Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 2

magánfényüzésének megokolatlanságát s pénzeinek ujra meg ujra való
elfogyását. Lepleznie hivatalnokai, üzletfelei, társai, eszközei és
hitelezői előtt, s nemcsak lepleznie, de ujra, meg ujra pótolni is ujabb
meg ujabb hitelekkel, vagyis ujabb meg ujabb rábeszélésével és
meggyőzésével a pénz hatalmasainak! Mi ehhez képest: elbánni a jó Ferenc
császárral! Vagy akár a szép, szellemes és perfid Sándor cárral is, ki
végre sem volt nagyobb emberi kaliber, mint egy mai fiatal fináncbáró,
ki papájától örökli a bank direktorságát! Hohó, ez a Duperdussin, ha
sorra kerül: hogy elbánt volna Vilmos császárral! Micsoda
porcellánvállalatokba vitte volna bele, hogy rávette volna, hogy a
birtokait parcellázza és vásároljon hajórészvényt, hogy’ tervezett volna
neki vasutat Perzsiában, csatornát Afrikában, s gyönyörü komplótokat,
hogy mint kellene paralizálni a franciát az angollal, Arábiát kikiáltani
német hübérnek s Amsterdamtól Bagdadig és Bergentől Triesztig kitüzni a
római német kalifátus zászlaját! S Miklós cárnak meg éppen milyen lyukat
beszélt volna felséges hasába! Spiritiszta hatalommal szólott volna
hozzá, megjelent volna előtte Nagy Péterül, kezébe hamisitotta volna a
végrendeletét, melynek egyik, eddig ismeretlen pontjául az lett volna
megirva, hogy Konstantinápoly meghóditását pedig okvetlen
francia-németalföldi vállalkozóval kell financeiroztatni, barna
férfival, fekete bajuszuval! Mert igy kell, a legbaromibb butaságu
módokban megnyerni: nemcsak olyan kábulatokban és káprázatokban élő
idegroncsot, mint a mostani cár, de a világ legokosabb és
legegészségesebb embereit is!
* * *
Ez a nagy fejezet: a Duperdussin fejezete. Az a nagy stilus, mely
vakmerően számit az emberek kicsinyes stilustalanságára. Mert ó, ne
higyjétek, hogy az üzlet, a hatalom, a kormányzás embereit nagy és
kézenfekvő tervekkel lehet megnyerni! És ó, képedjetek el, hogy mikkel
lehet ezeket az uralomra, emberismeretre és nagytervüségre születetteket
nagy tervek iránt is hajlandóvá tenni! Azzal, amivel teszem néhai
Csávolszky Lajos nyergelte volt meg Európa egyik első pénzemberét, kiről
tudta, hogy szenvedélyes régiséggyüjtő, kivált óraszakértő – s ezért az
estére, melyen a hatalmas férfiut magánál vacsorán látta, kölcsön kérte,
kellő letét fejében, a Muzeum legértékesebb régi zsebóráját, s ezt
huzogatta elő egész este a mellénye zsebéből, hogy a pénzembernek
kicsordult bele a nyála… Mit gondoltok, hogy’ szerez az ember
összeköttetéseket – konnexiókat, hogy világosan beszéljek? Megmondom,
láttam egypár karriért: ugy, hogy mikor egy bankdirektor, miniszter,
vagy kuriai elnök rágyujt a szivarjára, az ember odaugrik hozzá, kikapja
a gyujtót a kezéből s odatartja a szivarja alá. Hasonlóképpen: ha a
kegyelmes ur le akar ülni s a pincér széket hoz neki, kikapni a pincér
kezéből a széket s alája tenni. S mit gondoltok, mikről kell beszélgetni
a hatalmasokkal, s nem a véletlen lett szamarakkal, hanem a
legkülömbekkel is? Nagy gondolatokról? Szent eszmékről? Ugyan! Pikáns
adomákat kell elmondani tudni, gyilkos pletykákat halálos barátaikról, –
a hatalmat épp ugy mulattatni kell s untatni nem szabad, mint a mobot.
És ugyanolyan eszközökkel. Nincs a hizelgésnek az a durva, otromba s
megalázó formája, ami mentül alacsonyabb, annál jobb ne volna az emberek
megfogására. S mégegyszer mondom: nem az értéktelenekére. Az
államférfit, ki hatórás tanulmány-remeket mondott a közigazgatás
államositásáról, boldoggá teszed s magad iránt örökké hajlandóvá, ha
odaszaladsz hozzá s azt mondod: kegyelmes uram, olyan a szeme, mint egy
fiatal leányé! A bankmágnásban, ki éppen most huzta meg az államot ugy,
ahogy a honfoglalás óta nem huzták meg, a legjobb véleményt kelted
pénzügyi megbizhatóságod felől, ha végigkiséred a Váci-utcán s egyszerre
hamiskás mosolylyal fordulsz hozzá: ej, ej, méltóságos uram, hogy
elpirult az a kis szőke, mikor magát meglátta! S igy kell mondani:
„magát“, de egyben: „méltóságos uram“. Vagyis fait accomplivá tenni egy
meghittséget, melyet a nagy urnak nincs joga konfidencia gyanánt rossz
néven venni, mert hiszen a „méltóságos uram“-mal megmutattad, hogy a
legmelegebb bizalmasságon belül sem feledkezel meg a köztetek tátongó
mérhetetlen távolságról… Higyjétek meg, ennyi az egész; de ha most azt
gondoljátok, hogy no hála istennek, csakhogy tudom, uccu rajta,
szaladjunk és hizelegjünk az uraknak – nagyon tévedtek, ha azt hiszitek,
hogy ez csak ugy megy s ezt mindenki tudja. Szó sincs róla. Ez az, amire
születni kell. Hogy az embernek, ha elméletben százszor tudja is, hogy
ez a módja, alkalomadtán csak eszébe is merjen és tudjon jutni ily
szemtelen banálitás, ily alacsonyrendü fogás és megérezze, hogy melyik
alkalom: alkalom, s megtaksálja, hogy melyik gimplit mifajta ilyen
ordenáré léppel lehet megfogni. Ha már rá is szánod magad ilyen aljas
kutyamesterségre: a szimatod nincs meg hozzá, a biztosságod nincs meg
benne, felsülsz és nevetségessé teszed magad. Közted, aki igy jársz, s
Napoleon közt, aki nem igy járt, semmi egyéb külömbség nincs, mint ez. S
Duperdussin meg Napoleon közt, mondom, egyáltalában nincs külömbség. Ami
külömbség van: az a száz év, mely eltelt 1813-tól 1913-ig. Akkor
Beresinának hitták, ma vizsgálati fogságnak hivják. De akkor is, most is
ugy volt és ugy van, hogy az embereknek csak az imponál, akinek sikere
van vagy aki mulattatja őket, s az kerül föléjük kinek ez igazság
idegérzése – mely éppugy veleszületett s meg nem szerezhető képessége,
mint a szaglás vagy a hallás, s mint állati ösztön súgallja
cselekedeteit.


Még egyszer Duperdussin
_1913 augusztus 23._
Lénárd Jenő barátomtól, a Bayerthal és Levy nagy árpacég főnökétől, ki
amily komoly üzletember, olyan előkelő filozófiáju megirója Dhammó cimü
kétkötetes munkájában a buddhizmus elméletének s történetének, mult
vasárnapi s a csodálatos és akasztanivaló Duperdussinról szóló tárcámra
a következő levelet kaptam:
Kedves Barátom!
Nem első eset, hogy azért kereslek fel soraimmal, mert nem értek Veled
egyet valamiben, dacára annak, hogy ellenvetéseimet egy-egy udvarias
baráti mosolylyal félretoltad. És pedig az irántad érzett nagy
tiszteletnek és szeretetnek forrásából fakadólag néhány észrevételt kell
tennem a vasárnap a Világban megjelent tárcádra.
Nagyon tartok ugyanis attól, hogy a mi amugy is könnyen befolyásolható
és moráletikai meggondolásokkal nehezen fékezhető magyar közgazdasági
világunk bóditó méregként fogja magába szivni a Te ragyogó
irásművészeteddel idealizált Duperdussin uradat, különösen akkor, amikor
Te nem habozol őt Napoleonnal egy sorba állitani. Ne vedd rossz néven
tőlem azon kijelentésemet, hogy nem tartom szerencsés gondolatnak éppen
az üzleti életben a conquistador typusának az idealizálását, különösen
nálunk nem, ahol minden kis üzleti szélhámos tarsolyában véli hordani a
marsal-botot és ahol éppen a komoly, szolid üzleti munkának a
megbecsülése még oly ismeretlen fogalom.
Különben Páris a legalkalmasabb talaja a nagystilü üzletek
szélhámosainak és talán sehol nem forog annyi non-valeur közkézen, mint
éppen Franciaországban. Nagyon sok tőkepénzes tőkéjének egy részével
hazárdjátékot üz és bizik abban, hogy nem ő lesz a schwarzer Péter,
akinek a végén a nyakán marad az értéktelen papiros vagy üzlet. – Nálunk
annyiban mások a viszonyok, hogy az emberek nagyobbára vagyonuk egy
aránytalanul nagyobb részével hazardiroznak, mint odakint és ezért ez a
jelenség nálunk sokkal veszedelmesebb. Én azt hiszem, hogy mi, akik a
magyar életet kissé idealisabb magaslatról nézzük, tartozunk azzal, hogy
éppen a Duperdussin urral ellenkező typust idealizáljuk. Lám a nemrég
elhunyt Minkusról, aki egyszerü segédből az Ulrich cég főnökévé küzdötte
fel magát és nagy vagyon hátrahagyásával halt meg, melyet becsületes,
szorgalmas munkával keresett, a lapok csak fizetett kommünikében
emlékeztek meg és az ország tudomást sem vett róla.
S ha már elméletben nem osztom felfogásodat: azt hiszem, a praxisban
szintén nem áll meg. Ha te azt hiszed, hogy valamilyen ideádat
Budapesten lehetetlen volna financeirozni, ugy ezzel szemben az én
véleményem az, hogy valószinüleg vagy a biztonság, vagy a jövedelmezőség
szempontjából a Te propoziciód nem megfelelő. Éppen a praxis mutatja
azt, hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a
legpénzszükebb időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint
fantasztikus és hazárd üzletekre. Az a pénz, amely ilyen üzletekre áll
rendelkezésre, egészen más kezekben van, mint amely az ország
közgazdaságát táplálja, s lehet, hogy ennek a pszichológiája olyan, mint
amilyennek Te látod.
Talán tudod, hogy éppen én vagyok az, aki már évek óta hirdetem azt,
hogy nagy ideálok nélkül egy ország gazdasági élete sem lehet el. Ezen
ideálok általánositására pedig nincs alkalmasabb eszköz, mint az
irodalom. Éppen a magyar irodalom igen szegény magasabb értelemben vett
gazdasági ideálok hirdetésében és talán éppen ezért kettőzött sulylyal
esik a latba, hogy Te is mást választottál herosznak, mint akit én
szerettem volna látni Általad idealizálva. – Ha ebben a perspektivában
olvasod át tárcádat, meg fogod érteni levelemet és annak intencióját.
Meleg baráti szeretettel köszöntlek és vagyok igaz üdvözlettel és
kézszoritással
készséges hived
Jenő.
Igy ir Lénárd Jenő s levele fáj nekem. Nem azért, mert nem vagyunk egy
nézeten, bármi sokra tartom az ő nézetét. Hanem azért, mert alapjában
egy a nézetünk, de ő az enyémet félreérti. A félreértés fáj nekem, s
ebben nem ez a feltevés bánt, hogy vak volnék a társadalom erkölcsi
érdekei iránt. Hanem az, hogy irásom, fogalmazásom, mondjuk: előadó
müvészetem olyan volt, hogy a mondanivalómat félre lehetett érteni. Ez
fáj az irónak, mert mint iró ellen vall ellene, még pedig feltétlenül s
fellebbezhetetlenül. Ha bárki félreérthette, amit mond, akkor az egészen
bizonyosan rosszul volt elmondva, mert az iró művészetének az a próbája,
hogy ki tudja-e fejezni, amit mondani akar, és azt tudja-e kifejezni
amit akar? Micsoda silány irónia lehet az, amit nem vesznek észre, s
betüszerint veszik a formájában mondottakat! Micsoda gyámoltalan
elméskedés, mely nem érezteti, mekkora fájdalom vonaglik az alján!
Lehet, hogy be tudnám bizonyitani, megcáfolhatatlanul, hogy irásom
helyes volt, tökéletes volt és teljességgel félreérthetetlen. Hiábavaló
volna: itt volna ezzel szemben a valóság, hogy félreértették. Vagyis, ha
százszor bebizonyitom is, hogy jó, sőt tökéletes, mégis egészen
bizonyosan rosszul volt megirva. Ez fáj, no.
De ez aztán az egyetlen, amiben meghajlom Lénárd barátom itélete előtt,
bármily önkéntelen, öntudatlan s közvetett is éppen ez az itélete.
Ellenben semmiképp sem hajlom meg az üzletiekre vonatkozó itélete előtt,
bármily sokat tartok különben üzleti eszéről. Az alapban, természetesen,
egyetértünk. Én sem kivánom, hogy a világ erkölcstelen legyen. Én sem
tartom kivánatosnak, hogy csak a csirkefogók boldoguljanak benne. S ami
nekem fáj, az éppen az, hogy ebben a világban a csirkefogóknak sokkal,
de sokkal több kilátásuk van a boldogulásra, mint azoknak, akik nem
csirkefogók.
Hogy Duperdussint idealizáltam? Dehogy idealizáltam. Csak igazságot
szolgáltattam neki. Nem vettem tőle rossz néven, hogy becsapta, meghuzta
s most a pénzük után bőgeti azokat a nagyképü férfiakat, kik, mikor
tisztességes ember tisztességes tervvel jő hozzájuk, előveszik a
kalkuláló ceruzát s megvető mosolylyal mondják: ez a dolog nem
rentábilis, ebbe nem mehetek bele!
Mert ezt mondják és mindig ezt mondják. S az nem áll, amit Lénárd
barátom oly magától értetődőnek állit, hogy „éppen a praxis mutatja azt,
hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a legpénzszükebb
időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint fantasztikus és hazárd
üzletekre“. Szó sincs róla. Látszik, hogy Lénárd barátom már teljesen
megalapozott s jövedelmezősége felől kipróbált üzletet vett örökbe,
különben nem ezek volnának a tapasztalatai azokról, kiknek tisztjük és
kötelességük, hogy tisztességes és kilátásos vállalkozásoknak tőkét
adjanak rendelkezésére.
Azt mondja Lénárd, minden szolid és jövedelmes vállalkozásra van tőke.
Dehogy van. Csak minden már kipróbált és jövedelmezőnek bizonyult
vállalkozásra van. Magától értetődik, hogy erre van. Hogy mindenre van,
ami biztos nyereség. Hogy mindenre van, ami egészen biztosan meghozza
kamatját, akár eső lesz, akár szárazság. Hogy van, például állami
kölcsönökre, hogy van diszmunkákra, melyekből előre kicsinált dolog, az
állam átvesz ennyit, a főváros annyit, – van olyan alapitásokra,
melyeknek alapitói bennülnek a főrendiházban és tisztelettel látottak a
miniszterek, államtitkárok, miniszteri és osztálytanácsosok elő- és
dolgozószobáiban. Persze, ilyenekre van, s még azoknak is jut belőle,
kik a jó üzletet kijárják a magas kormánynál s a különböző
tanácsosoknál.
Csakhogy a biztos üzlet nem üzlet. Nem mondom, hogy csalás, de nem az,
amit vállalkozásnak lehet nevezni. Üzlet az, mikor elvetem a magot, s
emberi számitás szerint lesz belőle termés, de lehet, hogy nem lesz. Aki
a már kinőtt és szemei szerint már kézzelfoghatóan felbecsülhető vetést:
jön és egyszerüen learatja, az nem vállalkozik, hanem beszed. Rizikó
nélkül nincs üzlet, s minden kalkuláció csak valószinüségi számitás.
Nos: erre aztán ne mondja nekem Lénárd Jenő, hogy akad pénz. Nem akad,
vagy nem egyenes uton. A tisztességes dologra is csak ugy akad, ha
svindlerek csinálják meg.
Mondok Lénárd barátomnak példát, megint a magam életéből valót – ilyet
tud az ember legmeggyőzőbben előadni. Én tulajdonosa vagyok egy
lapvállalatnak, eh, mért ne nevezzem néven: tulajdonosa vagyok a
Nyugatnak, melyet nem lehet agyonverni. Pedig igazán megtörtént vele
minden, amitől az ökör is felfordulhat. S nem lehet agyonverni fejszével
sem, olyan életképes. Vasból van.
Nos: én ezt előreláttam. Mikor még csak gondolatával járkáltam,
kiszámitottam pontosan, hogy mindenesetre milyen kelendőségre számithat.
Világos volt előttem, hogy szükség van rá, világos, hogy kiknek kell
majd, világos, hogy meghozhatja, amibe kerül. Nem vagyok üzletember, de
számokba tudtam fogni kilátásait és lehetőségeit. S igazam volt – a
hatodik esztendő bizonyitja immár, hogy igazam volt.
De látta volna Lénárd barátom, hogy a legkitünőbb szakférfiak,
piacemberek és üzleti routinierk milyen képpel fogadtak, mikor tervemet
előadtam nekik! Pedig, mellesleg mondva, tartottak rám, szerettek velem
jóban lenni s szivesen jártak volna valamiben kezemre. De folyóirat!
Modern szépirodalmi folyóirat! Magyarországon! Látta volna Lénárd, hogy
hogyan fogták a ceruzát s számitották ki három perc alatt, hogy szamár
vagyok!
S mondok valamit. Ha ő hozzá megyek vala: ő, aki okos és jó ember, mit
tett volna? Először is bizonyára fogta volna ceruzáját, s kiszámitotta
volna, hogy a terv képtelenség, – ő ugyan nem ért hozzá, de
lehetetlenség, s én ugyan nagyon geniális ember vagyok, de, hiába, költő
vagyok, ami magyarul, mondom, azt jelenti, hogy szamár. Másodszor azt
mondta volna, hogy még ha jobb is volna a terv és értene is hozzá, neki
nincs heverő tőkéje, amit uj kockázatra vegyen. Éppen elég dolga van a
saját üzletével.
S itt kerülök M. Duperdussinre. S azt állitom, hogy ugyanazon tervet,
melyet éntőlem be nem vettek, őtőle lángoló szemmel fogadtak volna el, s
ugyanazon nagy árpaexportőr, ki az én esetemben nem lett volna bolond,
hogy előtte idegen lapvállalkozásra forditsa pénzét és munkáját, ő neki
repült volna revuet alapitani. Hogy hogy’ csinálta volna ezt
Duperdussin? Ha én ezt tudnám! Legfeljebb sejtem, hogy adott esetben
teszem azt, tudván, hogy a megdolgozandó kitünő üzletember érdeklődik a
buddhizmus iránt: innen került volna neki. Hogy hogyan: az az ő titka.
Mindenesetre ugy, ahogy nekem sohasem jutna eszembe, mert ha tudna
eszembe jutni, épp oly geniális ember volnék s épp oly csirkefogó, mint
Duperdussin.
Lénárd barátomnak rosszul esik, pedagógia szempontjából, hogy én ezt a
betyárt Napoleonnal hasonlitottam össze. Nem hiszem, hogy ez az érzése
végiggondoltabb volna egy pillanatnyi visszatetszésnél. Mert különben el
kéne gondolnia, hogy akinek Napoleon imponál s aki Napoleonban látja a
nagy, a követendő, az irigylendő embert, annak már ugyis hiába
prédikálok tisztességet és emberséget. Mert Napoleon nem volt sem
tisztességes, sem emberséges ember. Komisz csirkefogó, svindler és
stréber volt. Rossz kutya volt, lelketlen és szőrös szivü. Ha valóban
valaki elé követendő példát irnék, azért, hogy jó és hasznos legyen
felebarátai számára: nem Napoleon életrajzát irnám. Nekem egészen
komolyan és egészen őszintén nem imponálnak az ő nagy haditettei sem.
Legalább is nem jobban, mint a nagy börzemanőverek, melyekkel
pénzkonkvisztádorok’ alapitották meg hatalmukat és dinasztiájukat s
melyeknek hadi és politikai müveletekkel való összekombinálására,
mellesleg mondva, már Napoleon adott példát montenegrói Nikola
királynak. De egy nagy dolgot mégis végbevitt Napoleon s van valami,
amiért nagy ember számba kell venni s az emberiség nagy nevelői közt
emlegetni. S ez az, hogy ő, a svindler és a parvenü, császárrá koronázta
magát és feleségül vette a császár leányát. Látni, hogy hogyan készülnek
a császárságok s hogy császárlányokat ugyanazon technikával kell
elvenni, mint akármelyik varróleányt: ezt a leleplező, ezt a kijózanitó,
ezt a kitanitó példát Napoleonnak köszönheti az emberiség. S ugyanilyen
hasznos leleplező Duperdussin s ezért van olyan nagy ember, mint
Napoleon. Mert megmutatta a maguk igazi mivoltában a csalhatatlan
kalkulátorokat, a nagyképü valutaőröket, az ostoba népnek harisnyákból
kivett és takarékba betett rengeteg pénzeiből isteni mindenhatósággal
rendelkezőket. Megmutatta, hogy mily kevés észszel kormányozzák ezek a
világot. Megmutatta, mily gyenge átlátással kezelik ők e rengeteg
hatalmat. Megmutatta, hogy mikkel kik tudják megejteni e gőgöket, e
szivtelenségeket, ez elbizakodottságokat s e csalhatatlanságokat.
Garasos komédiával a milliomos hatalmakat.
Ez a faktum – ellenben nem faktum, ellenben nagyon ideális vonal s
nyilván csak Lénárd barátom erkölcsös képzeletében él, mely elválasztja
a hite szerint komoly, erkölcsös és minden reális vállalkozás számára
minden különösebb szélhámosság nélkül elérhető tőkét a ledér tőkétől,
mely svindlerek udvarlásába szédül bele.
Nem hiszem, hogy annyi millió volna a világon, még a gazdag
Franciaországban is, hogy e megkülönböztetés fényüzését megengedhesse
magának. Nem hiszem, hogy külön tőke akadna, mely elhatározná, hogy: én
pedig svindliket fogok finanszirozni. Nem, minden tőke elhatározza, hogy
ő biztosra fog menni, csak olyasmire, amiről ceruzával kikalkulálhatja,
hogy feltétlenül nyereséges. De a Duperdussin esete azt mutatja, hogy a
nagyszerü kalkulátorok és kérlelhetetlen ceruza-fejedelmek azt a
kalkulációt találják jónak és biztosnak, amelyiknek a kieszelője és
átnyujtója közben azt mondja nekik: „Uram, ön a leggeniálisabb ember a
világon. És milyen családapa! Hogy vannak azok a drága kis gyermekei?
Igazán örülök, hogy a kis János báró ugy örült a kis póni-lónak, amit
küldtem neki!“
Minálunk ez igy van, nincs ok feltenni, hogy máshol nincs igy, sőt a
Duperdussin esete arra vall, hogy a világ közepén sincs jobban. Én nem
Duperdussint idealizáltam, hanem való képükben mutattam meg azokat,
akiktől a dolgok függenek s akik a világban sokra viszik. Nem én tehetek
róla, hogy nem Goethék s nem Jézus Krisztusok, de nincs okom leplezni,
hogy jól esik szivemnek, ha leleplezik őket. Lehet, hogy nem vagyok jó
praeceptor Hungariae, de nem tagadom: előttem az ilyen Duperdussin
sokkal szimpatikusabb, mint azok, akiket becsapott.


Az őrült tanitó
_1913 október 14._
Wagner német tanitó megölte feleségét, négy gyerekét, megölt vagy
megsebesitett tizennégy embert, felgyujtott egy fél községet s annyi
patront találtak tőle tartalékba rejtve, hogy nyilvánvalóan még többre,
még nagyobbra készült, – mint maga meg is vallotta: egy vagy két község
teljes kiirtására, mitől csak egy lépés ahhoz, hogy az egész világot ki
akarja irtani. S erről az emberről azt a kérdést vetették fel:
épelméjü-e? Bizottság szállt ki, birói és orvosi, a tettei helyére, s
ezen a problémán gondolkozott. Klerikálisok és radikálisok vesztek
össze, hogy istennel való jó vagy rossz viszonynál fogva jutott-e Wagner
tanitó az ő elhatározásaihoz. Irni-olvasni tudó emberek, huszadik
századbeliek és európaiak, leirtak és elolvastak olyan megállapitásokat,
hogy Wagner tanitó épelméjü, csak erkölcsileg teljesen elfajult. Az
ember a fejéhez kap s levegő hiját érzi. S nem tudja, ki betegebb állat:
az-e, ki megöli feleségét s négy gyerekét s felgyujt s lelő egy fél
községet, vagy az, kinek számára probléma, hogy épelméjü volt-e valaki,
aki megölte feleségét, négy gyermekét s felgyujtott s lelőtt egy fél
községet?
* * *
Mondanom sem kell, hogy tőlem távol áll minden lágyság s érzelgősség. S
hogy éntőlem akár menten, ott a tette helyén, lebunkózhatták volna ezt a
veszett tanitót, mint ahogy lebunkózzák a veszett kutyát. Én
egyáltalában nem vagyok ellene a halálbüntetésnek, ilyen esetekben –
csak nem mint büntetésnek, hanem olyan természetes eljárásképpen, mint
hogy szürik az ivóvizet s fertőtlenitik a csatornákat. Egyáltalában nem
látnék benne semmit, ha az ilyen magának és másoknak számára felesleges
és veszedelmes életekkel hivatalból végeznének, még mielőtt tizennyolc
más élet adja meg árát ez egy megáporodásának. Ha volna próbája, határa
és ellenőrzése, vagyis ha biztosra lehetne venni, ki arra való, s
visszaéléssel nem lehetne az ellen is forditani, aki nem arra való, én
időről-időre akár irtást is rendeztetnék a gyógyithatatlan elmebetegek
közt, legfeljebb valamely kegyes csalással, orozva vagy álmukban való
megöletéssel kimélvén meg a tudatosabbját a halálrémülettől. A
halálbüntetést, mondom, nem azért tartom ma már az emberiség
legszégyenletesebb alávalóságának, mert ölnek vele, hanem mert
büntetésből ölnek, tehát ugyanazon embernek, akit megölnek, ugyanakkor,
mikor megölik s azzal, hogy megölik, egyben eszére és lelkiismeretére
hivatkoznak. Ha azt kérdik tőlem: szabad-e, nem volna-e ajánlatos a
veszedelmes és gyógyithatatlan őrülteket agyonverni: engem nem kell
nagyon rábeszélni, hogy azt mondjam: igen. De aki azt kérdi: szabad-e
valakit, aki gyilkolt és rabolt, halálra itélni azon a cimen, hogy
teljesen épeszü, csak éppen erkölcsileg elfajult: azt magát is szó
nélkül odaakasztatnám az ilyen épelméjü, csak erkölcsileg elfajult
embertársa mellé.
* * *
Bámulatos, mily nehezen hiszik el egymásról az emberek, hogy nincs
rendben a felelősségi szerkezetük – mert hisz az eszük az. Természetes,
hogy aki rohadt krumplin s virslinek nevezett döghuson s téglaporon él,
megbetegszik gyomrára és belére. Természetes, hogy aki ólomgőzt szi be
lélekzetnek, megbetegszik tüdejére. Természetes, hogy aki mindennap egy
akó sört szivattyuztat végig a szivén, megbetegszik a szivére. Istenem,
hát oly nehéz elhinni, hogy akinek a lelke gyötrődik, megbetegszik a
lelkére? S el lehet-e mondani szóval, mennyire gyötrődik az ember lelke?
S kivált a müvelteknél, a nem egészen állati életet élőknél. Ételben,
italban, szokásban s viselkedésben csak megtanulhatunk, talán rá is
rendezkedhetünk, egészségesen élni. De már ez is egy parancscsal, egy
muszájjal s nem szabaddal több, ami a lelket nyomja. S mi nem nyomja a
lelket? Nem érdemes élni, mondotta egyszer a kisfiam, mint egészen pici
fiu, mert amig kicsi az ember, engedelmeskednie kell, mikor megnő,
dolgoznia kell. Ebben benne van egy egész neurózis. Engedelmeskedni,
nyelni, türni, várni, lemondani, félni, alakoskodni, erőszakoskodni,
versenyezni, tetszelegni, megalkudni, eltitkolni, lesben állni, tilosban
járni, rajta kapatni, elüttetni: mind csupa olyan visszaélés a lélekkel,
mint volna a gyomor falával, ha állandóan kénsavval etetnék. Bámulatos,
mondom, hogy lelkiekben mily kérlelhetetlenül kegyetlenek egymáshoz az
emberek. Senkinek nem jut eszébe azt kivánni, hogy ne egyem. Senki nincs
olyan hitvány, hogy szándékosan ne hagyjon aludnom. De hogy lemondjak
arról, akit szeretek: az magától értetődik. Hogy megunt igát viseljek:
az ellen még felhorkannom sem szabad. Jó fiunak, jó apának, jó férjnek,
jó polgárnak kell lennem, ha felfordulok is bele. S ha tán nincs is rá
szüksége se apámnak, se fiamnak, se feleségemnek, se hazámnak. Ha
kenyeremtől az élelmes elüt: mosolyognom kell hozzá. Ha a sorban hátra
kerülök: át kell látnom, hogy igazsággal történt. Ha megcsalnak: nem
szabad gyilkolnom, ha kisemmiznek, nem szabad rabolnom. El kell viselnem
hideget, meleget, megaláztatást, igazságtalanságot, bölcsnek kell
lennem, jónak kell lennem, nemesnek, irgalmasnak, részvevőnek és
lovagiasnak. El kell fojtanom hiuságomat, le kell küzdenem önzésemet,
fékeznem kell mohóságomat, meg kell tagadnom irigységemet, pórázon kell
tartanom féltékenységemet, erőltetnem kell figyelmemet, el kell takarnom
türelmetlenségemet. Mindez olyan állandó horzsolása a léleknek, mint
ahogy a rossz istráng kimarjitja a ló véknyát. Mindez olyan
agyonmérgezése az ember érzésének, mint ahogy a szunyograj őrültté
csipkedi az ökröt. S az ember nem ökör, s ezek a szunyogok télen-nyáron,
éjjel-nappal rajzanak és sohasem ülnek el és egyre sokasodnak. Mind
csupa olyan pióca, mely egyre szí, de sohasem szija meg magát, s csupa
olyan seb, mely mind evesebb és sohasem kérgesedik el. A fájdalmat nem
lehet megszokni, a gondba nem lehet belefásulni. Csak megvadulni lehet
tőle s meg kell vadulni tőle. Az a csoda, hogy még van épeszü ember is.
* * *
Persze: vannak külömbségek. A vadságban felnőtt kecskepásztor ugy
gyilkol, mint ahogy lop: egészségesen és ártatlanul, s ha mint
kukoricatolvaj lehet épeszü, lehet épeszü mint apagyilkos is. De
litterátus ember, erkölcsben és tanitásban felnőtt: nem lehet épeszü,
mikor gyilkol. Lehet épeszü, mikor beleőrül az elviselhetetlenségekbe,
miket az élet, az erkölcs, a tisztesség, az emberek kérlelhetetlensége
ráró. Lehet épeszü, mikor azt érzi: gyilkolni, gyilkolni, boszut állni,
példát mutatni! De mikor megteszi, akkor már nem épeszü. S mentül
kiszámitottaban, mentül ravasszabbul, mentül kieszeltebben s
elrendezettebben teszi, annál kevésbbé. Még lehet épeszünek venni – ez
nem szójáték – aki hirtelen elveszti eszét, s azért, amit tett, még
feleltethetem azt, aki nem tudta, mit tesz. De aki tudja, mit tesz,
mikor gyilkol, aki odagondol, mialatt vért ont, aki számol, mialatt
életeket irt, s olyan észszel tud, gondol és számol, mely verseket ért
meg, talán ki is formál s kerek mondatokban szónoki hatalommal orditja
világgá, hogy mi fáj neki s mi miatt áll boszut azokon, akik nem
vétettek neki: az beszámithatatlanabb a leeső kőnél, az felelőtlenebb a
lecsapó mennykőnél, az butább, mert magát okosnak hivő barom a
megveszett ökörnél. Wagner tanitó, ki egy ezer lakosu kis községen vagy
falun áll boszut olyan társadalmi ridegségért s kényszerüségért,
amilyennel: nem a kis Mühlhausen, a kis Wagner tanitónak hanem a nagy
Anglia, a nagy lord Byronnak is pokollá tette életét, – aki szatócsot,
parasztot és mezei őrt durrant és nyiszszant le olyan erkölcs ellen való
felhorkanással, amelyért még a római pápát s a német császárt is nehéz
feleltetni, s aki ennek a helyi érdekü itéletnapjának olyan haditervvel
készül néki, mint Napoleon készülhetett neki Austerlitznak: feltétlenül
éppoly nagyzásosan őrült, mintha magát képzelné lord Byronnak, római
pápának, német császárnak, Napoleonnak és, természetesen, uristennek.
Csak éppen hogy nem magát nagyitotta hozzá egy sodoma-gomorrhai
világbüntetés méreteihez, hanem Sodomát és Gomorrhát kisebbitette hozza
Mühlhausen falucskának s a maga tanitócska mivoltának kicsinységéhez.
Nagyzási hóbort, a gukker forditott felén át nézve: ez a Wagner tanitó
esete. Ezt a vak is látja, s csak szakbirák s orvosszakértők lehetnek
oly vakok, hogy ne lássák.
* * *
Különben sem csodálnám, ha a megháborodások könyvében külön fejezet
kerülne a tanitók számára. Csak ugy, – bocsássák meg a hasonlatot – mint
ahogy a tulajdon ellen való vétkek könyvében külön fejezetnek kell
szólnia a cselédekről, pincérekről, borbélyokról, vagyis azokról a
szegény és legszegényebb emberekről, kik legbelsejében vagy legközelében
élnek az övékénél ezerszerte magasabb, ellátottabb, terpeszkedőbb