Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 4

együtt dolgoznak, s a kezdő és átmeneti idők izetlenségei után:
önérzetre nevelkedett nők s szerénységre utasitott férfiak az egymásnak
való tetszeni vágyás s az egymástól fütött hevület emelkedésében
mennyire többre lesznek képesek, mint a mai celibatárius munkában! Mikor
legkülömb a férfi? Mikor asszonyt érez. Mikor legkülömb az asszony?
Mikor férfit érez. Mily nagyszerü munka lesz az, mely e
megkitünősülésnek hasznát látja, s mily száguldó menete lesz a munkának,
mely ez állandó oxigénezettség érverésének ritmusában folyik!
Jogot a nőknek, hogy emberek lehessenek, mert csak emberi önérzetük
erejével merhetnek igazán asszonyok lenni. Addig nem lehet emberiségről
beszélni, mig egyik fele nem él emberi fokon, s az emberiség
rablógazdaságot üz, mig a nők kiskoruságában lekötött erőket az élet
számára nem hasznositja.


Szerelmes rajzok
_1913 december 23._
Zichy Mihálynak ugynevezett erótikus rajzait láthatni most egyideig – az
igazgatóságnak hatósági vegzák miatt külön kérendő szives engedelmével –
a Nemzeti Szalonban. Zichy Mihálynak könyvben is láttam már ilyes
rajzait, s az itteni gyüjtemény egy-két darabja talán különb a
könyvbelieknél. Ugy ezek, mint azok – természetesen – ugyanezt a Zichy
Mihályt mutatják meg, mint egyéb rajzai: Az ember Tragédiájához, a
Petőfi verseihez, az Arany János balladáihoz, a – miket most ugyancsak a
Nemzeti Szalonban látni – Lermontov egyik regényéhez készültek: a finom
és hideg romantika-akadémikust, kiben a Cornelius gondolat-geometriáját
a Gustave Doré szinpadisága teszi földibbé, ha nem is elevenné és
emberivé –, e szinpadiság alacsonyrendüségét pedig némi dekadencia emeli
föl (tudom, hogy ez paradoxon s azért irom, mert paradoxon), némi, igen
kevés, perverzió nemesiti azzal, hogy hidegen átizzik rajt’, mint az
északi fény. Annyi persze nincs belőle, hogy át is fütse, s ezzel akár a
rosszaságnak, a romlottságnak, a bünnek s a rothadásnak, de erejével és
indulatával hatalmasitaná széppé. Hol van ez a Daumir tenyeres talpas s
balzacian tulfütött bourgeois-gazdagságától? S hol, ha rothadás démoni
dekorativságáról van szó, Aubrey Beardsleytől, aki ugy szép, mint ahogy
a bőrorvos elandalodik a vérbaj pörsenéses rózsáin, hogy mily isteni
szépek?!
Zichy Mihály nincs ilyen szép – a Beardsley kifejlett teljes
tüdősorvadásához képest ő a betolakodott enyhe tüdőcsucshurut, s a
viharos éjcakához képest, aki Goya volt, ő az őszvégi délután, talán
igazán, ahol második hazája volt, valamelyik cári parkban, hol a fák
éppoly megnyirtak s a levelek őszszel éppoly imbolyogva hullanak, mint a
versaillesiban, s a barbárságot a finom régiség helyett elég igazian
szellemiti át a bágyadt kiéltség. A pavillonokban fekvőhelyek maradtak
szeliden feldulva, a kioszkban a házi szinpad kulisszái árulják el
vászon mivoltukat, a szökőkut elapadt s medencéje gyengén iszapos, a
messzi pázsiton pedig karcsun szalad át az ottfelejtett őzike. Az égalja
piros s másnapra szelet jelent, s köhögése elől az óvatos udvari ember
gallérja feltürve igyekszik a kastély felé. Óvatosan s enyhén
izgatottan, mint akiknek, mondom, a mellük nincs egészen rendben. A
Zichy Mihály erótikus rajzai igazán csak éppen hogy erótikusak. Szerelem
éppoly kevéssé van bennük, mint vadság, humor éppoly kevéssé, mint
tragikum, s a kéj bánatos dühe, melytől, ha igazán rá tudnák rajzolni, a
papirnak is görcsbe kellene gyürődnie, ugy lehül cenzurája alatt, mint a
tüzes istennyila a villamos csengő berregésében. Egyik rajzán a
kentaur-csődör veti magát a kentaur-kancára. Teremtő isten: a Balzac
Contes drôlatiques-jában meg van irva, ahogy a kancán lovagló lovas
vágtatva menekül az utánuk gerjedt csődör elől, de az az istálló előtt
még utoléri őket, s a lovas érzi a nyakán a düh fuvását s már azon
percben minden csontjában lepénnyé törik a rázuhanó vadállat alatt… Ez,
mondom Balzactól van, nem pedig, de mennyire nem, Zichy Mihálytól. Vagy
én becsülöm tul az erótikumot, vagy nem tudom megérteni, hogy’ jutott
Zichy Mihály az erótikumhoz másképp, mint uri gazdáinak vagy barátjainak
mulattatására. Zichy Mihály nem erótikus rajzoló – ez szól ki az
elegáns, egy kicsit üres morbidezzából, melyért viszont és természetesen
érdemes ezeket a rajzokat is megnézni.
Pedig vannak erótikus rajzok – s ó istenem: milyenek!… Merem isten nevét
ajkamra venni, már másodszor, ennél a témánál, mert isten, ha csakugyan
méltat bennünket arra, hogy legyen, nyilván nem azért rendelte a
szerelmet, mert disznóságot is akart teremteni. Éppen mert a szerelem
még föltétlenebb hatalom az éhségnél (enni kell, asszonyozni muszáj –
hallottam egyszer egy parasztembertől) s mert a csillagok közt sincs
feszülőbb gravitáció, mint amivel a milliárd évek előtt kettészakadt
őssejt a férfi s a nő transzpoziciójában ujra meg ujra össze akar
szaladni: az élet, a lélek s minden vallási rítus és áhitozás valami
formában s jelképben mindig az evéstől s a szerelemből veszi adalékait s
öltözeteit, s a szerelemből még inkább, mint az evésből. A legizgatóbb s
a legőrjitőbb hatalom lévén: azért rakodtak fölé a legizgatottabb s a
legőrültebb tilalmak, s annyira mindenütt a világon s annyira már a
legmesszebb időkben, hogy a szerelemmel szemben való elfogultság s
tárgyiatlanság már benne születik idegeinkben s lelkünk mehanizmusában.
Hogy annyi tilalom és szabadságharc folyt és folyik körüle a művészetben
is: talán az okozza, hogy az ember (legalább én igy vagyok vele) a
legmagasabb fajta müvészetet, a legmegrenditőbb lelki és idegbeli
közlést várja, ha már egyfelől hivatalosan kötelező büntudattal s a
kézalattiság megalázásával kell ezeket a képeket néznie, s ha másfelől a
szabadság, a, hogy ugy mondjam, népjog is, mely megrajzolásuk s
megnézhetőségük lehetőségét kiküzdi, szintén képtelen magából kivetni a
büntudatot. S ha még a szabadgondolkodás is azt komédiázza s annak
komédiázását követeli a müérzék s civilizáltság cinozurája gyanánt, hogy
a müvész s a néző ezeknél, éppen ezeknél a képeknél ne érzett s ne
gondolt legyen s ne érezzen és ne gondoljon semmit abból, ami érzés és
gondolat e képeknek ugyebár éppugy s a formáktól, vonalaktól s szinektől
elválaszthatatlan materiájuk, mint maguk a formák, vonalak és szinek?
(Ezeknél a képeknél és minden képnél. Nincs nagyobb ostobaság, mint
l’art pour l’art abban a végletességben, mely komolyan ugy tesz, mintha
lehetséges volna kép, mely egyáltalában semmit sem jelent és semmit sem
mond, s mintha teljesen mindegy s a kép mint kép számára minden
következés nélkül való volna, hogy a szin és forma és vonal és fény és
árny és kontur vagy a konturokon való tulömlés s a vonal irányában való
továbbrezgés adalékai egy régi nadrág vagy egy fiatal lyány térbeli
jelentkezésének adalékaiból vétettek-e.) Nem, nem vagyok képmutató, –
bevallom (s viszont ez érdekeltségnél fogva gyanus tünteséssel s
hencegéssel alá is huzom) az erótikummal szemben való nagy
érdekeltségemet – de épp ezért több csalódást, több müvészi csalódást
érzek (valósággal megcsalatást és megrövidülést) középszerü erótikus
képeknél, mint egyéb középszerü müvésziséggel szemben. Igaz, hogy lelkem
titkában minden művészettel szemben azt vallom, hogy csak genienek
szabad benne lenni s csak a remekmü müvészet – de sehol e
kényesinyüségnek több jogát nem érzem, mint mikor erótikumról van szó, s
a derék Bayros márkit én bizony becsukatnám, nem pornográfiáért, hanem
középszerüségért.
És sokakat becsukatnék – még tán Correggiót is, kit különben imádok,
amiért az ő Bécsben látható hires szép Jupiter és Io-képén a szerelmet
ugyanazon bájosan meleg eleganciával festi meg, mint aminővel egy
másikon a Szüz Máriával a mellét – egy mondanie-hölgynek elragadó
bustejét – adatja a csókolnivalóan dundi Jézuskának. A szerelem erejéből
csak a japán szerelmes rajzokban érzek valamit – nyilván, mert ezek
igazán szerelmes rajzok, s a szerelmet nem kezelik disznóság gyanánt. A
legnagyobb és legrégibb japán rajzolóknak vannak és maradtak ilyen
rajzai – de engemet kivált két mester kap meg, véletlenül, vagy talán
nem is véletlenül, a régi japánság dekadenciájából való. Az egyik
Tojohiro, ki 1828-ban halt meg, tehát – szeretek erre gondolni s látni
két homlokot, amint a föld gömbje fölött néz össze egymással – kortársa
Goyának. A másik s erótikumban legnagyobb: Kunisada, ki 1865-ben halt
meg, vagyis akkor, mikor Munkácsy és Zichy Mihály szinpadiságot tanult.
S akik mindketten, de kiváltkép Kunisada, ki tudják váltani a vonalból s
az elrendezésből a szerelmi megfeledkezés minden szpazmatikus
földöntuliságát. Micsoda gyilkos elegancia, micsoda hörgő stilizáltság –
látom: a dekoráció csak ugy szép, ha olyan, mintha gyilkosságnak volna
föléje rendezve. (Ezt Beardsley tőlük tanulta s egy kicsit
Toulouse-Lautrec is.) Több az erőnél, ami bennük van – a vonalaik,
vastagitásaik és vékonyitásaik olyanok, mintha kifejtett idegszálak
volnának, határtalan lehetőségeivel a vonagló gyönyörüségnek s a meredt
fájdalomnak. S mint a fej, az arc, a ruha, a kézjáték: a test minden
fejlettségei a dekorativság s a kifejező hatalom egyenlő jogán adalékai
e rajzoknak.
Mily imponáló magaslat ez azzal a: nem aszkéta, csak egyszerüen
korlátolt nyárspolgárisággal szemben, mely ugyanazon időben a nyugati
világ gondolatát eltelte! Egy arasz idővel a Kunisada halála után, ki
éppen még szerencsésen meghalt, mielőtt Európa átvetette volna
szigetükre erkölcsének korlátoltságát – kevéssel ez után irta meg a
polgári világ egy nagyratartott tanitója, s nem holmi medve, inkább:
világfi, s nem talán német vagy mucker, hanem, inkább: katolikus, latin,
francia – irta meg, mondom, Dumas fils az ő hires regényét, a l’Affaire
Clemenceaut, s ennek egy passzusára emlékszem, homályosan, de tudom,
hogy éppen festővel vagy szobrásszal mondatja, s olyasmit mondat vele,
hogy a természet is utmutatást ad a müvésznek, hogy vannak a női testen
részek, melyek nem valók vászonra, mert a test ezeket elrejti, s igaza
van, mert nem is szépek! Nem hiszem, hogy a természet olyan bugris
volna, mint Dumas fils volt, de valóban, itt is meglátszik, mint annyi
máshol, hogy javithatatlan pazarló, mert még ennek a férfinak is
juttatott, sőt bőven, a női test rejtettségeiből! Mily korlátoltság kell
hozzá s e saját korlátoltságuknak a világegyetemre való átvetitése: azt
hinni s azt venni észre, hogy a természet egyáltalában tesz
külömbségeket, tud és tudja a külömbséget szép és nem szép, kivül vagy
rejtve hordott közt, s nem mindegy neki szem vagy tyukszem, száj vagy
nem száj! Akinek nem minden szép: hogy merhet az szépségről beszélni?
Jobban mondva: aki nem tudja s nem látja, hogy mindennek megvan a maga
szépsége s minden valaminek egyes példányai között ég és föld
külömbségei lehetnek a szépségnek s a rutságnak, a bübájnak s az
ökrendeztetésnek: az hogy lehet büszke a müvelődésre, a fejlődésre, a
kikülönböződésre Mint a test minden porcikája, ugy igazán minden
porcikája lehet – amennyiben a szép fogalmát az értékelésbe belevisszük
– érthetetlenül gyönyörü és kétségbeejtően pocsék, csakugy, mint ahogy
egész test és egész test között elmondhatatlan külömbségei lehetnek
nemcsak a formák szépségének, de a testi anyag finomságának is. Van
finomabb hus és csont, mint ahogy van finomabb gyapju – mondom: nemcsak
szebb vagy egészségesebb, de előkelőbb anyagu. A British Muzeumból
emlékszem egy üvegszekrényben álló sárgásfehér csontvázra, – egyiptomi
női csontváz, egy akkori hercegnőé volt. Őszi ebéd után álldogáltam
előtte, fáradtan, hazátlanul, s még azzal az érzéssel is, mintha a
nyeldeklőm a szivembe esett volna le: a gyerekkoromból megmaradt
félelemmel a csontváztól. Mégsem tudtam megválni tőle – feltünt
karcsusága s vékonycsontusága, s bár kevés csontvázat láttam életemben,
tehát szemem nem tanult bele, mégis valahogy ugy voltam, mint mikor az
ember nyolc-tiz kilátástalan uszóóra után hirtelen rájön az uszás
titkára, s kezének-lábának mintegy megnyilik a szeme az uszás iránt: itt
is leesett szememről a hályog a csontváz iránt, hirtelen megtanultam
látni mivoltát, s megláttam, hogy mily szivdagasztóan gyönyörü, mily
asszonyian, mily hercegnőien imádnivaló ez a csontváz. Drága, keskeny
koponyájától finom bokájáig, csuklójával egy párhuzamban folytatódó
kezefejével, hosszu lábaszárával s hosszu, keskeny lábával ugy állt ott,
gyengén domboru homloka alól ugy nézett – nem is nézett: tekintett ki az
üveg mögül, mint a kifinomult halál, mint az a halál, amit érdemes halni
a szépségért, az édes lélekzetért, melyet valaha e bordák mögül lehetett
föl és szembehunyva magunkba szini, a csókért, amiben e fogak fölött
lehetett elalélni, a nyugvásért, amit a bugó férfifej e medencének
rugalmas bársonyboltozata fölött találhatott. S maga a csontja is még
annyi száz, sőt ezer év óta mintha még nem is volna meszes, mintha
eleven volna, igen: eleven, hiszen minden eleven, ami van… Emlékszem,
tán egy óra hosszat álltam ott, álmélkodva, megrendülve, fájdalmasan és
szerelmesen – a végén aztán elnevettem magamat. Mert az jutott eszembe,
hogyha én most betörném az üveget s e finom koponyát két tenyerembe
fogva képemhez szoritanám: az perverzitás volna. S ha ezt valaki
megirná, az meg pornográfia volna.


A millenniumi emlék
_1913 julius 27._
A Nagy János-utcában akadt a napokban dolgom, s mivel egy negyedórám
volt ráérő, körülnéztem erre-arra a Városligetben. Jó ideje, hogy a
Városligetet csak télviz idejéből ismerem, s onnan is csak a
korcsolyapályáról, ha van kit szemmel megkeresnem. Kószálásom közben
álmélkodva álltam meg a millenniumi emlék előtt, mely szórakozottságomba
sok éven át sokszor belesejlett ugyan, de meglátni tulajdonképp csak
eznap néztem meg. Mégis: mintha emlékeztem volna erre az épitményre.
Végignézve rajt’, szétgöngyölitett rengeteg kártyapapirlapokra gondoltam
vissza, rajtuk szigoru klasszicista rajzokra, mértani vázvonalakra,
kifőzött és kifehéritett oszlopokra: egyszóval schickedanzi magyar
épitkezési tervekre. S visszagondolok, s szivem összefacsarodik, egy
nagyorru kis cingár emberre, vékonyra, átlátszóra, kurta állura s magas
homlokura, Pulszky Károlyra, kinek ez a karcsura soványitott
Behemót-épület volt utolsó rosszhiszemüsége, vagy, hogy enyhébb,
szeretőbb és barátibb szót mondjak: fumisterieje. Charley akkor még
friss volt és fürge, s nem röstellte a fáradságot, hogy összegyüjtve egy
csomónkat ujságirót, ha jól emlékszem: az Otthon-klubba, elénk tárja egy
zöldposztós hosszu asztalon a Zalával elegy jó Schickedanznak terveit, s
megmagyarázza, hogy a magyar nemzet egy esztendőt sem élhet tovább, ha
ezer évének ünnepét és fordulóját s egyben az Andrássy-utat is meg- és
be nem koronázza ezzel a nagyszerü utlezáróval, diadalivvel,
Pantheonnal, monumentummal, amit akartokkal. Mi ugyan semmitsem
akartunk, legkevésbbé ilyen semmitmondó közhely-oszlopzatot, könyökünkön
kinövő szobrokkal és mi a fenének állok itt jelentéssel. De Charley oly
meggyőzően tudott oda se figyelni, mialatt rábeszélt minket, hogy másnap
ahány ujságba irtunk, mind tele volt a Zala, a Schickedanz, a
millenniumi emléknek dicséretével s azzal a bizonyitással, hogy ezen
emlékmünek föld alól való kitoppantása lesz a próbája annak: magyar-e
még a magyar, megmaradhat-e Európában s van-e érzéke az iránt, hogy
kulturnemzet nem lehet el anélkül, hogy méltó lezárást tornyozzon az
Andrássy-ut végére… Hályogoszlató éjszakákon, mikor világosan látom,
hogy nyilván nekem is meg kell egyszer halnom, mivel feltünő sokan nem
élnek már azok közül, akik nélkül valamikor el sem tudtam képzelni, hogy
a világ világ lehet: sokszor visszagondolok erre a drága, tehetséges,
bübájosan szerencsétlen emberre, kinek, mondom, ez emléképületnek
ránkakasztása volt utolsó utcagyerek-szeszélye. S elgondolom, hogy ha
csak tizedrész ennyi fáradságot és kapacitálást forditott volna arra,
hogy a Piombót, az olasz primitiveket, mind a megbecsülhetetlen
értékeket, melyekkel potom áron emelte a budapesti Szépmüvészeti
Muzeumot Európának egyik igen helytálló képgyüjteményévé, igy a sajtó
pártoskodásának pártfogásába beszélje bele, ahelyett, hogy a védekezést
méltóságán alul valónak tartva, a pártőrület s a politikai
ikonoklasztaság minden kajánságát pajzstalan hagyja magára zudulni:
talán ma is élne, s többet jelentene a magyar élet számára a
politikusoknál, kik azért tartják magukat komolyaknak és értékeseknek,
mert mintegy prózában csinálják meg panamáikat, mig szegény Pulszky
Károly, hogy ugy mondjam versben volt a kelleténél geniálisabb
elszámolási ügyekben… Inkább épittetne az Andrássy-ut elejére is
millenniumi emléket, csak élne és jelentené még azt a szikrázó és
biztató darab Európát, mely az ő halk öngyilkosságával ugy hunyt ki
életünkből, mint ahogy a nyilt tengerre sikló éjszakai gálya faráról
visszanézve, egy darabig még látni, percről-percre, az ott maradt
világitótorony fel-felszikrázását, de a szikra mind gyengébb, az éjszaka
mind feketébb, s az ember észre sem veszi, hogy már nem lát semmit.
Pulszky Károly, mondom, geniális ember volt s ha genije inkább magának
is alkotásra futotta volna, mint csak hogy a mások leglélektelenebb
dolgait is lelkesen tudja rákötni az emberekre: ő bizonyára különb
emléket álmodott volna a millenniumnak, mint aminő most jelenti az
Andrássy-ut végén Magyarország ezer évét ugyanazon fáradsággal, amivel
Wellington győzelmeit is jelenthetné, vagy a német vámunió megalkotását,
vagy a magyar bünvádi eljárás törvénykeiktatását. Ez ugyan nem volna baj
– elvégre a párisi Étoile nagy diadalive is csak azért jelenti azt, amit
jelent, mert már római időkből ránkszállt az ilyen formáju épületeknek
ilyen természetü jelentése. Mindazonáltal a diadalivnek s a
diadalkapunak formája természetesen alakult ki abbeli rendeltetéséből,
hogy ez olyasmi, ami alatt elmennek – s ha egészben véve mai utcán vagy
téren forgalmi akadály is, a saját szépségét megadja neki az, ha formája
a köré kristályosodik, matériája a köré rendeződik, hogy alatta át lehet
járni. Mig ellenben a mi millenniumi emlékünkben magában benne van a
forgalmi akadály: az oszlop, mely előterében elállja az utat. Ez
különben mindegy; most nem is arról akartam beszélni, jó-e, rossz-e,
szép-e, csunya-e. Csak éppen két dolog motoz a fejemben, mióta szemügyre
vettem és sorra néztem köveit, párkányait, szobrait, sőt, mert ezek is
vannak: reliefjeit.
Az egyik ezekre vonatkozik: a szobrokra és reliefekre. Meglepetve vettem
ugyanis észre, hogy a reliefek legtöbbjéről nem tudom, milyen jelenetet
örökit meg s a fejedelmi szobrok közt is akad, amelyikről nem vagyok
biztos, hogy kicsoda. Már pedig bizonyos, hogy ez az emlék lehet
nagyszerű, lehet közepes, a szobrok lehetnek imponálóak, lehetnek
unalmasak, a reliefek lehetnek erősek, lehetnek gyengék (egy nagyon szép
van közöttük, két viaskodó lovas, lehet, hogy Szent László s a kun
leányrabló), de csinálójuk bizonyára tudta, mit akar velük ábrázolni,
kétségtelenül tudja azt ábrázolni, amit akar ábrázolni s nyilván
fölszerelte mindet a kellékekkel, az ismertetőkkel, az emlékeztetőkkel s
a szerszámokkal, amik annak a jelenetnek, időnek, személynek vagy
foglalkozásnak tartozékai. Ha tehát én tudatlanul állok e dolgok előtt,
akkor nyilván bennem a hiba, ami azért ejt gondolkodóba, mert a magyarok
történetét nemcsak a nyolcadik gimnáziumban magoltam be, hanem azóta is
minden részletében át kellett tanulnom és gondolnom, a legjobb
agybavésőnek, a kényszerü alkalomnak szoritásával. Emlékiratokat is
olvastam, s ismerem irodalmunkat és képzőmüvészetünket, mely, kivált a
mult század belső harmadában, igen kitüntette a történelmi témákat.
Egyszóval: ha bennem is a hiba: nem tudatlanságomban van. Hanem abban,
hogy semmiféle összefüggésben nem állok az alakokkal s az eseményekkel,
melyek itt ábrázoltatnak.
Kézen és közelfekvő gondolat, hogy az ember zsidó s ezért, nem lévén
vérbeli egykeringése a nemzettel, nem is érez fel emlékeztetéseire.
Ebben is lehet valami, de nem minden. Nem vagyok benne biztos, hogy
teszem Kállay Tamás, a kedves honatya, vagy Szemere György, a kitünő
iró, nálamnál biztosabban fel tudná-e sorolni, mi mit és kit jelent ezen
az emléképületen. Holott, ugy tudom, az ő apáik egyenes ágban testükben
lehettek jelen az eseményeknél, melyeknek emlékére ez az épület épült.
Nem akarom senkinek érzését megbántani, de nem vagyok benne biztos, hogy
akárki más embernek nincs-e több köze akárki, bár legidegenebb vérü vagy
országbeli mai emberhez, mint tulajdon apáihoz, kik egy ezredév előtt
éltek. Óriási a távolság a képzelhető legtöbb fajtáju, mondjuk köztem és
Mr. David Lloyd-George között. Mindazonáltal sokkal több közösséget és
összefüggést érzek ővele, mint teszem a Makkabéusokkal, kikre pedig,
mint igazán dicső őseimre, igaz hiusággal vagyok büszke. S nem hiszem,
hogy csak én volnék igy. Nem hiszem, hogy például maga Lloyd-George is
ilyesféleképp ne volna, bár ő is igen büszke, amivel nem egyszer
eldicsekedett, walesi, tehát kelta származására. Sőt, hogy megmaradjak a
keltáknál, de áttérjek a szélső radikálisról a konszervativ
nacionalistára: nem hiszem, hogy másképp volna akár maga Maurice Barres
is. Fogadok, hogy ő sokkal közelebb állónak tapasztalná magát egy mai
frankfurti börzeágenssel, mint a dicső Vercingetorixszal, ki pedig
Julius Caesarnak volt méltó ellenfele… Goga Oktavián barátom nemrég
szememre vetette azt a kegyetlen mondásomat, hogy a multtal szemben csak
egy kötelességünk van: az, hogy elfelejtsük. Félek, hogy e kötelességet
akkor is teljesitjük, ha, mint Goga Oktavián, ellenkezőjére tökéltük el
magunkat. Goga Oktavián járhat – s ez az ő ideges, keskeny, szőke
koponyáján nem is fest rosszul – birkabőrsüvegben. Azért mégis több köze
van hozzám, mint Decebálhoz. A mai s az egy vagy kétezer év előtti
francia éppugy más ember, mint a mai francia s a mai malisszor. A mai
ember annyira más érdekeltségü életet él, mint éltek azok a régiek, akik
nélkül pedig ő sem élne, hogy azoknak akkori legnagyobb cselekedetei és
történetei sem olyan rokon természetüek, hogy emlékeztetésükre bár egy
mai érdekük is – mint a rokonhangra a rokonhur – fölzengene. A multakra
csak igényeket lehet rászerkeszteni, de a multakban bennélni akkor sem
lehet, ha a multak bennünk élnek. A különbség pontosan az, ami, mondjuk,
egy balatoni kastély s a régi cölöpkunyhó között, melynek rég föléje
rétegeződött az iszap, a kavics, a televény s tudtomon kivül épitettem
kastélyomat arra a felszinre, melynek mélységében ott szenesedik e
cölöpkunyhó. Bizonyos, hogy a mai kastélyban benne él a hajdani
cölöpkunyhó, mert minden kastélyban benneél, mert a kastély a
cölöpkunyhótól származik. De bizonyos az is, hogy semmi valóságos
összefüggés vagy összeköttetés nincs a fent virágzó kastély s a lent
korhadó cölöpkunyhó között. Ha a magyar a jelenben nem tud élni, akkor
hiába emlékezteti magát őseire még beszélőbb emlékkel is, mint a
millenniumi emléképület.
… A másik, aminek motozásától szabadulni nem tudok, az azon való
tünődés, hogy nem nézve történelmi emlékeztetéseit, épületnek vagy
müvészi munkának miért oly unalmas ez az épület? Miért, mikor minden
egyes köve és bronza olyasmi, ami valamikor szép és szellemes volt –
mert van-e vajjon szebb és szellemesebb, mint például egy korinthusi
oszlop, mely valaha, valaha, először: valakinek éppoly személyes dolga,
jelentkezése és kifejeződése lehetett, mint ma nekem a kezemirása?
Bizonyos, hogy ezen az épitményen semmi eredeti sincs, még az sem, hogy
a nem eredeti alkotórészek mint vannak benne összealakitva uj egészszé.
Ez az uj egész is régi egész, – hiven, tanultan, izlésesen s az arányok
hatásának helyes kiszámitásával érezve utána kipróbált mintáknak. Mégis
miért oly sehogy sem ható?
Ezt a kérdést nem ugratásból vetem fel, hanem mert igazán tünődöm rajta
s nem tudok rá feleletet. Az a felelet, hogy mindez adalékok hatása
iránt, milliárd megismétlődésük miatt, már eltompultam, kinálkozó
felelet ugyan, de nem talál. Én is ezzel a megokolással szoktam mait
kérni a mai művésztől, de nem egészen nyugodt a lelkiismeretem, mikor
ezt teszem. Mert való igaz: a mai embernek már kinő a könyökén mondjuk a
Palladio hármasablaka, melynek két szélső szárnya keskeny téglaformáju
görög, középső szélesebb része magasabb s etruszkian ivelt, ugy, hogy az
egésznek felső vonala olyan, mint a patkó vagy még inkább az ómega –⌒–
Hogy van mégis, hogy aki Budapesten, Bécsben, Drezdában, sőt egy kicsit
Velencében is halálosan ráuntam Palladióra, Vicenzában részegen
élveztem, a maszületettség friss gyönyörködésével, az ő tündéri
épitészetét? Pedig, ugyebár, nincs épületeinek sem porcikája, sem
egésze, mit száz lelopottságban százfelől meg ne unhattam volna? S
ugyebár az ő adalékai sem voltak személyességei, mert hiszen ő
mindenestül az antik épitészeten épül? S ahogy ő következik az antikból,
ugy következnek ő belőle s még inkább az antikból mind a további
történeti stilusok, a francia elragadóságok, le az empireig, melyek
némely részükben egy, két, három, tizezeréves adalékokkal fejezik ki a
XVII., XVIII., XIX. századot. Mért gondoljuk, hogy azt fejezik ki s
igazán azt fejezik-e ki? Hogy’ van az, hogy mi még annyi szecesszió és
wiener Werkstätte után sem tudjuk megtalálni mai stilusunkat, sem ugy,
hogy ő tőlük elvonatkozunk és mindentől elvonatkozunk s ujjunkból
próbálunk egészen ujat szopni, sem ugy, hogy próbáljuk őket
továbbmódositani, vagy mint ahogy ők az antikot permutálták és
kombinálták, ugy permutálni és kombinálni az asszirt, az indust, az
egyiptomit? Mégis csak ott lehet az oka, ahol arról van szó, amit az
elébb emlitettem: valakinek mintegy személyes kezeirásáról. Amely dolgon
rajta van – pontonkint tettenkaphatlanul, de az egészen
letörölhetetlenül – valakinek, aki valaki, a saját kezenyoma, az a
valami szép és friss és örök, ha százszor át és szétlopták is, sőt ha
maga is át- és összelopott, s ha őseiből és unokáiból százszor agyon is
untam minden porcikáját és egészét. Ebben, a személyességnek valami
módon való kiütközésében áll az eredetiség s ezzel a szépség, nem pedig
(ugy látszik) a valóságos ujságban. Legalább is nem mindig, s nem
mondom, a világért sem, hogy azért uj dolog is ne lehetne uj és eredeti…
Mialatt ezt leirom, azalatt egészen világosan érzem, hogy igazam van, s
Babits Mihály barátomra gondolok, kinek akárhány kis remeke azzal
sugárzik az eredetiségtől s ezzel a maradandóságtól, hogy csalódásig és
hamisitványig hiven igéz életre valami történeti vagy egyéni hangot,
módot, stilust, formát. Azt kezdem érezni, hogy ha épitésben, butorban s
egyéb ilyenekben annyi érdekes kezdet után sem tudott kialakulni olyan
nagy stilus, mint aminő a Louis-seize volt, annak nem az az oka, hogy az
embereknek nem jut már uj az eszükbe, hanem hogy nem használna nekik az
sem, ha uj jutna eszükbe.
Van ez néha igy – s mért ne lehetne egész korokkal, mikor igy van egész
nemzetekkel? Mikor igy van ime, az olaszokkal: a zene, a költészet, a
festészet, a szobrászat, az épitészet s a szinészet halhatatlan
nemzetével, akik Duse Eleonórára és Novellira, igaz, nem panaszkodhatnak
s D’Annunzióval sem állnak utolsó helyen, – de már zenében, az ő
Puccinijokkal nem emelkednek tul a lehári magaslatokon, épitészetben,
szobrászatban és festészetben pedig utolsóbbak az utolsóknál? Az ember
sirva fakad az érthetetlenségtől, ha elnézi a legujabb Rómát vagy
végigjár egy-egy uj velencei tárlatot. Micsoda puffadt épitkezés a
házakon! Micsoda silány franciáskodás a képeken! S ez ugyanakkor, mikor
politikában s némely, kivált társadalmi és lelki tudományokban az
olaszok olyan frissek és erősek, mint akárki más nemzet. Ha a mi
millenniumi emlékünket összeházasitanók a gellérthegyi oldaldiszitéssel,
megszereznők a keleti pályaudvarral s az egésznek hegyébe tennők az
Anker-palota tornyát: akkor sem tudnánk a tehetetlenségnek olyan
monumentumot állitani, mint a római uj Monumento, mely hegyoldalnyi
szélességben és magasságban hirdeti, mennyire nem jut eszébe semmi az
olasznak, mikor a nagy Viktor Emánuelra gondol. Most két éve szörnyedtem
el ezen a márvány-jegesvermen – akkor készült el félig-meddig s az egész
országból küldöttségek jártak csodájára s e küldöttségek megkoszoruzták
a vértanu Umberto király siremlékét is, mely ugyancsak akkor lett meg a
Pantheonban. Elgondolkozva álltam meg ennek, a Phantheonnak szent
kupolája alatt, melynek boltja pilisén bekékell az ég, s ha esik, beesik
az eső. Hadriánus császár idejében épült, s bár Róma azóta is a világ
közepe, még mindig legszebb épülete Rómának, beleértve a Szent