Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 8

Total number of words is 4056
Total number of unique words is 1963
27.6 of words are in the 2000 most common words
37.4 of words are in the 5000 most common words
43.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Megoldás persze lehetett, ha lehetett volna: az, hogy a katona, Görgey,
gondolkodás nélkül alárendelje magát a polgári vezér: a Kossuth
meggyőződésének. Ám éppen ez az, ami nem lehetett – ami általában és
mindig nehéz, forradalomban azonban lehetetlen. Mindig és mindenütt ugy
van, hogy el lehet képzelni nagy államférfit is, ki nem ért stratégiához
s ezt maga is tudja, s ezért nem beszél bele és hagyja a katonát, hogy
cselekedjék legjobb tudása és hite szerint. Ellenben nem lehet
elképzelni katonát, még oly kicsinyet sem, hogy valamennyire ne
gondolkozzék, valami politikai itélete, nézete, meggyőződése ne legyen –
már pedig a meggyőződésnek az a természete, hogy annál kevésbbé tud
közömbös, terméketlen és türelmes maradni, minél aktuálisabb. S ha már
legitimista és monarhikus és szerencsés állapotok közt is
elképzelhetetlen, hogy hadvezér teljes erővel és tehetséggel harcoljon
olyasmiért, amit nem tart jónak: forradalomban, egy nemzet
szabadságharcában, egy nép, egy ország életének vagy halálának döntő
pillanataiban ez meg éppen elképzelhetetlen, s elképzelhetetlen az a
katonai fővezér, ki mikor azt érzi, hogy a polgári fővezér rossz felé
tereli őt és az országot: meg ne fogja, még akaratlanul is, ezt a terelő
kart. Napoleonnak s vele együtt Franciaországnak szerencséje ott
kezdődött, ahol Napoleonnak, a katonának, nem parancsolt más, mint
Napoleon az államférfi.
Hogy nálunk nem igy volt: az volt, a forradalom általában való
kilátástalanságán fölül szerencsétlensége a hazának, s Kossuthnak ugy,
mint Görgeynek. Még monarhikus hazánkban is természetes, hogy a
győzelmes hadvezér megkapja a polgári vezetést, – a semmiképp nem
militáris Angliában is később miniszterelnök lett a waterlooi győző, s
ma is nem tartanák-e mindenütt természetesnek (nem mondom, hogy
szükségesnek), ha Bethmann ur például a Hindenburg óriás tekintélyét
tenné javaslatba a békekötés emberfeletti jelentőségü munkájának
elvégzésére? Kossuthban nem is volt hiba, – ő végre kezébe is adta
Görgeynek a mindenhatóságot. Ám a kétfelől megtámadt nemzet ekkor már
ugy sarokba volt szoritva, hogy a mennybéli Mindenható sem segithetett
volna rajta. Ha ilyenkor lehetne vigasztalódni, vagy mikor tizennyolc év
multán a haza jobb sorsa megengedte a vigasztalódást: ugy Kossuth, mint
Görgey megvigasztalódhatott azzal, hogy csak az ő személyes sorsuk lett
volna valamivel más, de a hazáé nem, akár ha a forradalomnak mindjárt az
elején lett volna Görgey diktátor, vagy Kossuth igenis tudott volna a
saját hadvezére lenni. A forradalom, Európa akkori erőviszonyai
közepett, igy is, ugy is kilátástalan volt, – viszont vállalóinak s
meginditóinak nem kellett önvádat érezniök, mert nem a nemzet kelt föl,
hanem a nemzetet kényszeritették bele, kivülről és ellenálhatatlanul, a
szabadságharcba, melyet aztán vállalniok kellett a konszervativ
Deákoknak, Batthyányaknak, Mészárosoknak és Görgeyeknek éppugy, mint a
forradalmi Kossuthoknak, Szemeréknek, Petőfiknek és, hogy minden
regiszteren végigmenjünk: Madarászoknak.
… Félig-meddig gyerekember voltam, a Görgey-mentő tisztes mozgalmak
leghevesebbje közepett, mikor azt hittem, megtalálom a nemzeti titok (és
fájdalom) nyitját, mikor abban keresem, hogy mint akkor néhai Tóth Béla
társunknak megirtam: „Görgey nem azért volt áruló, mintha igazán
elárulta volna a hazát vagy mert realista létére nem hitt a forradalom
jó végében, hanem mert nem ugy harcolt, mintha hinne benne.“ Most, a
nagy katona és tiszta hazafi ravatalánál ugy érzem, hogy ez a kulcs sem
nyit ki semmit, mert nem is áll, hogy Görgey, ahol harcolt, ne ugy
harcolt volna, mint aki nem hisz a forradalom jó végében. Valójában
nincs is itt titok vagy érthetetlenség, s Görgeynek volt igaza, aki s
amikor a maga esetét igen egyszerünek, világosnak, minden
érthetetlenség, titokzatosság és rendkivüliség hiján valónak látta,
mondván, hogy a szerencsétlen emberek s a szerencsétlen nemzetek
kénytelenek volnának megölni magukat, ha szerencsétlenségükért mást
okolni nem tudnának. Görgey minden szolgálatot megtett hazájának, mikor
elébb, a forradalomban, megmentett, amennyit lehetett, a haza életéből,
majd hosszu évtizedeken át, megmentett, amennyit kellett, a haza
önérzetéből. Szerencsétlensége az volt, hogy csak ilyen szolgálatokat
tehetett, holott tehetsége és jelleme szerencsésebb szolgálatokra lett
volna hivatott, – s hogy a második szolgálatot még eleven testében
adatott és kelletett megtennie, holott megtehette volna egy csendes domb
alól, egy hallgatag kriptából is, meghalván, szerencsésen a
szerencsétlenségben, aznap, mikor a nemzet azon korszakbeli végzete az ő
minden további hátralévő napjainak személyi végzetévé dermedt.


Arany
1817–1917
_1917 március 2._
Mikor, a magyarság e nagy müvészének születése napján, az ember hálát ad
a sorsnak, hogy maga is a költő megérthetői közzé született: e napra
mégsem sajnálna idegen lenni, de olyan tudója a magyar nyelvnek, hogy
Arany Jánost megérthesse. Igaz, hogy ez szinte lehetetlenség. Egyrészt
maga a magyar nyelv, s tán még mai nyelvészeti állapota is olyan, hogy
ennyire alig tanulhat bele, aki bele nem született. Másrészt idegen
nyelvet külömben sem lehet úgy megtanulni, hogy bár a legavatottabb
idegen felé egészen ugyanaz zengjen szavaiból és mondataiból, és zengjen
mindaz, mint a beleszületett felé. Harmadrészt: a szavakkal, a
mondatokkal s a betü szerint való értelemmel alkalmasint ezen zöngék is
együtt teszik a költői müdarabot. Mindazonáltal, s levonva mind e
levonandókat, nem ártana (s tán éppen az Arany János müvészi
megbecsültetésének nem), ha magyar szem egy napig, egy itéletre úgy
tudná költészetét ügyre venni, mint tudja avatott idegen az idegenét,
mint tud minden müveltebb fehér ember nézni olasz képet, hallgatni német
zenét, ha nem is érzi közben ugyanazt és mindazt, mit az olasz, mit a
német ember.
Aki erre Arany Jánossal szemben képes volna, különös megállapitásokra
juthatna. Könyveit olyan emlékezéssel venné kezébe, hogy itt a
népköltőnek legkiváltabb jelenségével fog találkozni. Gondolna az
irodalomtörténeti megállapitásra, hogy ez a költő volt egy a három
közzül, ki a magyar népiességet a müvészet magasára emelte. Eszébe jutna
a biztatás, mellyel e triumvirátus feje fogadta volt a néhány évvel
később érkezett társat, hogy: „Az az igaz költő, ki a nép keblére
Hullatja lelkének mennyei mannáját!…“ S már eleve felötlenék neki, hogy
ez úgy mondott népköltőnek egyetlen odavetett nótácskáján kivül
(Kondorosi csárda mellett) egy munkája, e munkáinak tán egy sora sem
szállt le a népbe, még azok sem, melyek egyenesen a nép lelkéhez nőtt
ponyvatörténetek, a nép lelkéből fakadt népballadák módjára irattak.
Petőfiről nem is szólva: Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Kisfaludy Károly,
Garay János, még Czuczor Gergely sőt Báró Eötvös József is inkább
leszivárgott a magyar népbe, mint ez a legmagyarabb nyelvű, legnépibb
származású s népi hatásokban nevelkedett költő. S ha aztán az idegen
belemerülne, végigkövetné útjain s visszanéző pillantással mérné végig a
megtett utat: visszalátna romantikára, visszanézne feudalizmusra,
visszatekintene kelet-nyugati ős-zengzetekre, csak népiességet találna
meglepő keveset, azt is, minden müvészi tökéletessége mellett, sarokba
tettet, oktató célzatut, szinte zschokkeit vagy mellékes humorut. (A
hamis tanu. Az első lopás. Jóka ördöge.) Hatni persze hatott Arany
Jánosra, még pedig erősen, a magyar népiesség. De éppigy hatott rá az
ó-német s a kelta-germán – skót és ir – népiesség is. Hatott az ó-héber,
a bibliai népiesség, de hatott Tasso, hatott Ariosto, hatott Zrinyi
Miklós s hatott (olykor majdnem végzetesen, mert egyéniségéhez nem
vágóan) a Byron szeszélyes arisztokratizmusa is. Az angol polgáriság és,
bár csak lehelletesen, az olasz szimbolizmus sem mult el nyomtalan e
világbiró paraszt fölött, s még ezenfölül megérzenek rajta
Shakespearerel, Goethével sőt Heinéval való találkozásai, s a
benyomások, miket a római s még inkább a görög ódának s elégiának
nagyszerüségeiből s a könnyed klasszikus lirának pajzanságaiból vett.
Mindez nem azt jelenti, hogy bárkinek utánzója vagy tanitványa lett
volna. Csak jelent hol rokonságot, hol hajlandóságot, hol fogékonyságot,
hol jelenti egyszerűen a később jött művésznek mindenhatóságát
mindennel, mit az előtte éltek az ő egyéniségük emlékével egyben mint
úgyszólván tehnikai lehetőséget hagytak hátra az emberiség tolmácsolási
szertárában. Ami az ő népiessége felől vagy iránt vagy látszatával
tévedésbe ejtett, az nyilván az ő előbb emlitett paraszti voltával függ
össze, még pedig kétszeresen. Elsőbb úgy, hogy müvészi car tel est mon
plaisir-jével, s bár a Berzsenyi, a Kisfaludy Károly s a Vörösmarty
nyelvében eléggé fejlett irodalmi nyelv várt fejedelmi parancsára, Arany
János a paraszti magyar nyelvhez tér vissza vagy száll le, ezt teszi meg
magyar nyelvnek, ennek egy vagy kevés hurjából csalja ki a zengzetek s a
tolmácsolások minden permutációját s kombinációját. Ám ez, ugyebár, csak
magyar történeti vagy irodalomtörténeti szemmel nézve népiesség. Hiszen
a legfőbb fejlettségü francia és olasz irodalmi nyelven még ma is
áthatóan megérzik a népi származás, Petrarca és Dante egyenesen áttérés
a tudós latin nyelvből a népi köznyelvre – s kinek jutna eszébe Dantét,
de Petrarcát is népköltőnek mondani?… A másik parasztiság Arany
Jánosnál, amit ő maga – önnönmagának tudatos ismerője s biztos
megmutatója – mond el magáról a Bolond Istók hires verspárjában: „Mindig
marad, ha a fejére áll is, Őnála valami vaskos, reális.“ De ez igy van
Boccacciónál, igy van Rabelaisnél, igy van Swiftnél, igy van Hebbelnél,
igy van Tolsztojnál, talán – aki nem áll a fejére, hanem azon jár –
Dosztojevszkinál is. Ki mondaná ezért ezeket népieseknek?
Az értelmes idegent nyilván arról is kitanitották volna, hogy a magyar
irodalmi fejlődés folyamatossága Arany Jánosban emelkedett volt hegyére.
Valamit ebből meg is látna az idegen: a hegyet, a magasságot, olyan
rendü müvészetet, mely szinte ránehezedik a kis nemzetre, melyből
kinőtt, az egyszerü emberre, kiből kiszökkent. Ám a magyar költői
irodalom folyamatosságában inkább csak időrend szerint tudná Arany
Jánost hová tenni. Elődjei valójában nincsenek, közvetlen előzőit nem
folytatja, a régi Gyöngyössivel vagy Zrinyivel való rokonsága csak
külsőséges. Hatása s folytatása szintén alig van. A magyar irodalmi
nyelvre inkább hatott, mint a magyar költészetre, bár most ez a nyelv is
kezd, az Arany János orthológiáján megzamatosodva, visszatérni
Vörösmartyhoz. A mai magyar költészet meg éppen – ha s amennyiben
folytatódik, inkább Vörösmartynál s még inkább Berzsenyinél s
Csokonaynál kapcsolódik, mint Arany Jánosnál. Az ő módja mintha kiélte
volna magát őbenne, s az irodalmi folyamatosság hegylánca közepett külön
áll, mint néhol a sikon a kialudt tüzokádó. Maga dúsan s szőllőtől
boritva, de nem megtermékenyitően.
Ez gyenge és sánta hasonlat, de idegen embernek nézzük el. S nézzük el e
feltett idegennek a szempontot, melyre magunk a magunk legféltettebb
büszkeségével szemben ritkán s csak a tolakodás rossz érzésével tudunk
ráállani, s ahonnan az idegen azt nézné, hogy e mindenesetre magasrendü
költői jelenség mit jelent mint nevelő felebarátai számára? (Als
Erzieher, mint a németek e kategóriát megcsinálták Rembrandtról,
Kantról, Goetheről, Shakespeareről.) Alázatosan s tünődve kell
elismernünk, hogy nem ennyit. Mint ahogy a németnek nem Goethe, hanem
Schiller a nemzeti költője: a magyarnak is inkább Petőfi és Jókai, mint
Arany János. Viszont Arany Jánosról nem lehet azt mondani, hogy
függetlenül költészetének müvészi becsétől s értelmi magasrendüségétől:
szava vagy egyénisége evangélium gyanánt maradt volna a maradékra.
Szokás ugyan magyarázgatni, hogy Toldi alakjában a magyar ideál testesül
meg, hogy Arany János tisztaságában a magyar erkölcs ragyog példaképpen
– ám a magyar ember (átlagban értve e szót) több tisztelettel, mint
forrósággal nézi e müvet s ez embert, s a Jókai gyermeteg képzeletisége
s a Petőfi ifjui szertelensége sokkal inkább magával ragadja, most már
második s harmadik ivadékban, mint Arany Jánosnak akár munkássága, akár
élete s egyénisége. (A Faust sokkal népszerübb Németországban, mint a
Toldi nálunk, pedig Toldit nálunk iskolában tanulják, nem is szólva Buda
Haláláról.) Az idegen pedig, ha hozzá tudna hatolni: látna egy hatalmas
müvészt, ki azonban sem mivoltában, sem szándékában nem az a
tulbuggyanó, az az univerzumban gyökerező lélek, ki vezetni és az
oktatáson felül tanitani is akarhatna. Teljes ugyan korának
müveltségével. Ám előtte nem jár Tudományos érzéke élénk és egészséges,
annyira, hogy amely terekre hajlandóságból vagy mesterségbeli
érdeklődéssel veti magát: nyelvészetben s régi hazai történelemben
szaktudós, költészettörténetben s verselési elméletben egyenesen
megtaláló. Emberismerőnek csalhatatlan, nemcsak embereinek s az
élettelen dolgoknak a lélektanában, de amit itt-ott, elvétve, némely
levelében vagy beszélgetésében az emberi lélek tudatos és tudatlan
emeleteiről mond, azt a legujabb tudományos lélektan is szeretettel
fogadhatja. Azonban nincs mit tagadni: ha vannak is beszédes szavai, de
nincsenek igéi, mint Goethének vagy Shakespearenak, hogy minden egyesbe
bele volna szoritva a mindenség minden vonatkozása. Nem oly emlékezetes
mint Rembrandt, Balzac vagy Tolsztoj, nem oly feneketlen, mint
(„Állottam vizének mélységei felett“) Dante vagy Michel Angelo vagy
Dosztojevszki, nem oly látomásos, mint Zola. Mint Mazeppát a lova vagy
Paethont a Phoebus szekere, ugy ragadja őt el a ragyogó istenfi, Byron,
de idejében le tudja tépni kötelékeit, s halkan talpra és félreáll a
csendes megismeréssel, hogy ő maga nem istenfi s nem királyfi. Nem, nem
az – még egypár ilyen nevet lehetne emliteni, melyeknek egyéhez sem ér
fel e nagy magyar abban, hogy kimagaslásával égtájat mutatna az
ember-ivadéknak. Azonban: mind e nevek, mert mind e müvészetek mellett
keményen megáll az övé. És óriás az óriásabbak mellett is.
Mint müvész az. Mint megcsináló. Mint alkotó és alakitó. Mint
bekeretelője egy kivágás világnak, mint belelátó egy tömb márványba,
mint összekötője egy kifejtés mathematikának. Azza van, ami a legtöbb s
a legnagyobb a müvészetben: kompoziciója. Épületei vannak, melyek ugy
vannak remekbe szerkesztve, hogy élnek. Szobrai vannak, melyek anyaguk
törvénye s tömegük egyensulya szerint megállanak, mint a megtorpant
paripa. Festményei vannak, melyek a beszéd egyetlen sikjába belevájnak
minden mélységet, rányomnak minden plasztikát, torkon ragadnak minden
mozdulatot s leszámolnak minden véletlenséggel. Zenéje van, mely
egyszerre kifejez, történik és kristályba áll. Ebben, ami a megcsinálást
illeti, a legnagyobb mértékek sem tulzottak, róla szólván. A szixtusi
kápolna mennyezete s a roueni Palais de Justice, a farnesei bika s a
Tristan és Isolde. Ilyen titáni példákat kell felhozni, hogy igazságot
szolgáltassunk az erőnek s a fogásnak, mellyel Arany János hatalmasabb
azoknál, kik között különben soros: például Flaubertnál, például Edgar
Poenál, például Konrad Ferdinand Meyernál. Megirás dolgában a Buda
Halálához, a Keveházához, A Nagyidai Cigányokhoz s a Tetemre Hiváshoz
fogható irásmü, amennyire ismeretem és emlékezetem terjed, csak egy van:
a Vendéglátó szent Julián története Flauberttól. Már ami mesterségi
részét illeti – mely azonban a mesterség magyar geniejénél egy
költészetével s költőiségével. S amely, épp ezért, annyival becsesebb,
amennyivel költőbb költő Arany János e tökéletes szerkesztő müvészeknél.
Csodálatos jelenség egy kicsiny országban, melynek társadalma évszázados
tengésből éppen csak ébredni kezdett. Még csodálatosabb a paraszti
környezethez képpest, amelyből kiválik s amelynek adalékait egyben
értékesiti is. Grand art, a legmagasabb foku, a legelkülömbözöttebb
minémüségü. Aminőt rendje és természete szerint csak régi és nagy és
vezérlő kulturák közepéből szokás várni. Aminőnek mesteréről fel szokás
tenni, hogy, mint Shakespeare Bacot, mint Rembrandt a Spinoza
szomszédságát, mint Michel Angelo az egész renaissanceot, mint Richard
Wagner Schopenhauert és Nietzschét és, bármily misztikus, ezeken át
Kantot lehelli: ő is minden jelentkezésében a géniuszt sugározza. Ez,
mondom, Arany Jánosnál nincs igy. Legalább is nem ily magas fokon. Nála
minden a mestersége nagyságába szorul, – azon belül pótolja mintegy: ugy
amit hazája még hatalomban s fejlettségben el nem ért, mint amiben az ő
személye az emberiségnek, de önnön nemzetének vezérei – például
Széchenyi István – mögött is elmarad. Itt tud mindentudóan, itt teremt
örökkévalóan. Mozdulatban megfogni lelki történést. Beszédlejtésben
tolmácsolni világnézetet. Verslüktetéssel, sorszakadással,
rimlecsapással kifejezni indulatokat, meneteket, ütközéseket,
felvillanásokat, lehiggadásokat. Hangokkal feltárni időket s
tartományokat, s numerozitással összeházasitani az örök égboltot a
szorongva felnéző mindenkori emberrel. Szavakkal, szavakkal, egyszerü
paraszti szavakkal bukkantatni fel ujra s hagyni örökbe változhatatlan
ilyen ne varietur képben a multakba lesülyedt teljes egész világokat.
Mindezt tudja s feltétlenül tudja. Nem ismer lehetetlenséget s nem ismer
félmunkát. Töredékei vannak, sőt teméntelen töredék, „sok keritett óriás
fenek“ hevert s maradt utána mühelyében, – részint mert egy élet (s
kivált, mint az övé, testi betegségtől s kenyérmunkától megtépett)
sohasem elég egy művész mondanivalója számára, részint mert a
megcsinálási mesterség mindig anyagpazarlással jár, kisérletekkel,
kipróbálásokkal, hibás megkezdésekkel, melyeket egészen el kell vetni.
Amit azonban végigvitt és megcsinált, az tökéletes. Magától értetődő.
Természetes. Másképp el sem gondolható. Mint a nápolyi öböl, vagy a
kaliforniai csodafa, a mère de la forêt, vagy a Michel Angelo Mózesa.
Van.
Ezek a töredékek: mesterségbeli ember számára a tanulhatásnak s a
mühelybe való kukkanthatásnak olyan szerencséi, aminők egyszer akadnak
századokban. Megint Michel Angelora kell gondolni, a márványtömbökre,
miket félig faragva kellett abbahagynia, mert a beléjük képzelt alak
tulnőtt rajtuk, s Rodinra, ki e véletlenből formát csinált, s meghagyja
olykor a nyerset, amiből kikelt a szobor. A legmagasabb rendü tanulság,
hogy Arany János mit hogy’ képzelt el, majd hogy’ tervezett meg, aztán
hogy’ csinált meg. Hogy mit vetett el végkép – néha olyan értéket, hogy
fáj utána az ember szive, s mit használt fel ujra, jelentéktelennek
tetszőt, mely azonban más alkalmazásban s a maga helyén eleven test és
szerves. Különösen becses azt figyelni, hogy a férfikora frisseségében
irt Daliás Időkből mit vesz át fáradtabb öregsége munkájába: a Toldi
Szerelmébe. Jobban mondva: mit nem vesz át – néha olyan virágzó
szépségeket és stilizálásokat, melyek talán külömbek a Toldi Szerelme
mélabujánál, de: zavarnák stilusát, sőt már a Daliás Időkben is, minden
szépségük mellett, stilustalanok voltak, – s mig a fiatalabb költőt
magával ragadta e szépségük, s zengzetük tulkiáltotta érzésében a
stilérzék tiltakozását: az öreg müvészt már nem ejtették meg, s
könyörtelenül megótta tőlük a stilust. Öregség, fáradtság… tulajdonképp
szentségtörés ilyesmit emlegetni ekkora müvészetnél. S nem is vág össze
a valósággal. A Tetemre Hivást hatvan éves korában irta, évtizedes
hallgatás után, de ekkor három és fél hónapon belül megirt harmincnégy
vers között, melyek közt ott van ezenfelül s egyebek közt még a Tengeri
Hántás, az Éjféli Párbaj s a Hidavatás is. Azt lehetne mondani, hogy
inkább ekkor ért müvészetében a teljes tudatosságához – ha már
harminc-harmincegy éves korában, a Toldi Estéjében, ugyanily biztos és
tudatos nem lett volna.
Persze: tudatosság: ez a legtudatosabb müvésznél is módjával értendő. Az
a fajta tudatosság, ahogy Poe önironizálja a verselő mesterséget,
kimutatván, hogy The Raven versének mely szavait mely kiszámitással irta
ugy és oda, ahogy s ahol állnak, már csak azért sem lehet meg, mert nem
egy vers, de egy verssor megcsinálásánál, minden szava s hangja minden
jelentésének, vonatkozásának, társitásának és, mint Fenyő Miksától
hallottam e jó szót: holdudvarának tudatos végiggondolására s kimérésére
egy emberi élet nem futná. Ilyen értelemben tudatosság éppugy nincs a
művészetben, mint nincs magában a tudományban sem, – itt sem dedukcióval
s indukcióval jut el a tudós az uj igazsághoz, hanem megérzi,
megálmodja, az uj tétel előzmény nélkül bukkan fel megsejtésében, s
utólag csinálja s próbálja ki hozzá a levezetést. Ha valakire ráillik,
ugy az Arany dolgozó módjára, ahogy én a müvészi, kivált költői
dolgozást elképzelem, vagy aminőnek megfigyelem s tapasztalom: hogy a
müvész előtt tárgya mintegy láthatatlan model gyanánt lebeg, s addig
nincs nyugsága s ott és abban és addig nem érzi jónak a munkáját, ahol s
amiben s amig ez pontosan össze nem vág a modellal – viszont e model is
csak akkor válik előtte láthatóvá s tudatossá, mikor a munka már megvan,
mikor a munka már felitta, mikor a munkába már beletünt. A müvész azért
csinálja a munkáját ugy, ahogy csinálja, mert másképp nem jó vagy nem
olyan jó. Hogy miért nem, arról olykor – olyan tudatos művész, mint
Arany János, elég gyakran – számot tud adni: utólag. Munka közben alig,
s éppen ezzel müvész, aki csinálni tud s nem kell töprenkednie. Aki
megtanulni is ugy tanulta meg mesterségét, hogy mire ő emberré érett,
képességei is megértek benne.
Furcsa, megható, az idegenben tiszteletet, a magyarban büszkeséget
kelteni köteles látvány. A világmüveltség határőrvidékére lökött s kis
lélekszámának meztelen életében is állandóan fenyegetett magyarság adott
a világnak egy renaissance-királyt, kinél ragyogóbb nincs a Mediciek
között, s adott egy egyszerü nép emberében müvészt, ki nemcsak erőre, de
kifinomultságra, magasrendüségre s biztosságra is fejedelem a fejedelmek
között.
Ugy vagyunk vele, még pedig valamennyien, mint lehetett volna születő
kunyhaja, ha átérzi s érti vala, micsoda szerzet született bele. Mint
lehetett talán ő maga is, a – szakasztott, mint Cézanne – polgári
hajlandóságu egyszerü ember önmagával szemben, mikor megleste magát a
teremtés megszállottságában. Annyi való, hogy minden, amivel közelebb
akarjuk hozni magunkhoz s életünkhöz, s beleilleszteni valami
fejlődésünk menetébe vagy területünk helyébe, részint erőltetés, részint
kegyes hamisitás, részint mellékességnek törvénnyé való emelése, s majd
mindig kisebbitése az ő igazi nagyságának s jelentőségének. Egyedül álló
jelenség, s amennyire magyar talajból nőtt s hasznositója müvészetében
minden természetü magyar lehetőségnek, annyira külön áll a magyarságon
belül is. Abszolut müvész, ki magából származik s magában ér véget.
Nagysága nyilván nőni fog minden nemzedékkel, mely messzebbről nézheti s
végre egészen láthatja s már születésekor ott találja szemhatárának
ékességeül, mint a római ember a Szent Péter kupoláját. Mi még tövében
születtünk, s feszengve kell fejünket hátra szegnünk, hogy ne
beleütközzünk, hanem fellássunk hozzá.


Arany s a politika
_1917 január 20._
A keddi Világ-ban gondolkodóba ejtő kis tárca jelent meg Arany Jánosról,
mint a nép emberéről, ki a politikában sem tagadta meg e származását s
költészetében sem a politikáját.
Ez nagyon igaz, jólesően igaz s ennek nem mond ellene a megállapitás,
hogy Arany János bizonyára nem az a fajta politikus, kit radikálisnak
lehetne nevezni, s bár egész életén s költészetén végigvonul a betegesen
gyötrődő elégedetlenség: nem az a természet, kit lázadónak vagy
forradalminak lehetne mondani.
A két igazság annál jobban megállhat egymás mellett, mert a nép – értve
ezen, mint nálunk nagyjában még ma is lehet, a földmives népet, tehát a
parasztot – maga a nép is: se nem radikális, se nem lázadó. Nyilván
azért nem, mert nincs rá szüksége, – legalább is foglalkozásában nincs,
melyet igen jól s teste, lelke s becsvágya minden szükségei szerint
mivelhet, mihelyt jogi s társadalmi helyzete fölülemelkedik a
rabszolgaságon. A jobbágyság az: rabszolgaság – de mihelyt ez
eltöröltetett, nincs a parasztnak olyan lélekző szüksége, melyre egy
tisztes konszervatizmus közállapotainak levegője ne futná. A paraszt
egyáltalában nem idegenkedik a patriarkalizmustól, ha az csak
némiképpen, legalább is a termelés és az értékesités érdekének fokáig,
emberséges, – s nem az ellen van kifogása, hogy van uraság, legfeljebb
az ellen, ha az ur neki rossz ura. Ami politikai szabadságok s jogi
intézmények tulmennek saját boldogulhatásának, a neki kellő szabad
forgalomnak mindösszevéve szerény szükségein, azoknak talán melléje áll,
ha a politikai élet, ha a történelem folytadódó sora ugy hozza. De
lendületet e csatlakozás nem jelent az ügy számára. A választójogról is
kitapasztaltuk, hogy nem bánja, ha megvan, de azt sem bánja, ha nincs
meg. A paraszt, mint Tiborc: lázadó jobbágy, de hü cseléd. Ez nem
változik a rövid uton Katona Józseftől Arany Jánosig. Arany Jánosnak is
majd szive szakad, mikor látja a széles országuton andalogni a
jobbágyot, amint végzi keservesen vármegye robotját. De alapjában csak e
gonosz rend ellen van benne lázadás, nem a világrend ellen, melyben
kinek-kinek elrendeltetett a maga tisztes helye ugy fent, mint alant. A
nép emberének az észszel, de erőltetten irt liberális Elveszett
Alkotmány után igazi s szivbeli első jelentkezése az elragadóan meleg és
egyszerü Toldi, s ebben bizonyára az ő népének legszivéből van
kiformálva Miklós urfi, ki szelid óriás gyanánt viseli a cselédi sort,
melybe bátyjának gonoszsága szoritotta, de keserüségének pohara
tulcsordul, mikor nézik is parasztnak. „Én, paraszt, én? emigy zsörtölög
magában. – Hát ki volna ur más széles e határban…“ – nincs paraszt, ki
szive szerint vele ne érezné, micsoda sértés, mikor az urat parasztnak
mondják! A jó öreg Bence, ki atyai meghittséggel szolgálja az ő drága
urfiját: ez több a figuránál, ez világnézet. Ha valaki nem volt hiján a
büszkeségnek s a magaérzésnek, ugy bizonyára e dicső müvész – de amily
kikezdhetetlen ez önérzet a méltatlanságtól vagy a tolakodástól, olyan
szerény igényeiben. A nép embere gyönyörüséggel legelteti és elégiti ki
nemzeti büszkeségét a régi uri világon, melyhez a jelen nyomoruságából
menekülnie kell – de nem mivel az urak urak, csak mert nem elég
nemzetiek s a néppel: nem társadalmian vagy életvitelben, mert ez nem
volna baj és természetes, de szeretetben, nemzeti hüségben nem elég
együttérzők. „Óh“, kezdi a Toldi Szerelme seregszemléjét, „ha ecsetem
most méltó volna rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok!
Összefoglalnálak egy bübájos körben. Hol magát az utód lássa, mint
tükörben. De… a versirót siker nem biztatja…“ S a szemle után meg is
mondja, hogy miért nem, s mi fáj neki a jelenben, ami elől a multba kell
menekülnie: „… ti, kiknek ősét a dal édes gondja. Nem hizelgő szóval
koszoruba fogja: Felhat-e hozzátok az egyszerű ének. Egyszerü kebléből a
nép emberének? Vagy hazai lantra fületek már gyönge. Föl sem veszitek
bár neveteket zöngje?… Sir bennem a lélek, és e mai kortul Vigaszképen a
mult dicsőséghez fordul.“ Nincs uri magyar, kinek ezen fajta neheztelés
ellen igazsággal s politikai érdeke s meggyőződése szerint kifogása
lehetne, s nincs paraszti magyar, kinek ne lelkéből szólna.
Nem mintha a megcsinálásnak e genieje különben is gondolkozó és érző
ember ne lett volna. Söt inkább nagyon okos, ritka józan s mély és
biztos itéletü elme volt, s olyan erős tudományos érzékkel, mely
természeti, kivált lélektani dolgokban ugyancsak közeljár az
intuicióhoz, tehát a genialitáshoz. Ezenfelül gondos és megalapozott
müveltségü – igaz, hogy főképp irodalmi s nyelvészeti téren, de éppen
ezek a terek azok, melyekbe majd minden többinek a talajvizei
átszivárognak. Nem kisebbitése hát ez elmének, csak mivoltának
meghatározása, ha megmondjuk, hogy az a jó magyar parasztész volt,
melyet magát sem kicsinylésből nevezünk ilyennek, hanem hü
megfigyelésével a valóságnak, hogy a magyarnál ugy, mint az orosznál, a
töröknél s általában a keleti népeknél: a gondolkodás módja végig a
társadalmi rétegeken rokon, s kiindulása, a népi, már maga is oly bölcs
és fejlett, hogy nem kell lényegében megváltoznia a magas rétegekben. E
parasztész, mint magánál a parasztnál is, Arany Jánosban a tisztes,
nyugodt, konszervativ liberálizmus felé huzott, s ha a jobbágyság ügye s
az akkori Ausztria ostobasága nem bonyolitja a társadalmi szabadság
ügyét a nemzetiével, Arany János nyilván annyira sem lett volna
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 9
  • Parts
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 1
    Total number of words is 4058
    Total number of unique words is 1952
    27.3 of words are in the 2000 most common words
    39.1 of words are in the 5000 most common words
    44.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 2
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 1882
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    44.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 3
    Total number of words is 4136
    Total number of unique words is 1928
    27.8 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 4
    Total number of words is 4117
    Total number of unique words is 2000
    28.3 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 5
    Total number of words is 4184
    Total number of unique words is 1973
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    38.1 of words are in the 5000 most common words
    43.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 6
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 1947
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    38.5 of words are in the 5000 most common words
    43.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 7
    Total number of words is 4136
    Total number of unique words is 1858
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    40.8 of words are in the 5000 most common words
    46.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 8
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 1963
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    43.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 9
    Total number of words is 4019
    Total number of unique words is 1945
    28.4 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    45.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 10
    Total number of words is 525
    Total number of unique words is 318
    43.6 of words are in the 2000 most common words
    53.8 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.