Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 06

amiket az olvasó kétségbeesetten tesz le: Hát kellett ez nekem?!


HOLUBÁR.
Hatszáz éve, hogy Petrarca született, ötszázharmincz, hogy meghalt, s az
ő szonettjei mégis… hadd állok itt meg egy perczre.
Az öreg Spencer hátrahagyott önéletrajzában feltűnést keltett vagy húsz
sor, melyben a vén angolszász az ő szokott száraz öszinteségével
megírja, hogy nem ismer unalmasabb s nevetségesebb olvasmányt a régi jó
Homérosznál. Semmi sem tetszik neki benne. Még a világról való gyermeteg
felfogás sem, melyet inkább barominak itél, mint gyermetegnek. Még az
események sem tetszenek neki, melyek, úgymond, utálatosak s egyhangúak.
Még az emberek sem, akik egyszínű árnyékok. Még az előadás bája sem
kapja meg, még a híres állandó jelzők sem gyönyörködtetik, sőt ezek
azok, amik különösen kétségbeejtik, őszi eső módjára kopogó
egyformaságukkal. Az olvasó megdöbben, de aztán elgondolkozik, mint
mindenen, amit Spencer ír. Lehetséges ez? Ennyire tévedtek volna
évezredek, vagy legalább is évszázadok, melyek műveltség s ízlés
dolgában a mi ágyunk megvetői voltak, s amiken végig, mind e mai napig,
a művelt európai emberiség gyönyörűséggel olvasta, iskoláiban örök
mintának tanította Homéroszt? Vagy Spencer tévedt volna ennyire, az a
Spencer, ki nemcsak hogy Arisztótelesz és Spinóza óta a legtöbbre
gondoló elme volt, de, különösen kisebb tanulmányaiban, a leglégiesebb,
a legművészibb művészetnek: a stílusnak oly finom megértője? Hiszen
igaz: mi mai emberek a homéroszi verseket bizonyára nem élvezzük
ugyanazzal az élvezettel, mint a régi görögök. Világuknak ismeretével,
czélzásaikról való tájékozottsággal, sajátosságaik iránt való türelemmel
kell nekikülnünk – csupa megszerzettséggel s eltökéléssel, amire a régi
görög csakúgy nem szorult rá, mint mi nem, ha nekiülünk olvasni Miltont.
De végre is a mai művelt japán vagy indus ember, ki más vallás és más
világnézet hagyományaiban nevelkedett, ugyanúgy állhat szemben Dantéval
és Miltonnal, mint mi állunk szemben Homéroszszal vagy Kalidászával – s
lehetetlen, hogy a Dante borongó fönsége, a Milton fülledt szertelensége
meg ne kapja még akkor is, ha minden sorához lexikonból s szótárból kell
kikeresnie az értesültséget. Hiszen éppen Dantéval magunk sem állunk
sokkal jobban, sőt sokszor azzal az örökkévaló költővel sem, ki nálánál
ötszáz évvel áll hozzánk közelebb: Goethével. Ki olvassa, még
fajtájabeli ember is, Dantét, Shaksperet, Goethét azzal a meg nem
akadással, azzal a tökéletes vele egy úton járással, mint ahogy mi
olvassuk Arany Jánost, s általában a mai minden nemzetbeli művelt ember
olvassa például Gustave Flaubert-t? Mindazonáltal ki ne érezne
olvastukra szinte testi gyönyörűséget, s kinek ne fokozná e
gyönyörűségét, ne tenné ízesebbé s változatosabbá, hogy hol itt, hol ott
olyasmire akad bennük, ami magában véve, a mi mai ízlésünk szerint, már
szárazság, ízetlenség vagy értéktelenség, de az _egészet_ éppúgy
megízesíti, mint az ételt a fűszerszám, ami magában szintén
élvezhetetlen. Nem, Spencernek bizonyára nincs igaza, Homéroszról
szólván. Nemcsak a jó Homérosz: a jó Spencer is aludt néha; ő is olyan
volt, hogy ami ereje volt, az volt fogyatkozása is, s ez a csupa
tudatosság és csupa értelem ember nem tudta átérezni az együgyűség s az
ártatlanság bűbáját. Nem, Homéroszról való itéletében nincs igaza, de
igaza volt abban, igazi spenceri cselekedetet mívelt azzal, hogy ez
itéletét le merte írni. Mert ahogy ő volt Homéroszszal, úgy vagyunk
sokakkal, kiket a hagyomány nagy művészekül állít térdhajtó tiszteletünk
elé, és sokan, kik művészi átérzésre fogékonyabbnak merik magukat itélni
az elfogult öreg angol tudósnál. Sokakban gyönyörködünk vagy elhitetjük
magunkkal, hogy gyönyörüségünk telik bennük, kikkel szemben ez érzésünk
csakis eltökéltség, s vagy gondolat vagy bátorság nélkül való meghajlás
a hagyomány tekintélye előtt. Idegeinket hihetetlen könnyűséggel csalja
meg a sugallat – hogyne csalná meg épp azt a fajta itéletünket, a
művészit, mely tisztára idegek munkája? De ha, megfordítva: kellő
eltökéltséggel, fegyelmezett függetlenséggel úgy ülünk neki olvasásuknak
vagy úgy fogunk bele nézésükbe vagy meghallgatásukba, hogy csak az
tessék bennük, ami igazán tetszik: nem egygyel szemben feltámad bennünk
a szentségtörő kérdés: ugyan mi tetszhetett ezen a mi szegény apáinknak,
őseinknek, hajdankori embertársainknak?!
Itt van példának a derék Petrarca. Az irodalomtörténetnek legkihívóbb
incselkedése, hogy történeti hatás, nyelvi jelentőség s időbeli sorrend
az olasz irodalom történetében ezt a férfiút elutasíthatlanul melléje
állítja éppen Danténak és Boccacciónak: egyiknek a legfenségesebb,
másiknak a legüdítőbb jelenségnek, kikről azon időkből művészi s emberi
mintáinkról emlékezésünk maradt. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem
igazi művész. Nem is lehet költő, mert nem őszinte, nem is lehet művész,
mert pedáns. Kieszelt érzelmeivel, kicsiszolt formájával tipusa azoknak
az irodalmi iparosoknak, kik manapság vagy akadémiai ódákat, vagy
operetti versikéket írnak, aszerint, hogy a közönség mely rétegénél
számítanak fogyasztókra, s az üzlet mely ágában igyekeznek
egyedárúságra. Megjegyzem, hogy én ezen kortársainkról a világért sem
akarok becsmérlően szólani; a fogyasztás azt mutatja, hogy szükség van
rájuk, a szükség pedig jogot ad nekik az életre – s a kellő szerénység,
maguk értékelésében a kellő alázatosság határain belül, s valameddig
maguk sem követelik, hogy munkájuk értékelésében az igaz művészek mellé
állíttassanak: keresetük s munkásságuk éppoly tisztes, mint minden egyéb
ipari foglalkozás. Ám Petrarca nem tekintette magát ilyen
mesterembernek, s joga volt, hogy ne tekintse, mert mások sem
tekintették annak. Ha ő maga kételkedett volna tehetségében s
hivatottságában: ott volt egész kora, mely elandalodott az ő költészete
báján; ott voltak társai, a nagy költők s nagy művészek, kik társuknak,
sőt mesterüknek tekintették. Ha előre lát vala századokba: századok
itélete erősítette volna meg önérzetében, s ha nem veti meg, mint a régi
magyar krónika, a köznép együgyű csacsogását, erősítésül s igazolásul
szállott volna fel hozzá e mélységekből költészetének viszhangja. Ez nem
lehet csalás s nem lehet képzelődés. Petrarca sem nem igazi költő, sem
nem igazi művész, de az emberiség számos nemzedékére, s e nemzedékeken
belül vezérlő s ihletett itéletű lángelmékre azon mód hatott, ahogy csak
a legnagyobbak hatását tudjuk elképzelni. Az életben sokszor találkozunk
hivatalosan s a közvéleménytől elismert előkelőségekkel, kiknek ez
elismertetését sehogysem tudjuk tehetségükkel arányban levőnek
tekinteni. Ilyenkor azt mondjuk, hogy nincs ugyan tehetségük, de megvan
bennük az érvényesülés tehetsége. Miben áll e tehetség? Abban, hogy
olyasmiket cselekszenek, amik az embereknek jól esnek. Ugylátszik,
vannak költői, festői vagy egyéb ily szépművészeti alkotások, melyeknek
szintén _ez_ a tehetségük van meg. Nem jók, de jól esnek az embereknek,
s valameddig az emberek nagy többségének jól esnek, addig olybá kell
vétetniök, mintha jók volnának.
A lélektan tudományának mai csudálatos nekilendülésében, melyben annyi
kiváló elme kutatja a művészet lélektanát is: néhány legkiválóbbnak
érdemes volna magát a _divat_ lélektanára vetnie. Hiszen máris
megállapított igazság, hogy annak: mit érzünk szépnek, tartalma s
természete csakúgy változik ismereteink változásával, mint azé, hogy mit
érzünk jogosnak, erkölcsösnek s igazságosnak. De érdekes volna ugyanily
törvényszerűen kiszűrni, hogy mi az és van-e egyáltalában a világon az
az _általános emberi_, amiről Goethe idejében annyit beszéltek; vagyis
mi az a szép, ami minden időkben s mióta emlékezünk, egyformán a szépség
hatásával volt az emberi érzékekre, függetlenül az idők váltakozó
divatjától? Ez egyszerűnek tetsző kérdés, csak az benne a kényes, hogy
körülbelől ellentmondás, mert majdnem azt kérdi: mi az, ami minden
időkben a szép érzését keltette föl az emberekben, függetlenül attól,
hogy mi kelti föl bennük a szép érzését?! Mert amily igaz, hogy a
tekintély sugallata sok divatját mult szépséget fogadtat el szépség
gyanánt a lelke mélyén unatkozó unoka előtt, olyan igaz az is, hogy a
divat nem puszta sugallat; hogy keletkezése s uralma idejében az, ami
divat volt, valósággal s a tekintély sugallata nélkül is tetszett az
embereknek; hogy megragadta s elandalította őket, hogy viszhangzott
lelkükben s belemarkolt idegzetükbe, oly hatalommal, mely érthetetlen az
unoka előtt. Különösen érthetetlen, ha éppen olyan régiekről van szó,
kiknek nagysága s fensége még az unoka itéletében is változatlan épen
ragyog; kiknek elméjéhez s értelméhez a mai ember is úgy tekint föl,
mint legfejlettebb példájához az emberi lélek képességeinek. Ilyen
esetekben különösen bele kell őrülnünk abba, ha tudomásul vesszük, miben
tudott gyönyörködni például Lionardo, kit értelem, itélet s ízlés
dolgában az emberiség legnagyobb nevelői közé kell számítanunk még akkor
is, ha, amit inkább csak sejtek és bizonyítani semmivel sem tudok: ha
elméleteinek s kitalálásainak egy része nem az ő maga elméjében termett,
hanem az araboktól tanult lett volna. Lionardónál, az ő feljegyzéseiben,
számos anekdota is található, amiket a nagy ember itt-ott hallott, s
amiket bizonyára nem jegyzett volna fel, ha nem mulattatják s nem
gyönyörködtetik. Nos: ezek az anekdoták oly együgyüek, oly alantasak s
kézzel foghatók, hogy hozzájuk képest a lőcsei kalendárium csupa Anatole
France-i czélzás, finomság és irónia. Valamennyinek a hagyományos
_megadta neki_ a csattanója; mind akörül forog, hogy miután egyik ember
a másikat lemarházza, a másik milyen módon adja tudtára az egyiknek,
hogy emez a marha s nem ő. Ezenfelül ez anekdóták a nagy Lionardo
előadásában még hosszadalmasak is; oly nehézkesen vannak elmondva,
hegyük úgy elvész az előadás s az elmélkedés körülményességében, hogy
ilyen terjedelműre a mai iró nagy lelki események taglalatát meri csak
szétlapítani. S Lionardónak mindez tetszett! Lionardót ez megnevettette!
A Lionardo értelmét e fordulatok megcsiklandozták, s a Lionardo
formaérzékét e megszerkesztés kielégítette! Foglalkoztatta, megkapta s
kielégítette, csakúgy, mint ahogy a Petrarca költészete századokon át
valóban gyönyörködtetett, valóban meghatott, elandalított, még
bátortalan, szinte bocsánatkérő utánzásra is serkentett olyan művészeket
s elméket, melyek az értelem fellegvárában, a művészet kincsesházában
nagy magasságban s dús gazdagságban tündökölnek a Francesco Petrarca
földszintes pipereboltja fölött!
Holott a mi mai érzésünk szerint Francesco Petrarca sem abszolute, sem
relative nem nagy költő, mint ahogy nem tudjuk sem abszolute, sem
relative nagy férfiunak tekinteni azt a Holubárt, kit pedig Hollós
Mátyás, a nagy, az átható elméjű Hollós Mátyás méltónak itélt arra, hogy
fegyverét összemérje vele. Mert a mi mai érzésünk szerint a testi erővel
való mérkőzés a parasztok, a gyerekek s a vademberek dolga, s egymást
nem e szerint mérjük – Hollós Mátyás azonban még e szerint is mérte, s
ez azt mutatja, hogy akármily Mátyások vagyunk, tudtunkon kivül
mindannyiunkban bennünk lakik egy rész aznapi Holubár is.
A történelem is temető, melyben a sírok mélyén a halottak mellett ott
porladnak, penészednek, fakulnak és rozsdásodnak kincseik és ékességeik.
Minden korszak egy csomó olyan értéket visz magával sírba, amelyért kár,
s amely igy örökre elvész. Az alkotmányos királyság sohasem teremhet oly
bűnösen gyönyörű virágokat, mint a versaillesi királyok förtelmesen édes
élete. A nemességgel együtt a büszkeségnek s a lovagiasságnak sok drága
formája is elbukott. A hit hanyatlásával sok üdvözítő magasztosság is
elhanyatlott. A tehnika minden haladása teméntelen szépségeknek,
erényeknek s ügyességeknek került életébe. A puskapor a személyes
bátorság s a testi erő csodáit robbantotta föl, – s aki a puskát, a
gyújtót, a vasutat s a keményített gallért kitalálta, megölt
számlálatlan sok elegancziát, leleményt, élvezetet és mozdulatot, mely a
vasemberek tűzdörzsölésétől, az íjj megfeszítésén s a lovagláson át a
mellfodornak minden öt perczben való kellemetesen kényeskedő
elrendezéséig mind e dolgok körül kifejlett. A könyvnyomás mai gondja, a
sokszorosítás sokféle finomsága nem pótolhatja a kódex-írás bensőséges,
személyes finomságait, s a miniatűrök meleg művészetét. Értékek légiói
pusztulnak el így, s a világ czézárja, az emberiség, fájdalmasan kiált
olykor a száguldó időre: Varus, add vissza légióimat!
* * *
Ilyen visszasíró kiáltás foglaltatik az alexandrinus korszakokban. Ahol
a bányák kimerülnek, a temetőket kezdik felásni, s a teremtő nagy
géniuszok után következnek az arhaizáló nagy talentumok. Mikor az új idő
minden ujsága kifejlett, s nagyjait tönkreutánozták: a dekadens világ s
a dekadens művészet a multak szépségeit próbálja feleleveníteni. Néha az
ilyen pseudo-renaissance igazi renaissance-szá válik; a décadence
arhaizáló formáinak pompás csigaházába észrevétlen beoson a születő idők
meztelen csigája. Vigyázzunk itéletünkkel, ha egy-egy különös művész
meghökkent bennünket. Lehet, hogy csak a mult kisért, de az is lehet,
hogy már a jövendő ébredez benne.
* * *
John Ruskinre, William Morrisra s Walter Cranere gondolok, három maga
erejéből lett emberre, ki képes volt egy nagy nemzetet művészetre
nevelni. Ez az ő nevelő munkájuk is az a legjobban kipróbált pedagogia
volt, mely a nagyapák példáján neveli az unokákat. Alexandrinizmus-e
vagy renaissance az arhaizáló művészi mozgalom – arról még nem záródtak
le az akták. Elvégre a renaissance sem a maga ujjából szopott;
Brunelleschi s Michel Angelo is tanult, tanulni pedig annyit tesz, mint
élni azok tapasztalataival, akik előttünk éltek. Ha titánok emléke nem
is marad meg az Olympus e napjainkbeli ostromából, megvan az a nagy
érdeme, hogy az életet ismét elvegyítette a művészettel, egyiket
megtermékenyítette a másikkal, s mint a protestantizmus a Szentírást, a
papok s a bonczok titkos kabbalájából mindenek érthető közkincsévé tette
a szépséget.
* * *
Ebben a jegyben született ujjá az iparművészet, vagyis az a mesterség,
mely a mindennapos életet szépséggel akarja átitatni. Ez az, amit, régi
időknek holt értékét, az uj művészet kiásott és uj életre keltett. A
barbárnak kikiáltott középkor volt alapjában a legművészibb korszak. A
középkor fossziliái: a mai keleti népek mutatják ezt, kiknél a táncz, a
szőnyegszövés, a mesemondás s a cserepesség mind csupa népies mesterség,
vagyis a szépség az a lélekző levegő, mely nélkül e különben világtól
elmaradt népek nem tudják elgondolni az életet. Nos: az egész középkor
ilyen volt. Ami emlékünk azon időkből megmaradt: lehet naiv,
ügyefogyott, primitiv, de mindig szép. Maga az a fanatikus vallásosság,
mely az akkori egész emberiséget eltöltötte: a mi mai szemünkkel nézve
lehet őrültség, de szép őrültség, mert művészivé szublimálja az életet.
A _saltimbe_, kiről a franczia legenda mesél, a vásári komédiás, ki az ő
együgyüségében a Miasszonyunknak mással szolgálni nem tudván, az oltár
előtt legszebb bukfenczeivel kedveskedik a Szűz Anyának: ez az akkori
egész ismert emberiség. Nem volt bukfencz, amit azon időkben ne in
majorem Dei gloriam vetettek volna, s ezért ne vetették volna oly
szépen, amint csak kitelt tőlük. Minden sor, amit írtak, minden nóta,
amit eldaloltak, minden kő, amit házba raktak, s minden kard, amit
megkovácsoltak: mind az isten dicsőségét szolgálta, s ezért szépnek
kellett lennie. E szépség, mely áldozat volt az istenségnek, egyuttal,
öntudatlanul, kárpótlás volt az emberiség számára. Az istennek szentelt
lemondó, aszkéta vagy háborus és küzdelmes élet nyomorúságát ez az
állandó és mindent körülhullámzó szépség tette elviselhetővé. Ezért volt
természetszerű fejlődés, és nem, mint a Savonarólák misztikus
együgyüsége hitte, pogány elfajulás, hogy a pápaság maecenátust
jelentett, s az egyház mintegy hivatalból is egybeolvadt a művészettel.
Az élet fájdalmát, a munka kényszerűségét szépséggel megédesíteni: a
modernség ezt tanulta a középkortól, s ez a pszihológiája annak, a
Morrisok s a Cranek mért izennek hadat a gépmunkának, mely az ő hitük
szerint az embert is géppé alacsonyítja. A munka legyen élvezet,
élvezetet pedig, úgy érezték, csak a kézi munka adhat, melyben kiki
átérezheti a szinte testi kéjt: egyéniségének megtermékenyítő
átömlesztését az élettelen matériába. Ugyan: nincs igazuk. A géppel való
bánás neveli az ember önérzetét; kormányzó, áttekintő, alakító léleknek
és hatalomnak érzi magát, csak emberhez méltó állapotok közepett legyen
ura a gépnek. Ám e hamis nyomon helyes megismeréssel ezért lettek
szoczialisták, jobban mondva, megfordítva: az ő szoczialista érzésük
tette evangyéliomukká a művészetet. Mint az elhalt Morris, Crane is a
maga módja szerint ir, rajzol, fest, cserepet éget, kárpitot sző, az
élet minden vonatkozásába beviszi a művészetet, s a szoczialista ujságok
május elseji ünnepi számainak ő rajzolja első oldalát. Ez nem sport, nem
szalon-filantrópia – ez egységes és rendszeres tudományos meggyőződése
ezeknek a férfiaknak, kik azt tartják, hogy a középkor óta máig némely
tekintetekben nem haladtunk, hanem hanyatlottunk, s mikor a mai
emberiséget meg akarják váltani, a középkor legerősebb szerét adják be
néki ostyául: a szépséget.
* * *
Ami magát Walter Cranet illeti, ő az ő saját mesterségében a középkornak
még egy nagy értékét éleszti ujjá: a vonalat. Ez is olyan érték, mely a
tehnika egy tökéletlenségével függ egybe. A régi festészet első fokban
rajzolt, aminek ezer és egy okon túl legfőbb oka alkalmasint az volt,
hogy a régi idők festéke merev és határozott. Az olajjal kevert festék
lágy és olvadékony; hajlékonyságával, átömlésével s lazuros
áttetszőségével szinte mását tudja adni a fény s az árnyék ama
játékának, melyben szemünk a világot látja. A tempera-festés, mely a
festéket tojásfehérjével keveri, merev marad e lágy tökéletesség mögött.
Ám e fogyatkozásából erénye fejlett: a rajz, a vonal. A lágyság és
elmosódottság közepett, melybe a cinquecento után mind édesebben és
émelyitőbben belefestettük magunkat: a megcsömörlött szem számára
valóságos megnyilatkozás volt egy-egy primitiv mester, a Raffael előtti
olaszok s a renaissance-szal bár egyidős németek, kik azonban, mint az
építészetben a gotikát, az uj festészetben is megtartották uralkodónak a
rajzot. S ah, a vonalaknak éppúgy megvan a maguk külön szépsége és külön
nyelve, mint volt a régi idők mozdulatainak, melyeket új találmányok
vagy divatok fölöslegessé tettek. Éppen az a törekvés, mely a művészetet
az életbe akarja átvinni, a dekorativ művészet, mely annyiszor
találkozik a plasztikával, a butorok éleivel vagy a betüknek,
olvashatóság szempontjából szükséges, éles körvonalaival; a metszetekkel
való reprodukczió, a szövés, a himzés, az üvegfestés, a csipkeverés és a
cserepesség tehnikus kényszerüségei mind vonal és rajz után kiáltoznak –
s nem véletlenség, hogy az eddig legtökéletesebb iparművészet, a japáni,
vonalas művészet. A Giotto naivságában mennyi a kifejező erő, a
Botticelli stilizáltságában mennyi a kifinomultság, az ujkor kezdetéről
való fametszetekben mennyi a plasztika s a jellemzetesség! Ez értékek
mind ott porladtak a sirokban – s az angolok, kik a maguk régi értékeit
oly soká tudják megtartani az életnek, ezeket a régi értékeket is
kiásták s ujjáélesztették. A prerafaeliták e nagy érdemét nem
kisebbítheti semmi tulzásuk, különczködésük, s törekvéseikkel nem mindig
lépést tartó tehetségük.
* * *
Szép ez a _Buchschmuck_os világ, kivált ahogy Németországban kialakult.
Nem tudom, jó William Morris: így képzelted-e, mikor föltámasztottad
elrejtezéséből a könyv s a nyomtatás művészetét! Hiszen maga az a
gondolat, hogy a nyomtatás ne csak olvasható legyen, de szép is legyen:
az gyönyörű és helyes. De _olvasható_ is legyen, teringettét, ne csak
szép, és igazában csakis akkor szép, ha olvasható. A szép nyomás nemcsak
olyasmi, mint a szép kép, hanem olyasmi is, mint a szép csizma:
használatra való. Használnom pedig csak úgy lehet, ha olyan, amilyennek
megszoktam; ha valahol szent a hagyomány s a megegyezéses megszokás: az
irásban s a nyomtatásban különösen az, mert maga a betű sem egyéb, mint
hagyományos és szokásos megegyezés, hogy ez a házformájú ákom-bákom _A_
hangnak olvasandó. Kialakult a könyvkolumnának az a formája, hogy a czím
vastagabb betűvel nyomassék s a sor közepére tétessék; hogy a kikezdések
egy-két betűnyivel beljebb kezdődjenek; hogy a levelek számozása
páratlan leveleken jobbra, párosokon balra fölül találtassék. Most pedig
itt a _Buchschmuck_, s a czímet oldalvást írja, a számozást alúl, s a
kikezdést a sor elején kezdi. Miért? Szebb így a kolumna? Nem, csak
pofonvágja konszervativ érzésemet, mely, ha valahol, úgy az olvasás
tehnikájában szent és jogos. S a szeczessziós írások, melyekbe – mert
hisz ez a szeczesszió – minden könyvkötő, pallér és czímfestő beleleheli
az ő egyéniségét, s a megszokott római betűt úgy össze-vissza fonják,
nyomorítják, sanyargatgatják, hogy a villamoson a _köpködni tilos_ tábla
olyan, mint a török császár névmonogrammja a passzaroviczi békelevélen,
s három kocsit teleköpök, mire kibetűzöm!
Ám ez végre is a pallérok, a könyvkötők s a czímfestők ostobasága,
amitől nem volt ment a renaissance sem. De maguk a művészek, az igaziak
is, sokat hibáznak, éppen művészi szempontból, ebben a _Buchschmuck_os
áramlatban. Hogy, mint az angolok, a németek is fölélesztik szép, régi,
tizenhatodik századbeli betűiket, abban mindenképpen igazuk van. De az
effélével is vigyázni kell. Minden fölélesztés egyben arhaizálás is,
aminthogy az egész Morris-irány arhaizáló áramlat volt, kívül-belül, az
angol művészetben. A régi formáju betűk s a nyomtatás régi stilusa e
stilusnak megfelelő hangulatot is keltenek az olvasóban, kivált a
finomabb idegű és ízlésű s történeti érzékű olvasóban – pedig a
_Buchschmuck_ ugyebár ezekre számít? Itt van előttem egy német havi
szemle, melynek nyomtatása igen szépen eleveníti föl és modernizálja a
régi német ponyvanyomás betűit. Egyben kikezdések helyett inicziálékkal
kezdi az új szakaszokat, s ezek az inicziálék gyönyörű czopf-stilusban
vannak megrajzolva, kivétel nélkül valamennyi. No már most az ilyen
czopf-stilusos rajz az ilyesmire fogékony emberben czopf-stilusos
hangulatokat kelt; én előttem legalább feltámad láttára az egész czopfos
világ, s ifjú Werthernek érzem magam s kinai csészéből felpárolgó
kávéillat csapja meg orromat. S ebben az egyforma hangulatban olvassam
el Hauptmannak egy színdarabját, Geijerstramnak egy novelláját, Oscar
Wilde memoárjait, Demelnek egy versét, olvassak könyvbirálatot, színházi
jelentést, esztetikai elmélkedést és társadalmi szemlét 1905 január
derekán. Ez művészietlen dolog, mert e forma érzéki hatásai pofonvágják
a külömböző tartalom értelmi hatásait, s azonkívül ütik az egyes darabok
külömböző stilusának és megcsinálásának ugyancsak érzéki hatását.
* * *
Az illusztráczió művészietlen, hacsak arra nem való, amire Wagnernál az
ének, a vers és a díszlet: hogy a zenével _együtt_ s csak _mind
együttvéve_ fejezze ki, amit a költő mondani akar. De a jó költő már
maga mondott el mindent, amit akart, nincs _szüksége_ a rajzolóra. S a
jó rajzoló is maga és egészen elmondja _ugyanazt_. Tehát zavaró, bántó
és túlterhelt pleonazmus támad, ha egyszerre beszélnek. Egy finom német
költőnek, Rainer Maria Rilkének, van néhány rövidke, egy-két strófás
csodaszép tájképe. Ezek fölé egy ugyancsak finom rajzoló:
Vogeler-Worpsewede lehelt oda egy pár fejléczet s egyéb diszítést,
ugyanazon tájképet s hangulatot rajzolván meg, mint a vers. Külön a
versek és külön a rajzok elragadóak volnának – együtt zavaróak.
* * *
Egy tulajdonjogba s a művészet népszerűsítésébe vágó dologgal nem
foglalkozunk eléggé, pedig viszás és bántó, s én bizonyos vagyok benne,
hogy az eljövendő új világrenden belül tenni is fogunk e viszásságról.
Kérdésem ez: joga van-e akármelyik pénzeszsáknak, vagy akár finom ízlésű
amatőrnek is ahhoz, hogy, bármennyit fizetett is érte, valamely művészi
dolgot teljesen magáénak tekintsen, s ha kedve tartja, elzárja a többi
ember elől? A művészet közkincs s a művészi dolog is az, s élvezetét a
többi ember elől elzárni époly jogtalanság, mint aminő az erdők
elzárása. S ha Wanamaker úr mégannyit adott is érte: nincs joga engem
eltiltani attól, hogy a Munkácsy Miltonját láthassam. (Gondolom, ez a
kép van nála.) Előkelőbb gyüjtők és műbarátok érzenek is e körül valami
kötelességfélét; mind több az olyan magángyüjtemény, mely bizonyos
napokon megnyílik az érdeklődők előtt. De ez csak kegyelem és szeszély,
holott itt jogról van szó, arról, hogy nekem jogom van minden művészi
dologhoz hozzáférni, s a művésznek joga van megkövetelni, hogy, akárki
váltotta is magához az ő munkája tulajdonjogát, az közkincse lehessen
mindenkinek. Bizonyos, hogy az eljövendő szebb és jobb világban a
magántulajdon mindenekelőtt a művészi dolgokon fog megszűnni;
kinek-kinek módja és joga lesz úgy ékesíteni az ő otthonát, ahogy csak
kedve tartja, de mentül ékesebb lesz ez az otthon, annál természetesebb
lesz, hogy nyitva álljon mindenki számára, akit érdekel.
* * *
S ez az új rend, ha elkövetkezik, még egy bántó viszásságon segít majd.
Érthetetlen előttem, hogy főképp képek és szobrok dolgában mint
fejlődhetett ki a galériás rendszer, egészen a múzeumok, képgyüjtemények
és képkiállítások művészietlen barbárságáig. Mentül inkább beleélem
magamat a képek látásába s szeretetébe, annál jobban kétségbeejt az a
képtelenség, hogy a képek egymás mellé és egymás fölé halmozva
szorongjanak előttem. Elvégre minden kép egy-egy külön világ, a
színeknek egy-egy külön tanulmánya, külön világítással s külön
éghajlattal. Mindegyikbe külön-külön kell magát beleélnie, aki igazán
meg akarja látni s meg akarja érteni. De hogy’ lehessen ezt megtenni,
mikor egyik üti a másikat, a másik beleszól az egyikbe, amannak színei
megzavarják emezét, emennek hangulata tönkreteszi amazét? Képet
tulajdonképp nem szabadna másképp nézni, mint teljesen elsötétített
szobában, melyben világosság éppen csak a kép területére esik. Voltaképp
a szobámban egymagában felfüggesztett kép hatását is megzavarja, világát
megzilálja a fal, a szoba, minden bútor, szőnyeg s bármi egyéb, ami vele
együtt látszik. De mindezt még valahogy hozzá lehet válogatni, el lehet
úgy rendezni, hogy a figyelmet el ne térítse, a képbe ne kiabáljon bele.
Ám semmimód nem lehet korlátozni egy másik képnek s még kevésbbé több
másik képnek abszolút elütő voltát. Még rokon képek sem valók egymás
közelébe, mert ugyanazon motivumok erősítik egymást, holott a jó képen
úgyis megvan minden motivumnak a megkivántató ereje és mértéke. Sehol a
galériás rendszer bántó voltát nem éreztem annyira, mint a Louvre
egynémely termében, ahol, ha egyéb nem: egy szép formáju ablak vagy egy
hasas ázsiai váza menten agyonverte valamely primitiv olasz kép
hangulatát, s a képek vetekedve teszik egymást tönkre. Hiszem, hogy az
eljövendő kollektivista világban a képkollekczióknak bealkonyodik; a
képek el lesznek osztva magánházakban s középületekben, s a nap bizonyos
óráiban így gyönyörködhetik bennük mindenki.
* * *
Az arczkép tulajdonképpen líra a festészetben; az arczképfestő azért
művész a fotografushoz képest, mert az arczképbe nemcsak _a másikat_
festi bele, hanem saját magát is. Hony soit qui mal y pense – de mindig
van abban regény, ha férfi-festő asszonyképet fest. A két teremtésnek,
aki az arczképben találkozik: az ábrázoltnak s a festőnek örökre köze
van egymáshoz. Vannak férfikéztől festett asszonyi arczképek, melyek
olyanok, mint egy estélyi beszélgetés, valamely kemény eszű és gyengéd
lelkű asszony s az ő figyelmének s érdeklődésének sugarai alatt
zárkózottságából fölengedő művészember között. Mert az elzárt
művészlélek kapujánál az asszonyi mosoly a _Szezám nyílj meg_.
* * *
Sokszor elmélázok azon: mint lehet, hogy a festők közül éppen a
legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a kereszténységben a
legkeresztényebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik: a néma
szenvedést, a szelíd bánatot? Böcklin, aki az ő _Pietá_ján egy szál
sötétkék fejkendővel négy evangyéliomnál beszédesebben mondja el a
Szűzanya fájdalmát: Böcklin bizonyára csak olyan pogány volt, mint
lehetett Herman, a kheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután
fölvették a keresztséget, mind a gótok, longobardok és alemánok. De