Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 7

nagyobb hősiesség: pártba állott be, még ha e párt szocialista is.
Elképzelni pártban, programmhoz kötve ezt az önálló és kételkedő lelket!
Miért tette? Igen egyszerüen: azért, mert tenni akart. S mert a
lélektanból tudta, hogy cselekedni csak behunyt szemmel lehet, s a
történelemből tudta, hogy csak az győz, aki nem gondolkozik. Aki a
meggyőződésével házasságban él, az ugy jár, mint M. Bergeret: megcsalja
a felesége. Az igazság olyan, mint az asszony: egy kicsit erőszakot kell
tenni rajta, hogy elérjék. Célt kitüzni habozás nélkül s követni a célt
birálat nélkül: ez biztositja a sikert még akkor is, ha a célt hamis
igazság alapján tüzték ki. A cselekvés lendülete ugy átviszi az embert a
téves elmélet ingoványán, mint az expresst a sebessége a beszakadó
hidon. Mire a programm beszakadhatna alatta, már győzött a párt. Ezért
kell a gonosz igazságtalanságok s a csaló zsarnokságok ellen pártba
állani és programm mögé, s Pilátusra, ki szintén latin ember volt, tehát
minden franciában benne lakik, s egyre kezét akarja mosni, mondván: hol
az igazság?! – e praemontaignei szkeptikusra rárivallni: most háboruban
vagyunk, s te katona vagy és tudod, hogy háboruban nem ér rá az ember
kezét mosni, s az igazság ott van, ahol előremennek!
Anatole France mindig előre ment s ezért mindig ott volt, ahol az
igazság. Néha maga-magát is azzal a nagyapai mosolylyal nézhette,
melyhez most években is eljutott. De egészben véve nyilván meg van
magával elégedve s levonja életének tanulságát: nem muszáj ostobának
lenni, hogy az ember jó legyen.


Az utolsó király
_1914 április 26._
… Schönbrunn nyilván nem lett volna meg Versailles nélkül. Ahogy a
császár, – mert akkor csak egy volt, az égben három isten, de a földön
egy császár, – ahogy, mondom, a császár s a francia király ivadékokon át
birkózott egymással, ugy járt, mint a kéményseprő s a molnárlegény.
Átfestődtek egymásra. Hogy Prágából és Bécsből mennyi szivárgott át
Versaillesba, azt nem oly könnyü meglátni, a gyönyörü egységesitő erőnél
fogva, melylyel a francia stilus minden átvételt menten szervességbe
olvaszt. De a derék M. Poincaré, ahogy a szenátorok s a deputátusok
szavazatával voltaképp a pápa és néhány nagybank emelte a hétéves
trónra, csakis annyira, de annyira igenis uralkodó a plutokrácia
kegyelméből, mint a római-német császár volt a választófejedelmekéből. S
ha volt valaha király – s itt foszolj szét, alkotmányosság s oszoljatok
el, századok: ha volt valaha fejedelem, ki elmondhatta magáról, hogy
l’état c’est moi, ugy az öreg katona az, ki ma a schönbrunni galéria
narancsvödrei közül üvegen keresztül sütkérezik a napban, mely, mikor
reggel öt óra tájt felbukkan, pirulva kér bocsánatot, amért igy
elkésett, mikor a Felség már egy órája várja… bocsánat, bocsánat… no de
az a fő, ugy-e, hogy mégis megint csak sütök?…
Ferenc József az utolsó király. Már mint abban a népmesei értelemben,
melyet oly nehéz kiirtani a történetirásból, noha a történésből már
rendre kivész. Nevetséges volna azt mondani, hogy ötödik Györgynek,
második Vilmosnak, sőt bár második Miklósnak élete és története
Nagy-Britanniának, a Német Birodalomnak vagy Oroszországnak élete és
története volna. Ellenben Ferenc Józsefnek élete valóban az
osztrák-magyar monarhia élete. Égertől Predeálig, Csernovictól Mosztárig
az történik, ami a schönbrunni galéria narancsvödrei közt történik.
Lehet, hogy az emberek ezt nem tudják sem Csernovicban, sem Égerben, sem
Mosztárban. De mégis igy van, s aki látja e monarhiát, mert kivülről
nézi, az igy is látja. Diner-Dénes beszéli, hogy ő, nehogy a bécsi
ügyésznek felesleges töprengést okozzon, évek óta ugy irja cikkeit az
Arbeiter-Zeitung-ba, hogy császár helyett egyszerüen nagyhatalmat ir.
Sohasem történt, hogy a mondat s a gondolatmenet ne kvadrált, s csinált
vagy erőltetett lett volna. Az angolok, kik tisztelnek minden közjogot,
de a valóságot még jobban tisztelik, e monarhiát inkább habsburginak
emlegetik, semmint osztrák-magyarnak. Ebben sem az ő részükről nincs
szemrehányás a Habsburgok ellen, sem a habsburgi alattvaló részéről, ki
ugyanigy látja a maga helyzetét. Mert ha mégannyi alkotmányt és
parlamentet adnak is e monarhia népeinek: ez nem változtat azon, hogy
semmi közük egymáshoz. Őszintén semmi közük, kilátástalanul s
változhatlanul semmi közük. Még Ausztriához sincs közük, annál kevésbbé,
mert Ausztria sohasem volt a világon, most sincs. Magyarországnak a
legrosszabb időkben sem volt olyan köze Ausztriához, mint mondjuk a
burnak Angliához. Még ugy sem volt a világon, elnyomónak sem, Ausztria,
mint Róma városa a világcsászárság korában. Ennek ura mégis, az
imperátorral együtt, a S. P. Q. R. volt, a Senatus Populusque Romanus, a
római tanács s a római nép. De hol volt valaha az az osztrák tanács vagy
osztrák nép, mely császárral vagy császár nélkül Ausztriát jelentette
volna? Éppoly kevéssé, mint ahogy a tatai községháza nem azt jelenti,
hogy Esterházy, s az ujpesti nép nem azt jelenti, hogy Károlyi. Megszünt
az ősiség, megszünt a hübér, megszüntek a kiskirályok s kezdenek
megszünni a nagy királyok is. De az osztrák-magyar monarhia ma jobban
feuduma a Habsburgoknak, mint valaha – nem is annyira az ő akaratukból,
mint azzal, hogy minden népüknek s földjöknek több köze van őhozzájuk,
mint egymáshoz, s mert nagyrészük nekik valahogy csak kell, de egyebütt
kényelmetlen bonyodalmakat okozna, s kisebb részüktől, mely egyebütt is
boldogulna, sőt talán jobban, mint itt, a senkinek nem kellő részek
irigylik e boldogulásukat. Van, ugy mondják, egy közép-európai szükség:
hogy a germán s a szláv világ között Európa közepén afféle
pufferbirodalom álljon, nehogy egyenes szorosságban surlódjanak
egymással. Igazán szüksége van-e erre Közép-Európának, azt nem kutatom,
de ha van, mindenesetre inkább van rá szüksége, mint magának a
puffer-nak, melynek ez az állitólag meglevő külső rendeltetése nem
pótolja azt, hogy belül semmi rendeltetése nincs, s kifelé való
kényszerü mozdulatlanságában befelé teljesen elzsibbad. Közép-Európán
kivül még csak a Habsburgoknak van szükségük az osztrák-magyar
monarhiára – már ha tartanak rá, hogy legyen birodalom, amelyen
uralkodnak. Sok örömük nem telhetik benne – e birodalom urának lenni
olyan örökség, mintha valakire a nagybátyja egy szép kriptát hagy
örökbe. De ez az ur viszont akkora ur lehet, mint senki, aki eleven
televényt s engedetlen embereket örököl. Nálunk a dinasztia maga olyan
hatalom, mint egyebütt egy-egy ország – ha e monarhiát Nagy-Britanniával
vetem össze, akkor ugy Ausztria, mint Csehország, ugy Galicia, mint
Magyarország, ugy Bukovina, mint Bosznia vagy Horvátország egyformán
gyarmat, s az anyaország, a gyökértalaj senki és semmi egyéb, mint a
dinasztia, – sőt, amilyen korláttalan ur, valameddig az akar lenni, a
császár a dinasztiában: voltaképp maga a császár, a király, most a
nyolcvannégyéves Ferencz József. Ötödik Károly volt, ki ezt a hatalmat
megteremtette, s azóta, bármi a sorsa e birodalomnak s bármily rohamosan
hanyatlik is hatalma a világ hatalmai között: halandó ember bizonyára
nincs és nem volt soha akkora hatalom, mint a mindenkori osztrák
császár, ki egyben Magyarországnak is koronás királya.
Ez a páratlan szerep: egy emberi egyéniségnek országnyi erőcsomó gyanánt
való szereplése, erősen rányomódik ez egyéni életekre. A leggyengébbet
is jelentőségre juttatja – s csak olyan teljesen erőtlent nem tud
emelni, mint a kis értelmi életet élő jószivü ötödik Ferdinánd volt.
Igaz, hogy viszont az ikarusi szárnyakat is leolvasztja, s második
József ugy tönkrement bele, mint lezuhanna egy ország, ha azzal
próbálkoznék, hogy földestül, hegyestül, folyóvizestül s minden
városaival levegőbe emelkedjék, mint az aeroplán. Legjobban a nyugodt és
pontos egyéniségek valók bele, kik, a maguk személyes életét szinte a
kémiai s fiziológiai legkevesebbre szoritva vissza, legjobban tudják a
maguk életében egy közösségnek életét élni. Mondom: az osztrák császár
bizonyára nem a legnagyobb hatalom ezen a világon, de aránylag, a
leghatalmasabb ember vagy legalább is a legnagyobb ur. Annál furcsább,
hogy e páratlan szerepben legjobban olyan egyéniségek állanak meg, kiket
külömben polgáriaknak szoktunk tekinteni. Ilyen tipus volt még a ragyogó
Mária Terézia is, ez az okos és vidám bécsi asszony, a Pepi Gallmeyer s
a Hansi Niese ősanyja, – ilyen volt a négyszer házasodott patriárka
Ferenc császár, s van ebből valami Ferenc József császárban is, ki, bár
hasonlithatatlanul arisztokratikusabb természet, és mint anyai ágon
Wittelsbach-vér, ugy kulturában, mint kivált politikai tehetségben
felette áll nagyapjának, mégis erre is ráfajzik, azzal a hüvös, szinte
személytelen filozófiával, melylyel az embereket s a dolgokat nézi. Sőt
még ferencebb Ferenc császárnál, mert mindig ügyelt rá, hogy maga legyen
a maga Metternichje. „Nem szeretem, – mondta egyszer mint fiatal és
abszolut császár – nem szeretem ezt a modern alkotmányosságot, melyben a
miniszterek megmaradnak s a királyokat elkergetik!“ A mi
alkotmányosságunkban nem a miniszterek voltak azok, akik megmaradtak – s
mint a miniszterek, az alkotmányok is mindig arravalók voltak, hogy még
személytelenebb, az akarójától egészen különválasztó formát adjanak a
császári akaratnak, melynek ez abszolutságára mindig megvolt s ma is
megvan az a jogositója, hogy nem személyes gusztus szólal meg benne
(istenem, ha Ferenc József most személyes gusztusát követné, ott ülne
Wallseeban az unokái szobájában, vagy talán ott ülne a szegény Fehérváry
halottas ágyánál) hanem megszólal az a valami, az a nagyhatalom, mit a
Habsburgok reprezentálnak s mely igy akaratul ugyanazon nemü, mint a
Német Birodalom vagy a Francia Köztársaság akarata. Ferenc József a
legtökéletesebb, a legalkalmasabb egyéniség e birodalom uralkodójának,
amely birodalom a mig fennáll, olyan királyságot biztosit ez urának,
aminő már csak a mesében találtatik, s viszont csak addig marad együtt –
s akkor is csak mesemód és isten csudájának, mig uralkodója is ilyen
mese-király.
Ezért, az osztrák császári tiszt e mesebeli mivoltához képpest oly
valószerü, oly stilusos az a mesés kor, melyet Ferenc József elért, s
ezért elviselhetetlen számunkra – s elképzelhetetlen nyilván az ő
számára is – a gondolat, hogy ebben valami változás történhetnék. A
mesében a király mindig öreg – s valóban: Ferenc Józsefnek már
tizennyolcéves korában öregnek kellett lennie, sőt kemény öreg embernek,
kinek még szive is kötelesség szerint dobog. Ahogy ennek az uralkodónak
kell néznie dolgokat és embereket, ahhoz voltaképp csakis ez a
patriárkai kor való, ez a két ivadékot átélt mindenen tul valóság,
melyet semmi sem lep meg, mert mi történhetik, ami már egyszer elő ne
fordult volna, melyet semmi nem ijeszt meg, mert megszokta, hogy minden
elmulik, s mely a végén semmin sem csügg, mert megszokta, hogy minden
lehervad. Aki mindenkinek már nagyapját is ismerte, az ugyan mindenkit
emberszámba vesz, de mindenkinek fölötte érzi magát. Akivel már minden
megtörtént, az semmitől nem fél. S aki maga korszakokat élt végig,
látott elmulni régi, látott felbukkanni uj világot, és, kivált, látott
kizöldelni harminc, sőt hatvanéves vetéseket: az beletanult abba, hogy
az örökkévalóság szemszöge szerint gondolkozzék, s tud azzal az
elképzeléssel dolgozni, hogy a jövő számára dolgozik. Ez az
aggastyán-modernség kivált mint katonában van meg Ferenc Józsefben –
ugyanugy, mint megvolt az öreg Moltkéban, s megvan az öreg oláh
királyban, s megvan az öreg Roberts generálisban is.
Persze: olyan hosszu életet még nem élt halandó ember, hogy a maga élete
során próbálhatta volna ki, hogy nem lehet az örökkévalóság számára
dolgozni. Austria erit in orbe ultima – mily gyönyörü illuzió a valóban
utolsónak maradt király számára! S ez illuziójából utolsó pillanatáig
nem kell kiábrándulnia, mert bizonyos, hogy amig ő él, ez a monarhia is
változatlan megmarad, az egész világnak egy kegyes és megható
összeesküvéséből, melyben egyformán részesek ugy e monarhia természetes
megtartó erői, mint ezen erőket lenéző legeltökéltebb ellenségei is.
Mint ahogy vannak városok – Nürnberg, Castelfranco – melyeket a
száguldva változó világ kegyelete mintegy ereklye gyanánt tart régi
formájukban, elevenen: ugy virraszt – igazán érdek és politika
külömbsége nélkül – a világ fiui gondja az utolsó király nyugtalan
éjszakái felett. Hajnaltájt megnézzük óránkat s elgondoljuk: most kelt
fel, s megy át a kis galériába, várni a napot. S ha kisüt a nap,
elmosolyodunk, s örülünk, hogy megint találkoztak.


Üvegház
_1914 junius 25._
„Mi fehérlik ott a zöld mezőkön? Hó talán, vagy éppenséggel hattyu? Hó
ha volna, rég elolvadt volna; hattyu volna, rég elszállott volna… Nem is
hó, nem is hattyu, hanem az öreg Petrovics Miklós fehér feje, amire hej
de kivánkozik a Dusán cár koronája!…“
Emlékszem, csak nem tudom, hány esztendeje, hogy igy kezdtem, s épp igy
nyáridőkben, egy heti krónikát. Az öreg Petrovics Nyegus Nikola akkor
még csak fejedelem volt Cetinjében, a belgrádi királyt meg Obrenovics
Sándornak hitták, felesége pedig Masin Draga asszony volt, elébb
mérnökné, majd Natália anyakirálynő udvari dámája s Milán apakirálynak
belső barátnője. Azóta sok viz lefolyt a Száván s a Dunán s folyt vele
bőven vér is. Belgrádban Karagyorgyevicsék az urak, Nikita fejedelemből
is Nikola király lett, feje még fehérebb lett, s Dusán cár koronája
pedig…
Nemrégiben egy nevezetes magyar ur volt látogatóban Nikola királynál, ki
a Párisban nevelkedett világfi elragadó kedvességével mulattatta
vendégét. Egyebek közt azzal, hogy a legkisebb fiáról beszélt, – hogy,
ugymond – ennek a fiának szivesen keresne feleséget valamely magyar
nagyuri házban. Persze, tette hozzá mosolygó komolyan: azok a büszke
magyar urak, ki tudja szóba állnának-e a pauvre montagnardral, a szegény
hegylakóval?… Kedves ez a szerénység valakinél, kinek egyik násza muszka
császár volt, másik veje olasz király. S tudni kell, hogy mint minden
patriárkának, Miklós királynak is a legkisebb fia a legkedvesebb, – ez
az a fiu, az a gondolom Péter herceg, ki a balkáni háboru első ágyuját
elsütötte, s ez az, kinek fejére álmodja, a magáé helyett, Miklós király
a Dusán cár koronáját, az egyesült szerb-montenegroi birodalom
császárságát… Tréfa-e vagy komolyság a magyar kombináció: bizonyos, hogy
nem két, de tiz vasa is van a tüzben, s mindig, Nikola királynak. S
valamelyik nagyot nagyon megforgathatott közülök, hogy az öreg Péter
király nem birja tovább, s ő is, Belgrádban, a kisebbik fiát már
egyenesen kiskirálynak teszi meg, ugy gyűrüzi el előre a leendő
nagy-szerb császári hatalommal. Ki lesz az új Dusán cár: Petrovics
Péter-e vagy Karagyorgyevics Sándor? Nem lehet tudni, s nem lehet tudni,
nem tombol-e majd s nem ekörül egy harmadik balkáni háboru?
Egy házmester-lakásban hallgatóztam minap, ahogy az öreg asszony
felolvasta urának a matróz-fiuk levelét, mit a legény most irt
Triestből, őfelsége nem tudom melyik hajójáról. Hogy, azt irja, várjuk
ám a főherceget, – olyan sikálás folyik itt már két hete, mintha minden
sarokba betenné a lábát, – megette a fene, hogy hazamehessünk, itt
maradunk, az hallik: vizi háboru lesz az olaszokkal… Ime, egy egyszerű
magyar matrózi agyvelőben igy tükrözik előre a nagy bosnyák manöver,
melyet most Ferenc Ferdinand főherceg ur van vezetendőben. A
„Reichspost“, melybe nem egyszerü matrózok irnak s kivált nem magyarok:
az is ugy ir a manöverről, hogy jó lesz belőle tanulnia mindenkinek,
akit illet, mert nemcsak a magunk okulására folyik, hanem a
szomszédokéra is… Ez a bosnyák manöver, mely mint a Reichspost
magyarázza, a harcászati komolyság minden lehetséges föltétele között
ugyanakkor megy végbe, mikor olasz szövetségesünk nyiltan komiszkodik
velünk Albániában, a Petrovicsok s a Karagyorgyevicsok pedig nem tudják,
hogy elébb végezzenek egymással s aztán velünk, vagy elébb fogjanak
össze ellenünk s aztán számoljanak le egymással: ez az osztrák-magyar
manöver igen-igen hasonlit ahhoz az orosz manöverhez, mely véletlenül
épp akkor folyt volt s éppen a galiciai határon, mikor a balkáni háboru
kitörésekor a mi monarchiánknak némi figyelni valója akadt
dél-délnyugati határain…
Mindez átkozottul ugy fest, mint mondom, egy harmadik balkáni háboru,
mely pótolni volna hivatva, amit az első kettő elmulasztott: azt
tudniillik, hogy végre a mélyen tisztelt nagyhatalmak is
belekeveredjenek. A Balkán most már a balkáni népeké – ezzel a
formulával tehát nem lehet kibujni semmi alól. Nem nevezetesen az igazi
balkáni problémák alól, melyek nem a kis királyságok problémái, hanem a
nagy birodalmaké: Olaszországé, Oroszországé, Ausztria-Magyarországé.
Eddig ugy volt, hogy a kis királyságokon keresztül a nagyhatalmak
számoltak le egymással. Most a kis királyságok kezdik megforditani a
dolgot, s a nagyhatalmak leszámolásában keresik, hogy végre az ő
számadásuk is fussa. Egészen világos, hogy Szerbia sokért nem adná, ha
egy olasz-osztrák-magyar háboru oldaná meg a szerb egyesülésnek azt a
nagy problémáját, mely két véres háboruban is megoldatlan maradt, csakis
azért, mert a nagyhatalmak maguk nem rántottak kardot, csupán a
kicsinyeket hagyták vérezni. Csakugy, mint ahogy Romániának sem volna
kellemetlen, ha az ő háboruját Oroszország vivná meg a mi
monarchiánkkal. Legyünk vele tisztában, hogy ma, mikor a Balkánon már
nincs török, kinek a bőrén osztozkodni lehetne s nincs gazdátlan
zsákmány, amelyen való ideiglenes osztozkodással el lehessen halasztani
az igazi és jogos nagy éhségeket: ma a mi monarchiánk közelebb áll a
háboruhoz, mint állt volt az első balkáni háborukor, mikor még féltek
tőle, s állt a másodikban, mikor még legalább törődtek vele. Most
egyenesen célba veszik – most ő a Törökország. Ami nagy balkáni
probléma: abban életre-halálra érdekelve van. S meg kell mondani, hogy
oly nyomorultul, szinte erkölcstelenül, hogy maga ez érdek az, mely
legerősebben ellene fordul.
Hiába, ha a politika mégoly cinikus dolog s a történelem mégoly ocsmány
történet is: az erkölcs nagy lenditő, az erkölcstelenség nagy hátráltató
benne. Amily groteszk, oly nagyszerü és szerencsés dolog Oroszországra
nézve, hogy a Balkánon hagyományosan, nemzedékek óta, a szabadságot, a
haladást, a természetes igazságot képviseli az ő saját érdekeivel. Ami
neki ott jót tenne, az jól is esnék az odavaló népeknek, – mig a mi
boldogtalan monarchiánk, éppen megforditva, olyan érdekeit kénytelen
odalenn halálig őrizni, melyek fellázitják a vért nemcsak a
kecskepásztorokban, de a kecskékben, a birkákban is. Oroszországnak
legnagyobb balkáni érdeke most a szabad kijárás a Dardanellákon. Ez
jelenthet veszedelmet némely balkáni népre, de még ezeknek is meg kell
adniok, hogy Oroszországnak isten és ember előtt joga van e kijáráshoz,
hogy természetellenes dolog, hogy egy rengeteg birodalmat északon a jég,
délen a diplomácia papirosa elzárjon a szabad közlekedéstől, s hogy ha
Oroszország hozzájutna e szabadsághoz, abból neki óriási haszna volna.
Ez tehát erkölcsös követelés – ellenben a mi követeléseink? Nekünk semmi
pozitiv követelésünk nincs, nekünk semmi egyenes hasznunk nincs, aminek
utána járnánk, mi csak azon jajgatunk, hogy más mit ne kapjon, anélkül,
hogy magunk tudnánk mihez fogni azzal, amit más elől elállunk. Ez
erkölcstelenség, ez az impotens férfi dühe, ki, mert maga kénytelen
megelégedni a szemlélődéssel, legjobb szeretné az egész férfinemet ily
igénytelenné operáltatni. Mi nem engedhetjük, hogy Oroszország
kijárhasson a Dardenellákon. Mi nem engedhetjük, hogy Szerbia egyesüljön
Montenegróval. Mi nem engedhetjük, hogy Nagy-Szerbia kijusson az
Adriára. Ugyan: hasznát semmit sem vesszük annak, hogy Oroszország nem
jár ki a Dardanellára, hogy Szerbia és Montenegro nem egy ország s hogy
a szerbség el van zárva a tengertől. Mert mi tulajdonképp nem élünk,
csak éppen még nem haltunk meg. S ez élőhalálunknak valóban
élet-halálérdeke, hogy körülöttünk az egész világ ily terméketlen
dermedtségben éljen. Csakhogy a világ erre nem hajlandó, s a dolgok ugy
fordulnak, hogy vagy belekényszerülünk az életbe, vagy kilöketünk az
életből.
Az osztrák-magyar monarchia ugy van a Balkánnal, mint a nagy dominiumok
vannak a földdel. Az élet azt mondja nekik: nem tűröm, hogy akkora darab
értékek terméketlen heverjenek vagy csak egy percentet hozzanak. Vagy
tudtok magatok dolgozni rajtuk s kihozni belőlük minden kihozhatót, vagy
engedjétek át másnak. De ülni rajt nem engedünk… Ha ez a monarchia
lement volna Szalonikiig, ha a Szandzsákon át hátbakerülve elvette volna
Albániát s Isztriától a görög határig egy sávban volna ura a keletadriai
partnak: még tán háboruba sem keveredett volna vele, annyira
természetesnek találta volna mindenki s annyira erkölcsös volna, hogy
él, dolgozik és terjeszkedik. Ám azt nem türi a világ, hogy monarchiánk
maga nem kér az életből, de másokat sem akar élnihagyni. A történelemben
nincs még egy példa arra, amit mi cselekszünk például Szerbiával.
Elzárjuk a tengertől, hova kivihetné, amit termel, de a magunk határait
is elzárjuk előle. Azt akarjuk, hogy fulladjon meg, – az
osztrák-magyar-szerb ellentétnek csak egy teljes megoldása van: ha a
szerbek egy szálig meghalnának. Hol az a halálos gyülölet, mely sok
volna ily erkölcstelenül természetellenes, ily vérszomjasan tehetetlen
igénnyel szemben? Minden karrikatura, ami a kezünk alól kikerül, még az
is, hogy függetlenséget és önállóságot küzdöttünk ki egy nép számára, s
erre éppen azt a népet kerestük ki, az albánt, az egyetlen európai
fajtát, mely erre nem való, ezt nem birja, ezzel élni nem tud, ettől
boldogtalan és elpusztul.
A mai világ azoké, akik élni akarnak és tudnak. A mi monarchiánk pedig
ugy van összeragasztva, hogy nem szabad lélegzenie, – ez az, amit a
természetes fejlődés kiizzad magából, mint valami betegséget. Az
osztrák-magyar üvegház ablakait a nap, a szél, az égiháboru rázza. Vagy
birja a friss levegőt, vagy összeesik magában.


Görgey
_1916 május 16._
Görgey Arturról nem játékszó, hogy meghalt 1849-ben. Valóban akkor halt
meg, mint ahogy a szinész akkor hal meg, mikor utólszor lép le a
deszkáról, s az asszony akkor, mikor utólszor halnak meg mosolyáért.
Amit Görgey Artur 1849 után mindmostanig, testi haláláig, hatvanhét
esztendőn át megért: annyira sem tartozik életéhez, mint Napoleonéhoz
tartozott a Waterloo után még eltelt hat esztendő. Sőt ha elgondolnátok,
milyen lett volna, ha Szent Ilona nyomban Campo Formio vagy, hogy nagyot
mondjunk, brumaire 18-ika után következik vala el: ez is tökéletesebb
sors lett volna a Görgey sorsánál. Mert Campo Formio és brumaire 18-ika
nemcsak magában sikerült, nemcsak magában volt bizonyitványa a Napoleon
katonai és emberi és államférfiui rendkivüliségének és annak, hogy ezt
felebarátai elismerik s alájahajtják fejüket igájának. Hanem általában
siker volt, – nemcsak Napoleonnak, de a világnak, de Franciaországnak is
haladása a Napoleon személyes törekvésein belül kialakult politikai és
világalakitó szándék irányában. Görgeynek ilyen elégtétel nem jutott
részeül. Isaszeg, Vác, Nagysarló, Budavárának megvétele s augusztus
11-én a diktatura: mind nem az, amit sikernek lehet nevezni. Mind: minél
fényesebb vagy teljesebb, annál keservesebb irónia a kilátástalansághoz
képest, melynek állomása volt – körülbelül mint ha csodaszépen ragyog a
tavasz, mikor halottunkat temetünk. Sem az ügynek, melynek szolgálatába
állt volt, sem az iránynak, melybe, mint hite szerint megváltóba, ez
ügyet terelni akarta, haszna nem volt: sem a Görgey rendkivüliségéből,
sem abból, hogy e rendkivüliség kitünt, elismertetett, alkotáshoz jutott
s a legfőbb katonai és polgári polcot érte el. Képzeljétek el Talmát
vagy Garrickot, ha meghalt volna nyomban az első… de mit hajszolom a
képet? Nincs erre kép, nincs erre hasonlat. A Görgey szerencsétlensége
páratlan az egész világtörténelemben.
Ami aztán ezek után következett, 1849 után? A cserépitélet s a kései
megenyhülés? Görgey Artur kemény ember volt, s lenézte az embereket.
Bizonyos, hogy magával szemben éppugy nem volt érzelgő, mint mások
iránt, s önnön szenvedését éppugy nem vette szivére, mint a másokét.
Bizonyos az is – ilyenfajta emberről látatlanban bizonyos – hogy sokkal
teljesebben lenézte azt, aki őt vagy tartotta árulónak, vagy komédiázta,
hogy annak tartja, semhogy hajszájuk egy körömhegynyit is áthatott volna
a lelke bőrén, s önérzetét egy rezzenettel is megrenditette volna.
Viszont a kései elismerés – éppen, mert az embereket lenézte – nem
pótolhatta azt az igazi elismerést, azt az igazi – hogy a pontos szót
ismételjem – bizonyitványt, mit csak a siker adhatott volna. Ez különben
általában áll, minden emberi elismerésre. De még valahogy, ha a
kortársak, ha ugyanazok, kik elébb árulónak vélték, tértek volna
rövidesen és bünbánóan jobb véleményre: az talán még lett volna
elégtétel, még gerjesztett volna némi meleget a hideg katonasziv köré.
De az utókor? A fiak, az unokák? Heine mondta halálos ágyán: Dieu me
pardonnera, c’est donc son mètier! Az utókornak mestersége, hogy
megértsen, hogy jóvátegyen, s jóvátétele éppen ezért nem jóvátétel. Mit
tehet jóvá egy 1870-ben vagy 1880-ban született ember azon a véleményen,
mit nagyapja 1849 felől vitt a sirba? Az utókor e gépies elismerésében a
történelemismerő Görgey amugy is biztos lehetett, bizonyára volt is, és
lett volna, ha nem 1916-ban, hanem 1850-ben hal vala meg. Ezért nem volt
érdemes még hatvanhét esztendőt elvegetálnia. Igen: ha e hosszu élettel,
mint Radetzky vagy Moltke vagy Hindenburg, megérte volna a maga
Novaráját, Sedánját vagy Tannenbergjét: az elégtétel lett volna. De hogy
a miért ő 1849-ben hiába küzdött, az diadalra jutott 1867-ben s akkor is
mások által: az lehetett elégtétel a hazafinak, de nem volt ir az ember,
a nagy ember sebére. Görgey Artur könyörtelenül történelmi férfiu volt,
kin a történelem könyörtelen gázolt át.
Hogy miben állt a Görgey szerencsétlensége, arra közvetetten Kossuth
világitott rá, mikor maga, mint emigráns buzgóan vetette magát katonai
tanulásra, hogy ha uj forradalom hiná haza, annak mint hadvezér is élére
állhasson. Valóban, ha valami mozgalom, ugy a forradalmi kivánja meg az
egységes vezetést. Forradalmat nemcsak hogy rózsavizzel nem csinálnak,
de alkotmányossággal sem. A forradalom valamennyire mindig anarkia –
anarkiát pedig csak diktatura tud együtt-tartani, nem pedig a
hatásköröknek holmi montesquieui, szép, pontos és szimmetriás
megosztása. Még ama fegyelem, olyan monarhikus és legitimista rend s
akkora siker és szerencse közepett is (nincs jobb harmóniaszerző a
sikernél), aminő 1866-ban, majd 1870–71-ben kedvezett a poroszoknak: még
ezek közepett is egyre le-lecsapódóban volt a konfliktus mennyköve a
polgári és katonai két lángelme: Bismarck és Moltke között – s csak az
öreg Vilmos király nagy tekintélye és okossága tudta felhőjébe fojtani.
Kossuth és Görgey fölött nem állott volt tekintély, nem vette körül őket
hagyományos rend, mert hiszen éppen annak megbuktatására keltek föl, s
nem enyhitette őket össze a törekvés egyformasága sem, mert nemcsak
egyéniségben külömböztek, mint Bismarck és Moltke is, de még jobban
világnézetben, még jobban politikai meggyőződésben. Kossuth valóban
forradalmi egyéniség volt, Görgey alapjában konszervativ, s nincs
kilátástalanabb, mint a kegyes óhajtás, hogy: értsük meg egymást, ha még
oly ellentétes utakon keressük is a jót, mert a haza élete és érdeke
mindenek felett áll. Ez az összeegyeztetés, ez a türelem és megértés,
egymás jóhiszemének ez elismerése talán lehetséges bizonyos fokig, de
éppen csak addig, amig az egész politika tulajdonképp plátói, vagyis
mikor gyakorlatban és objektive majdnem egyre megy, melyik politika
győz. Ám lehetetlen és elképzelhetetlen éppen akkor, mikor leginkább
szükség volna rá: mikor a politikának éppen a nemzet életéről kell
döntenie, s lehetetlen ugy hinnünk a magunk politikájának helyességében,
vagyis a nemzet életét megtartani alkalmas voltában, hogy egyuttal
nemzetgyilkos, tehát igenis rosszhiszemü, tehát igenis áruló politikának
ne tartsuk az ellenkezőt. Kossuth és Görgey közt ugyanaz volt a
meggyőződésbeli ellentét, mint most például a német szociáldemokrácián
belül a Bernsteinék s a Wolfgang Heineék közt való. Vagyis olyan
ellentét, mit éppen a haza életérdekére való hivatkozással lehet
legkevésbbé összeegyeztetni. Mindenben ismerhet az ember tréfát, a
meggyőződés türelmet, csak a haza élete dolgában nem.