Pest 1916 - 7

utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya
szerepelt a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető
párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelitették. Jókai
fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedánházakat talált az
utazó, ámde mindenért kárpótolt az illuzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki
szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten,
megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba
sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan
csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak
visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletreméltó
hölgy, akit a régi napló emlit, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén
– egy erdélyi falucskában tanitván kis gyermekeket és havonkint kocsin
és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az
Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt urnő egy napon megunta Noémi
egyhangu boldogságát és visszatért a fővárosba. Szépszámu család
környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden
valamirevaló egyletnek elnöknője lett.
Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után,
amelyet az aranytollu regényiró könyvbe irt, amelylyel Csapfi Valér az
elmult évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem muló
délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajjon ki nem szeretné, érett
férfiu, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat
és halk alkonyatokat?
A háboru már azelőtt is sok Senki szigetet dult fel, midőn a Timár
Mihályok hadba vonultak és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő
hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás
szigetén várta az imádott férfiut esőben és hóban, mig egy napon
ágyugolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai
biztos szigetek, ahol a soha el nem muló regényesség hölgyeit
rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje
mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dulta, háboru sujtotta
világ lett. De a pesti kis lakás is, ahol egy-egy hölgy várta epedve az
esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme
megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér és a
szépjövőjü hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háboru csodálatos
regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete
mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket,
akik ifjan vagy éretten már a háboru előtt is várakozással,
reménykedéssel töltötték az életüket, – a háboru harmadik esztendejében
pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna.
Majd a háboru után, ha jön egy uj Jókai, meg lehetne irni a könyvtárakat
e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom ugy devalválódott
értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben,
csupán az elmult, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még
a háboru előtt éltek.
Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a szinház deszkáin látja az
Aranyember cimü eredeti drámában? Van olyan ábrándos sziv, amely a
csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn
bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok
kertjeiből durva kezek tépik le az őszi rózsát, a dunai szigetet az
ellenséges tüzérség célpontnak választotta és csaknem hajszálon függ
mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki
manapság elhitetné a szenvedő szivekkel, hogy feltalálható Senki szigete
s rajta a boldogság?
A mult idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amig a szinházban a
százesztendő előtti és még néhány év előtt valódinak vélt történetei
elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongitó regényesség áramlik a régimódi
drámából, a szép szinésznők szavaiból és kopott butorokból.
Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban,
mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a
temetőbe kerültek.
(Az Aranyember előadásán.)


UTAZÁS BÉCSBE.
Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a
suba alatt a fokosukat vagy rövidnyelü, kurucos csákányokat is magukkal
vitték Bécsbe, farkasfogu komondor kullogott a sarkukban és
végrendeletet irtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az
országuton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt
helyet, az idők folyamán hivták Tigrisnek, Zöld fának, Piros almának;
Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt cimezve.
A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából
Bécsbe, legfeljebb nem régen Ocskay, aki vérrel és korommal felirta a
város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel,
idéző-irással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek
egy szekérderéknyi pörös irást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is
szivdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár
szobájáig, – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos
folyósón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábu királynő testőrzői
idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését
kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár és a mosónők bálján a
harmónikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklü nemes
testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete
szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, mig a
tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek
a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig exotikus jelenségek
voltak Bécsben, mint Párisban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag
borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek,
fiákeresok és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfüjét is jól
ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a szinpadról,
Vörös Elek primást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk
idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen ugy látták Bécsben,
mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sürün mutatkoztak
magyar tisztek. Mig az irók közül a pirosmellényes, fehérszakállu öreg
költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.
Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és
tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt
Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne
álmodozó magasrangu hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot
szerette… Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát
a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők,
akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagitották vagyonőrlő
szenvedélyükkel, hanem az utikalandok gyüjteményét is szaporitották.
Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsiros diósgyőri árkusok
járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők
tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a
haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per
továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre
szálltak az irások, amelyek féligmeddig már legendák lettek.
Nem volt olyan magyar familia az elmult századokban, amelylyel valamely
sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A
franciafedelü nemesi kuriákban vagy a düledező kapubálványu köznemesi
hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi
fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének
képzelte magát minden elszegényedett nemes ember. A király elvette
valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a
családi vagyont. A kurucok, hajduk, szabadságharcosok többnyire
megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a
földeket, amelyek az első hóditásból valók voltak. A birtokáról elüzött
család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti
multunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés
szenvedély lett hazánkban.
És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső
elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését,
ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.
* * *
Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?
A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert
császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és
szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet
akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyujtogatott az elővárosban.
A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a
feketegatyáju pórokat, de az öklelő bajszu, keserves magyarokat ő sem
engedte szine elébe. A Piros almánál vagy a Zöld fánál, az országut
tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, mig
utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával és tarisznyájával
visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a
belvárosba. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi
tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadurt imádó ősmagyarok egykor a
fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a
Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél; hogyan merészelte volna
Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás müveltségü és
szinészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a
keskeny bécsi utcákon: ama bizonyos apát, aki a papirkereskedésben,
homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom
körülutazza a világot.“
Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók,
cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi
memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen),
akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget
kapott. Hitzing a fogadós utján megkopasztotta a pörösködő magyarokat és
a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédü bécsi
sógortól. A vén Riszdorfer János, a nyiregyházi nótárius csaknem egy
esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a
városnak és a nagyeszü nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város
pennája és nem jött vissza. Esztendő mulva derült ki, hogy a jeles
Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig
hiába irta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A
nyiregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és
kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a
város eszét. A katonás asszony felpakkolt és elindult Bécs városába,
hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam
e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és
medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár
meghallgassa a nyiregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban
sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyiregyházára az
ötvenes években.
* * *
A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi
anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon ugy
észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső kerepesi-uti boltos a
vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök, vagy kalandor mozog csupán
teljes biztonsággal a Kärntnerstrasszén, de ugyanezek Berlinben vagy
Párisban is megállják a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár
budapesti – falusi megvetést vagy bámulatot érez a paloták és terek
városában. A Sacher télikertjében, vagy Riedl kávéházában mindnyájan ugy
érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hirül,
hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélő óra régi
Strausz-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli
nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A
kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni,
a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező
polgárokat és a falon függő képes ujság trikós-kisasszonya, mint egy
messzi, romlott, nagyvilág hirnöke mosolygott az évszázados nevü
utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen ugy elrejtőzik az idegen
előtt, mint az igazi pesti jókedv eltünt a belváros ujjáépitésével. Hová
lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál
hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg
főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiáker-állomások
környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és
borivó, – az ital pompás és tiszta volt e helyeken, – ahol Bratfisch
üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult
sánzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek és a pesti Kék macskáról
és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjunak? A polgárlakások a
szük utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén,
piszén és rózsaszinü arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis
cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske és esténként a pajkos
masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben,
amig a belváros a régi volt és a „kedélyes Bécs“ valóban létezett,
nemcsak a harmónikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony
közelében.
Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A
fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a diszmagyaros
urakról, akik nem nyujtottak át borravalót és a nők, a tarkaszoknyás,
nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul,
hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay
idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet
a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az
országuti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.


IRÓK BŐJTJE.
Mikor Emich meg Ráth Mór voltak valamirevaló könyvárusok Pesten, egy-egy
uj magyar könyvnek a megjelenése oly ünnepélyes, meghatott, szinte
áhitatos esemény volt, hogy a pesti szalónokban, korcsmákban napokkal
előbb beszélgettek a készülő könyvkiadásról; a vidéken, a jóságos
Magyarországon pedig félesztendő mulva tudták meg egy Pesten járt
nagybácsi szivességéből, vagy egy meggondolt, lassan megfogalmazott
kritikai ismertetésből, amely a hirlapban megjelent, hogy az „Esther
szerzője“ uj regényt irt, Lisznyai verseket… A könyvárusok megannyi
tiszteletreméltó belvárosi polgárok, az irók és a költők szent emberek.
Az élet olcsó volt és különben is a költő tudta magát mihez tartani az
életviszonyok között. A poéta meggyőződése volt, hogy a sorsüldözöttnek,
szegénynek jelöltetett meg a homlokán már fogantatása percében;
igénytelenül, ócska köpönyegben, hideg szobában és a végén a kórházi
ágyon tervezte már kezdetben életét. Egyetlen sem akadt a pályatársak
között, aki valaha arra számitott, hogy négyesfogaton hajt végig a
Sugár-uton pályabér gyanánt. Ellenben valamennyi tudta, hogy örök
szegénységet fogadott, mint a szerzetesek. Esőverte kabát, rongyos
köpenyeg, boldogtalan sziv… Sok jó és rossz verset irtak eleink. Az
iskolában tanitották, hogy Petőfi Sándor a pipája tüzénél melengette a
kezét télen Debrecenben, Csokonai kántor volt és a hanvai tiszteletes
más társaság hiján: a falusi bakterral vitázott az asztrológiáról… A
költői pálya soha sem igért semmit. Lehetséges, hogy egyszer eljut a
pályázó a Kispipába és Endrődi Sándor szomszédságában üldögélhet…
Benyithat éjszaka a régi Fiume-kávéházba, lapiró lehet az Egyetértésnél,
Emich egyszer megveszi a könyvét, Ráth Mórnál a kirakatba teszik,
Császár Elemér doktor ir majd róla valamely ostobaságot a lapjába, tiz
vagy husz esztendő mulva, midőn már a kis vidéki boltokban elharvadnak,
megsárgulnak a könyvei: önmaga is elfelejti, hogy valaha a költői
pályára készült és abból akart megélni, amit a könyvárusok ócska
zacskóból penészes tallérok alakjában a bolti asztalra leolvasnak…
Hőskor volt ez! Az irók ugy érkeznek vala Pestre, mint az ó-francia
regényekben a kalandorok Párisba.
Ezért volt áhitatos, emlékezetes az óra, midőn a kézisajtóból kikerült
az első példánya valamely magyar könyvnek; iró és kiadó meghatottan
állottak az ujszülött felett. Vajjon eladják-e az ezer példányt, amit a
friss könyvből nyomtattak? A költő esküvőjére nem mehetett oly
felmagasztosult hangulatban, mint könyve megjelenéséhez. És a
becsületes, öreg kiadók őrömmel, büszkeséggel jelentették a homályos
könyvesboltban: „Ma itt járt Erzsébet királyné udvarhölgye és egy
példányt vásárolt a felséges asszony könyvtára részére“. Az iró ur a
Pipában foghegyről beszélt Karikás korcsmárossal.
* * *
Emich magyar nemes lett és meghalt. Ráth Mór boltjában többé nem üldögél
Deák Ferenc. A magyar könyvkiadást más alapokra fektették, mint a
Corvinában irni szokták. A nagyközönségnek nyomtatják a könyveket, nem
pedig azon falusi ismerősök részére, akiket Lisznyai cifra szürben,
Benedek Aladár lóháton meglátogatott és az előfizetést megejtette. A
könyvkiadás nem templomi hangulat, a könyvárusok immár nem csodálkoznak,
ha 6–7000 példányban is eladnak egy magyar könyvet. Tudomásunk van
arról, hogy csaknem minden könyvet eladnak, amelyet egy ismertebb
könyvkiadó vált magához. És most, a háboru alatt, olyan könyv-éhség
támadt Magyarországon, amelyre senki sem számitott, – elsősorban a
könyvkiadók csodálkoztak.
Most már csaknem mindenki olvas Magyarországon hirlapot és a hirlapok
révén kedve kerekedik a könyvolvasáshoz. Nem a delizsánc, vagy a pesti
őszi vásár terjeszti a könyveket, egy uj könyv megjelenésének
hirüladásához nem hónapokra van szükség; – szinte önmagától, néha
biztatás, rábeszélés nélkül vásárol meg a közönség egyes könyveket, még
ha a kritika itélőszéke előtt elmarasztalták is a könyv szerzőjét. Az
öreg Emich és Aigner Lajos ugyancsak csóválnák a fejüket egy mai
könyvesbolt szerkezetén. A könyvvásárlók bejönnek a boltba, anélkül,
hogy hivná őket valaki. Falusi kisasszonyok, előkelő dámák, nagy
elfoglaltságu urak, diákok, mesteremberek: egyformán veszik az uj
könyvet. És most a háboruban, csatában lévő véreink között jelentkezett
olyan könyvvásárlási kedv, amelyre a magyar könyvkiadók nem számitottak.
Csaknem minden magyar könyvet megvettek karácsony tájékán. Megvették a
háborus-könyvet, megvették a regényt, a verset, a filozófiát.
Tizenhathónapos leirhatatlan fizikai fáradalmak után a harcos katona
megszomjazott a könyvek apró betüire. De az itthonmaradottak is valamely
utbaigazitást kaphattak, hogy a könyvekben keressék a vigaszt, a
felejtést, a megnyugvást, a szórakozást: a könyvesboltok ajtaján
naphosszant csilingelt a csengő, mint a vidéki boltosnál, hol a legjobb
ostornyelet lehet kapni. Kerestek válogattak a magyar könyvek között.
Mérlegeltek, kritizáltak, tünődtek a felvágatlan könyvek felett. Végül
valamennyit megvették, amely uj volt. A karácsony táján megjelent magyar
könyvek általános keresletnek örvendeztek.
Ellenben alig jelent meg tiznél több magyar könyv a karácsonyi
könyvvásár tiszteletére. Karácsonykor, mikor a kiadók a pincében és a
padláson elásott könyveiket is forgalomba hozzák; mikor a könyvárus
eladja a husz év előtt megjelent könyveket; midőn anyák, apák,
nagybácsik két kézzel viszik az ifjusági és gyermekkönyveket: alig
jelent meg Budapesten magyar könyv. Ha az öreg Emich élt volna, ő tudta
volna ezt előre. Hisz neki még csaknem alkudozni kellett a vevőivel,
mint a kanavászosnak, mégis eladta a reábizott könyveket! Mily könnyü a
helyzete a mai könyvárusnak, aki szabott áron dolgozik, mint a patikus
és nem kénytelen a József-napi vásárokra várni, hogy a felvidékről
Pestre fuvarozzon egy félbolond falusi uraság, aki könyvtárat tart.
Tehát alig volt uj magyar könyv a karácsonyi könyvpiacon. Volt azonban
német könyv! Száz meg száz uj német könyv jelent meg a szövetséges
ország nyomdáiban. A pesti könyvárusok kirakataiban csak német könyvet
lehetett látni, – hisz magyar nem volt. És a magyarság, a nemzet, a
magyar élet e bibliai karácsonyán: ezer és ezer uj német könyvet vett
Magyarországon, mert a néhány uj magyar könyv eltünt a német ezredek
között.
A könyvkiadók – akik ezen tapasztalatukat egy ujságiró ceruzája alá
diktálták – csodálkoznak, hogy a közönség mennyire pártolta karácsonykor
a német irodalmat!
Emich nem csodálkozott volna, hanem gondoskodik vala uj és ujabb és
mindig ujabb magyar könyvekről.


ŐSZI LÁBAK.
Pesten elszaporodtak a patkányok és a kéteshirü nők. Estefelé és éjjel,
– mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás
után a szinészek hazamennének sirni, – a kis tereken a gázlámpák ugy
lobognak, mint hazatérő lelkek, – a külvárosban a házmester azt álmodja,
hogy erősen csengetnek a kapun a galiciai mezőkön elmaradt szobaurak, –
az ágyak hidegek, mint a vizes sirok Lengyelországban, – estefelé és
éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli
tanulatlan nő, a félretaposott sarku cipőnek mohó, éhes szeme van…
Mennyi mindent lehetne irni a ferdesarku pesti cipőkről, amelyek
alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor ujak voltak a cipők, fiatalság,
reménység, bizalom feszitette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban
lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a
tábori levelezőlapokat belepte a por legyezőben, uj bluzt nem küldött a
vitéz és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árvagyermeket jobban
szeretem a göndöritett haju gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők
mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek;
szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz
cipőcskéjében próbál hóditani az esti bálon Pesten. Szegények! –
gondolom. Csak meg ne szólitsanak.
* * *
Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje,
irták valamikor a divatlap szerkesztők. A regénykönyvek olvasását
félbenhagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a
parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.
Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen
regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos
elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság, mint a
szentimentális korokban, tudósitom őket, hogy a lábak még mindig
divatosak Pesten.
A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak irni a
korok sirásói. Selyemharisnya és magasszáru gombos cipő a rövid szoknya
alatt: e jelben áll a háborus divat.
A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában,
a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és raffinált nyugati izlés
vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörü zsidónők selyemruhái
suhogtak, mintha az Esther cimü Jósika-regényből lépkedtek volna elő; a
lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék,
ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszunapi
asszonyszemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes irhatna megfelelő
sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és bőjtölésre rendelt
nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé
járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén
rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatositják a
körutakat, mintha jószagu, kibontott asszonyhajak lobognának. És
megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és
bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak
volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábitó
illatu életük, délben, napsugár alatt, amig a templomból hazáig mennek
az utcákon. A bús ima után és otthon váró sirás előtt – mindenki
sirdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van, – egy félórára
felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös
mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatu fejek, amelyekre a
divatos kalap helyett a vizmeritő korsót lehet elképzelni és lábak,
amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban
sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.
* * *
Egy szép lábról szeretnék irni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos
teltségü lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog,
mint a kivánság.
Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény
paradicsomjaihoz és jószagu körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett
szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől
illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszinü haját.
És a karján bizonyosan híves és ropogós a hus, mint az uj káposzta
levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas
gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata,
mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos
szél lengeti ruhájukat. Sárga rigó énekel az aranypiros szőlőhegyen,
amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszinü virágpehely
alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.
A multkor a gyümölcsös természet e vig kereskedője kiugrott a
káposztafejek közül bódéjából és az utcán egy patkányra helyezte lábát.
Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon
sok női láb lépései körül libegtek, mint orosz mocsarak lidérclángjai,
ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb
sikere a városban.
A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól –
megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy
az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon,
amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.
– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy
illetlenül, bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.
Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, szinházba lépkedő uridámák finom
köntöseikben megállottak.
– Patkány, – szólt a hir és mindenki ijedten megemelintette a
szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok
álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párisából
való. Vasalónők és boltikisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori
hercegnő“ lábához hasonlatos kofaláb körül gyürübe állottak a nők,
akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz
vagy férficsábitó indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a
szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.
– Patkány, – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a
kiváncsi paradicsomok.
A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben
a szökőkut erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Uri
férfiak érkeztek és látszólag szórakozott arccal nézték a különös
helyzetü nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetü,
egérszemü hirlapiró leugrott a villamoskocsiról. Féllábu katona
szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!“ mondta a katona.
„A közelben állomásozó bérkocsisok“, amint a rendőri tudósitásokban
szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a
bakról és a szép kofaasszony segitségére mentek. Zsineget hoztak,
megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csipték
e közben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt,
mig a patkányt végleg bilincsbe verték.
Aztán diadalmasan elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva,
szégyenkezve visszaült bódéjába és a szoknya alatt eldugta a lábait,
mintha e lábak bünt követtek volna el és most a rendőr keresi, mint
csinytevő gyereket.
A női szoknyák leereszkedtek a téren és mindenki dolgára ment.
* * *
A magtárak, éléskamarák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott
élelmü, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon
elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajjon meddig
tart a jódolguk?


MARISKA BÉCSBEN.
Egy régies, álmos osztrák városkában, ahol a háztetők szine piros, mint
a lányok köténye és a sáncárokban, magas hid alatt aluszékonyan, zölden,
mint a temetői lonc, viz folydogál és mindenféle furcsa ablakok néznek a
sáncra, amelyek mögött elátkozott szőke lányok mogorva lovagokat várnak,
holdas éjszakákon egy ház előtt elsétáltam, ahol magyar komondor ugatta
a holdat.
A komondor nevezetessége volt a városkának. Mindenki ismerte a hangját,
a polgárok fejükre huzták a hálósapkát, ha a pusztai magyar kutya öblös