Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 5

Péter-templomot is, melynek hátulja ugyan titánian hirdeti Michel
Angelot, de előfala megöli kupoláját s az egészet.
Még ma is a legszebb s hétnyolcada a legszebb szépségeknek, amik azóta
termettek, a klasszikus időknek adalékaiból valók. Még a mi millenniumi
emléképületünk is: hol volna Róma és Hellasz nélkül? Ezer év… ennyi
kellett, ennyi időnek nevelése és pallérozása, az ő világuk
elpusztitóinak, hogy az ő kifejezésüknek eszközeivel tudják emlékezetét
elmondani az időknek, mikor mint jövevények, e világnak feldulásával
kezdették uj életüket s mint a nöstény pók: a him széttépése közben
termékenyültek meg tőle.


Stílus
_1914 május 17._
A windsori vig nők előadásában fürödtem meg az este az Operában.
Kellemes előadás, elmés és vidám rendezés, s ez a mosolygóan kecses
épület, lépcsőház, nézőtér, minden, melybe az ember minduntalan ujra
beleszeret, mint egy huszéves lyányba… de nem erről akarok beszélni.
Hanem a muzsikájáról. Milyen üde, milyen tiszta, milyen fakulhatatlan.
És szubstanciózus muzsika, és német, de nehézkesség nélkül – nemcsak
rajta érzik meg, hogy élt előtte Mozart, de Wagneron is megérzik, s
éppen a legegészségesebb Wagneron, a Mesterdalnokokon, hogy ez az
egészséges muzsika járt volt előtte. Itt abbahagyom, még mielőtt a
muzsikusok körmömre koppintanak, hogy ne üssem orromat olyasmibe, amihez
nem értek. Nem ütöm s nyilván nem értek – csak azt akarom megmondani s
ehhez mindenkinek joga van, hogy egy idő óta elmondhatatlan jól esik
melódiákat hallanom. Melódiákat, zárt melódiákat, virágzatokat, végző
eséseket… mit mondjak: zeneszámokat. Ez nyilván visszaesés, de ugy
érzem, hogy benne van a levegőben. A legfiatalabb öreg, Anatole France,
legutóbbi regényében külön fuvoláztatja egy időnkbe szakadt görög
isten-félével a melódia dicséretét, ezt tekinti isteni zenének, és bár
ki nem mondja, de érezteti (mit szólna hozzá az antisemita Wagner), hogy
ehhez képest a wagneri zenét éppugy zsidó barbárságnak s ördögiségnek
véli, mint a kereszténységet a görög valláshoz képpest… A nézőtéren,
leghátul, egy külön kis szégyenpadon, ott láttam kuksolni egész este
Szép Ernőt, – hallom: minden este ott csücsül, – elmenet, a nagy
pitvarban találkoztam is vele s megsimogattam szivformáju kis
gyerekképét. Mit csinálna ez a kedves költő, ha a rímek egyszerre
beszünnének? Ha az ispilángi rózsa nótájára nem lehetne többé verseket
irni, s szines kavicsokkal nem lehetne többé játszani, csak kősziklákkal
szabadna hajigálódzni? Csurog az éjszakai esső, ahogy Hevesi Sándorral
bebujunk a bőrszagu konflisba, – ma megszolgálta vacsoráját, amely felé
igyekszünk, s boldogan és lelkesen beszél a vidám muzsikáról, mely ime
teherbiróbb, mint a tragikus. Én meg összegubbaszkodva hunyom le szemem,
s oda is hallgatva egyebüvé is gondolok, – hová, magam sem tudom, de
Musset jut eszembe, sőt Heine, s mindaz, amit husz év óta nem olvastam s
ugy hittem, fölébe idegenedtem s most megcsendül bennem, mint a
dajkanóta. Igen, igen szép, hogy rimek vannak a világon, s igaza van
Szép Ernőnek, hogy nem tudom őt elképzelni gyerekmuzsika nélkül.
Milyen szomoru volna, ha egyfajta szépség kipusztulna, csak mert
másfajta jő és nő utána! A vacsoránál együtt ülünk Odry Árpáddal, ezzel
a kitünő szinésszel s kitünő emberrel, ki mély és nemes megjegyzéseket
ugyanoly tartózkodással tud odavetni, mint ahogy angol feje s egész
müvészi mivolta abban a mai conquistador figurában alakul ki, mely
olyan, mint a selyemabroncsba halkitott dinamit. Egyiptomból jő s a
királysirokról beszél – de mi teszi, hogy öt perc mulva már Racinenál s
Corneillenál tartunk? Nyilván, hogy a lelkem bőre alatt egyre azon
tünődöm: milyen volna ez a szőke kimértség, ha a régi szavaló és danoló
szinházba született volna bele, a feketehaju pátoszba, a vivólépésekbe s
kebeltáró karmozdulatokba, melyekhez még a fiatal arcon is illett a
szakáll? Az isten tudja… de egyelőre irodalomról beszélünk, s a mai
szófukar elegancia emberével a patakzatos kimértség világára gondolunk
vissza, a francia tragédiáéra. Mily szép ez a zengő geometria! Mily mély
ez a szavaló józanság! Mennyi a költészet: nem magában a költészetében,
hanem megcsinálásában – ez az a megfagyott zene, aminek hajdan az
épitészetet mondták. Lessing rájuk bizonyitotta költőire, hogy
félreértették Arisztoteleszt, s feleslegesen vették magukra nyügnek a
hármas egységet. Hát aztán? A mi asszonyainknak bokában szük a
szoknyájok, s ha egyik szobájukból a másikba mennek, a Rabitz-falak közt
ugy kell szaladniok, mint az erdőben az őzikének. Pedig a szoba nem erdő
s a bokabilincs felesleges – de milyen szép tud lenni ilyen asszony, s
mily szivbekapó az ilyen szaladás! A müvészetben az alkalmazkodás a
szépség – hogy tárgyhoz-e vagy anyaghoz vagy célhoz, vagy
kényszerüséghez, vagy feleslegességhez: az mindegy. Igen: Lessing nagy
okosság volt, de kis kaliber. Filiszter volt, abból a javithatatlan
fajtából, mely csak egy igazságot ismer s a müvészetben is pártember.
Minthogy fölfedezte Shakespearet – nem is ő fedezte föl, hanem Herder –
tehát, ha Shakespeare szép és jó és igaz, akkor Corneille és Racine csak
csuf meg rossz meg hazug lehet. Herder, ki igazi géniusz volt, sohasem
irt volna Hamburgische Dramaturgiet. És Laokoont se. És Goethe, kinek
Herder és Lessing tört utat, gyönyörködött a francia költészetben, noha
elejével shakespeariánus volt. S volt egyszerre ó-görög s uj angol, s
imádta a népdrámát, s elsőnek fedezte fel Stendhalt. Ma azt mondanák rá,
hogy silány eklektikus volt, meggyőződés nélkül, s a mély Georg Simmel
éppoly lenéző gunynyal beszélne felületességéről, mint beszél ma az
Anatole Franceéről. S a Schiller kompoziciója is kemény épitésü, s
bizony olyan ez is, mint a sváb hercegi lakok, amik Versailles nélkül
ugyancsak nem épültek volna meg.
A beszélgetés elhalkul, abbamarad, hazamegyünk – de én, az éjszaka
álmatlanságában, tovább szövöm ezt a témát. Nem is szövöm, nem is
gondolom, csak érzem – ugy látszik, szivbeli ügyem, mely husz évig
meghuzta magát idegeim alján, s most ki tudja, mily holdfordulta vagy
vénusztölte vagy három fagyos szent csalta föl rejtekéből, hogy izgasson
s foglalkoztasson, s ugy himbálódzzék fel-alá koponyámban, mint a
jegesmedve a ketrecben. Nem is igaz már, hogy a Musset s a Heine
verseire gondolok, s az sem igaz, hogy Szép Ernőre. A magam verseire
gondolok, amik abbamaradtak, s ott maradtak el, ahol a Makart-csokornak
volt divatja, a mellszoritó füzőnek, a Halifax-korcsolyának s a
gyöngyházzal berakott ébenfabutornak. S Victor Hugora gondolok s egy kis
versre, amit tőle forditottam: Törékeny nádszál, gyönge tested. Két
karom átölelte már. Pihegtél, mint ahogy repesget. A kis madár… Ta
taille frèle Et souple comme le roseau… Magamért lázadok, ki nem értem
rá lenni, vagy azokért, kik minden bizonynyal voltak, hogy vannak-e még?
Tovább forgatom magamban a vacsorai témát. Mi magyarok egy kicsit
dupejei vagyunk a németeknek. Szinpadunkat is megbolondittattuk az
övéktől. Reinhardtot, mikor először jött, ugy fogadtuk, mint aki a
szinpadi naturalizmust hozza ide megváltásul. Holott ő már nem volt
naturalista, ő már lázadás volt a Brahm naturalizmusa ellen, a polgári
naturalizmus ellen, mely, most jövünk rá, szakasztott ugy volt csak
naturalizmus, mint a Zoláé: jégeringes romantika volt. S Reinhardt?
Orkeszterré stimmeli össze szinészeit, kik együtt danolnak, egy
melódiára, s ez a melódia nem más, mint a régi francia éneklés,
gajdolás,… nem bánom, minek szidjátok. Moissi egy fiatal Mounet-Sully, s
Helene Matternnak a Corneille alexandrianusait dünnyögi megváltásul.
Hogy ezt nem vettük észre! Reinhardt ugyanaz a szinészetben, mint
Liebermann a festészetben: az okos izraelita, ki minden jót és drágát,
amit Párisban talált, megvesz és megtesz németnek. S ezzel csak
folytatja a német szinpadi hagyományt, mely mindig igy tett. Weimar az
első Napoleon szinészeitől tanult, mikor Erfurtban a császárok parkettja
előtt játszottak, s Sonnenthal a harmadik Napoleon melódiáit danolta, a
bankár-elegancia hangesését. A mi szegény Nagy Imrénk is öntudatlan ezt
a francia nótát zengette, csak német közön át jutott el az ő délceg
szittyaságához, melylyel még Coriolánjában is volt valami a busuló
juhászból… Minderre már rég rájöhettünk volna – már mikor Reinhardt
Beregi Oszkárt kivitte Berlinbe, s ugy küldte haza, mint a madarat
szokás, kit kiküldenek Harzba, hogy felvágják a nyelvét. Nem olyan
könnyü a franciáktól megszabadulni. Mégis csak legmüvészebb népe a
világnak, az olasznál is különb. Ha valaki franciát agyonverhet, az maga
is csak francia lehet, s az uj francia ellen feltámadni is
legkilátásosabb a régi franciának. Én már évek előtt megirtam, hogy az
impresszionizmus s a neoimpresszionizmus diadala után a francia
festészet (ami ma azt jelenti, hogy a festészet) nekiindulóban van egy
uj akadémizmusnak, s a kubizmus szögletességeiben már ennek
kiszámitottsága adja le névjegyét. A Metzinger geometriáján ezt már a
vak is megláthatta s irányvonalai egy irányba mutatnak: az akadémia
felé. Meg is jelöltem Ingrest, hogy ő fogja ujra felütni fejét s benne
az akadémikus visszahatás, – s azóta nemcsak őt ásták ki, ki igazában
nem is volt halott, de Géricaul-t is, kiről alig tudtunk. Nemrég láttuk
itt, jószemü tulajdonosának, Hatvany Ferencnek jóvoltából, két ilyen
kiásott képét, s tanácstalan figyeltük magunkat, hogy mennyire tudunk
benne gyönyörködni, mi, kik annyira tudunk gyönyörködni a Manet-kban,
kiknek helyet csinálni verték agyon a Zolák a Géricault-kat. Anélkül,
hogy kezdenénk lehülni akár a Delacroix-k, akár a Manet-k, akár a
Cézanneok iránt, kikben már rég nem érezzük, hogy forradalmak lehettek,
kezdünk visszamelegedni az Ingresekhez, kikben már nem tudjuk megérezni,
hogy valaha akadályok voltak. Szépek, mint a melódiák, a fioraturák, a
kadenciák. Szépek, mint a rímek s a táncritmusok.
Ugy látszik: csak a félig mult nem szép, és szükségből nem az, hogy ne
állja utját a mai szép elismertetésének. Mikor a mai szép is kezd
félmulttá megszokódni, s a félmult eltávolodik egész multtá, akkor
talpra is áll és megelevenedik. Ugy látszik, az én nemzedékem most ért
oda, hogy ami szépet magával hozott, elismertté s magától értetődővé
lett s amit nem tudott megérteni, hogy apáinknak mi tetszhetett benne,
az felszabadult a hadi karencia alól s mer tetszeni nekünk is. Az én
unokám már ugy gyönyörködik majd az én gyerekkorom Makart-csokraiban,
mint én tudok gyönyörködni a nagyapám gyerekkorának bidermájer
tubákpiksziseiben. A világ mindig szebb, mint hinnők, s az embereknek
mindig jó az izlése. Kár, hogy fiaik ezt nem látják s vad gunynyal
terrorizálják szegényeket gusztusuk eltitkolására, s unokáiknak kell
kiásniok a titkot, melyet búsan vittek magukkal a sirba.


Filmek
_1913 október 26._
Megnéztem tegnap a mozgókép-szinházban Reinhardt professzor első
filmjét: a Boldogok Szigetét. A mozgóképszinház magyarul mozi – ez a
szó, mint a pesti argot nem egy szava, Heltai Jenő barátomtól származik.
Professzor Reinhardt pedig nem más, mint a mi Reinhardtunk, a berlini
Deutsches Theater nagy Reinhardtja, ki Berlinen kivül még csak
Budapesten népszerübb. Megnézni a Reinhardt első filmjét: majdnem
olyasmi, mint csókolhatni a nőt, kin először tanult szerelmet Don Juan.
Izgató és kegyeletes film.
Hát megnéztem a professzor Reinhardt első filmjét, s ugy hatott rám,
mint az a nő, akin én tanultam először a szerelmet. Tudniillik: ez a nő
édes volt, szép volt, kedves, finom és megejtő, csak éppen, mivel
szobácskám nem jól fült és tél volt: libabőrzött a drágámnak a bőre,
továbbá nyitott haja összegubancolódott, s alsó karján kis szőrszálak
feküdtek odatapadva. Ez, ugyebár, a legtermészetesebb a világon, nincs
másképp, nem is kell, hogy másképp legyen, s magában véve lehet
imádandó, s egy életre szólóan emlékezetes. Csak éppen hogy nem az,
ahogy a pesti fiunak Jókain nevekedett fantáziája a nőt, az első csókot,
a márványtestet s a hajsátort elképzeli. Istenem: nem kell magyaráznom,
hogy milyen jó, hogy az asszonyok olyanok, amilyenek, s mily szomoru
volna bőrük helyett márvány és hajuk helyett sátor. Márványtest és
hajsátor különben is kézzelfoghatatlanság – vagyis voltaképp
elképzelhetetlen olyan női valóság, melynek akár egész mindensége, akár
egyes porcikája a márványtest s a hajsátor elképzelésének megfelelhetne.
Nincs az a márvány és nincs az a sátor, melytől annyi részegséget
lehetne venni, mint egy eleven asszonytól, aki szép s akit szeretünk. De
a képzelet s a közhely megrontja az izlést s az érzést, s anélkül, hogy
maga tudna valami kézzelfoghatóságot termelni, mely az érzést
kielégitse, viszont a durvaság, a vágyon alul maradtság érzésével hangol
le bennünket a kézzelfogható valóság iránt. Sokat kockáztat, aki az
életben akar és mer az lenni, amik a mesék vagy az idealizások
elképzelései.
A Reinhardt professzor filmjén van egypár csinos nő, olyan szivrehatóan
meztelenül, ahogy a mai rendőrség kegyetlen éberségével szemben vagy
jóságos szembehunyása szerint egyáltalában lehetséges. Köztük Leopoldine
Konstantin, ez a mesébe illő, de örvendetes valóságu gyönyörü teremtés,
kiért szivesen volnék hét esztendeig juhászkutya, vagy, mint e darab
férfiai, kikkel szemben a Circét adja: disznó. Két igen szép fiu is
szerepel e játékban, továbbá, egy faunnak szerepében, a kedves, okos,
ügyes betyár Mátray, honfitársunk. Nos: mindez a sok szépség és ügyesség
hiábavaló. Hiába szépség, ötlet, ügyesség, rendezői szellemesség: a
dolog nehézkes s megcsalódást okozó, a szép szinésznőkön látszik, hogy
naiv exhibicionizmusukban mennyire kiélvezik, hogy lehetnek olyan
meztelenek, amilyenek csak tudnak – és sok ember előtt, mindenki előtt.
Bizonyos routine is látszik e meztelenségükön – s mégis: valami
stilustalanság nehezedik rá. Ahhoz képest, ahogy az ember a görög
mitológia tündérnépét elképzeli, a husból és vérből való valóság, még a
különben leggusztusosabb is: durva, nyers, nehézkes, izlésbántó – s
Titánia, Oberon és Puck nem kevésbbé otrombák és emberszaguak a filmen
és a szinpadon, mint Zuboly, a takács.
Sőt a filmen még inkább, mint a szinpadon. Mert a szinpad lehet
stilizált, s mesterkéltsége közepett kialakulhat valami fantasztikum a
kimaszkirozottan ide-oda rohanó emberek közt. De a film a valóságban
játszik: homokon, sziklák közt, tengervizben. S ez: a természet,
rettenetesen üti a szinészeket. Tudniillik: egy pillanatra sem lehet
elfeledni, hogy azok. S nincs az a csodaszinésznő, az a meselábu, kinek
e meselába nyomban nevetségesen durvának és stilustalannak ne tetszenék,
amint valóságos tengervizéből dugja ki, mint tengeri sellő. Nincs az az
akrobataszinész, ki egy pillanatra is el tudná feledtetni, hogy jaj,
rossz lehet mezitláb szaladni a gazon, s most mindjárt ugy fölüti a
térdét a sziklán, hogy arról koldul majd egész életében. Nincs az az
Ámor, Pszihe és Galatéa, kin zavaró és nevetséges rongy ne volna a
pillangószárny. Ijj és nyilvessző nem való 1913-iki berlini leányok
kezébe, s a legügyesebb uszószinész sem tud tenni róla, hogy mikor a viz
könnyüsége után az ember a száraz sziklán felkapaszkodik, hirtelen
ólomnehézségü a teste. S a legszebb asszony is, amint vizesen ráncozott
pendelben szedi ki a piszkos tengeri sást összegubancolódott hajából:
nem tud tündéri benyomást tenni. Erről senki sem tehet, de, mondom, nem
is tud tenni róla. Semmiféle ügyesség és semmiféle rendezés. Bármennyire
a szabad természetbe képzelték bele a regék elképzelői az ő
mesefiguráikat: a szabad természet üti ezeket a figurákat – jobban
mondva: a szabad természet lehetetlenné teszi eleven emberek
eljátszásában a fantasztikumot. A szabad természet, a maga igazi
vizével, kavicsával, homokjával és szurós targalyaival teljes realizmus,
s e realizmuson belül aztán nem lehet stilizálni, sem pedig eleven
hussal és vászonlebernyegekkel tündér és álom és márványbenyomást
kelteni. Azt hiszem: nyála csurogna minden jóizlésü közönségnek, ha az
isteni Leopoldine Konstantint őszintén félmeztelenül, megfelelő
fürdőruhában vagy lepedőben látná szaladgálni a plageon, s mindenki
hálásan áldaná a teremtőt s a világegyetemet, amiért ilyesmi is van a
világon. De mihelyt Circét adja ez az igéző teremtés és ez az isteni
asszony valóban isteni akar is lenni: isteni csábitásu és könnyüvérü, s
közben kifeketéllik mesecafrangjai alól az uszónadrágja: nevetséges, és
erőltetett. Mentül görögebb vagy olaszabb a tájék s mentül igazibbak a
disznók, akikké a szép Circe udvarlói átváltoznak, annál inkább. Ez nem
sikerült professzor Reinhardtnak.
Hogy miért nem: azt szinte lehetetlen pontosan kifejteni. Semmiesetre
sem a természet s a mesterség közt való ellentét miatt. Ilyen ellentét
nincs, – elvégre, ne feledjük, hogy minden természet, a halál éppugy,
mint a folyóviz és a papiermaché, a szinésznő éppugy, mint a jegenyefa
és a harisnyakötő, s az iróasztalkulcs éppugy, mint a mesék, a
hegyszakadékok és a menetrendek. Amennyire nem tesz tündér benyomást egy
csinos asszony, ki valóságos lepedőben, az üléshez valósággal
megkivántatókon ül valóságos kősziklán: annyira nem zavaró, annyira
elragadó s a világegyetembe menten stilusosan beleillő, amint ezt a szép
megülést tündéri pretenziók nélkül cselekszi meg. S nem zavaró és nem
stilustalan akkor sem, ha városi trotteurben, kalaposan s amerikai
cipősen megy végig az országuton. Nem igaz, hogy ez a mesterség zavarná
a természet harmóniáját. A multkor néztem a Tátrában, hogy Füredről
Csorbatóra menet a villamos vasut szürke vaspóznái hogy’ beleillenek a
természetbe, a sziklák s a fenyvesek közé. Az élet beleillik az életbe,
– csak a müvészettel kell vigyázni. Mert az érzékenyebb, mint az élet, s
ahol a kettő előkészitetlen találkozik, ott ütik egymást.
Néha megdöbbentő, hogy mennyire. Elvégre a Reinhardt-film nem nagy baj.
Azért mégis két szép, meztelen asszonynak örültünk benne, s az egész nem
veszedelmesebb, mint egy anzixkártya Homéroszból, s elmulik két hét
alatt. De vannak komolyabb esetek is. Ott van Hamburgban, az Elba
partján, az Elbhöhén a Bismarck-szobor. Ritkaszép szobor – aminthogy
általában ritka a szép szobor, – mikor a mestere, Hugo Lederer, rajzban
kiadta, majd, mikor elkészült, fotografiában, el voltam ragadtatva
müvészi s egyben politikai gondolatától, amint Bismarckot pallosa
keresztjére támaszkodó véres Rolandnak ábrázolja. Csakhogy: ez a szobor
domb tetején áll. Rengeteg szobor – de mégis csak pöttömnyi a dombhoz
képpest, amin áll. Hogy hegytetőn szobor érvényesülhessen, ahhoz magának
is hegytetőnyinek kéne lennie, Osszának kéne Pelionon állania. Igy ez a
Roland-Bismarck ugy áll az Elbhöhén, mint a kuglifigura. A müvészetet
csinján kell a valóságba beleállitani, s a Reinhardt professzor első
filmje azt mutatja, hogy a szinpadiságnak ez nem sikerül. Nem sikerül a
filmen, s nem sikerül nyilván az életben sem. Én például látatlanban
biztos vagyok benne, hogy, mikor Maeterlinck az ő stlilizált dialogusu
darabjait valógos lovagkastélyban s annak udvarán, parkjában s erdejében
adatja elő: hibrid és stilustalan kelletlenség származik belőle. Mert a
kastély lehet stilusosan épült, az utak lehetnek kiszabottak és
kavicsoltak, de az, hogy a kő kő, a föld föld, a fa fa s a fü fü: az nem
stilizált, az reális valóság. És költött nyelv és cselekmény valóságos
földön és füvön: csak hibrid, csak groteszk, csak egyenetlen lehet. Ezen
a stilus nem ront ugyan, de nem is javit. S nem a Reinhardt professzor
első filmje az első film, mely azt mutatja, hogy rossz irányba tér a
kinematográfia, mikor mind szinpadibb kezd lenni, ahelyett, hogy vagy a
teljes fantasztikumban keresné rendeltetését, vagy pedig ott, ami a
fotografiának, tehát a kinematografiának is lényege: a valóság módositás
nélkül való felvételében és előadásában. Nem abban, hogy élet helyett
mesét adjon, hanem abban, hogy mese helyett életet.
Ezt ma még, tudom, csak exotikumokkal érheti el. Vagyis ha elmegy, és
lefotografálja az őserdőt, a vad törzseket, a Gangesz partját s a tibeti
kolostort, ami a legtöbb ember számára csak mese és elképzelés. De idő
folytán nagy hivatása lesz a megőrzött filmeknek, mikor majd – feltéve,
hogy matériájukban meg nem romlanak – két vagy háromszáz év mulva
megmutatják az utódnak a multak embereit, eseményeit és történeteit,
hogy igazában milyenek voltak, ahhoz a meséhez képest, ahogy menten és
elkerülhetetlenül képzelünk el olyasmit és mindent, aminél ott nem
voltunk, ami nem velünk történt. Hogy azok is csak emberek voltak s
éppolyan emberek, mint mi: ez az, amit nem tudunk elhinni, ha még ugy
tudjuk is, amit éreztetnie kellene a történelemnek, de nem tud, s aminek
levegője csak olykor üt meg bennünket, tizezer évben egyszer, egy
pillanatra, mikor a szerencsés véletlen a pompei lávacsőben megőrizte a
benne szétmállt hajdani ember formáit, s gipszben kiönthetünk ágyából
valakit, ki mindenestül, még a hasafala löttyenésében is olyan ember
volt, mint mi. Már most is, a tiz-tizenöt év multán, mióta a film
egyáltalában megvan, izgatóan és meghatóan érdekes volna nem egy akkor
megvolt s azóta elpusztult, akkor virágzott, azóta meghalt, akkor
igézetes, azóta be nem vált, akkor semmitmondó, azóta mindenható
eseménynek, embernek, jelenetnek, történetnek felvonultatása. Már a mai
tizéves ember is álmélkodva s megilletődve nézhetné a születése előtt öt
évvel történteket. Hát még majd később!
Ugyanazon délután, mikor a Reinhardt professzor első filmje tanitott ki
a természet s a művészet lehetőségeiről, a heti filmen ott láttam a
jelenetet, ahogy a mi öreg királyunk részt vesz a bécsi
Schwarzenberg-ünnepen, mely mintegy szárnyünnepe volt az e napokban a
Napoleon bukását ünneplő százéves évnapnak. Mily nagy dolog lesz
valamikor ez a film! Ugyanakkora, mint ma volna az olyan, mely
valóságnak mutatná az eseményeket, miket most ezen a filmen ünnepelnek,
vagy akár csak azokat is, amelyeknek rendre tanuja volt az az öreg
uralkodó, ki e filmnek legérdekesebb alakja. A legtöbb ember előtt, aki
ma él, a legtöbb dolog, amire ez az egy uri ember mint valóságra
emlékszik vissza, mint olyas kézzelfoghatóságra, aminőket ma a filmek
mutatnak: csak ábránd, képzelet, üres név, mely alatt nem tud eleven
életet, eleven embereket elgondolni. Ez az öreg ur még beszélt első
Miklós cárral. Még ismerte Haynaut is, Batthyány Lajost is, Bach Sándort
és Deák Ferencet. Még sétált a bécsi várfalakon és emlékszik az első
gázlámpára, mely fővárosában kigyulladt, az első vasutra, mely országán
átfutott, az első telegrammra, melyet neki kézbesitettek.
Kétszer-háromszor látta teljesen felváltódni az emberöltőket, – ma egy
ember sem él azok közül, kiket ő még javakorukban látott, s unokák
veszik őt körül azokhoz képest, kik elejével körülvették. A házak, a
butorok, a betük formája kétszer-háromszor megváltozott azóta; más a
plakátok képe, más a szinlapoké, más az ujságoké. A térkép, a gótai
almanach, a sematizmus: minden vonásában és betüjében és nevében
megváltozott. Mások a ruhák, mások a táncok, mások az orvosságok s az
orvosságos üvegek, s a szivarokból az egy virginia, ami régi még
megmaradt. És mindaz, ami ezek előtt valóság volt: örökre elveszett. Ami
megmaradt: kastélyokban vagy muzeumokban: halottan maradt meg, az
életnek valószinüvé tevése nélkül. De a Ferenc József alakja már nem igy
maradt meg. Őt és mindent, ami most körülveszi, az utód majd messzi
időkben is elevenen fogja látni – el fogja őt hinni, mert a maga
szemeivel győződhetik meg róla. A film olyan történelmi érzéket fog
nevelni az emberiségben, aminőt semmi tudomány és semmi politika nem
tudott eddig nevelni.
De ehhez az kell, hogy tudjuk e rendeltetése fontosságát és éljünk vele.
A film mint szinház, kezd elközönségesedni, végére érhet a tudományának
s hamar hanyatlása következik. De fontos a film, mint archivum.


Levelek
_1914 május 2._
Heine leveleit adják ki most ujra, s nemrég megjelent első kötetükről
valaki, akit nem ismerek, de ezek után figyelemmel fogok követni, Serlo
álnéven okos és fürge tárcát irt a Pester Lloydba. Azt magyarázza, amin
én már gyerekkoromban fennakadtam: hogy az irásaiból ismert Heine vajmi
kevéssé mutatkozik meg e levelekben. Ma már nem csodálkozom ezen, s én
is abban látom a nyitját, amiben a tárca irója: hogy Heine modern ember.
De talán nem árt kifejteni, hogy e modernségen, legalább ebben a
vonatkozásban, nem kell holmi korszellemre vagy micsodára gondolni.
Heine ugy volt levélirónak modern, mint aki nem mászik gyalog az ötödik
emeletre, mikor most már liften is járhat. Heine iró volt, sőt, ami még
modernebb technika: ujságiró. Ami mondanivalója lehetett, még kedvesei,
még barátai számára is, azt nemcsak módjában volt, de kénytelen is volt
megirni, ha nem könyvbe, hát ujságba, ha nem versben, hát uti levélben
vagy párisi levelezésben. Hogy vannak dolgok, amik nem valók
nyilvánosság elé? Ez az, amit nem hiszek. Inkább olyanok vannak, amik
nem valók négyszemközé. Semmi sincs, amit nyilvánosság elé menekülve s
nem tétetve ki annak, hogy egy bizonyos emberi személy előtt tolakodóvá
vagy alázkodóvá válhatik, az iró őszintén el ne mondhatna. A
nyilvánosság akkora ur, hogy a legbüszkébb gőgnek sem kell előtte
szégyenkeznie. S annyira személytelen, hogy mig fel lehet tenni, hogy
minden érdekli, viszont a hozzá való fordulásban nincs meg az a
bizalmaskodási flagrancia, ami az egyes ember előtt tett vallomásban. A
nyilvánosságnak nem lehet terhére esni, a nyilvánosság előtt nem
férfiatlanság panaszkodni, a nyilvánosság nem kér viszontmeghallgatást,
ha meghallgatott, a nyilvánosság előtt nem komédia a páthosz, s nem
gyengédtelenség a guny. A nyilvánosság olyan, mint az isten: az ember
maga szabja meg, milyen viszonyban legyen vele. A régi irók, kik csakis
könyveket irtak, tehát nem mindennel állottak s igy is csak korlátoltabb
nyilvánosság előtt, egyéb mondanivalójukat beleonthatták leveleikbe.
Ugy, mint a mai iró is gyerekkorában, mikor még nem talált kiadót s az
ujságok nem nyiltak meg előtte. (A Heine gyerekkori levelei is régi
értelmü levelek.) A mai iró előtt nyitva áll az ujság, s a mai iró
számbaveszi, hogy van ujság. Ami közlenivalója van, abban irja meg, s
amit leveleiben tudathatna, azt az emberek az ujságokból ugyis tudják.
Mit irt volna Heine magánleveleiben a párisi koleráról, mikor az
Augsburger Allgemeine Zeitungnak megirta erről minden megirni valóját –
s ha nem is: rokonsága meg barátai egyéb ujságokban nem bőven
olvashattak-e mindezekről? Ujság, vasut, táviró ma már telefon is:
képtelenséggé teszi a régi fajtáju levelet. A nyilvánosság nagyobb és
gyorsabb lehetőségével szemlátomást átalakulnak az arról való fogalmak,
hogy mit lehet négyszemközt megmondani vagy megirni. Ez áll még a
szerelmes levelekre is, melyeknek híját különösen felhántorgatják a
szerelmes természetü Heinénál. Amit az ember megmondhat csókban, vagy
megirhat versben, azt izléstelenség levélbe megirni. Valaha nem igy
volt, mert valaha, a cimzettnek pótolnia és képviselnie kellett a
közönséget. Akkor lehetett levélben szerelmesen áradozni vagy szónokian
szavalnia – hallgatag összeesküvés volt ez a levél irója és vevője
között, a cimzett is beletartozónak érezte magát az irásmü keservesen
komédiázott levélformájába, s együtt várták az utókort, mely elé egyszer
mégis csak odakerülnek ez irások, mik aznap nem találtak kiadót. A régi
levelek nagyrészt ujságok helyett iródtak, és, ha irók irták, könyv
számára vagy helyébe. Minthogy erre ma már szükség nincs, nem is lehet
folytatni. Mert a világon csak az lehetséges, ami szükséges – a
felesleges valami módon lehetetlenné válik, többnyire azon a
leggyilkosabb módon, hogy nevetséges. Ma nevetséges fontoskodás a
levélirkálás, ma, mikor, ha valakinek igazán van mondanivalója, az sem
mesterség, hogy nyolc-tiz nap alatt akár Amerikában is ott teremjen
annál, akihez köze van.
Mert a lehetőségek mindig benne vannak a levegőben s benne vannak az
idegekben. Minthogy ma elmondhatatlanul könnyebb, mint csak negyven év
előtt is, hogy akiknek dolguk van egymással, összekerülhessenek: az
állandó távolélés ma nagyobb szakitás, mint azelőtt volt. Kicsinyes a
hétköznapiságokról beszámoló levélirás, és fontoskodás az elmélkedő. Mi
marad hát megirásra? Csak az elintézni valók – s ez mind kevesebb marad
olyanok közt, kik állandóan távol élnek egymástól. Igen hamar ugy
fordul, hogy az ember hiányzik a saját leveléből, s a kapott levélben
nem találja meg azt, aki küldte. Az ember nem látja, lassankint már