Olvasás közben (Uj folyam): Ujságcikkek 1913 és 1921 közzül - 9

kossuthista, mint a forradalom alatt volt, hanem lett volna csakis az a
szent és tudatos széchenyiánus, kinek az Elveszett Alkotmányból s a
Széchenyi Emlékezetéből ismerjük. Az a széchenyiánus s az a deákista. A
népnek tudásba emelkedett embere nagyjában egészen ugy érzett, mint
érzett az ősi középrend egyszerünek maradt bölcse, Deák, s mint a
mágnások közül a megvilágosodott elmejüek, a Széchenyi Istvánok, Eötvös
Józsefek, Kemény Zsigmondok, kiket világismerésük s világmüveltségük a
szabadsági törekvések vallóivá avatott. Amennyire a Magyarország
1514-ben s a Falu Jegyzője regényeknek nemeslelkü irója a paraszttal
együttérzett: annál több megértést és együttérzést nem kivánt maga a
falusi jegyző, Arany János sem, sőt nem kivánt a falusi nép sem. Hogy
Kossuth annyira meg tudta ragadni a magyar népet, az azért volt, mert
anyagi érdekeinél s magyar érzésénél fogva tudta, s ezenfelül személye
elragadó hatalmával, megigézni. De még igy is csoda s érthetetlenség
volna az ő óriás hatalma a magyar nép felett, ha olyasmi is nem volna a
nyitja, amire Kemény Zsigmond mutat rá, mikor a Forradalom Után cimü
fejtegetéseiben azt mondja a dinasztikus köröknek: hát nem látjátok,
hogy a magyar nép alapjában mennyire lojális s mennyire nem forradalmi?
hogy magát a forradalmat is tulajdonképp lojalitással csinálta,
mindenesetre az ő szokott hü engedelmességével, – azelőtt a császárnak
adott pénzt és katonát, mikor az kérte, a forradalomban Kossuthnak adott
pénzt és katonát, mert az kérte?!… Nem szólva arról, hogy magának
Kossuthnak radikálizmusa is inkább közjogi természetü volt, mint
társadalmi vagy gazdasági – hiszen tudjuk, hogy az emigráció alatt
Marxék mily gunyos haraggal támadták: reakciójáért. A hatvanhét után
saját életére ébredt Magyarország vezérlő emberei épp ezért nem is
annyira politikai ellentétben állónak érezték magukat Kossuthtal, mint
erkölcsiben, – nem demokráciáját ellenezték, hanem demagógiájától
tartottak, s a nehezen kialakuló uj rendet s általában a rendet
féltették az ő hatásának anarchiájától. A nép embere ebben is szent
meggyőződéssel s személyes hajlandósággal érzett együtt az uj rend
nemesi s főnemesi pilléreivel: Deákkal s Andrássyval, s a
negyvennyolcasságban, aminő például az alapjában szintén igen jámbor
hajlandóságu Tóth Kálmáné volt, nem a radikálizmust szerette vagy nem
szerette, hanem az anarchiát nézte le. „Deák Ferenc! megélünk mi Kend
nélkül, Kiványjuk a szabadságot Rend nélkül!“ csiklándozza a
demokratákat egy kis verses szösszenésében, a minőkben átfutó
hangulatait szokta volt papirszeletekre ráfelejteni – körülbelül ugy,
mint ahogy az ember gondolkozás vagy beszélgetés közben figurákkal
rajzolta tele az itatópapirost, s ez öntudatlan firkák néha többet
árulnak el igazi belsejéből, mint tudatos gondolatai. Egy helyütt pedig
tudatos haraggal fakadt ki: „A hazáról egy merész szót Én is ejték
hajdanában, mikor ennyit is nehéz vót: Most közömbös lettem s gyáva.
Most!… mikor szabadsajtó van És üvölt a pajkos gyermek (ezek nyilván az
egyetemi ifjak, kik közt akkor kezdődött a kormányellenes tüntetések
divata) S vénasszony az utc’ajtóban Nagy bátran fülébe ordit A
királynak, miniszternek…“ S egy harmadik helyen: „Ti vagytok-é, kik most
szavaztok, Szatócsok és részeg parasztok S megvesztek általa!?…“ Ez,
nyilvánvaló: a konszervativ lojalista világnézete, s Arany Jánosnál
annál tiszteletreméltóbb, mert nem elszakadás a népi gondolkodástól,
vagy megtagadása a népi származásnak, de mert inkább hü tolmácsolása. A
parasztész nyugodt, józan, mérsékelt, igénytelen, konszervativ és
öreges, s amily véletlen, olyan törvényszerünek tetsző, hogy ez a
halhatatlan s a művészet legmagasába emelkedett paraszt sohasem volt
fiatal, – öreg szüléknek volt gyermeke, kit testvérnénjének kellett
szoptatnia, mert anyja már nem birta, s költészete is a harminchoz közel
bugygyant ki belőle, mint meglett emberből, ki már leszámolt az ifjui
bolondságokkal. Arany János éppoly kevéssé radikális, mint ahogy nem az
a paraszt sem, ki ha megszerezte vagy kiküzdték számára a némiképp
emberi megélhetést s a bárminő csekély földszerzés lehetőségét:
erőltetés és komédia nélkül fér meg ugy törekvéseivel, mint
világnézetével egy omgéban a legnagyobb birtokosokkal.
Ez – legyünk vele tisztában s egyben az egész helyzettel – hazánknak
mezőgazdálkodó természetével függ össze. A föld mindenütt konszervativ,
nálunk is, s költőink a politikában – nem becstelenségből, hanem mert
becsületesek, tehát őszinték – kevés és derék uri emberek, kik
legmesszebb, ha a toryliberalizmusig jutnak el balfelé. Már Gyulai Pál
jól meglátta, hogy a mi forradalmunk inkább politikai természetü volt,
mint szociális, s épp ezért természetes, hogy ő is, meg Arany János is,
meg Jókai Mór is, kik annyira mindenestül résztvettek a forradalomban,
hatvanhét után természetes helyükön érezték magukat nemcsak Deák
mellett, ki legalább igazán tisztán s minden következtetést levonóan
liberális volt, de Tisza Kálmán mellett is, kinek liberalizmusa olyan
volt, mint akinek a fogát huzzák. Ez a kép még sokkal kimondottabb
volna, ha nem bonyolitotta volna, mondom, Ausztria azzal, hogy a
konszervatizmust s a klerikalizmust bolond ésszel a magyar nemzetet
elnyomó s a magyarság egy részének szivéhez nőtt protestantizmust
piszkáló eszközökké prostituálta. Ez bizonyos radikalizmusba
kényszeritette, hajlandósága és természete ellen is, a magyar nemzeti
érzést s a magyar protestantizmust. De még igy is megfigyelni való, hogy
a magyar liberalizmus legtisztább gondolkodójában, Eötvösben, s
legegészebb belpolitikusában, Deák Ferencben, megmaradt a
szocializmustól való ideges félelemben, s legnagyobb magasságában
valójában nem ment tul a lamennaisi s a montalemberti
neo-katholicizmuson, s a radikalizmus csak egy téren tudja lábát
megvetni: az egyházpolitikában, melyben a protestantizmus egy erős
poziciót átadott az államnak, csakhogy a katholikus klerikalizmust
kiszoritsa onnan.
A népet radikalizmus formájában nálunk egy költő képviselte: Petőfi. Oka
ennek nyilvánvaló: ez a dicső ifju, ha százszor a pusztához nőtt is
hamar lett városi ember, s katonáskodása alatt és Pesten megfürdött a
proletársor minden szennyvizében. Vállalkozók dolgoztatták és
sanyargatták idefenn s otthon apjának-anyjának már nem volt földecskéje,
hogy a fiu hozzájuk visszavágyhatott volna. Azok tönkrementek, ő
küzködött, s debreceni nyomoruságában egészen más szemmel olvashatta a
városi költőket: Bérangert és Heinet, mint annakidején Csokonay Bürgert
és Metastasiót. A párisi csatornákból kicsapott nagy francia forradalom
másképp kaphatta meg a padlásszobák lakóját, mint annakidején vidéki
kuriáján a nemes urat, Berzsenyi Dánielt. Az Apostol valóban lázadó
költemény, melynek hangulatáért nálunk vissza kell menni két
emberöltővel Martinovicsékig s Bacsányiig, kik szintén a Linzből s
Bécsből Budára s Pestre áthatott városiasság enclavéját képviselik a
szántott-vetett magyar föld közepett. Arany János a ragyogó Budapesten s
az Akadémia fényes palotájában (az ő szavai) is megmaradt falusinak, ki
az életet gyalog járja, s ha egy uri lócsiszár beveri sárral: nem pöröl,
hanem félreáll s letörli, s rajongó képzelete egyszerű kunyhót rak ott
keleten, hova fáradt teteme sóvárog. Petőfi, maga sem veszi észre,
Pestre feljöttében elhagyja a parasztot, s akivé itt válik, az már
nemcsak nép, de proletár. A forradalomban is idegenkedett Kossuthtól, –
hiszen valójában ugy is volt, hogy ez a forradalom alig volt forradalom,
sőt, Görgey személyében, már maga az előlegbe adott ellenforradalom
vezette. Petőfi ahhoz huzott, aki igazán forradalmat képviselt, igazán a
forradalmat, a nagy, világkavaró általános, a reakciót minden fészkében
felkereső forradalmat képviselte: Bemhez. S megint és itt is: amily
véletlen, olyan törvényszerü, hogy ez a forradalmi, ez a lázadó, az ő
polgári (a városi népben mindig benneszunnyadó polgári) erkölcsével a
feudálisan s parasztian földmives világban el nem férő költő fiatalon
szólalt meg s került a világ elé, sőt még ifju s fejét a valóság falának
éppen csak hogy nekivert volt, mikor el is kellett költöznie e világból,
mielőtt bele józanodhatott volna. Arany János haláláig – mert e sorokban
ez időkről volt szó – Petőfi körülbelül egyetlen költőnk, kinek
világfelfogása bonyolultabb a felvilágosult patriarkalizmusnál. Nincs
nagy költőnk, kire az irodalmi modernség valahogy mint ősére ne
hivatkozhatnék. De a radikalizmusnak alig van köztük őse.


Kérdések
_1917 március 20._
Gróf Bethlen István – igen komoly, informált s nem szavajátszó politikus
– nemrég nagy beszédet mondott a képviselőházban, melyből egyebek közt
kiderült, hogy Magyarországon nem is olyan mulatság magyarnak lenni,
mint az ember gondolná.
E napokban meg Darányi Ignác – miniszterviselt s mindenképp vezető
politikus, ki vezére a gazdáknak s mindenkinél jobban ismeri helyzetüket
s állapotaikat – nagy és bőadatu beszédben bizonyitotta, hogy
Magyarországon nem valami öröm, sőt sokban rövidség és veszteség
gazdának lenni.
S ha már mindez meglepő volt: az állunk is leesett tegnap délután,
hallván egy fiatal, tán még nem nagytekintélyü, de abban, hogy ő hogy
érzi magát, mindenesetre illetékes uriembertől, hogy Magyarországon
nemcsak hogy nem gyönyörüség, de valósággal ostromlottság s
szorongatottság kereszténynek lenni.
Ez az, ezek azok, amiket a kivülálló nem hinne, sőt megzavarhatná az
olyat is, ki, ha talán nem is él itthon, de ismeri ötven esztendő óta
egész törvényhozásunkat s politikai történetünket.
Mert, ugyebár: magyarellenes ez a törvényhozás nem volt. Üldözni a
magyart nem üldözte sem jogaiban, sem nemzeti s állami
birtokállományában. Sőt azt, hogy a nemzet s az állam magyar legyen:
törvényes intézkedésekkel is megtámogatta. S megforditva: 1868 óta alig
hozott törvényt, melyből kiderülne, hogy ez országban más fajok is
élnek, mint magyarok – s ami 1868-ban került volt a törvény papirosára:
e papirosról nem minden porcikájában ment le az életbe. Mit lehet még
tenni, ha ez sem elég?
A gazdák pedig – elvégre nemcsak a mezőgazdaságnak, de egyenesen a
földbirtokosságnak szolgálatában áll részben külpolitikánk, mindenesetre
egész vám- és kereskedelmi politikánk. Ahhoz képest, ahogy egyenes és
közvetett adóink ötven év óta emelkedtek s ahogy ez uj terhek a hazai
vállakon megoszlanak, szinte nem volna tulzás azt állitani, hogy nálunk
a föld adómentességet élvez. Iparunk s kereskedelmünk – ez nem hiba, ez
mezőgazdasági országban természetes, de viszont való, hogy szintén a
mezőgazdaságot, tehát megint csak a földbirtokot szolgálja. S ha a
pénzgazdálkodó hitelnyujtás nem is sietett kezére járni: vannak külön
pénzintézetek ugy nagy, mint a közép, mint a kisbirtokosság hitelügye
számára, s az Osztrák-Magyar Bank sem érzéktelen a gazdák óhajtásai
iránt. Mindezeken fölül, a főrendek vagyoni cenzusa révén, a földbirtok,
tehát a gazda, dominálóan benne ül a főrendiházban. S mindez nem elég
arra, hogy a gazdának olyan sorsot biztositson, ami méltó hozzá?
S végre a kereszténység. Mit lehet érte tenni, amit e haza meg ne tenne
s meg ne tett volna? A nem keresztény vallások elismertetése itt csak
legujabb keletü. Ellenben a vallás ügye, tehát főképp a kereszténysége,
szorosan összeköttetett a a népiskolától fel az egyetemig s a
minisztériumig az államéval. A magyar koronázás tulajdonképp katholikus
egyházi szertartás s viszont a tedeumok kormányzati szereplések. Az
egyházak bennülnek, hatalmas képviseletben, a főrendiházban, s
ezenfelül, roppant vagyonuk, kivált földbirtokuk révén, a keresztény
egyházaknak óriási a befolyásuk a társadalomra, a
képviselőválasztásokon, a gazdasági életre, a politikára. A magyar ugyan
a legtürelmesebb ember a világon, de nem kereszténynek lenni bizonyára
nem ajánlás előtte – szivesen és gyakran elnézi, de már ezzel is azt
jelzi, hogy olyasminek nézi, amit el kell nézni. Ha ekkora hatalom, ha
ennyi kiváltság, ha ily sok szeretet, tisztelet és tekintet nem tudja
Magyarországon uralkodóvá tenni a keresztény világnézetet: teremtő
isten, hát akkor mi tudja?
A kérdést éppen csak hogy felvetem – felelni nem tudok rá. Legalább is
nem pontosan. De hivatkozni tudnék egy magyar történelmi tényre és
jelenségre, melyből nálamnál avatottabb államférfiak talán le tudnák
vonni a szükséges politikát.
Ez a tény az, hogy Magyarországon betü szerint 1848, a valóság szerint
néhány évvel később óta, de valóban fel vannak szabaditva a jobbágyok. S
a jelenség az, hogy bár ez a nagy reform az akkori gazda-, földbirtokos
és uralkodó társadalomnak sok egyenes kárával s elmosódó hasznával járt,
egyrészt a maga idejében e társadalomnak nagy többsége követelte volt,
másrészt azóta sem akarja visszacsinálni. S mivel a hazafiság s a
felvilágosodottság ugyan sok mindenre képes és kötelez, de
öngyilkosságra bizonyára nem: e jelenség oka alig lehet egyéb, mint hogy
a jobbágyszabaditás végső soron nemcsak az egész országnak használt, de
azoknak a társadalmi rétegeknek is, melyeknek külömben egyenes káruk
volt belőle.
Hátha most is megpróbálnánk effélét? S ha, miután ötven esztendős védő,
pártfogó, megtámasztó s kiváltságoló törvényhozás még annyit sem tudott
elérni, hogy Magyarországon ma öröm vagy legalább is türhető volna
magyarnak, gazdának és kereszténynek lenni: megpróbálkoznánk a
megforditottjával? Megpróbálkoznánk szigoruan egyenlő mértékkel mérő,
jogokat egyformán osztó, érvényesülést egyenletesen elősegitő, a
magyarságot a müveltségnek, a kereszténységet az igazságnak, a gazda
érdekét a gazdasági egészségnek tényével biztositó, az államot pártok,
osztályok s felekezetek fölé emelő s a népakaratot közakarattá tevő
törvényhozással?
Ki tudja?
Hátha ekkor elviselhetőbb lesz Magyarországon magyarnak, gazdának és
kereszténynek lenni?


Doctrinairek
_1917 julius 10._
Mondják, hogy az indiánusok már háromszáz esztendővel ezelőtt
füzfavessző kifőzött levével borogatták sebeiket. Ez mindenesetre
geniális megsejtése a szalicilnak. De azért, ha megsebesülök, jobb
szeretem, ha Verebély, vagy Hűttl Hümér borogat, mint egy háromszáz
esztendő előtti indiánus.
Hogy mire mondom ezt? Gondolhatják: politikára. Arra, amivel nálunk a
szokványpolitikusok szokták lesommázni azokat, akiknek nincsen sem
hivataluk, sem mandátumuk, sem atyafiságuk, de tanultak, gondolkoztak és
elmélkedtek. Hogy ezek nagyon derék, de nagyon elméleti ábrándozók, mig
ők: ők az élet, a gyakorlat emberei. Ez az, amiben nem vagyok biztos.
Abban, hogy amiért valaki a maga számára élelmes, felebarátjai számára
is az élet embere. S abban, hogy amért valaki világéletében nem tünődött
semmin, nem tanult semmit, s nem lát tul az orrán: már ezzel a gyakorlat
embere.
Igaz: a szobatudós tévedhet. Csakhogy akkor nem tudós. Ha, mikor az élet
egy területéről elmélkedik, nem méri fel, nem gyüjti össze s nem veszi
számba e terület adatait, akkor nem elméleti ábrándozó, hanem felületes
kontár. Az megtörténhetik a tudóssal, hogy elmerül gondolataiba s
elhagyja valahol az esernyőjét, mig a gyakorlat embere a másét is
elviszi. De ha valaki, például, esernyőtudós, és nem tud olyan esernyőt
csinálni, ami felfogja az esőt, akkor nem tudós, hanem svindler.
Elvégre min épül a tudomány? Elvégre honnan vétetnek az elméletek? Nem a
gyakorlat tapasztalatain-e? Nem a valóság felméréseiből-e? Nem a
tüneményei közt való tájékozódáson, nem ezeknek összehasonlitásából?
Kanásznak igen jó lehet a kanász, ki már kora ifjuságában disznót
makkoltatott, de külömben nem ért sem anatómiához, sem vámpolitikához.
Ám hogy, mondjuk: állategészségügyi főfelügyelőnek mért volna inkább
való, mint aki megjárta a gazdasági főiskolákat, s ismer minden állatot
kivül-belül, s ismeri s egymáshoz mérte minden világrészek tenyésztési
és gazdasági állapotait, szokásait és haladottságát, azt nem tudom
megérteni. A cigánymuzsika szép muzsika, de Nikisch vagy Mahler mégis
csak különb operaigazgató volt, mint volna Banda Marci. Nem tudom hát
átlátni, hogy főszolgabiróság, sőt még főispánság is politikai vezetésre
mért kvalifikátum inkább, mint a politikához való tudományos hozzáértés.
A valóság az, hogy az ugynevezett gyakorlati emberek beválnak vagy
legalább is nagyobb bajt nem szereznek rendes időben, mikor valamely
nagy fordulat hullámait kell elültetni s hirtelen lett változások
gyümölcseit kell kivárni. Ügyességükkel, jó szemükkel, szokásra járó
kezükkel jól eligazgathatják a nem bonyodalmas dolgokat. Ellenben: éppen
vezetésre nem valók. Mert gyakorlottságuk a multra vonatkozik. Mert
megszokásuk eltompitja fülüket a füvek növése iránt. Mert az ujat zavaró
körülmények érzik, s tolakodó hetvenkedésnek, ha a holnap különbözni
akar a tegnaptól. A gyakorlat embere reformot éppugy nem követel s nem
készithet elő és nem vezethet, mint ahogy a vén kocsis nem kivánkozik
automobil után s nem is tudja megszokni a soffőrséget. Az automobilt s a
repülőgépet nem a kocsisok találták ki, hanem a tudósok. Soffőrök és
pilóták csak akkor ültek rá, mikor már megvolt. A gyakorlati kocsis, ha
a hajtás nem megy előre, keresi a hibát a kocsiban, keresi a lóban,
keresi, sürü emlegetésükkel még a mennybéli hatalmakban is. Csak kettő
nem jut eszébe. Hogy lehet, hogy ő nem való a bakra. Vagy, hogy hogy
egyik napról a másikra a föld hátastul megváltozhatott.
Elméleti ábrándozók… doctrinairek… furcsa, ezt a szót mintha már
hallottuk volna. Hogyne, hogyne – sőt éppen itt Magyarországon. S nem is
érdektelen időkben: most hatvan, hetven, nyolcvan év elött. Akkor, a
mult század negyvenes éveiben, élt Magyarországon egy pár különös életü
fiatalember, ki ahelyett, hogy a gyakorlatban gyakorolta volna magát:
angol, német és francia könyveket bujt. S kik, mig az élet emberei az
életnek éltek, tanulmányok, sőt ujságcikkek irásával vesztegették a
drága időt, sőt azt a már akkor is antizsurnalisztikus különcséget is
elkövették, hogy napilapba irtak tanulmányokat, s vezércikkek helyében
folytatásos szakértekezéseket. S a legelvontabb s legidegenebb
dolgokról. Például: az állam fogalmáról s rendeltetéséről. Például: a
polgár szabadságáról s jogairól. Például: a központi igazgatás
szükségéről s a városoknak, (az idegennyelvü és származásu magyar
városoknak!) nemzeti hivatásáról. Semmi érzékük nem volt a legszentebb
hagyományok iránt, s egyikük nem átallott paskvillszerű regényt irni a
legbeváltabb nemzeti védőbástyáról, a vármegyéről. Azt lehet mondani,
hogy, egyfelől, hiján voltak minden történelmi és faji érzéknek, s hogy,
másfelől, hiján voltak minden élelmességnek és gyakorlatiságnak. Ezek a
fiatal emberek vagy férfiak, akiket a gyakorlat akkori emberei ugy
jobbról, mint balról, ugy fent, mint lent, felhőbenjáró álmodozóknak s
nemzetietlen doctrinaireknek tartottak, nevük szerint Báró Eötvös
József, Báró Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Szalay László és Csengery
Antal voltak. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik Petőfivel, a
költővel, együtt érezték meg, micsoda láva forrong s van kitörőben a
békés magyar föld alatt. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik az
összeomló helyébe egy uj Magyarország gondolatait rakták le alapnak.
Ezek az alapok voltak azok, miken a forradalomban összeomlott
Magyarország huszéves élőhalál után diadalmasan épült ujra. Ezek az
akkori doctrinairek azok, akikből s elméleti ábrándjaikból él
hatvan-hetven esztendő óta az ország gyakorlata. S ha ez az ország ma is
megvan, s van életképessége, hogy mostani élete beborulván, uj életnek
derüljön: azt a doctrinaireknek köszönheti.


Nemzetiségi álom
_1917 október 3._
Az éjszaka azt álmodtam, hogy oláh vagyok.
Ugy volt, hogy este egy kicsit fel is öntöttem, meg aztán az esti lapok
elolvasása közben aludtam el s azok tele voltak: egyik hasábjukon a
kolozsvári választójogi gyüléssel, hol kimondták, hogy a választójog nem
nemzeti veszedelem, másik hasábjukon az Erdélyi Szövetség gyülésével,
hol kimondták, hogy arra való az állam, hogy a választójog ne legyen
nemzeti veszedelem. Mondom: elaludtam s azt álmodtam, hogy oláh ember
vagyok, erdélyi oláh ember, tagja a nemzetnek, mely veszedelemben forog,
tagja az államnak is, melynek a nemzetet e veszedelemtől meg kell
mentenie.
Igen különös volt, mondhatom. Ébren az ember megszokja azt, ami van, s
nem csudálkozik rajta. Álmában azonban mintha álmából keltenék fel,
olyan csodálkozva néz körül. Olvastam egyszer az ötletet, hogy igy is
van – a világot s az életet csak álmodjuk, az alvás olyasmi, mint a
hajnali álom, kezdete az ébredésnek, s a halál a teljes ébredés. Van-e
valaki, aki azt kivánja, hogy szülőhazája ilyenfajta ébredés után lássa
meg igazában, hogy mi a nemzetiségi politika?
Egy keveset álmomban megláttam belőle. Azt álmodtam, hogy visszatérjek
rá, hogy erdélyi oláh ember vagyok, s olvasom az estilapokban a nagy
beszédeket, mik mind énrólam szólnak. A betük megelevenedtek s helyükbe
emberek és szájak termettek elő. Az emberek öklüket emelték rám, a
szájak itéletet mondtak. Az egyik azt mondta, hogy veszedelemnek
veszedelem volnék ugyan, de hála istennek, se nem osztok, se nem
szorzok. A másik azt mondta, hogy ilyen jól ugyan nincs, de lehet tenni
róla, hogy ne árthassak. Némi földet kell csak hóditani hátam mögé, s
ezt megrakni őrökkel, hogy ügyeljenek rám. Azonfölül az iskolákat is ugy
kell megcsinálni, hogy ott is énrám ügyelhessenek. Nem szólva róla, hogy
az igazgatás, amit én fizetek, de a kormány is, amit én is fizetek: mind
arra való, hogy énrám ügyeljen. Tulajdon hazámban. A tulajdon nemzetem.
A tulajdon államom. Ezen a földön, hol, mint délelőtt felém dalolták, s
ahogy a nagy nemzeti költő, az én nemzeti költőm is, dalolta: élnem,
halnom kell, mert a nagy világon e kivül nincsen számomra hely…
Mellesleg: a nemzetközi szocialista elvtárs is ugyanezt magyarázta: hogy
ugyan mit félnek tőlem – hiszen sokkal tudatlanabb és szegényebb vagyok,
semhogy árthatnék. Ugylátszik: ha énrólam van szó, a Marseilaise, sőt az
Internationale sem más, egy cseppet sem, mint a Szózat.
Az álom hamar asszociál, s Rouget de Lisleről s Vörösmartyról eszembe
jutott Petőfi s a szörnyü szó, mit a magyar ifjakról irt: Ti fekélyek a
hazának testén!… A végén azt éreztem, hogy az vagyok én.
Kétmillomodmagammal: fekély a haza testén. Felemelő érzés nem volt. S
forró szerelmet sem keltett bennem a haza, a nemzet az állam iránt,
melynek tagja vagyok.
… Az álom nemcsak hamar asszociál, de furcsán is. Kolozsvárról hirtelen
egy másik ódon városban találtam magamat, kápláros kisvárosban, mely
idegen volt előttem, de mégis odavaló voltam. Az idő is idegen volt, de
azt éreztem, hogy ebben élek. A tizennyolcadik század volt, s nem oláh
ember voltam már, hanem porosz alattvaló, s kisfiu voltam, kis berlini
utcagyerek, s az utca is, hol a többi kisfiuval gomboztam, az akkori
Berlin volt. S éppen rémült szaladásnak kerekedtem, mert az egyik fiu
hirtelen elkiáltotta volt magát: jön az öreg! S jött is: Frigyes Vilmos
király volt, egy nagy darab csizmás, parókás ember, s furkósbotnak
beillő sétabotját emelgetve, döngő léptekkel szaladt utánunk. Egyönket
el is érte, fültövön csipte s furkósbotjával keservesen elhusángolta. A
kölyök visitott, az öreg pedig magából kikelve orditozott: mit szaladtok
előlem, – szeressetek, a teremtésteket!


Tristia
_1921 november 15._
Az itt következő panaszt eredetileg németül irtam, valamely
cseh-szlovákországbeli német lapnak szánva, minek utána volt olvasóim
egy része most ezeknek lett közönsége.
Aki e sorokat irja: az utóbbi harminc esztendőben szorgalmas munkása
volt a magyar irodalomnak, de amit irni kiván, nem igyekszik irredentás
hatásra. Csak számot akar adni, minden következtetés nélkül: az uj
cseh-szlovák köztársaság irástudói előtt az olyan iró lélekállapotáról,
kinek érzése egy dolgos férfiéleten át Ó-Magyarország épségében mint
valamely természeti adottságban gyökeredzett, s ki most
természetellenesnek érzi, ha kerités mögül és rácson át kell voltaképeni
olvasóihoz áttekintgetnie.
Ez a különös a mai magyar tollforgató helyzetében, ki nem mától fogva
az. A részek, mik a vesztett háboru után Magyarország testéről
levétettek s a szomszédországokhoz függeszttettek, legfőbb tanyái voltak
az addigi magyar müveltségnek. Kivált az irodalminak. Budapest, a
nagyváros, nekilenditette ugyan a modernséget, ám ez uj irodalom igazi
közönsége a vidéki városok voltak. A kiváltságosokat, kik lakósai
lehetnek, a nagyváros mindenfajta benyomással izgatja, s nem szorulnak
csakis az olvasásra, sőt alig érnek rá. S arra sem szorul a nagyvárosi
ember, hogy mintegy megnyugtassa önérzetét – városainak szinvonalában
meg van a kezessége az övének is. A vidéki müvelt ember inkább fél, hogy
el talál maradni a világ mögött, s mentül árvábban teng a magának élő
kispolgárság közt, annál jobban rá van utalva – hogy a világkulturával
való összefüggést el ne veszitse – az olvasásra. A kisvárosi ember
számára a betü pótolja a nagyvárost, s a költőkkel s publicistákkal való
közönségi társalkodás a szalónt. Innen a hálás kiváncsiság, amivel
például vidéki felolvasáson fogadják az irót, ki otthon az ő
nagyvárosában az utcán tán fel sem tünik s észrevétlen élhet kávéházban
s szerkesztőségben. A snob is, de az is, ki becsületesen eped magasabb
után, éppen e magasabbnak kisugárzását sütteti belőle magára.
Olyan birodalmakra, melyek több hajdani országból álltak össze s igy
több a nagyvárosuk, mindez talán kevésbbé áll, mint olyan centralizált
országra, aminő Ó-Magyarország volt, hol ugy a politika, mint a gazdaság
száz éven át a közép, a főváros felé hajtotta mind a nedveket. A maguk
is fejlődő vidéki városok a fenségesen fellendült Budapesthez képest
egyrészt ugy is álltak, mint ahogy a francia vidéki város vonul meg egy
Páris árnyékában. Másfelől azonban nem egy olyan vidéki városunk volt,
mely e mai fejlettségében mindössze nyolcvan éves Budapesttel szemben
régibb kulturkezdetek, visszanyulóbb hagyományok, gyökeresebb müveltség
jogcimére hivatkozhatott. Budapest bizonyára egyike a világ
legintelligensebb városainak, de nem ugy a legintellektuálisabb, mint
ahogy Páris teszi, ősidők óta, első sorban a francia közönséget, a
francia olvasót. Az ujabb s az ujra értékelt régi magyar irodalom igazi,
mert ájtatos, mert olvasásra utaltabb olvasója a vidék volt, a városok s
a városkák, melyeknek maguknak is megvoltak kisebb vagy nagyobb
ujságjaik, komolyabb vagy játékosabb irodalmi társaságaik, orvosaik,
ügyvédeik, biráik s kereskedőik, kiknek – nem is olyan rég volt –
ellátottságukból, olyikuknál jómódjukból lelkiekre is jutott. Ami lelki
szomjuságot a kereskedelemmel, iparral és pénzzel való foglalkozás
nevel: Ó-Magyarország vidéki városaiban égett – ezek tették a magyar iró
igazi közönségét, s ezeknek érzi most hiját.
Mert Ó-Magyarország városai a felvidéken találtattak, a földrajzian
végzetes félkörben, ahogy a hegyek a magyar alföldet bekoszoruzták. S
épp e koszorut veszitette el, s országa a sikságra, népe a parasztira
csökkent össze. Hatvannál több került Ó-Magyarországbeli jelentékenyebb
város idegen fennhatóság alá, s bennük a magyar irónak tulajdonképpeni
olvasói. Egy régi magyar versben a hőse szétnéz: „Szertenézett s nem
lelé Honját a hazában.“ A mai magyarországi költő is igy él. A paraszti
nép, mely Uj-Magyarországnak java lakosságát teszi, legalább egyelőre,
mig az elhanyagoltság félálmát ki nem dörgölte szeméből, aligha találja
meg ugy, mint az ipari munkásság megtalálta volt, ahhoz a
tulfinomultsághoz való közét, mely az utóbbi évtizedek magyar irodalmát
oly becsessé tette. Maguk a költők is, ha személyük végső szálaival még
ugy a talajban gyökeredzenek is: a fejlettség lombsudaráról aligha
találnak már le a paraszti gondolkodás szükebb földszintjére. Ha a
magyar iró, a magyar nyelv különösségeinél fogva, még ugy csakis olyan
olvasóra számithat, kinek e nyelv félig-meddig anyanyelve:
intellektuálitásában szinte közelebb áll az idegen intellektuálishoz,
mint paraszti atyjafiához. S annál forróbban vágyódik azok után az uj
országokban élő atyjafiai után, kik lelkiekben is egy atyának fiai
ővele, s együtt teszik a költő s az olvasó atyafiságát. Ezekből
elszakitva tönkremegy, mint a tintahal, ki körül az apály elszitta a
vizet.
S volnának bár a politikai állapotok egyenletesebbek, s a magyarországi
iró s az ő volt közönsége közt a közlekedő lehetőségek szabadabbak, mint