkapitányságot
keresik, Kecskeméti nyugodtan átkel az állomáson és eltünik Olaszország
felé.
Lehet, hogy igy volt, aki szeret hitelt adni az élet egyszerü
történeteinek, az szivesen elhiszi e megérthető menekülést. A
tapasztalatlan ifju városi hivatalnok olyan utat választ a bujósdiban,
amelynek állomásait a vasuti menetrend-könyvben megtalálja. Talán még
nem is olvasta a detektiv-regényeket, ahol robogó vonatokról ugranak le
a bünös emberek, vitorláznak, háztetőn járnak, hogy végül teljes
biztonsággal a detektiv karjai közé fussanak. A mozifilm
titkosrendőrszenzációja, e modern betyár-romantika meg csupán egy
király-utcai kis kávéházban volt a törzsvendégek mulattatója. Kecskeméti
Viktor tehát itt sem tanulhatta meg a browning rendszerét és elszánt
szinészek ugrándozását.
Különös bünügyi rejtély maradt eltünése, amelyről az öreg detektivek még
sokáig beszélgetnek a fiatal kezdőknek. Sikkasztók álma, megfogott lopók
börtönbeli elgondolkozása, bünös hajlamu ifjak példázata maradt a
joghallgató, mert utja a negyedmillióval jól sikerült.
* * *
A mostani lapok rendőri eseménye, – amely békés időben mindenesetre sok
külföldi hirlapirót és kiváncsit csalogatott volna Cinkotára, – a
bádogos: kezd Kecskeméti Viktorhoz hasonlitani. A bádogos büne
tagadhatatlanul szenzációsabb, hátborzongtató, kisérteties: korunkban
is, mikor a halál vacsorázik asztalunknál és lekaszált sarju módjára
hull az emberiség. A bádoghordók a legprimitivebb és legfinomabb
lelkeket egyformán érdeklik, a herceg és a foltozó-varga mohón keresi
ujságjában a legfrisebb hireket, türelmetlenül mulnak a napok… a kalap
alá rejtett arcokban Kiss Béla vonásait keresi a járókelő… és Nagy János
konokul hallgat, (ha már legalább hazudott volna valamit!)… husz év
előtt nyomaveszett öregasszonyokat, bolond fejjel elkóborolt
szerencsétleneket keresnek a cinkotai bádogokban… és még senki sem tudja
él-e, meghalt-e Kiss Béla, az események néma hőse, akinek titokzatos
hordói egy bizonyos ideig a világháboru izgalmait is háttérbe
szoritották!
Hol van a bádogos?
Elesett a csatában, meghalt a kórházban, bujdosik Szerbiában, Győrben
vagy Budapesten?… Hol van e titkos, nagybajuszu katona, akinek egyszerü
cselekedetei, jámbornak látszó tettei most, büne napfényre kerülésével
mind titokzatosságok lettek. Kapufélfánál való fütyörészgetése: az ördög
nótája, Valjevói rabsága a bujdosó bünös öntudatos elrejtőzése. A tifusz
nyulik el sárgán a szomszédjában és ő talán kicseréli a halott
fejcéduláját a magáéval. Uttalan Szerbiában, sárban, vérben gázol a
bádogos, egy világháboru szinjátéka zeng körülötte, de ő már gondosan
takargatja lábnyomait, mert tudja, hogy 1916. májusában a hordókat
megtalálják Pestmegyében. Idegen, ellenséges földön, szerb
nyomoruságban, hullák, rombadőlt katonák, feldult lelkek között
rejtegeti sunyi, kerek fejét a bokor alá, kis sertésszemével előrelátóan
hunyorit, menekül, nyomot veszit… Szinte lehetetlen, hogy a halálnak e
jóismerőse, hüséges, megbizható szolgája e gyakorlott sirásó mindennapi,
katona-halállal távozott volna el az élők sorából. Még sokáig kisért
majd rejtelmes alakja. Nem is illik e titkok közé a bádogos eleven,
rendőrkézzel megfogott figurája. Müvészibb, ha köddé, párává,
emlékezetté válik.


18 ÉVES MAGYAROK, EGYKOR ÉS NAPJAINKBAN
Vajjon mi történt a szépséges Kurz kisasszonyokkal, akiknek Késmárkon a
diákok örök hüséget esküdtek?
Álomtalan éjszakákon, midőn nem álmodom égő házzal, fantasztikusan
lángbaborult folyosókkal, szivembe nyomuló késekkel, szemrehányó
arculatu halottakkal: néha a Kurz-kisasszonyok is meglátogatnak,
éjfélnek multával, fehér lenruhában, amint a másvilágról szokás
visszatérni, (pedig talán komoly homloku, aggodalmas szemü,
munkástenyerü asszonyok ők azóta,) naplementearcukon a szepesi folyók
esti szine játszik, a hajuk kék, mint a fenyves erdő a messzi
hegyoldalon, rozsvirágszinü a nyakuk és jószagu, mint szeptemberben a
fensik a Tátra alatt, a válluk fehérlik, mint a hegyszakadékban az
örökhó. Jönnek, meglátogatnak, hárman meghajolnak karbafogózva, mint
kora őszi és tavaszi estéken jártak Thököly tornya körül és annyi himpor
sem hullik le köntösükről, mint az éji lepke szárnyáról, mídőn
tovatünnek.
Ők a diákok menyasszonyai voltak azon időben, midőn a Méze-féle serház
kertjében párbajokat vivtak érettük szakállas, embernyi tanulók, akik a
késmárki liceumba jöttek jóvátenni mindazt, amit más tanintézetekben
vétettek vagy elmulasztottak. Kicsapott és kóbor diákok menhelye volt a
liceum; ha kellő helyen felütöd a lapot, „hőstettei még emlékbe állnak
Vérynél.“
S ezidőtáj (sok évtized előtt,) e szakállas, meglett férfiak, alföldi
gazdák, könyvundorban vagy tehetségtelenségben leledző jómódu családból
való ifjak, – Magyarországon az intelligencia fokmérője e korban az
érettségi bizonyitvány volt, – fehér sisakot viseltek fejükön, mint
Stanley, a londoni hirlapiró, rövid, vastag, zsebredugható sétapálcát,
mint a bécsi gigerlik, vastag, fekete szivart tartottak a foguk között,
borbélyhoz és serházba jártak, becsületszóra kártyáztak, érettségi
vizsga után párbajt vivtak, telegrafáltak, regényeket olvastak,
kéteshirü házakban megverték a kémkedő pedellust, akit e dicső
korszakban Kacskának hivtak, szerenádot rendeztek a Kurz-kisasszonyok
ablaka alatt, nem egyszer zsongó, álmodozó szivvel, mélázó kedvvel,
vándorfecske módjára visszatéregető gondolattal hagyták el a régi
várost, ahol véleményük szerint legboldogabb éveiket élték…
Szeptemberben uj diákok jöttek Késmárkra, nagyobb szakálluak,
vállasabbak, tapasztaltabbak, Kurz-kisasszonyék sóhajtva kötötték át kék
szalaggal a régi gavallér leveleit és bodros hajuk ismét meglibbent az
esti szélben a Thököly ur tornya körül. (Anna, mint egy fejedelemnő,
Vilma fehér báli cipőben meghalt egy tavaszon, Nina jobban ismerte az
érettségi vizsga tananyagát, mint a professzorok, mert mindig együtt
készült a diákjaival.)
Stanley hirlaptudósitó után más kalapok, uj dalok, uj regények, frissen
meszelt házak és talán más alaku felhők keletkeztek Késmárkon. Jelenleg
bizonyosan az a divat, hogy az érettségiző diákok vitézségi éremmel a
mellükön, esetleg mankóra támaszkodva, piros huszárnadrágban vagy
esőverte csukaszürkében foglalnak helyet a szük iskolai padban. Ah, ha
ezt az időt megérhették volna az ambiciózus Kurz-kisszasszonyok! Ámbátor
a hölgyi szivek fennen dobognak manapság is Késmárkon és Budapesten a
katonaviselt vagy szabadságolt katonasorban lévő diákok iránt. Csupán a
lelkes Kurz-kisasszonyok késtek el.
* * *
Az uj generációról, amely most katonakorában, tüzvonalból vagy
kaszárnyából visszatérve tanul könyvei felett a harminc egy nehány napos
szabadságban, könnyen megállapitható: hogy különb, életrevalóbb és
nemesebb nemzedék leend, mint sok előtte való. Némi fantáziával a
szabadságharckorabeli fiukat lehetne a maiakhoz hasonlitani, akik az
iskolát elhagyva, elmentek önként a sereggel. Milyen nagyszerü, páratlan
generáció volt az, amely az uj Magyarországot 48 után épiteni kezdte.
Csupa kiváló férfiak, akik a szabadságharcban dobosok, közkatonák,
tisztek lettek, akik várbörtönökben ültek, akik a nemzet fájdalmát,
szenvedését még átérzik, átviselik, mint a költő, aki hazája sorsán
borong! E megtört, de végleg meg nem ölt generáció, az emlékekkel,
árnyakkal, csalfa szivárványokkal, tulzó reményekkel, halhatatlan
álmokkal rendelkező nemzedék tartotta fenn továbbá is a nemzet
életerejét, kitartását, álmaihoz való hüségét. A megközelithetetlen
hazafiak, akik a nemzet bánatos időszakában szenvednek, mint lázbetegek,
a krizis mulásával erőteljesebben, elszántabban állnak talpra. A
fájdalmak, kinszenvedések méhkasai lettek az egykori dobosok,
veres-sipkások, amint a nemzeti háboru dörgött felettük és a menydörgés
mind messzebbről hangzott az elnémult pusztaság távolságából. Ekkor
támadnak és a magyar életben láncszemet alkotnak: a multakhoz
csökönyösen ragaszkodó táblabirák, az engesztelhetetlenek, a szivósak, a
meg nem alkuvók, az érckeménységüek vadmagyarok és konok literátorok,
nemzettudósok és szentéletü politikusok. A csapások, a sorsfordulatok, a
nemzeti szerencsétlenségek nem csüggesztették csak azokat, akik mindig
csüggedtek. A magyarság zöme, disze, virága, a negyvennyolcadiki ifjuság
várt, remélt, bizott, csillagot várt a borus horizonton. Egy bánatban,
keservben megedződött, tüzet, kolerát és belviszályt átszenvedett,
nyomoruságot, vesztett csatát, zászló lehanyatlását megélt férfiakból
álló generációt szült a szabadságharc. E korból tündöklő jellemü
hazafiakra tekinthet vissza a borongó emlékezet. Mintha minden magyar
intelligens férfi egyenkint képviselné nemzetét. A politikusok megannyi
égig növekedő fantasztikumok; a hazatérő számüzöttek imádott
regényhősök; a kor érzelmeit olykor a haldoklóhoz járó pap
csengetyüjével jelző, máskor hordó tetején kurjantó kortes hangján
beszélő, időbeli költök a nemzeti bálványozás figurái. Egy nagy teátrum
Magyarország, ahol mindenki Hamlet királyfi vagy Bánk bán szerepét
játssza, meggyőződésből, tüzvészben acélosodottan, büszkeségből és
hüségből. – Ezek a férfiak a szabadságharcban eltöltött éveik után
nőttek csaknem akkora nagyságra, hogy még sokáig érintik homlokukkal a
magyar égboltozatot.
* * *
Szokatlan megpróbáltatásnak alávetetett ifju generáció vizsgázik most a
pesti Barcsay-utcai gimnáziumban és szerte a magyar tanintézetekben. A
sarkantyus, bakkancsos, nem egyszer már háborut érzett ifju katonák,
akik a tanuló-termeket megtöltik, az életnek, világnak, emberi sorsnak
oly különös ismeretével, megtapasztalásával fognak majd hozzá a háboru
után következő élethez, amelyről a legnagyobb szakállu késmárki diáknak
sem volt fogalma.
Elmuló ifjuságuk ez akácvirág-szagos juniusa remélhetőleg felejthetetlen
marad. (Ha elfelejtenék, eszükbe juttatnák az öreg népfelkelők, akik
bizonyosan életük végeig nem beszélnek egyébről, mint katonáskodásuk
élményeiről.)
E májusnak ifjusága, amely lelkének hamvasságát, harctéri napsütötte
arcának pirját, széles, vitézkedő kedvét áldozza azért, hogy a
könyveivel, elmult tanulmányaival, polgári jövendőjével kontaktusban
maradjon, tanul, vizsgázik és egy korhadt iskolai rend értelmében
„érettségizik“: e májusi fiuk nyitott szemmel látják majd mindazt
későbbi években, ami körülöttük, velük most történik, mint általában az
ember az elmult dolgokra nézve teheti a legjobb megfigyeléseket.
A hadi-érettségi kis katonái későbbi évekből visszanézve: látni fogják
nemzetük határtalan önfeláldozását, amellyel a hosszu háborut
lankadatlan kitartással, csüggedés és viszálykodás nélkül vivta. Ifju
szivük felejthetetlen emlékei közé iródnak az esztendő eseményei és
eredményei, amely emlékek majd irányt és meggyőződést adnak
bekövetkezendő férfi-életüknek. A magyarság, amely e háboru előtt tünő
délibáb volt a Kárpát felett lebegő horizontban, a magyar eszme, a
magyar virtus és magyar erő lángoszlopként világit utánuk életükben ez
évek emlékeiből. Az egykor multtá váló jelen sziklafalként emelkedik ki
a folytatólagos élet hullámos tengeréből és a sziklafalról nem moshatják
le az idők vizei a betüket, amelyek a magyarság hősi tetteit ez évekből
megörökitik. Hungária alakja, (amelyet egy másik nemzedék már csaknem
szürkülő, vénülő, rongyosodó asszonyságnak képzelt,) az ő szivük kincses
látományai között ismét nemes homlokán viseli a tüneményszerü ragyogást,
amely a magyar lélek mélyeiről veszi eredetét, mint keleten a közelgő
napkorong ragyogásával elárasztja a szürkület ólomszinü fellegeit. A
magyar katonák harci éneke, öreg népfelkelők fáradhatatlansága,
bajusztalan ifjak csodálatos szivóssága, a nemzet egységes, szinte
ünnepélyes hadbaszállása, majd egykori, későbbi években elgondolkozásra
ihleti a fejeket, amelyekben most csak az ifjuság és tankönyvek
májusillatu gondolatai bolyonganak. Az ő élettapasztalatuk, elérkező
férfiasságuk, háboruban elmult gyöngéd ifjuságuk: egy olyan magyar
nemzet létezéséről tud, amelyhez hasonlatos nagyszerü magyarság még
legnagyobb királyaink alatt sem lakott e buzaföldes rónákon. Ők ismerni
fogják e nemzet erejét, isteni önfeláldozását és nagyrahivatottságát,
amelyet már csaknem elfelejtettünk.
A velük szálladozó gyermekkori álmok – (a régebbi magyarok tünékeny
szitakötők zörgését hallották a fülük mellett,) – őket az élet
hosszadalmasságába elkisérő ifjukori ábrándok: magyar katonák el nem
fogyó dalait, magyar anyák kiapadhatatlan könnyeit, csüggedetlen vének
biztató kiáltását és az egész nemzetnek fanatikus, jövőjében való hitét
jelentik. Ez esztendők emlékezetei vezérlik jövendőjüket. Bizonyosan nem
a keresztutra, hanem az egyenesen, égbe vezető ösvényre, ahol a
magyarság megdicsőülését képzelik a fantáziák.
Be szép lesz egykor Magyarország!


UJHOLD.
– Kegyed szomoru és hallgatag, – mondta hölgyem, – pedig én a tenger és
a hold rokona vagyok. – Igy szólt s ezután nemsokára a faképnél hagyott,
mert még mindig nem tudtam mit sem szólani, bár előkelő rokonságával
dicsekedett.
Ezután a holdat néztem, – ujhold volt, érdekes, sejtelmes, felleges,
mint a közelgő tavasza az égitestnek, – valamint a fák között egyhangu
nótáját dudoló éji szél hangjait figyeltem. Az éjjeli természet
furcsaságai mindig megigéznek. A nappali pipacsok vajjon mit csinálnak
most a leereszkedett sötétségben? Szarkalábak, buzavirágok mikor
alusznak, hisz reggelre nyilnak, tehát éjszaka dolgoznak? És a buza,
rozs és fenyőfák növését miért nem hallani? Talán azért tutul az éji
szél a tájon, hogy a növények éjszakai hangjai örökké titokban
maradjanak az emberek előtt?
* * *
Juniusi éjben, ujholddal az égen, szélhirnök felhőrongyokkal a
horizonton, vagy messziségben figyelő csillagszemek alatt, elsuhanó
hölgyem a távolból visszakiáltja, (mintha egy ős-leány énekelne a fák
alatt):
– Pedig én a hold és a tenger rokona vagyok.
A holdra nézek, felhőn át fémlik, mint egy álombeli leányarc, amelyet
eltakar az álomvilág csodálatos füstje, az éj a távolban sóhajt, mintha
egy uj, nagy fenyőfa vagy tölgy született volna most e pillanatban a
föld kérge alól, az esős levegő oly harmatos körülöttem, mint a
gyermekszülés után az anyák ajka… juniusi éj, mondd nekem, a hold, a
tenger és a nő valóban testvérek e nagy midenségben, hol mindnyájan
rokonok vagyunk, ásványok, halak, gyikok és emberek?
* * *
Álmoskönyvek és tudósok régi-régi talánya a nő holddal való atyafisága.
Legutóbb, mint egy orvosi ujságban olvassuk, a német statisztikusok
gyüjtötték össze a háboru alatt a nők holdváltozásinak dátumait.
A pontos adatok alapján e szivós németek ceruzával a kezükben
kiszámitották, hogy milyen nemü leend az ujszülött, midőn az egynapos
szabadságra otthont járt német katona visszatér a szaloniki-frontra.
A németekkel nem lehet tréfálni.
A statisztikusok félelmetes pontossággal dolgoznak. Mintha azért volna a
rengeteg német a világon, hogy a ceruzával, az arabs-számjegygyel vagy a
logaritmussal feljegyezzen minden életnyilvánulást, amely a világon
történik.
Már tudják, hogy hány szárnymozdulatot tesz a fecske egy perc alatt,
ismerik a földet, a vizet, a levegőt, statisztika van a katona lépteinek
számáról, a betegségről, halálról, részegségről, a varga és a takács
életkoráról, a gyermekekről, a sermennyiségről, amelyet egy német polgár
elfogyaszt, a balesetről, a montecarlói birodalmi öngyilkosokról… a
statisztika, mint egy ijesztő szürke torony álldogál a harcoló német
katona háta mögött és a láthatatlan gépezet feljegyzi, hányszor jut
eszébe császárja, felesége, gyermeke… most végre az otthonmaradt nőkre
került a sor, orvosok, szülésznők, rendőrségek dolgoztak együtt, amig a
német anyák holdfordulásaiból előállott az az impozáns, megdöbbentő
részletességü statisztika, amelynek alapján a tudósok most a születendő
gyermek nemét kivánják megállapitani.
Sőt a félelmetes német statisztika tud arról az el-elenyésző kis
percentről a nők között, akik hütlenségbe keveredtek, mondhatom büszkék
lehetnek a német férfiak az asszonyok hüségére.
Az orvos-ujság, amely utolsó számában e háborus statisztikával
foglalkozik, a hold fordulásával egyenes kontaktusba hozza az uj, kis
német fiuk és lányok születését.
Ujholdkor a statisztika érzékeny mérlege a fiuk tömeges születését
jelzi, mig holdfogytával a kisleányok érkeznek Németországba a lekek
országutján. Ha negyedrésze igaz annak, amit a statisztikai táblázat
szemléltetőn mutat, (pedig a németek e száraz és nagyfontosságu
tudományt legjobban értik,) körülbelül eldőlt az álmoskönyvek, fanatikus
tudósok, javasasszonyok problémája: a világra jövendő gyermek nemét
lehet szabályozni.
Ha a végtelen szenvedés, amelyet a háboru mért a nemzetekre, csupán
ezzel az embertani eredménynyel végződne, (amelyet állitólag a háborus
katonák hazatérése következtében fedezett fel a német tudomány): akkor
gyümölcse volna a fájdalomnak, könynek, vérnek, rombadőlt vagyonnak.
* * *
A falanszter közeledésével bizonyosan még elviselhetetlenebb leend a
lét, amelyet feledtetni minden időkben a szerelem volt hivatva.
A szerelem, akinek a holdhoz mindig nagy köze volt, különösen a hold
leányai révén, gyanutlanul szálladozott az emberek és tengerek felett.
Bizonyosan nem sejtette az égi tünemény, hogy szárnycsapásait egy szürke
német jegyzőkönyvecskébe irja, midőn gyanutlanul visszaszállott az
elhagyott fészekbe.
Repült a szerelem és a hold jóakarattal kisérte utjában, (mintha a
tenger dagálya és apálya és a szerelem éjjeli őre volna a hideg
csillagtest, mig a verejtékes munka zsarnoka, a napkorong felváltotta
andalgó őrhelyén és kinyujtotta a munkafelügyelő hosszu korbácsát a föld
felett,) gyanutlanul, tudatlanul, látszólag céltalanul repkedett az égi
madár az emberi szivekből ki az éjbe, talán csak a bolondos pipacsok,
jószagu buzák, hetyke szarkalábak tudták (magukkal hozván a mindenségből
ez öntudatot,) hogy miért szereti a szerelem május és junius havát.
De tudta a gyümölcsérlő, illatos ősz is a magáét rozsdavörös
tájképeivel, merengő fellegeivel, elhalkult folyóival.
Télnek dunyhás hóesése, betemetett háztetője, hosszu estvéje és
elcsendesült élete ismét csak közelebb hozta a lobogó vérü sziveket,
hogy a szerelem csikorgó januáriusban is meleg fészket leljen az emberi
képzeletben.
Magyarországon, a lakosság tulnyomó részének életmódja folytán az „őszi“
és a „téli“ gyerekek voltak többségben azon gyarló statisztikák szerint,
amelyet a Kis tükörben közöltek eleink.
A nyári évszak a munkaideje volt hazánkban, megfeszitett erők, izmok, az
elernyedt gondolatok csupán a mezei munkában lelnek kielégülést.
A szerelem pacsirtái szántanak ugyan a buzaföldek felett, de józan,
dolgos népünk, pitymalattal aratásba kezdő, a setétség beálltáig kaszáló
magyarok legfeljebb arra vigyázott, hogy sarlójával fel ne durja a
pacsirta fészkét, egyébként a verejtékét törölte homlokáról és gyorsan
aludt a kereszt tövében.
Született a gyerek, amint Isten rendelte, őszre vagy tavaszra és a
gondviselés kiszámithatatlanságában megnyugodva vette népünk a
leány-áldást vagy a fiu-gyümölcsöt. Nagy háboruk után, mondják a
históriás könyvek, bőségesebb volt a fiutermés, mert a királynak katona
kellett a régiek helyére. Békés időben elszaporodnak a nők, aminthogy
mostanában elsokasodtak a világon, hogy szegényeknek maguknak kellett
már a kenyeret megkeresni, nem győzte a férfikar. A gyerek, az
Isten-áldás a mindenható szerelemben termett, mint a buza
Magyarországon. Legfeljebb ott sopánkodnak a fiugyermekért, ahol csupa
lány vagyon. Amig az anyák késői életükben, nem egyszer ötven esztendős
korukban, megérlelik a várva-várt gyümölcsöt. Boldog Magyarország, itt
sohase panaszkodott senki a gyerektermés ellen. Öt, hat, tiz gyereket
nevelt fel egy magyar anya, vegyesen fiut és leányt…
Vajjon hogy lesz ezután, miután a németek beleavatkoznak az uristen
dolgába?
* * *
Az Ujhold már a fenyőerdőhöz ért, a hátam mögött megszólalt egy madár
is, pedig még setét van és az órámon hármat mutat a foszforos mutató.
Csak egyet-kettőt szólott a madár, álmából ébredt fel, mint a rossz
gyerek. A juniusi mezők felett halovány fátyol lebeg, mint a viznek,
sóhajnak, verejtéknek, álomnak a lepedője, amely alatt üditő álmát
hajnalban a mezőség, mi után a buzák, rozsok, vadfüvek, pipacsok egész
éjjel a kalandvadász szél hazudozását, udvarlását hallgatták, éjfélután
megadták, duruzsolva kért csókot, mire a vándor legény hajnal előtt
utrakelt a tájról. – A hold elment. Valahol messze a tengeren itt csend
van. A hold leányai aludni tértek.


MÉZESKALÁCS.
A régi szép Magyarországról való álmok mindinkább eltávolodnak a
szemhatáron a mai nemzedék elől. Könyvek, feljegyzések, hagyományok
anyaga leend régi magyar életünk, mint a csodaszarvas története. Az
utánunk következő generáció már csak vidám vagy szomoru anekdótákból
ismeri honunk azon nevezetes állapotát, amelynek egy szakaszát a háboru
előtt még átéltük. Milyen volt apáink élete, konzervativ politikánk, a
magyar föld vándorlása, a középosztály kialakulása (és szenvedése a
háboru alatt,) furcsa, ősi szokásaink, nyugodalmas, alvó telünk, dalos
nyarunk, aratásunk, szüretünk, bohókás ünnepnapjaink és olykori
elkomolyodásunk… Elmerül a multba a régi Magyarország, mint a legendás
sziget, amely az óriáshal hátán alakult. A Vas Gereben Magyarországa,
Jókai és Mikszáth alakjai, az angol gentry fogalmát nem értő és utánzó