Pest 1916 - 6

piroslanak a deszkabódén, mint a csalogató lámpa az elhagyott
utcácskában, a nyárfák bübájt, felejtést vagy édeskés emlékezést zugnak
a telepen, a rigó csufolódva kiált rá a park képzelgő urhölgyeire,
korábban jön az este és mind hosszabb az árnyék a láthatatlan
vándoruton: ő már elrepült innen, a vénasszony felgyujthatja a falut. –
Unott kézmozdulatu, megvető és érdemtelenül csüggedt álmodozásu barátom,
mit szólsz e kis hősnőhöz, aki nem volt kiváncsi már arra sem, hogy a
fürdőház hasadékán át a fürdőző X-nét mily ábrándok és illatok veszik
körül?
* * *
Még csak három óra, a napkorong a keleti grófság felett látható, a
hajnali madárka nedvesen gunnyaszt a lombok között, a fogyó hold, mint
egy halott gyermek fotografiája uszik az emlékezésben, a Balaton ugy
vergődik, mint egy hitvesgyilkos lelkiismeret vagy az őrült tornász, aki
a Nap és Hold között lengő trapézon a világmindenség mulattatására heves
testgyakorlati munkát végez.
A tónak sajátságos esztendeje van. Kiismerhetetlen földalatti erők
nyujtóztak nagyot medrében, a föld belsejébe rejtett vizek találták meg
az összekötő utat testvérükhöz, örök setétségben élő földalatti
folyamok, mint a ternót nyert szegény csizmadiáék, törve, zuzva,
harsogva törekedtek fel napfénytelen életükből a Balaton tükörlapjába;
soha sem tudott vizek jöttek fel a tóból hemperegni a husvéti
napsugárban; a mélyben jéghideg hullámok, mint zordon szivek váratlan
megenyhülése, terültek a föld szinére, hogy a mesebeli Hold néhány
ezüstpénzt vessen kalapjukba királyi kocsikázásából; rejtett forrásokból
törtető évezredes rabságba zárt viztömeg; valahol, az ezeregyéjszakai
barlangban letelt ideje egy sziklává varázsolt igazhitünek, a néma
kisértet megfordult sarkán és a háta mögött felszabadult sok milliárd
kis vizcsepp, amelyek a gonosz szellemet okolták örömtelen életükért.
A tó megnövekedett és rohanva ment régi ellenségei, a somogyi és zalai
partok ellen, ahonnan mindig alamuszi módjára hallgatá a kis falusi
tornyok esti harangozását és boszut forralt a harangozóra, aki aludni
hivja ismerőseit, a halászokat és a mosónők fehér lába kilépked a
partra. A legnagyobb magyar álmodozó, szüzleányok csalogatója, nóták és
regék kéklő, merengő hőse letette az álarcot: duhaj, verekedő kedvvel
ment neki jámbor őreinek, furulyaszóra meg halásznótára figyelmező
lankás partoknak. És vadsága nem csillapult, viharos és mogorva a kedve
korai tavasz óta, mintha orgyilkosságon törné a fejét; hajnalonkint
cimborájával, a déli széllel tombolva verdesik a mestergerendát, mint
bekeritett szegénylegények, akiknek utja a siralomházba vezet; kesergő
és érzékeny emberi indulatot megsemmisitő zugással vágódnak a partnak a
hajnali hullámok, mintha mindenkire véglegesen megharagudtak volna, aki
eddig szelid szőkeségüket, tudatlanságukat, ábrándvilágukat magasztalta;
ő tavasz óta a küzdelmes betyáréletet választotta pályának, a balatoni
főmérnök, e fáradhatatlan csendbiztos üzi motoros hajóján, ha valamerre
csinyt követ el… Kisfaludy és Jókai Balatonja egy könyvtári emlék,
amelyet régi csendes estén a tüz előtt olvastunk.
* * *
Három óra.
Tajtékos, fehér, szellemjárta magányban, viharos parton, lábnyomok
felett megállok a nedves homokban. Sehol egyetlen ébren lévő lélek, a
szél most azokat a nótáit játssza, amelyeket a zenész szokott önmagának
gordonkázni, a hullám a maga mulatságára ugrik házmagasságut. Ez
elhagyott, viharos hajnalon a lábnyom felett csodálkozva állok. Egy nő
járt erre, kis cipője nyoma a viz felől közeleg és ingadozva,
meg-megállva vezet el a viztől… Hová vajjon? A Szentmihály-lovának
irányába, ahol estve az öngyilkosság történt.
Talán a szegény kis leány is megijedt a mérges viztől, midőn utolsó
utjára indult. A forgópisztolyt választotta a zord hullám helyett,
amelyben megnyugvást nem mert remélni.


ANNA-BÁL.
Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomraméltók a hiu,
előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják
piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma
hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a
szomoruságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szivja
cigarettáját a hátulsó kapunál és arra gondol, hogy mit ir a hirlapiró,
a kis sugó ujult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra
vár és az előkelősdi unottak már elhagyják a szinházat… Mindig sajnálom
őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat forditanak a
szegény szinészleánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez,
a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kiséri a taktust és a
nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hivővé, ábrándossá válik,
amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az
alapon merészel a hisztrió orditani, a hősnő házasságtörést elkövetni,
Csortos fehérnadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet
vetni, Csillag Teréz nagyot kacagni és szép Acél Ilonka mélyen kivágott
ruhában mutatkozni… a szinház-üzlet ábécéje: az illuziók, a
szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő
varázsa. Ezt a varázs-övet törik át a páholyok koránkelői, akik
előkelően eltávoznak az utolsó felvonás elől. (Én mindig végigvárom az
előadást és gyönyörködöm a lelkes, hivő szinészekben, akik hálásan
köszönik a tapsot, holott csupa emberi hátakat láthatnak maguk előtt a
deszkákról, a kárpit szárnya mögött vadul rohanó diszitőmunkások
rángatják a kanapét, amelyen az imént Márkus asszony meghalt, a tüzoltó
már hátrafont kézzel sétál, holott kipirultan verdesi tenyerét még a
karzat és tolongani nem szerető kényelmes nézők csendesen üldögélnek. A
csillárok alatt az elhangzott szép szavak és elgondolások vergődnek,
mint eltévedt lepkék, halkan száll szivükre a látott történet virágpora,
a kétség és hitetlenség messze zug, mint elhagyott szobában a dongó, a
szinésznő szép lába, a tenor barettja, a karmester groteszk mozdulata
vibrál a szemünk előtt… odakünn pedig, az előretolongók már érzik a
valóságos élet szagát, kapják a verést, mint karácsony után a gyermekek,
sivár józansággal nézik a tócsában a lámpafényt, mint a táncos,
diszöltönyös násznagy, midőn a lakodalomnak végérvényesen vége van… csak
az álomlátók és a gyermekek hagyják el nehéz szivvel a dalcsarnok
falait; félelmetes, hogy odakünn az utcán kemény kalapban járnak az
emberek!
Ám a mostani nagy szinjáték utolsó felvonása elől nem távozhatik el a
legunottabb páholybérlő sem.
* * *
A tavon, ahol egy csónakot hajtok, mint valamely mult századbeli
balatoni gavallér, aki bánatot, csalódást, a „nemzet bárójának“
fáraó-bankját, a nem sikerült éji zenét és a hölgy hütelenségét ment
felejteni a viz közepére, mennydörgés hallatszik. Az ég tiszta, a viz
elaludt, a szundikáló hegyek csaknem belebólintanak a Balatonba és a
mennydörgés ismétlődik. Egy tüzérségi gyakorlótér van valamerre, ott
próbálják meg az uj ágyukat. A tompa dörrenés, amely a szelidséget,
békét és jóizü emlékezést lehelő dombok mögött fehangzik, jelenti, hogy
a szemhatáron túl még mindig a vasszekeres hadiélet dörög tova gigászi
kerekeken és az országutról vaskeztyüs lovagok félreparancsolják a
jámbor vásárosok tulipán-ládás kocsijait, a mozgó komédiásházakat és az
enyhe batárokat, amelyekben széplelkü férfiak és nemesszivü honleányok
utaztak az Anna-bálra; az alkonyodó tó, Tátika felett az öreg Kisfaludy
pipafüstje módjára kanyargó bárányfelhő, badacsonyi álom-ut, tihanyi
regés visszhang, füben heverésző pásztorgyerek, siófoki dáma, füredi
öreg pap, a kiáltó sirály és a Balaton emlékezetes és felejthetetlen
mélasága: minden csak egy andalitó szinház szinpada, ahol a kedves és
kedvetlen figurák közül azokat látjuk meg, akiket a szinpadról szeretünk
vagy félünk: gyermekkorunkban a lengő, pirosbajuszu kómikust, később a
dráma érzékeny szendéjét vagy tömött, izes primadonnáját, ferdearcu
intrikust, a Három testőr fontoskodó, bárgyu hirlapiróját, minden csak
egy kis szinpad, amelyen a háboruelőtti, valóságos és mégis réginek
tetsző magyar életnek egy kis részét ujra láthatjuk. Mint öregember
emlékezésében a letünt ifjuság: alig elviselhető korunkban oly gyengéd
az idei balatoni nyár. – A hegyek mögött halálos erejü szörnyetegeket
tanitanak munkálkodásra és a tavon szitakötő módjára leng a fehér
vitorlás. A partokon pirosló nyári lakokban most valóban az élet
menekültjei köszöntik hálás szivvel a kelő napot és néznek aggodalmas
szivvel a felhők között aludni térő aranykorong után: csak még ne lenne
vége ezen tomboló, őrült tengerről üde sziget korál-piros öblébe
menekült nyári napnak, még folyjon az előadás a drága hangoktól zsongó
kis szinházban, bukfencezzenek az aktorok, lebegjen a könnyü dáma és a
karmester se szüneteljen ujabb jeladásokkal… még tartson a bohó,
ábrándos, léleknyugtató, életet megkedveltető, bút, bánatot, szörnyü
háborut felejtető balatoni nyár! Farkas Imre verseit mondják a lányok,
ne a szibériai ál-Petőfiét. Csak mulassanak, szeressenek, virágban,
csillagban, szempárban gyönyörködjenek még az emberek, akiket nem tiport
le a magurai hegyhát visszhangja, hogy végleg el ne felejtsék az emberi
életet; hogy a hazatérők megtanulják az itthoni arcokról ismét a
mosolygást, a dalt, az életszerelmet… Hogy legyen egy sziv
Magyarországon, amely az uj földalakulás tüzhányós, földrengéses,
tenger-áradásos idején is meghallja, hogy mit mond a bolond
szélkiáltómadár a nádasban:
– Őszre vége van…
A nyárnak vagy a háborunak? – Ki tudná?
A csónak hosszu árnyékot vet a vizre, egy kis csillag kiváncsian
kukucskál le az ég kerületén, talán az Annák csillaga, aki korábban kel
ez estén, hogy leányait öltözködni, reménykedni, fésülködni és
táncrendet forgatni lássa.
Mintha egyetlen Anna sem volna ez évben a Balatonon.
Néma tájak mellett hajtom a csónakot, Füred csendben világit jobbra,
Siófok kacéran ragyog, mint a nagyvilág a falusi lányok álmában, a nyári
lakok elbujnak a leereszkedő homályban, csendes mélabú várja Annát,
amint piros rózsái között, egészségesen, kivánatosan, ropogva megjelen,
hogy az öregasszonyok kötőtüje belekösse a végtelen harisnyába a
legutolsó Anna-bál történetét… Ez esztendőben üresen marad a báli névsor
rendje a Hölgyfutárban. Bizay, a „nemzet bárója“, ha kisérteni jár a
balatoni partokra, hiába festette ki ez estére bajuszát. Szegény Annák!
(1916.)


AZ UJSÁGIRÓ HALÁLA.
Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen
meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra,
bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szivgyöngeség beállta
előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott,
reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ir a
Magyarország-nak: gondolta, amig a levegő mind ritkább, kevesebb lett
körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?“ – vélte
tán magában, bár mióta másodszor megházasodott az egykori félelmetes
lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr“-ből való gavallér, a
pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quixotte és gáncsnélküli
nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott
igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon
négy fala között, mint a korcsmákban vagy a bajvivótermekben. Talán e
családias megszelidülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor
harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky-utcai szelid
csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a
reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban
halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos ur,
aki katonaruha nélkül, hires orvosi egyéniség városunkban, az iróknak –
e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiuknak – azt szokta
mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez
néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos,
furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor
annyira szerette az ugynevezett igazságot, hogy komolyan bajba
keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollaskalapban, Henrik királyfi
vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között
és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok tulkapásai
ellen, az országuton megviv a rablólovaggal, ezer pistol van az
erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát és
dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. –
Ellenben későn született, hirlapiró lett, – vidéken, s ez volt hőskora,
– kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott
lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban,
misszionárius az afrikai vadak között, hajófütő egy oceánjáró gőzösön,
aranyásó, vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye
szerint az igazságot és becsületet reggeltől-estig temetik a
sirkertekben és a sirásók már nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt,
a becsület, az igazság lába kimered a föld alól és a varjak kemény csőre
fényesiti a sarkantyu taréját… Vidéki hirlapiró volt! Lovag és bolond,
gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bünöző társadalomban és kis
korcsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grállovagnak volt
kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a
városban… Vidéki hirlapiró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla
különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.
Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörüséges figura a vidéki
hirlapirás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vivókardok vannak a
falra erősitve és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha
egy kemény és bátor cikk megjelenik az ujságban.
* * *
Milyen volt a hirlapirás vidéken, husz-huszonöt év előtt, mielőtt
Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra
költözött!
A vidéki hirlapirás hőskorát olyan pennának kell megirni, amely
hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához, – amely a castlewoodi grófság
legszebb hollóinak a fényes tollából készült, – amely toll ir adósok
börtönéről, a korabeli londoni hirlapirókról, a Gulliver szerzőjéről és
a kiadóné szivnemességéről… A legjobb iró, érzelgős, mint „A wakefieldi
pap“ szerzője és egyszerüen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas,
aki majd egykor a vidéki hirlapiró életét Magyarországon megirja.
Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott
Magyarországon és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben.
Cervantestől kell tanulni a harcok leirását és Falstaff John is
megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó…
Személyesen kell ismerni Lits Antalt és Csigorin Arturt – e nemes
lovagokat, a vidéki hirlapirói kar e testőreit; – hallgatni kell hosszu
történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hirlapirók, mint
fáradt, bus vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a
primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben, – és a holtak
emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár
Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprimással és a főispánnal barátkozni;
a városvégén lakni egy nádfedeles házban, ahol állitólag Petőfi lakott
egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak,
költőnek lenni; huszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a
csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyürüjében
megtalálni: – vidéki hirlapirónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a
vándorszinészek. „Állást keresni“ Debrecenben, Miskolcon, Aradon…
Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy
tehetségével“ üldögélni együtt és furcsa nőkhöz irni verseket, akik
esetleg a betüt sem ismerik, mig a primmadonna lakásának tájékán
jókedvü, szőke huszártisztek sarkantyujának a pengése hallatszik;
nagybőgőzni megtanulni és reménytelenül sétálni urinők ablaka alatt;
Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla
cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani
mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul
mendegélni idegen alföldi városok hosszu sáros utcáin, tekintetes és
nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka
ibolyaillatu keztyüjét hódolattal megcsókolni; lilaszinü
fátyol-darabkára borulni éjjel és sirni… És az álmokban, a kis
szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A
hajnalpir-arculatu hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatu
varróleány… Bundák, selymek, – amint az álmokban élnek e különös női
holmik, – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez
hasonlatos szinü igazgyöngyök, különös, izgató illatu keztyük,
selyemharisnyák, szénaillatu hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai
és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő
kezei, amint megfojtaná a deres-bajuszu skót lovagot… Ez volt a vidéki
hirlapiró élete.
Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak
a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is
lakozik a vidéki hirlapiróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó
termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös,
papirszerü repedését és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a
fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, (végén a kapukulcscsal,)
Szegeden vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban és az angol
nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak
végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután
utolsó perceiben átgondolta, hogy a „szinésznő“ sirni fog reggelre, a
Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorura gyüjtenek a kollégák és
a Péter Pál „Dugóhoz“ cimzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök
strófot mér a jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli
kávéházban… Zoltai a pesti ujságoknak megtelegrafálja az ismeretlen
nevü, nagyreményekre jogositó, vidéki kolléga elestét. Valaki –
utiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az
elhunyt hirlapiró helyét betöltse.
Igy volt?
* * *
A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvivó-termeket,
gavallér volt és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos
házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és
álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató
felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és
kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná.
Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő
volt a legelső gavallér, hercegi ur egykor a vidéki hirlapirók között.
Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül
párnák között hal meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt.
Életében és halálában a magyar hirlapiró küzdelmes, fáradtságos,
groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a
kalapot és vessünk keresztet a halottra és magunkra.
Istenem, meghalni!
Egy nyujtott, borzasztó jajszó az éjbeborult országuton, a melyen
bandukolunk.


HATÁRSZÉLI PODOLIN BOLDOG ÉVEI.
A pataki kálvinista professzorok példájára podolini kegyesrendi
pap-tanárok is mozgalmat inditottak, hogy több száz esztendős
kolostorukat elhagyhassák, a lengyel határszél felől közelebb jöjjenek
az ország belsejéhez, esetleg Budapesthez, hisz mostanság mindenki a
nagyvárosokba kivánkozik. A kultura – mondják, – Pesten lakik, vagy
legalább is a főváros közelében; Patak és Podolin (mily különös, hogy e
két név egymás mellé kerül!) napi járóföldekre esik a metropolistól,
tehát a kulturát alig élvezheti. – Holott a régi emberek, ez iskolák
alapitói nem minden okoskodás nélkül helyezik vala a magyarság
védőbástyáit, a tanintézeteket a vegyes érzelmü és nyelvezetü lakosokkal
megrakott határszélekre. Midőn szekeren vagy lóháton volt szokás utazni,
egy-két heti utazásra volt szükség, hogy a diák Podolinba vagy Patakra
érjen az alföldről. Tündérországon, Magyaroszágon át vezetett az ut a
határszélekre és az utazó megtanulta hazáját csodálva szeretni. És a
Magurán oly sziklakeményen csengett a magyar szó és magyar szokás, mint
a sasok kiáltása visszhangzik a bércek között. A papok, tanárok, ifjak a
határszélek csendességében egy uj, szabad Magyarországról álmodtak. A
régi bástyákon – Patakon és Podolinban is – Rákóczi Ferenc nevét
találják; az álmok hőse, a magyar szabadság fejedelme lábnyomait nem
takarta el a felejtés avarja.
* * *
Podolin, a szepesi fensikon fehérlő városka régi királyaink leveleiben
felemlittetik, és sok száz esztendőn át borongott a városfalak körül a
lengyel világ emléke. Egy szentéletü Lubomirski herceg épitette a Poprád
partjára a kolostort és az akkori idők divatja szerint, kőfalakkal
megerősitette. – (Egykor, nagyon régen, három esztendeig járt-kelt a
századok porával belepett folyosókon egy ábrándozó fiu és szentképek és
lengyel hercegnők olajfestményei előtt hosszasan üldögélt. Az oltárkép
mögött Jókai bübájos regényeit lehetett olvasni; öngyilkos szerzetes
románja és cipcer kisasszonyok fehér lába volt érezhető a magos ablakok
körül csapkodó tavaszi és őszi esőzésekben; a korán jövő télben, a
vastag hóesésben lámpással járó polgárok estefelé megelevedni látták a
szepességi legendákat, a kolostor kapuját megdöngette az éjszaki szél,
tán Rákóczi áll odakünn és éjjeli szállást kér menekülésében?)
Algimnáziuma volt a városkának, amelyet néhány esztendő előtt egy
ambiciózus szerzetes főgimnáziummá fejlesztett; a Magurán és a
határszéleken született tót fiuknak nem kellett többé Késmárkra
szekerezni, hogy tanulmányaikat folytassák. Nyakas, szabadságharcok
emlékeit kultiváló és rendesen igazságtalanság miatt elkeseredett
szerzetesek ették itt a számüzetés büntetésének kenyerét. Ah, egyik a
szinészetért rajongott, mielőtt a Rend ideküldte, a másik civilben
járt-kelt az élet örömei után. Podolinban, ahol az óraütés ugy
visszhangzott, mint a magyar történelmi mult, aluszékony csókák
üldögélnek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok
szövőgépének kattogása és a cipcer kisasszonyok térdig állanak a
Poprádba, midőn a fehérnemüjüket mossák: a számüzött szerzetesek szinte
forradalmi kedvvel tanitották a magyar történelmet. Itt nem a jámbor és
püspöki jóváhagyással cenzurált történelmet hallotta a Magura magyarrá
izmosodó fia, vagy a messzi alföldekről idetévedt nyirségi-fi; itt ugy
tanitották Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb
várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket.
A Szepesség némely részében, ahol az öregek még nem tudtak magyarul és a
„Szepesi Lapok“-at csak az ifjuság olvasta: furcsa, vad, néha groteszk
soviniszta-magyarság volt divatban. A kincstár messze kiterjedő
erdőségeinek hivatalnokai, a táblabirós szolgabirák, a jókedvü
körjegyzők otthon még tótul beszélgetnek a feleségükkel, de künn az
életben hangosan, szinte diadalmasan hirdetik magyar voltukat. Itt még
büszkék voltak az emberek, hogy magyarok, hogy Rákóczi és Kossuth a
rokonuk, hogy függetlenségi a követjük… Hogy magyarul tudnak beszélni,
érezni, énekelni! Ez volt az élet büszkesége. Mialatt a haragos kedvü
papok a magyar történelmet és a szabadságharcok emlékét ököllel verték a
tót-fiuk fejébe.
– A dédapátok még Rákóczi katonája volt! – mondották a messzi magurai
fürészmalmokból gyalog iskolába járó fiuknak.
* * *
Az hallatszik, mint a régi hirlapiró irná, hogy Poprádra helyeznék a
podolini főgimnáziumot, mert a kisvárosban nincs szinház, még csak mozi
sem és a szerzeteseknek gallérjukat Késmárkra kell küldeni keményités
végett.
Ez bizony nem ok arra, hogy a századok emlékét megbolygassuk. Olyan szép
felhők Podolinban is vannak az égboltozaton, mint Poprádon. A hegyvidék
e határszél felé ugy szépül, mintha azt akarná, hogy az utazó
beleszeressen Magyarországba, mielőtt elhagyná. A tél Poprádon is
hosszu, az ősz mélabuval ásit az egész szepesi fennsikon és mindenütt
vannak uj fiuk, akiket magyarrá kell nevelni.


BUCSU SENKI SZIGETÉTŐL.
Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években.
„Szerelem gyermekének“ nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák
főherceget jelölt meg (máskor a számüzött kormányzó debreceni
tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt
hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetü
korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott és barátokat
megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek
a fia és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a husvétot megelőző
vasárnapon.
Köcsögkalapban járt, olykor Kossuthszakállt viselt, máskor simára
borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt és a forró nyarat
nem egyszer töltötte prémes diszmagyarban, amelyet egy hiszékeny
Galamb-utcai szabó sajátkezüleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval,
sütővassal ápolta, a hosszura nőtt körmét használta irótollnak,
amelylyel a nevét kötelezvények alá kanyaritotta, a fuvós zenekar
kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsipett mesterembereknek
és mulató grófoknak soha sem mulasztott el alkalmat bemutatkozni és a
barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat és
nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárkor a Griff
szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa
szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon,
midőn a hangulat már vidám volt és ugy viselkedett, mint jóságos atyafi,
de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre
került falusi gavalléroknak Csapfinál és ha a legkisebb alkalom
mutatkozott nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn
is titokban és idejében értesitette az ellenfél édesanyját. Az
adósságait kis jegyzőkönyvecskébe irta és a jegyzéket a türelmetlen
suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva
kérdezte, vajjon elfeledkezett-e adósságáról? „Holott születésemnél
fogva nem vagyok a számjegyek embere“, füzte hozzá.
A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff
azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a
disznókereskedők és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal
alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni
a messzi külvárosba, ahol leteritett ujságpapiroson aludt az egész
család, legtöbbször becsipett emberek karjába kapaszkodott, jóságosan
kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be:
körülnézett a szálláson és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, mig uj
barátját egymás mellé rakott székekre fektette.
Igy mult a pesti szélhámos élete, mig egy napon váratlan fordulat
zavarta meg az egyhanguságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a cime:
Aranyember.
Ismerik önök az Aranyember bübájos, elandalitó és sziv-csónakáztató
históriáját? A Timár Mihály nevü komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu
környékén, az ugynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy
öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot,
amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni
Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól“ – Jókai még igy nevezte a
hüvös vérmérsékletü nőket –, hüséges feleségétől lopva menekült a
komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a
sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Aranyember.
Sohasem tudja meg vala a világ, Timea asszony és a komáromi pletyka a
gazdag Timár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem
irja. A Senki szigete azóta is fel-feltünedezik a szentimentális férfiak
képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan zenélve, uszó hajó. A
boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére
vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék
és szenvedő férfiut.
A közelmult évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak
még boldogtalanabbak voltak mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek
és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók:
grófok, kereskedők és hajósgazdák szivében, Senki szigete még inkább
csalogatta a sebzett sziveket.
Csapfi, a korábban emlitett szélhámos, (aki vénségére naplót
szerkesztett), abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az