Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 6

Total number of words is 4142
Total number of unique words is 1947
28.7 of words are in the 2000 most common words
38.5 of words are in the 5000 most common words
43.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
elképzelni sem tudja azt, akinek ir – s a vett levélen látszik, hogy
ugyanigy a sötétbe volt irva, tárgytalanul, találomra, bizonyosság
nélkül. Minthogy száz olyan eset közül, melyben ezelőtt szükség volt
levelet irni, ma kilencvenkilencben felesleges: a fejlődés összeesküszik
a századik ellen is, s valahogy azt akarja kiszoritani, hogy akiknek
dolguk van egymással, találkozhassanak, akiknek közük van egymáshoz,
együtt lehessenek, s inkább csoda történjék, csak levelet ne kelljen
irni. A mai ember, ki helyett ezerszer többféle gép, alkalmatosság és
intézmény dolgozik s végez olyan munkát, amit apáinak maguknak kellett
ellátniok, voltaképp jobban ráérne levélre, mint apái. S mégsem ir –
idestova már akkor sem, mikor még kéne.
A lehetőségek másképp is benne vannak az idegekben. A legtöbb iró rossz
társalgó, mert figyelmetlen – előad, de nem beszélget. S nemcsak, mert
irás közben megszokja, hogy mindig ő beszél s a másik, a láthatatlan
közönség csak hallgatja, hallgatja áhitattal és figyelmesen és nem
kotyog közbe: mondom, nemcsak, mert ezt megszokja, hanem azért is, mert
számithat erre. Legyünk vele tisztában, hogy az emberek nem egymás iránt
érdeklődnek, hanem önmaguk iránt, s nem arra kiváncsiak, amit a másik
mond nekik, hanem arra, amit a másik majd kivált belőlük. Még a kiváló
emberek társasága sem azért kell, hogy nagyszerü dolgokat tanuljunk
tőlük, hanem hogy értelmük és tehetségük közele a legtöbbre gyujtson
bennünket, amire képesek vagyunk. Akiben magában nem lakik sok, és, nem
lévén iró vagy müvész, nem számithat arra, hogy valahol mégis csak
meghallgatják, az képes arra az áldozatra, hogy ő is odahallgasson, ha
beszélnek hozzá, igy vásárolván meg, hogy aztán ő is beszélhessen s a
másik mégse bujjék ki bőréből a türelmetlenségtől. De az iró, akinek van
hol kibeszélnie magát, tehát nem kell ily drágán megvásárolnia, hogy
közönséget találjon: az iró legritkább esetben oly fegyelmezett, hogy
erre az áldozatra képes legyen. Üss, csak hallgass meg, szólt
Themisztoklesz. Üss, csak ne kivánd, hogy tudjam, mit mondtál: ezt
mondja az iró.
S ez nem szerénytelenség vagy gőg vagy elhittség, Nincs érdekesebb az
embernél, s ez az egész érdekesség megvan minden egyes emberben. Minden
egyes ember mond valamit, azzal, hogy olyan, amilyen – s ez
hasonlithatatlanul érdekesebb, mélyebb, magasabb és tanulságosabb, mint
a közhelyek, amiket a legtöbb ember fecseg, a laposságok, amikkel
imponálni akar, müveltségét fitogtatni, értékét éreztetni. Hozzád, ó
ember, ezer a közöm. A szamárságokhoz, amikkel fülemet teleduruzsolod,
semmi. Mikor találkozom veled utcán, villamoson, szinházban, akárhol:
néha lelkem legforrójáig megrendülök láttodra, – a hervadástól, mely
kikezdett, eltorzitott s kiforditott magadból a husz év alatt, mióta nem
láttalak. Néha sejtelmem sincs róla, ki és mi lehetsz, miből élsz, mi a
mesterséged s honnan ismerlek – csak tudom, hogy valaha valamikor
találkoztunk, talán egy percre, talán csak egy bemutatkozó mormolásra, s
azóta eltüntél szemem elől s egy pillanatra sem jutottál eszembe. Most
itt vagy, s én elgondolom, hogy azalatt egyre voltál, éjjel-nappal,
minden pillanatban, mindig a világ közepe voltál a magad számára, mindig
minden körülötted forgott, van munkád, van családod, vannak
képzelődéseid, vannak gondjaid. Gyerek voltál akkor s azóta magadnak
vannak gyerekeid, friss és eleven voltál, s most már képedre van irva a
halál, – fogaid megkoptak, hajad szálai kiszáradtak, bőröd megpetyhüdt,
kezed megeresedett. Ez végtelen érdekes, ez borzalmasan érdekes – s
ehhez képest mi az, amit mondhatsz?! Politikáról beszélsz? Olvastam
reggel az ujságban, amit este elmondasz. Megfigyeléseid vannak? Apádtól
hallottam, s akkor is már régiek voltak. Általában előre tudom, miről
mit fogsz mondani, miről mi a véleményed, miről mi jut eszedbe. Meg
tudnám csinálni, hogy előre leirjam s közjegyzőhöz letétbe adjam, hogy
akkor bontsák ki, mikor elválsz tőlem, – benne lesz minden, attól fogva,
hogy mikor azt kérdem, hogy’ vagy, azt feleled: „mint a szegény ember a
gazdag városban“, egészen addig, hogy mikor bucsuzol, azt mondod:
„viszontlátásig a legközelebbi husz esztendőben!“ Sokkal jobban
érdeklődöm irántad, sokkal jobban el vagyok foglalva azzal, ami rólad
jut eszembe, semhogy törődhetném a szavakkal, amiket csak azért makogsz
el, mert semmi sem jut eszedbe.
Ha neked volnék, ó felebarátom: előttem gyanus volna az olyan ember, ki
figyelmesen, sőt érdeklődéssel és élvezettel hallgatja meg, amiket
beszélek. Ekkora fegyelemre csak az érdek képes, s biztos lehetsz benne,
hogy akar tőled valamit vagy valami szándéka van veled, aki komolyan
érdeklődik az iránt, amit mondasz. A nagy önzők és rosszak ezért tudnak
nagy charmeurök lenni, kedvesek, melegek, részvevőek és figyelmesek, az
általános és minden embernek szóló udvariasság és jóindulat helyett
egyesnek szóló jóságot kifejtők. Nem mintha ez komédia volna náluk –
nem: ilyenkor valóban érdeklődnek, szeretnek és törődnek, mert megvan az
a nagyszerü képességük, hogy az érdek olyan meggyőződést vagy érzést
kelt bennök, amilyenre éppen szüksége van. A róka, ki a holló szájából
sajtot szeretne, valóban el van ragadtatva a holló hangjától és
énekétől. De a hollóban legyen önismeret és legyen vele tisztában, hogy
ez az elragadtatás mégis csak a sajtnak szól, s ne tartsa szivteleneknek
azokat, kik nem rókák, s képtelenek odahallgatni énekére, mert sajtot
sem akarnak tőle.
Bizonyos vagyok benne (kár, hogy meg nem érem), hogy valamint divatja
mult minden egyéb levelezésnek, mint az üzletinek s a nyugodt hiradónak:
beszédben is az emberek majd elintézik, ami dolguk lesz egymással,
különben nem fecsegik egymást agyon. Egy fiatal festő emlékirataiban
olvastam, hogy egyszer megadatott együtt ülnie egy kis kocsmában Arnold
Böcklinnel s Gottfried Kellerrel, kik derüs szeretettel ültek egymással
szemben, s szorgalmasan hajtogatták a finom szalmaszin italt, egy üveget
a másik után. Három óra hosszat ültek igy, egy kukkot nem szóltak, csak
néha összecsillant szemük, ahogy az egyik mindig tudta, hogy a másik mit
gondol. A fiu sem szólt közbe, némán mentek haza, s az estéről azt
jegyezte naplójába, hogy soha tanulságosabb beszélgetésben nem vett
részt.


Karl Kraus
_1913 november 23._
Karl Kraus egy kicsit rosszkor jön most december elején Budapestre. Az ő
antizsurnaliszta forradalmát, melylyel Kelet-Európa történetében oly
érdemessé tette magát, minálunk az ellenforradalom fogja szaván. Az eset
az, mintha Hogarthból, kinek annyi kifogása volt az asszonyok ellen,
Jack a hasfölmetsző vonná le a tanulságot. Amikért Karl Kraus az
ujságuralom ellen lázad, minálunk mind annál veszedelmesebb, mert
mifelénk az ujság az egyetlen lelki hatalom. De kipörkölésükre rossz ez
az alkalom, mikor ezek kifogásával a sajtón át a lelket akarják
tüzhalálra vetni.[1] Karl Kraus antisemita is, amily kegyetlenül csak
gőgösen intellectuel zsidóember tud antisemita lenni. De
antisemitizmusával rossz helyre menne, ahol épp akkorra hirdettetne
felolvasást, mikor azon estére pogrom van kitüzve. A mi igaz oroszaink
elérték, hogy nálunk nemzeti ügy lett a zsarolás, és barrikádra kell
mennünk a szemtelenség szabadságáért. Pontosan a Bach Sándor mintájára,
akinek sikerült Rózsa Sándorból nemzeti héroszt csinálnia, kiről a nagy
Széchenyi István szerető szavakkal ir a Blickben. Még a kapcabetyárok
ellen is nehéz beszélni ott, ahol a betyárság kormányrendszer.
Ez a kis pechje azonban még vonzóbbá teszi előttem Karl Kraus-ot, mert
ez a fajta pech az, mi kifürkészhetetlen összefüggésnél fogva
elválhatatlan bizonyos fajta embertől – s ez csak megerősit abban a
másunnan is kialakult feltevésemben, hogy Karl Kraus ilyen ember, vagyis
elfogódó, németül schüchtern lélek, ki gyilkos agresszióval akarja
lebirni ez oktalan elfogódottságát. Igen, az ő agressziója éppoly gyanus
előttem, mint tüntető önérzete s monomániás hiusága. Kisfiu lehet ez a
Karl Kraus, ki egyáltalában nem bizik magában, s igen szeretne a dadája,
vagy talán az édesapja ölébe bujni s hallani a megnyugtatást: ne félj,
kisfiam, nem bánt senki, mindenki szeret, s te vagy a legokosabb kisfiu
a világon! Lehet, hogy tévedek, de a Karl Kraus nagyzó egocentrizmusa
alján egyre ott érzem annak szorongását, ki nem biztos benne, hogy van-e
ő egyáltalában, s kárörvendő józansága annak a teherpróbája, hogy
álmainak hidja nem szakad-e be alatta?… Tolakodás igy belevájkálni egy
eleven emberbe, de ha mind e felsorolt feltevéseim nem csalnak, akkor
Karl Kraus az az ember, ki epedő kiváncsisággal exhibicionálja magát
ilyes tulkapások számára, mert senkisem oly kiváncsi őrá, mint saját
maga – s nincs az a sorosiró, kinek itélete számára különben csak
tomboló gunyja van, hogy menten némi fokig hitelt ne találjon előtte, ha
őróla mond rosszat vagy ostobát. Ha Karl Krausnak kifogása lehetne az
ellen, hogy elevenen boncolják, akkor nem sietne testében állani az
emberek elé. Ezzel igen megfér, hogy lenézze őket, s azzal, hogy lenézi
őket, igen megfér, hogy áhitatosan reszkessen tőlük, s belehaljon, ha
nem törődnek vele. Komplikált ember ez a Karl Kraus. Lirai költő, ki
poloskairtásra adta magát.
Könnyü ezen nevetni – de gondoljatok csak a poloskalázra, amit okvetlen
érezhettetek már vidéki fogadókban, mikor reszkető undorral s mind
vadabb kapkodással egész nagyitó forróságba utáltátok és gyilkoltátok
bele magatokat, borzongva és káprázva még a csipések mérgétől is, a
végén már olyan révületben, ami semmiben sem más, mint a táncoló
derviseké vagy a habzó száju Pythiáé. Ilyen trance-ok adják meg a
clairvoyance-ot s ilyenkor történnek a nagy meglátások és megtalálások.
Karl Krausnak is van ilyen trouvaille-a – körülbelül olyasmi, mintha
valaki rájön arra, hogy vannak poloskák. Ezen megint könnyü nevetni, de
megint csak igy van. Mert nem minden ember érzi meg a poloskát, sőt
számlálatlan nemzedékek nem érezték, mert természetesnek találták, és
genie volt, ki először elkezdett vakarózni, ki először nem birta, ki
először esett lázba tőle s észrevette, hogy ezt nem lehet tovább türni.
Az ő meglátása után aztán nem volt nehéz tovább látni, hogy micsoda
veszedelem a féreg, mily gyötrelem, mily méreg, mily hordozója a
betegségnek s megörökitője a fertőzéseknek. De eleinte nyilván röhögve
fogadták, s nem tudták megérteni: mit izgatódik ily semmiségekért… A
Karl Kraus trouvaille-a az, hogy a filiszteriumtól tönkre kell mennünk.
A vendéglősöktől és kávésoktól, kik névnapot köszönttetnek maguknak az
ujságokban. A császári tanácsosoktól, kik augusztus 18-án a
fürdővendégek nevében telegrammot menesztenek a császárhoz. A
szinészektől, kik megintervjuoltatják magukat, hogy mit éreznek alakitás
közben; a festőktől, kik megirják, hogy mennyi sikerük volt az
asszonyoknál. Az esküdtektől, kik szivük egész hájasságával, a biráktól,
kik aranyerük minden vérességével őrzik a jó erkölcsöket. A
professzoroktól, akik üzletemberek, a bécsiektől, akik hülyék, a
magyaroktól, akik zsidók, a zsidóktól, akik nagyképüek. S főképp az
ujságoktól s az ujságiróktól. Mert az ujság hatalom: ellenben az
ujságirás csak ügyesség. Ha pedig az ügyesség hatalomhoz jut, abból
erkölcstelenség támad. A Karl Kraus tizéves hadjáratának legnagyobb,
legtörténelmibb része, amit az osztrák ujságuralom ellen vitt. A
felületesség, a tudatlanság, az izléstelenség, melynek egy kiskoru
társadalom annál inkább ki van szolgáltatva, minél felületesebb,
tudatlanabb s izléstelenebb maga is, lassanként nagyzási hóbortjába esik
annak, hogy mindennek arbitere lehet… Mondom: nálunk most nehéz erről
beszélni, mikor itt éppen a sajtószabadság ellen csavarnak hurkot a
hajszálakból, miket az ember az ujságirás levesében talál. De nemcsak az
ujságokról s az ujságirókról van szó, hanem általában a parvenüségről,
mit a polgárság uralomra jutása jelent mindenütt a világon. A formái
sokfélék, mások Newyorkban s mások Berlinben, szellemes népnél, mint a
francia, elviselhetőbbek, mint olyan gyengébb értelmünél, aminő az
osztrák-német. Ám a veleje ugyanaz. Az, amit Anatole France, maga is
polgárember, ugy foglal össze, hogy micsoda uralom a polgári, mely a
műveltséget abban keresi, hogy tud-e az ember orthografiát! A régi uri
világban kiki irt az ő szép francia nyelvükön, aminő betürakással akart,
s az volt a müvelt, aki mindent értett és mindent tudott. A polgári
társadalomban az a müvelt, aki tudja, hogy mit hány g-vel kell irni…
Mindez nem szól a polgárság s a demokrácia ellen, mint ahogy a nagyképü
mateforák, a garasos költészet, a szükeszü kalmármorál ellen való
felhördülés nem szól a sajtószabadság ellen. De minden uralomnak s
minden hatalomnak, ha megvolt a rendeltetése, megvan a tulkapása s a
veszedelme is, s ilyenkor fel kell csillannia a guillotinenak és vérnek
kell folynia. A királyság, a papság, a nemesség: a maga idejében mind
hivatásos volt, de a végén mindnek meg kellett szorongatni torkát, hogy
ne haraphasson tovább. Az uj hatalmakkal sincs különben. Egyről, a
legnagyobb mai hatalomról, már rájöttek, hogy tenni kell ellene: a
tőkéről. Annyira rájöttek, hogy kezdik hálátlanul elfelejteni, mily nagy
volt a hivatása, mily óriásit emelt a világ fejlődésén. De a tőke nem
minden és nem minden tőke, s a mának más is megadja bélyegeit, mint a
pénz felhalmozódása. Megadják mind a szabadságok, melyeknek elkellett
jönniök, hogy a tőke urrá lehessen, megadják mind a könnyüségek,
melyeket a tőkének köszönhetni. És mind e javaknak van viszája is, és
mindig ugy van, hogy elébb fel kell szabaditani a rabszolgákat, aztán el
kell következnie a második szabadságharcnak, melyben megfékezik a
legocsmányabb zsarnokot, a felszabadult rabszolgát.
Ez minden felszabadulással igy van. Azért, mert valaki alul van, még nem
angyal – hiszen ha angyal volna, nem kéne felszabaditani. De nem is lesz
angyal aztán sem, ha már felszabadult. Minden rabság gettó, s minden
parvenüségből kiütköznek a gettóvonások. Türhetetlen tolakodással, apró
ordénáréságokkal, melyekből egyenként hiányzik a nagy despotizmus
stilusa, de együttvéve mégis egy nagy visszaéléssé állnak össze, egy
nagy elnyomássá és elviselhetetlenséggé, – a háziurrá, ki azt mondja:
mikor én ebben a korban voltam, reggel négykor keltem föl és négy
krajcárt kaptam bért egy napra és mégis mennyire vittem!… a
háziasszonynyá, ki felháborodik azon, hogy a szolgálónak gyereke mert
lenni… a közönséggé, ki megszabja az irónak, hogy’ irjon… a riporterré,
ki megállitja az öngyilkost a harmadik s a második emelet közt, hogy
kitudja, hogy hitták a nőt, aki miatt megöli magát… a publicistává, ki a
börzegalopin irodalmiságával avatkozik a világhistóriába… a királynővé,
ki rossz meséket helyez el a lapokban, mialatt az ura pénzt sajtol
népének tetveiből… mondom: mind a millió kicsiséggé, mit egyenként
számon venni kicsinyesség, de amivel mégis egyenként kell végezni, hogy
az egész veszedelmének érzése végre végigborzogjon az embereken, –
valósággal ugy, mint ahogy az egyszeri bolhapor csak ugy használt, ha
egyenként megfogták a bolhát, és beletöltötték szájába. A nagyzás beteg
érzékenysége, az üldöztetési káprázat lázas nagyitása kell hozzá, hogy
az ember a filisztérium minden egyes esetén felbőszüljön, minden egyes
emberétől megőrüljön, s a nagyeszü s felsőségesen magasrendü ember
monomániás ellen-praetorrá nőjje ki magát, ki igenis minima curat, éppen
a kis dolgokkal vesződik, mert felfült képzelete mindegyiknek árnyékában
megismeri az ördögöt, mindegyiknek alján meglátja a nagy összefüggést, a
nagy veszedelmet, a nagy következéseket, hogy mikor a derék
paszomántkereskedő vagy viaszgyáros ártatlanul ül az ő félkövér
marhahusa mellett, torkonragadja és képébe hörögje: gazember, te vagy
az, ki miatt a szerelem tilos, a müvészet éhen döglik, a tudomány
eltorzul, a lélek elnyomorodik, a tisztesség tönkremegy, az igazság
elbukik, a gyereksziv elkeseredik, az asszony hisztériába esik s a férfi
eldurvul!… Nem félni attól, hogy ez attakkal nevetségessé teszik
magukat: ehhez nem elég az igazság szeretete, ehhez az igazság hiusága
kell. Birni az állandó háboruság izgalmait, a napról-napra ismétlődő
kitettség szorongásait, ijedségeit és gyilkait: ehhez nem elég a
jóhiszemüség, ehhez az a becsvágy kell, mely hitbe hajszolja a
tanácstalant s halálveszedelembe az ijedezőt. Nem hiszem, hogy Karl
Kraus fanatikusa volna az igazságnak, de olyan leleményes, annyira
felgyult és felhevült esztétája annak, hogy neki legyen igaza, hogy
mindig megtalálja ehhez a biztos utat, – azt tudniillik, hogy igaz
legyen, amit mond, hogy érték legyen, amiért helytáll, és ártalom
legyen, amit támad.
Fantázia nélkül ez nincs – hiszen minden verekedés fantasztikum, s aki
azzal akar ölni, hogy leirja, amit meg akar ölni, annak lelkében bele
kell ülni tudnia abba a másikba, akit ki akar végezni. Ehhez a fajta
megvetéshez és gyülölethez szinte tisztelet, szinte szeretet kell
objektuma iránt, mert csak ennek erejével tudjuk magunkat igy helyébe
élni, s az érdeklődve haragvás kétértéküsége nélkül nem áll elő az a
clair-obscur, ami nélkül viszont irónia nincsen. Megfigyelték a kis
gyerekeknél, hogy arra… feledkeznek rá, akit szeretnek. Ez nagyon
transzponálódik a felnőttség során, de az iróniából, mely a lenézés
nedveiben tulságosan összevisszafüröszti áldozatait, mindig rá lehet
következtetni a tudattan szimpátiára. Zwölf Seiten eng und zierlich, Ein
kleines Manuscript, Man schreibt nicht so ausführlich, Wenn man den
Abschied giebt – énekli az a Heine, ki szintén egy nagy gyülölsége Karl
Krausnak, amint hogy nem utolsó trouvaille-ja annak észrevevése sem hogy
a német-, zsidó zsurnalizmus talmi-intellektualitásában mennyire a Heine
hatása bünös. Az ember nem ir oly tévedhetetlen mondatokban azokról,
akikhez nincs több köze, mint a megvetés. Az ember nem érvel oly zuhogó
intellektualitással, melyhez csak az egy Hyppolite Taine-ét s ma talán a
Chestertonét lehet mérni, olyanok ellen, kikkel semmi egyéb összefüggése
nincs, mint hogy egy glóbuszon élnek s egy kalendáriumi napon. Karl
Krausnak egy kicsit vérében van a zsidó, az ujságiró, a feuilletonista,
a tésztaevő és a filiszter, s káprázatos artisztikuma sem tud
megtéveszteni az iránt, hogy ő is csak osztrák, bécsi ember, hijján a
hatalomnak, a nagy erőnek, a szónorságnak, – a kezüknél fogva vezetett
gyereknépek fiainak lágyságával s érzékenységével, mely csak megsértődni
tud, de haragudni nem, s egy jó viccért annál hajlandóbb eladni apját,
mert eped a megszabadulás után az örök kiskoruság érzésétől. Vagyis: nem
herosz, nem nagy ember. De végtelenül tehetséges, természetében
geniális, irói tisztaságában elragadó ember, kivel igenis öröm és
elégtétel egy glóbuszon s egy kalendáriumban élni.


Anatole France
_1914 április 19._
Husz éves korom óta Anatole France olyan társaságom, mint addig volt
Dickens. S nemcsak én vagyok vele igy – különben az ő korünnepén éppugy
nem hozakodhatnám elő ezzel, mint azzal, hogy szeretem-e a töltött
káposztát, s nem vagyok-e elmaradt a Chevalier d’Orsay-parfum iránt való
szerelmemmel? Anatole France belső emberünk nekünk, negyven-ötven közt
járó mai intellektuálisoknak. Hogy a mostani husz éveseknek kicsodájuk
van ilyen, azt nem tudom. Nem is bizonyos, hogy van-e. Mert nagy emberek
mindig vannak s nagy irók is majd mindig, de nem mind való e
meghittségre. Akiket, teszem, az én ivadékom megért vagy kéztől-kézhez
örökbe vett, azok közt ott volt, hogy az iróknál maradjak, Flaubert, ott
Tolsztoj és Ibsen, ott volt Strindberg is. Mind nagyobb ember, külömb
elme, hatalmasabb iró Dickensnél s Anatole Francenál. De egyik sem az az
ember, kivel egy szobában tudnánk lakni. S az sem, kiről feltennők,
hogy, ha találkoznánk velük, észre tudnák venni, hogy a világon vagyunk.
Dickensszel s Anatole Franceszal ugy vagyunk, mintha magunkat is ők
irtak volna. Minden kis fiu Dickenstől való, s minden ember, kit legjobb
humorosan nézni, de van annyira ember, hogy ne sértődjék meg, ha
humorosan nézik: Anatole France kigondolása. Sem akiket megirtak, sem ők
maguk nem legeslegelső emberek a világon. Ám apánk sem volt az – csak
minden felsőségek közt legföltétlenebb volt és legmelegebb.
Sietek megmondani, mielőtt párhuzam izetlenségébe esném, hogy azon az
egyen kivül, hogy mindaketten tollforgatók, alig van hasonlatosság
Dickens és Anatole France között. Még az az ellentét sincs meg köztük,
mely akkora, hogy már szinte hasonlatosság. Anatole France nem oly
ellenlábasa Dickensnek, mint aminőnek például, faji reprezentánsul,
Taine veti Musset-t Tennyson ellen. De való, hogy ők is faji
reprezentánsokul különböznek egymástól. Dickens mindenestül angol,
Anatole France mindenestül francia. Dickens moralista, Anatole France
raisonneur. Dickens ethikus, Anatole France tudós. Mindaketten az
emberrel törődnek – hiszen innen van minden egyesünknek az az érzése,
hogy törődnének velünk, ha ismerősök lettünk volna. De Dickens azt nézi,
hogy mi köze az embernek ahhoz, amit érez. Anatole France azt, hogy mi
köze az embernek ahhoz, amit tud. A Dickens regényeit olyan ember irta,
ki minden érzést átérzett. Az Anatole France irásait olyan, ki minden
gondolatot végiggondolt. Persze: nem érzés nélkül. Mint ahogy Dickens
nem ostobául jó, Anatole France nem szivtelenül okos. Ami megértésre
angol ember képes, Dickens mindazzal jó. S ami jóság francia embertől
kitelik, Anatole France mindazzal okos. Betyár, mint minden francia, s
azért ért meg bennünket, hogy mulasson rajtunk, évezrednyi messzeségekbe
vissza, foglalkozásnyi mélységekbe leszállóan. De törődik velünk, mert
jó ember.
Pedig a jó szem csábitja az embert a rosszaságra. Az okosság magában is
kegyetlenség, – a szem csak ugy lát, ha hideg. S aki vitte annyira, hogy
magamagát is hidegen nézze, abban a minden teremtett állatban bennelakó
szadista hamar ugy érzi, hogy ezzel az ő számára váltatott jog a mások
iránt való kegyetlenségre. Csak Swiftet kell nézni, kinek Gulliverje
nyilván ott lebegett a Pingvinek Szigetének irója előtt. A mesélő s az
államregényes fantázia minden megjelenitése mennyire csak arra való
Swiftnél, hogy beletaposson a vesékbe, melyekbe belelát, s mennyire a
magával való meghasonlottság dühét veti az emberek, veti az ember ellen.
Gyilkos moralista s vérengző raisonneur – mindenért, amiért Dickens és
Anatole France kedves előttünk, Swift bizony rettenetes. Mert mint az
okosság, az erkölcsösség talán még inkább csábit a kegyetlenségre. Az
okos ember a maga fölöttessége nevében itél, tehát mégis legalább
szemtül-szembe kell állania áldozatával, s igy bátornak kell lennie s
közben el is lágyulhat. Az erkölcsös azonban paizs mögül eregetheti
nyilait. Gyáván. És képmutatóan. A saját kegyetlenségével, a saját
irigységével, féltékenységével s türelmetlenségével nemcsak kifelé, a
világ előtt, de befelé, önnön lelkiismerete előtt is elbujhatik az
intézmények szentsége, a parancsok hajthatatlansága mögé. Nem kell
megvallania magának, hogy: én vén disznó vagyok, ki beledöglök abba, ha
a fiatalok élnek és mulatnak és velem nem törődnek. Hanem magának is azt
szavalhatja, hogy: micsoda nő az, ki nem az anyaságban találja legfőbb
örömét és mulatságát?! Nem kell azt éreznie, hogy: én pervertált
vadállat vagyok, ki saját fiamat is vérben úszatnám magam előtt. Hanem
azt mondhatja: én Brutus vagyok, ki saját fiát is feláldozza a
kötelességnek… a haza minden előtt… fiat justitia, pereat mundus. A
franciáknak az a dicső nagyságuk, hogy bár eszük csábitja őket a
kegyetlenségre, a gonoszság hiányzik moralistáikból. Kinevetik az
embert, mert belelátnak – de megbocsátanak neki, mert megértik. Tout
comprendre c’est tout pardonner – ezt francia asszony mondta. S nil
humanum a me alienum puto: ez latin mondás.
Egy okos és jó apa, aki mindent tud s akitől mindent meglehet tudni: ez
Anatole France. Ez a francia tipus Montaignetól fogva mindmáig –
leggyönyörübb példánya Ernest Renan volt. A francia személyes viszonyban
van azzal, amit tud, a tudomány nem ismeret számára, hanem élemény, s
ami végre gondolkodás utján jutott, az éppugy átmegy vérébe, mint ahogy
nemzetül és társadalmul nem elégszik meg azzal, hogy az igazság igazság
legyen, hanem menten át is akarja vinni az életbe intézményül. S itt
felelhetek egy finom itéletü tudós olvasómnak, dr. Lambrecht Kálmánnak
abbeli kérdésére, hogy, ha vallom is (Eötvös Loránttal) a tudomány
egyetlen, tehát nemzetietlen voltát, nem látom-e, hogy a nemzetközi
tudománynak nemzeti forrásai vannak, s az út, melyen a tudós az
abszolut, tehát nemzetközi eredményt eléri, nemzeti, sőt talán faji is?
Hogyne látnám, látom, sőt, mondom, többet is látok. Látom, hogy kiki
fajta és nemzet szerint milyen hasznát veszi a megtalált eredménynek.
Látom, hogy a francia számára nem külön dolog az élet s külön a
tudomány, hanem az életbe tartozónak tekinti azt, amit mint tudós
megállapitott. Az az eddig le nem birt emberi fogyatkozás, hogy a
tudásnak végére jutni nem tudunk, az angolt nem zavarja
gyakorlatiságában, a németet nem zavarja kötelességtudásában. A francia
azonban – s nem mától fogva – életelvet von le belőle: a szkepsist. Mint
ahogy az agnosztikus Kant, miután kivégezte azt az istent, akiben
hihetnénk, felállitja a Kategorischer Imperativot, mely nem más, mint
egy isten, kinek parancsát ugy kell követnünk, mintha hinnénk benne: az
agnosztikus Spencer is azt mondja, hogy, mivel a tudás bizonyos ponton
megáll, e ponton tul ugy hihetünk, mintha tudnánk. A francia, ha
agnosztikus, egyformán kételkedik a tudásban is, a hitben is, a tudást
egy kicsit ugratja a hittel, a hitet egy kicsit ugratja a tudással, s az
embert egy kicsit ugratja mindkettővel. Ez a francia, az észnek embere,
s nem hiszem, hogy maradandóan tudna rá hatni az a Bergson, ki
ösztönemberré akarja visszafejleszteni, noha nagy segitségére lehetne a
mai lélektan, mely világot kezd vetni arra, hogy az észen mennyire
uralkodik az ösztön. S noha, ki tudja, – que scais-je? – miután a
franciák az ész segitségével mindenben kételkedni tudtak, most az eszük
hozzásegiti őket ahhoz is, hogy kételkedjenek eszükben is.
Ez persze nem lesz könnyü, mert sugárzóan eszesek. Ez az ő nemzeti
jellemük, és senkiben kellemesebben nem ölt testet, mint Anatole
Franceban. Ugy szeretjük az eszét, mint az asszonyon a szépséget, s
egy-egy mondása, mely bájos egyszerüséggel mond ki mérhetetlen
igazságot, tisztára ugy is hat, mint egy drága mosoly az ajkakon,
melyeknek halandóságáról a mindenség hatalmát izleltük. Sehol ugy meg
nem látszik, mint nála, hogy a tudás emberi dolog, s ugy vagyunk
személyével, mint mikor rokonságunkban vagy barátaink közt van nagy
tudós, kinek közelről látjuk minden emberiességét. Kivált mikor a Veres
Liliomot olvasom s általában, mikor megfigyelem, minő szemmel simogatja
s minő kézzel irja meg nőalakjait, szakasztott az az érzésem van, mint
mikor egy immár világraszóló nevü tudós barátom megházasodott.
Legnagyobb tette Anatole Francenak – s magát legjobban kifejezve benne,
nyilván legmüvészibb is – a Histoire Contemporaine, melynek négy
regénykötetében a mi nemzedékünk életét, a legutóbbi évek politikai
kavarodásait irja meg tudományos megfigyeléssel, – azzal a szerető
érdeklődéssel s örökkévalósági szemszögből, melylyel egy-egy tudós a
hangyák életét figyeli meg. Elmondhatatlan varázsa van e módnak melyre
tipikus, hogy a Riquet kutya gondolatmenetét éppoly hiven és sürün irja
meg benne, mint a gazdájáét, M. Bergeretét, kinek figurájára oly szerető
humorral néz le, ahogy az ember csak maga-magára tud tekinteni. Valahogy
olyan ez az előadás, mint mikor az ember a régifajta gukkernak forditott
végén át nézve, saját szobáját s asztal körül ülő családját szinpadi
messzeségbe tudja kicsinyiteni és távolitani. Történelmet irni a mai
napról: ez visszája annak, tehát ugyanaz, mint amit a Thais-regényben
vagy a Pilátus avagy a Gallio novellákban cselekedett volt meg Anatole
France, mai regényt vagy novellát irván a történelemből. Itt is, ott is
és mindenben: tudás, mely az ember iránt való mély érdeklődésből
párolódik le, s melynek kigyuladása megint csak arra való, hogy
visszavilágitson az emberekre. S amit az ő tudománya, a történelem,
egypár kézzelfogható törvényt mutat, azt Anatole France a maga részéről
s a maga személyében éppoly kevéssé habozott belevinni az életbe, tehát
javára válatni az embereknek, mint a nagy forradalomban a jakobinusok az
enciklopedisták tanitásait. A könyvek és szobrok kedvelője, az asszonyok
mosolygó becézője a Dreyfus-ügyben kiállt a piacra, sőt, s ez még
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 7
  • Parts
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 1
    Total number of words is 4058
    Total number of unique words is 1952
    27.3 of words are in the 2000 most common words
    39.1 of words are in the 5000 most common words
    44.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 2
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 1882
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    44.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 3
    Total number of words is 4136
    Total number of unique words is 1928
    27.8 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 4
    Total number of words is 4117
    Total number of unique words is 2000
    28.3 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 5
    Total number of words is 4184
    Total number of unique words is 1973
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    38.1 of words are in the 5000 most common words
    43.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 6
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 1947
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    38.5 of words are in the 5000 most common words
    43.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 7
    Total number of words is 4136
    Total number of unique words is 1858
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    40.8 of words are in the 5000 most common words
    46.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 8
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 1963
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    43.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 9
    Total number of words is 4019
    Total number of unique words is 1945
    28.4 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    45.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 10
    Total number of words is 525
    Total number of unique words is 318
    43.6 of words are in the 2000 most common words
    53.8 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.