Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 10

aminőek ma még: ez az uj helyzet még igy is szokatlan volna számára. A
csehnémet iró régtől fogva megszokta, hogy irásközben gyepün tulra
nézzen, más országbeli atyafiságához. Elméletben még világpolgárnak is
el lehet képzelni valamely világnyelvü költőt, ki, tollal a kezében, az
egész földtekére gondol. Ám igy, egyik szemével a világpiacon, nálunk
eddig csak a budapesti szindarab-export dolgozott, különben a magyar
költészet magában termékenyült a költő szülőföldjén, melyen kivül csak
Bukovinában akadt két-három falu s Amerikában tetemesebb
kivándorló-gyarmat, ki magyarul tudott, de csak ujabban számit a magyar
könyv számára. Igy szokta meg a magyar iró, jobban, mint más, hogy
olvasóját szóból értesse, bonyolultabb dolgokat is csak futtában
ujjheggyel érintsen, mint a pap, ki ugy ismeri hivőjét, hogy önkéntelen
tudja, melyik egy szóval lehet megmozgatni egész lelki tartományait. A
magyar iró megszokta, hogy tekintetek nélkül irjon, – olyan élesen, vagy
olyan gyengéden, mint ahogy otthon szokás, idegen fülekre, jogokra,
igényekre nem gondolva. Szabadkőmivesi meghittség a földivel szemben,
nemtörődés másokkal: ebben a hagyományban nevekedett a magyar iró.
Magyarország feloszlatása ez adottságokat egy csapásra megváltoztatta.
Amig az uj birodalmak s Uj-Magyarország közt a békeállapot végkép helyre
nem áll, a magyarországi iró egyáltalában el van szakitva megszokott
olvasóitól, – mikor szive csordultig tele van, nincs ki előtt kiöntenie,
s lelke kiszárad, mint a kinálat, kereslet hián. De ha majd jobb is lesz
közlekedésben és igazgatásban, s az uj birodalmak uj alattvalóikkal s a
határokon átszóló idegenekkel szemben maguk lesznek a türelem s a
megértés: már a türelem ténye is kötöttség, s bilincs, amibe nem vernek,
gondolást jelent e bilincsre, tehát tekintetet, tehát megriadtságot. Ma
olyan a magyarországi iró sorsa, mint a férjé, kitől elvették a
feleségét, s ő kinn a gyaloguton, az asszony benn a rács mögött ha
válthatnak egymással egy pillantást. Idővel e szigoruság nyilván
enyhülni fog. De még akkor is ugy lesz majd a magyarországi iró az ő
idegen országbeli atyafiságánál, mint akinek el kellett adnia a
birtokát, s most az uj gazda meghija a kastélyba. A ház uj ura lehet
tökéletes uri ember, és lehet meghatóan rajta, hogy a vendég az ő
szokott szobáiba kerüljön, s szokott emberei törődjenek szokott
szokásaival – de vendégnek lenni valahol, hol máskor otthon voltak, már
magában leveri az embert, s fojtogatja nyeldeklőjét, a gazdának tán még
jobban, mint a vendégnek…
Mindez, mégegyszer mondom, nem kiván lenni sem rekriminálás, sem
captatio benevolentiae – a magyar iró természetesnek véli, hogy a
szomszéd országokban nemsokára oly teljes lesz a lelki s a közeledő
szabadság, hogy semmit sem kell megadni, mert már meg is van. Ám még ily
feltétlen szabadság közepett is a változás ránehezedik majd lelkére.
Mert e szabadság közepett és éppen következtében, maguk az elszakadt
atyafiak is megváltoznak majd, – uj környezet és uj viszonyok halk
állandósággal halkan átformálják őket, – a további magyar fejlődés más
rythmusban s s más interferenciákban folytatódik határokon innen és tul,
– régi törekvések elhalaványodnak, uj hagyományok alakulnak, megmásul a
rezonancia s felüti fejét a diskrepancia… elidegenedés ereszkedik a
lelkekre, s lefogja a közlékenységet… A magyar költő mint politikus a
magyar épség ügyével ugy állhat szemben, ahogy az ész parancsolja, s
szivében is leszámolhat a valósággal, ahogy tud: maga a magyar irodalom,
mely az utóbbi évtizedekben ugy egeknek lendült, sulyosan megérzi majd
Magyarország sorsát.