Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 09

szempontjából csakis azért, mert a nem igaz tudomány megbizhatatlan és
hasznavehetetlen, s gyakorlatban csak oly tudással élhetek s olyan
elméletet alkalmazhatok, mely a lehetőségig hű, teljes és elfogulatlan
adatokat vagy legalább is hozzávetéseket ad rendelkezésemre az
alkalmazandó, a működésbe hozandó és számításba veendő dolgokról. Ha
tudományom nem _voraussetzungslos_, éppoly kevéssé vehetem hasznát, mint
nem vehetem hasznát a spirituszlámpához mellékelt használati
utasításnak, ha abban legalább megközelítően hű adatok nem vétetnek
számba a spiritusz, a bádog, a víz és az égés természetéről.
* * *
Ó, a tudomány! Az ember mégis csak a legcsókolnivalóbban, imádni, előtte
térdet hajtani valóan szemtelen állat! Főképp a tudós ember. Nincs
szemtelenebb vakmerőség, mint a tudományos feltevések. Vakmerőség,
semmire, de éppen semmire sem támaszkodó elbizakodottság: feltenni, hogy
a világ egységes; hogy minden jelenség alapjában ugyanaz s valamennyin
ugyanaz a törvényszerűség az úr. Honnan gondoljuk ezt? Mi jogon? És
mégis ezt gondoljuk – s ez a gondolat a legbujább termékenységű
megtalálása volt az emberiségnek. Ezzel a vakmerő feltevéssel merészelt
soha embert nem látott mezőségekre rálépni, s oly biztossággal
járni-kelni rajtuk, mintha otthon volna. S itt is a szemesnek, azaz hogy
a szemtelennek állt a világ. Egy new-yorki siheder mulatságból megtette,
hogy egy darab revolverrel benyitott kocsmákba, vasuti kocsikba,
tánczvigalmakba s elkiáltotta: _hands off_, föl a kezeteket! – s az
emberek rémülten tartották föl a kezüket, s ellenkezés nélkül hagyták
kiszednie tárczájukat és órájukat. Így imponált a _minden egy_nek egy
darab revolvere a világ minden dolgainak; rémülten _hands off_oltak, s
hagyták magukból kiszedni legbelsőbb titkaikat. A siheder röhögve
mesélte, csattanóul, mikor a rendőrség végre mégis lefülelte, hogy a
revolvere azonfelül még töltetlen is volt. Lehet, hogy jő majd egy új
filozófus, – a filozófusok a tudomány rendőrei – aki megállapítja majd,
hogy a _minden egy_ nem is igaz; olyan revolver, aminek nincs magja. Ám
jöjjön, mi már kirevolvereztünk vele minden kirevolverezhetőt, s az egér
s a nyul meddő ahhoz képest, amily termékeny volt a tudományok számára
ez a vakmerő, ez a szemtelen, ez a semmitől meg nem okolt feltevés!
* * *
A tudomány éppoly fantasztikum, mert fantázia és kitalálás dolga, mint a
hivatalból képzelet dolgai: a művészet, a költészet. A tudomány is
lutri, melyben a ternót, az igazságot, meg kell álmodni. Hányan
pusztulnak ki minden vagyonukból és reményükből, mire végre beüt a
szerencse! Az a szegény szerumos Marmorek majd hogy el nem pusztult
bele, mert úgy látszik, hazardra játszott. Behring a bölcs játékosok
közül való, akik szisztéma szerint játszanak, szívósan, türelmesen,
csüggedetlen. De azért ő is csak játszott, és játszott Koch is, és
játszanak még azok is, akik papiroson biztosan számítják ki a
repülőgépet, megdönthetetlen és teljesen kipróbált mathematikai és
fizikai igazságokat alkalmazva. Akármily tudatosan keresik is e
csodaszerszámot, mégis csak megálmodni fogja valaki, és csak akkor lesz
meg. Tiszteljük az álmodozókat, mert minden jó tőlük való.
* * *
A tudományos genialitás igen relativ valami. Az ember, mint tudós, akkor
botlik legnagyobbat, mikor legnagyobbat lép. Bizonyára roppant lángelmék
voltak azok az az első régiek, kik a földet tányérnak vagy korongnak
kezdték elgondolni, mely a mindenségben lebeg. Hasonlóképpen lángelme
lehetett, akiben először vetődött föl a kérdés, hogy igen ám, de akkor
mi támasztja meg e tányért, hogy le ne zuhanjon a semmiségbe? Ám
ugyanezen első és második számu lángelmék továbbgondolás nélkül és
teljes kielégüléssel nyugodtak meg abban, hogy e tányért egy irdatlan
nagy elefánt tartja a hátán, – s csak nagy sokára jutott eszébe egy
harmadik számu lángelmének, hogy hát akkor az elefánt min veti meg a
lábát?
* * *
Olvasás közben áll meg legjobban az ember esze az emberi ész
fogyatékosságán. Mert ha a szamarak: szamarak, az nem csoda. De a
legélesebb, legtudományosabb elmék néha csodálatosan, nevetségesen,
érthetetlenül meghibbannak. Egy kitünő itéletü szocziologus, Achille
Loria, hidegvérrel írja le a következő mondatot: «… Spencer abbeli
állítását, hogy az emberi társadalomban is igazolódik a legalkalmasabb
megmaradásának általános törvénye, durván megczáfolja a valóság
legegyszerűbb megfigyelése, mely azt mutatja, hogy a létért folyó
küzdelemben nem a legjobbak győznek, hanem a legravaszabbak, a
leghitványabbak, a leggazdagabbak…» Ime: egy éleseszű, mély gondolkozásu
tudós, miközben nemcsak ismeri Spencert, hanem tovább is gondolkozik
rajta: összevéti egymással az _alkalmas_ és a _jó_ fogalmát, s
elcsodálkozik azon, hogy a létért való küzdelem nem folyik a lovagiasság
szabályai szerint. Holott a legalkalmasabb megmaradásának törvénye annál
megtámadhatatlanabb, mert tulajdonképp pleonazmus, s az egész
darwin-spencerei elmélet minden külső, induktiv bizonyíték nélkül
levonható logikai kifejtése, sőt tulajdonképp, mondom, pleonasztikus
körülírása a megmaradás fogalmának, mert hiszen ami megnem maradt, az
nem volt alkalmas arra, hogy megmaradjon, megmaradni csak az tud, ami
alkalmas arra, hogy megmaradjon, s ami nem alkalmas a megmaradásra, az
nem is maradhat meg. Ezt megérti minden parasztgyerek, de Loria, aki
megérti Comteot, Marxot és Spencert, ezt nem érti meg, s mérni akar
(mert hiszen törvényeket akar megállapítani) olyan minden korban s
minden helyen más és egyre változó és mindennek inkább, mind
mértékegységnek való fogalommal, mint aminő az erkölcsi jóság és
derékség. S az a nevezetes, hogy Loria ugyanakkor esik ebbe a tévedésbe,
mikor ugyanazt a Spencert czáfolja és támadja, aki ugyanígy összevétette
az életrevalóságot az erkölcsi derékséggel.
* * *
De botlik Spencer egyébkor is. Az ő szintetikus filozófiája elején egy
éleseszű rész a vallás és a tudomány határairól és végső gyökérszálainak
találkozásáról szól. Azt mondja: a tudomány csak érzékeink szolgáltatta
adatokat fog össze törvényszerűségbe; hogy mi van vagy hogy van-e valami
ez adatok alján, az előttünk megismerhetetlen, arról csak hitünk lehet,
nem tudományunk. A vallás legvégsőbb gyökere pedig szintén az, hogy a
dolgok végső okát nem tudjuk megismerni – s ezen épül a vallásos hit.
Itt találkozik hát a vallás a tudománynyal, itt válnak el egymástól, s
itt kezdődik a vallásnak életre való jogosultsága.
Ha ezt olyan valaki mondaná, aki egyébként a vallás és a hit
keletkezésével és fejlődésével nem foglalkozott: akkor sem volna igaz,
de szép, s ezért megbocsátható tévedés volna. De Spencer! A
szocziológus! Az agnosztikus Spencer, aki a leghalálosabb csapásokat
mérte a gnosztikus tudákosságra, mely abban a képzelődésben ringatódzott
hogy megismerheti a megismerhetetlent! Spencer ne tudta volna, hogy
akármit mondanak a teológusok, mikor szegények a vallást össze akarják
egyeztetni a tudománynyal: ez az összeegyeztetés egyenesen azért
lehetetlen, mert a vallásos hitnek éppen az a lényege, hogy a
megismerhetetlent megismeri, a megérthetetlent megérti, a
megoldhatatlanra magyarázatot ád, még pedig az érzékek adataiból naivul
összeszerkesztett magyarázatot. A Szentháromság titka, melyben egyszer
három az egy; a feltámadás, melyben a halott él; a mennyország, mely
elfér ugyanott, ahol tudom, hogy levegő van s a földhöz hasonló sok
csillag: mind nem érthetlenség, hanem jól megértett s a szabályt
szentesítő kivétel az érzékeken innen való világ rendjén belül, amelybe
folyton bele is vonatkozik, olyan következésekkel, melyeket az érzékeken
innen való világ rendje és törvényszerűsége szab meg. A teológia, mikor
azt mondja, hogy az isten lénye megismerhetetlen, tudva vagy tudatlanul
téved, mert ezt a lényt igen jól ismeri, ez a lény emberi lény, aki a
többinél sokkal szabadabban mozog a fizika törvényei közt. A vallásos
hit tehát nem megfelelője vagy hasonlója vagy párhuzamosa, hanem
ellentéte, ellensége, felfalója a tudományos hitnek, – s a vallás már
gyökerében is az, ami koronájában: naiv, primitiv vagy képtelen
magyarázata ugyanazon dolgoknak, melyeket a tudomány vagy másképp
magyaráz, vagy megmagyarázhatatlannak állapít meg.
* * *
Furcsa elgondolnom, hogy unokám úgy gondol majd az én mai tisztult,
tökéletes, előitélet, elfogultság s tudománytalanság nélkül való
tudásomra, ahogy én gondolok az alkímiára.
* * *
Megszokhattam volna, elég gyakran megesik, de azért még mindig bizonyos
megilletődés fog el, ha a mi utczáinkon japán vagy amerikai embert
látok. Emberkerülő létemre ismerkedni próbálok velük; kiváncsi vagyok
rájuk – félek: kiváncsibb mint ők miránk, mert ők nyilván ugyanúgy
járnak-kelnek és vizsgálódnak nálunk, mint Bécsben, Londonban, vagy
Párisban, vagyis úgy, ahogy én járok-kelek Münchenben vagy Velenczében;
otthonosan, megszokottan, idegen színre festett határsorompókon át és
idegen beszéd berregése közben is tartva a jussom e világra, mely az
enyém, mert megértem, s fejlődése nem sujt le, nem aláz meg, nem tesz
kisebbé és nem kerekedik fölém, mert már beleszülettem. Így élnek majd
gyermekeim is, figyelem és elmélázás nélkül, telefonnal, lifttel,
villamos vasuttal és Auer-fénynyel, mert ez az ő számukra mind oly
készen talált természetesség, mint a levegő, a szabályozott Dunasor,
vagy az én számomra volt a vasút, a telegráf s a váczi utcza. De én, ki
nem vagyok öreg ember, még ismertem és koppantóval vidítgattam a
faggyú-gyertyát; még iskolai dolgozatot írtam a Rudolf királyfi
házasságát ünneplő kivilágításról, melynek tündéri fénye nagyobbára
viaszos mécsekből fakadt, s város csudája volt, közben, a lánczhídon
sistergő két villamos ívlámpa. Az én szemem még most is gyuladt első
kávéházi éjszakáim ugrándozó gáz pillangóitól, s estéről-estére ujra
kiélvezem a nappali világosságot, melylyel a mai világítás nagyobb
utczáinkat elönti. S viszont akármennyire kiélvezem a mai tehnikát: egy
csöpp ellenséges indulat is lappang bennem iránta. Ha a lift nem jár, s
gyalog kell felkoczognom a negyedik emeletre; ha Svájczban, Tirolban,
vagy Norvégiában szekérháton kell utaznom; ha összeveszek a telefonos
kisasszonnyal s hordárra szorulok: kényelmetlenségemben is az a fajta
elégtétel fog el, amit a házmesterleányból lett primadonna érezhet, ha
négyszemközt pletykál az öltöztető-asszonynyal. Az automobilra, mely még
csak a leggazdagabbak fényüzése, azzal a vágyakozó lemondással nézek,
ahogy nagyapáink néztek a fürdő-szobás palotákra vagy a privilégiumos
törvényhozásra; kivánkoztak is bele, de egyben elfogódtak is arra a
gondolatra, hogy valaha itt belül kerülhetnének. Fiaink már unatkozni
fognak az alkotmány sánczain belül, mint ahogy gróf Goluchowsky Agenor
unatkozik az udvari bálon, mert idegeiben egy bevájódás sem súgja, amit
az ilyen bálba került bécsi szabóval kiáltatott az elfogódás: «Dobjatok
ki, mert csak szabó vagyok!»
* * *
Az emberöltő, mely alatt a mi nemzedékünk fölserdült, a tehnika száguldó
haladásával mérhetetlenül átalakította a világot. Annyira gyors e
haladás, hogy őseinknek sokkal lassúbb fejlődési menetéhez szokott
idegeink alig tudnak vele lépést tartani. A XVIII. század végétől fogva,
mikor a gépek uralma megkezdődött, akkora különbségek támadtak, vagy a
régi különbségeknek olyan fokozódásai, amekkorákat a régi világ nem
termelt, őseink nem ismertek. El lehet mondani, hogy a mi kulturánkon s
időkorunkon belül, tehát Európában és ezer éven át, kevéssel ezelőttig a
fiatal s az öreg ember világnézete közt nem volt sokkal nagyobb a
különbség, mint a hetven év előtti s utáni divatok közt. Mint ahogy a
lyány a nagyanyja menyasszonyi ruhájában léphetett oltár elé, az unoka
is élhetett a nagyapa tanácsaival, mert _egyazon_ világról nagyobb vagy
kisebb ismeret és tapasztaltság különbsége volt csak közöttük. Ma nem
élhetünk nagyapáink tanácsaival, mert ők maguk mondanak le róla,
csüggedten és elfogódottan, hogy minékünk tanácsot adjanak. A
fejlődésnek az a szédületes száguldása, mely most nem pár évről pár
évre, hanem olykor öt évről öt évre is teljesen átalakítja a világot:
megfélemlíti és letorkolja a mai embert, kit, mire megvénül, alapjától
tetőzetéig más világ vesz körül, mint amilyet ő harmincz esztendős
koráig megismerni s megérteni tanult.
* * *
A mult század elejéig a két legnagyobb zökkenő, amin Európa átesett,
előbb a renaissance volt, Amerika felfedezésének, a könyvnyomtatás és
puskapor feltalálásának nagyjában egybeeső jelenségeivel, majd meg a
gépeknek a XVIII. század végével megkezdődő uralma. Ma, el lehet
mondani, a géptehnikán belül egy-egy találmány, a gazdasági és
társadalmi szervezkedésen belül egy-egy intézmény magában is olyan
jelentőségü és hatású, mint általában volt Amerikának felfedezése s a
gőzgépnek kitalálása. A negyven év, mely alatt az ember férfiból
aggastyánná vénül, hat-hét ilyen egyetemes változást és fenekestől való
átalakulást is teremt, s e hat-hét közön át a mai hetven éves ember nem
érezheti már oly biztosan a mai világnak az 1860-adikival való szerves
összefüggését, mint ahogy egy 1540-beli öreg úr biztosan és világosan
láthatott az ő tizenötödik századbeli szemével.
Mi magunk fiatalabbak is: csak lélegzetelfulva tudunk lépést tartani a
saját magunk teremtette fejlődéssel. Idegeink, melyekbe még
gyermekkorunk világának képe van belevájódva, szinte lebeszélnek arról,
hogy ebbe a nagyuraságba bele merjünk ülni, s oly természetesen s
magától értetődően tartsuk rá jussunkat, mint arra a világra, mely
születésünkkor vett bennünket körül. Ez bizonyára általános emberi
vonás, és minden időkben így volt – s minden idők reformátorai s
megváltói előtt legfőbb akadályul a rabszolga-konszervativság állt,
melylyel a fölszabadítandók a lelkük mélyén maguk sem tudták teljesen
átérezni szabadságra való jogaikat.
Ám ez a jelenség semelyik időben nem ütközött ki oly gyakorta, mint
most, mert az átalakulások soha oly gyorsan, mint most. Én, a modern
gondolkodású, világpolgár hajlandóságú, s magam is még nem rég
gyerek-ember: nem tudom utczáinkon elfogódás nélkül látni a japán
tanulót, berlini fogadóban a kinai követet, és, akárhol utazom nyaranta,
az amerikai inváziót, – mert az én gyermekkoromban az átlag ember előtt
még mesevilág volt Japán és Kina, s mérhetetlen messzeség volt Amerika.
Hiába tudom, hogy ma Japánba nem nehezebb eljutni, mint volt száz
esztendő előtt Madridba, s a Budapest–New-Yorki rövid utat hiába tettem
meg magam is – én, aki megismerő vágyammal s egyvérből valóságunk
átlátásával átölelném az egész világegyetemet: idegeimben még mindig nem
értem meg eléggé ehhez a már mindenek számára hozzáférhető, testünkből
kiinduló térmértékünk, élettartamunkhoz tapadó időmérésünk számára is
hamar átfogható földgömbünkhöz, mert én még olyan napokban születtem
mikor a középeurópai számára oly magától értetődő volt, hogy sohase
jusson el Japánba, mint ahogy unokáink számára az lesz magától értetődő,
hogy ne jussanak el a holdba vagy a Mars csillagba.
* * *
Azonban: az amerikai s a japáni számára már ma is máskép áll a dolog. A
mi természetes konszervativságunkon túlnő az ő természetes
forradalmiságuk. A minket elkábító tehnikai fejlődések javarészt
Amerikában támadnak – s mint a bort s a ruhát, e szédületes építmény
számára a megfelelő kulturális alapot is Európából kell áthozniok s
alája építeniök. Japán pedig abban a páratlan forradalomban, melylyel a
mult század harmadik harmadában egy csapásra átvette a mi egész
fejlettségünket: mint _egészet_ vette azt át, _egy_ roppant
megrázkódással, míg mibennünk annak minden egyes részlete külön-külön
okoz ily átmenetbeli rázkódást. A japán számára az európai kultura
beözönlése óriási, rettenetes meglepetés lehetett, s nehéz lehetett
átértenie, még nehezebb átéreznie, hogy erre őneki is joga van. Ám azóta
aztán semmi ujság sem lepi meg, és mindegyikre ráteszi kezét.
Ingadozásunkat s huzódásunkat, melylyel habozunk birtokunkba venni azt,
ami a mienk, lebirja az ő példájuk, akik könnyed természetességgel
vesznek birtokba minket, s mosolyogva biztatnak, hogy, követve őket,
vegyük mi birtokba őket, ahogy azt a mai tehnikai fejlettség és
gazdasági kialakulás nemcsak megengedi, de lassankint meg is
parancsolja. Míg a mi diligeanceon járó eszünk számára nagy dolog, hogy,
mint háromszáz esztendő előtt, ma is misszionáriusokat küldjünk Kinába
és Japánba: a gyorsvonaton járó amerikai fejlettség már magára a
legkonszervativebb európai alakulatra, a katholika egyházra is tartja a
jussát, s olyan új áramlatokat kavar fel benne, melyekhez képest, úgy
lehet, a reformáczió csak gyenge kisérlet volt. A new-yorki ember, ki
nyaralni Svájczba és fürdőzni Osztendébe jár, a japáni ifjú, ki tanulni
átszalad Európába s Amerikába: olyan lehetőséggel él, mely ma már
valójában a mi számunkra is megvan, s az ő csábításuk végre is rá fog
bennünket venni, hogy mi is így cselekedjünk. Úgy Amerikának, mint
Japánnak egész Európában elhintett szervezetei ezerféle csalogatással
környékezik meg az európai embert: ingyen hajókkal, kongresszusokra való
meghivásokkal s világkiállításokkal, hogy ne tartsa a maga kicsinysége
számára túlságos tágnak ezt a földgolyót, sőt inkább érezze szűknek a
maga jogos világpolgársága számára. Japánnak s Amerikának már nem csakis
egy, egyetlen egy olyan Türr Istvánja van, aki e földön bárhol kiköt,
mindenütt vannak kedves, személyes jó barátai, s ez nem elhalaványítója,
hanem inkább felfrissítője az ő magyar érzésének, hazáján való
csüggésének, vérei iránt való szeretetének.
* * *
A kozmopolitaság, melylyel fiaink már büszkén tartják majd jogukat erre
az egész kerek világra, nem lesz (legalább nem ez lesz) megölője a
nemzeti egyéniségeknek. Ha egyéb fejlődési szükség meg nem ingatja a
nemzeti kategoriát: a kozmopolitaságtól épúgy tovább fejlődhetik, mint
ahogy soha az egyes ember szabadsága, egyéni különségének érzése és
tisztelete akkora nem volt, mint a mi egyre jobban szoczializálódó
időnkben, mikor az embert mindinkább áthatja a tudat, hogy nem szégyen
keréknek lenni a társas élet gépezetében. Erre is példát a már ma
kozmopolita japánok és amerikaiak mutatnak, kikben nemcsak magukban
lobog a legbüszkébb egyéni, faji és nemzeti öntudat, de a legfinomabb
érzékkel, a legnemesebb gyengédséggel értik meg, tisztelik és találják
természetesnek az európaiaknak ebbeli olyan különbségeit, melyeket mi
egymással még véres harczokban is alig tudunk elismertetni. Akárhány
köztünk időző amerikain észrevettem, hogy minden fáradság nélkül s
fontosságának teljes méltánylásával tudja megérteni a mi Magyarországunk
közjogi helyzetét és igényeit, melyeket némettel, angollal, franciával
vagy stájer emberrel nem igen tudunk megértetni. Viszont származásánál
fogva vallásos és pártember létére sehogy sem tudta megérteni, hogy, míg
alapjában istentelenek vagyunk s politikai nézeteinkben is ingadozók,
miért gyülöljük és üldözzük egymást vallásunk és pártállásunk miatt? Míg
mi európai nemzetek egymás utánzásától nemzeti egyéniségünket féltjük, a
japáni inkább azt tudja, hogy nemzeti megmaradását a könnyüségnek
köszönheti, melylyel hajdan az egész kinai kulturát átvette, s ma
mindenestűl az európait teszi ennek helyébe. Azt tartja, hogy minden az
övé, ami a másé – mi még a magunkét is félve kerülgetjük. Ebben áll a mi
öregségünk a tengerentúliak fiatalságához képest, s csak fiainkban
fogunk hozzájuk fiatalodni.
* * *
Ó, mindnyájunk apja, Renan! Nagyságodat csak akkor látom igazán, ha a
jó, derék, okos, becsületes, bátor, felvilágosodott, éleseszű és
mindentudó David Friedrich Straussot olvasom. Az ő nagy biztonságában
micsoda korlátolt bugris volt ő hozzád, bátortalanhoz képest, s az ő
mindentudása mily tudománytalan a te mindent megértésedhez képest! Te
keresztény pogány voltál – ő szabadgondolkozó mucker.
* * *
Az atheista imája: Édes jó istenem, művelt és tudományosan gondolkozó
ember létemre magától értetődik, hogy nem hiszek benned. De, remélem,
nem veszed rossz néven?
* * *
Különbözöm, tehát vagyok.
* * *
Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz,
mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebirni.
S ha ez így van: hát nem volt igazad, derék Proudhon, igazad még úgy is,
ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém
egyéb, mint amit lopok?
* * *
Tudós és lelkes könyvet szeretnék, ily czíműt: _Állati iparkodás és
kézművesség._ Takács írná meg benne a madarak fészekrakását, a hernyók
gubószövését, mérnök és építész az odvakat, a barlangokat, a
víziműveket, amiket a hangya, a méh meg a hód épít – és így tovább. A
természettudós pedig felkutatná e kifejlett iparok kezdeteit, első
nyomait és továbbfejlődését alacsonyabbrendű és osztályú állatoknál, s
azokon kezdve e fejlettekig.
* * *
A legrégibb időbeli primitiv eszközökön az a legfeltünőbb, hogy mennyire
nem primitivek. A legeslegrégibb barlanglakó kőbaltája sem olyan, hogy
én, fejlett, mai s kézi ügyességben is gyakorlott ember nagy vesződség
és türelmes gyakorlat nélkül egyre-kettőre meg tudnám csinálni. Ez maga
is bizonyság arra, hogy a kor előtt, melyből első emberi emlékeink
valók, már mérhetetlen messze időkben kellett embernek élnie a földön.
Elvégre az első felragadott hajítókőtől az első tudatosan lehasított
kőig, az első mesterségesen lecsiszolt kőtől az első nyélre kötözött
vagy éppen a nyél számára átfúrt kőbaltáig nem lehetett rövidebb az út,
mint ezektől a baltáktól a szedőgépig s a Krupp-ágyúig.
* * *
A czivilizáczió semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a
világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.
* * *
A világon csak egy dolog természetes: a csoda, mert ezen nem kell tovább
gondolkozni.
* * *
Az erkölcs: erkölcstelenség, mely közérzéssé lett.
* * *
Nagy gyönyörűség az álom s nagy jótétemény. Az a mély álom is, melyhez
akaratomnak köze nincsen, és zsarnoki fenséggel emelkedik túl tudásomon
s tapasztalatomon. De még szebb a hajnali álom, ez az édes kaczérkodás
az ébrenléttel, ez a derengő hajnala az értelemnek, mely, mielőtt
egészen elfoglalná a kormányszéket: bibort, aranyat s mámoros szellőt
küld maga előtt megvesztegető hirmondókul. Még ringatódzom az álom
hullámain, de kezemben tartom már a kormányszalagot. Édes csalódásban
valóságnak érzem még, ami csak káprázat, de már magam szabom meg, hogy
mi kápráztasson. Van eszem, hogy olyasmit válasszak, amit szeretek, s ó
mily öröm, éppen csak ennyi eszem van! Az a kárörvendő több, mely egy
óra mulva már pihent erővel mondja rá mindenre, hogy: szamárság, hiúság,
képtelenség, lehetetlenség – az még nem mer előkerülni. Az majd csak
együtt jön a kisérettel, mint ahogy a királyok sem küldik előre a
hóhért.
Átélni amit akar – egy embernek ha jut milliók közül. Ez bizonyára a
legjava jó, de csak az akarat geniejeinek osztályrésze. Az akarat
talentumainak be kell érniök félsikerekket s fél boldogsággal. De vannak
s számuk egyre gyarapszik, betegei is az akaratnak, kiken még a véletlen
szerencse sem segíthet, mert ami csöpp cselekvőképesség akad bennük,
mind arra fordítják, hogy az isten szerelmére valahogy el ne érjék azt,
amit megkivántak. Micsoda vígasztalan élet volna az övék, ha kárpótlásuk
nem volna, De van. Ugyanaz az ellenhatás, mely a beteg tüdő kavernáit
megtölti reménységgel, az akarat hiányosságait kifoltozza álmokkal. Csak
szemüket kell lehunyniok s menten tudnak akarni, – akarni oly
hatalmasan, hogy e roppant hatalom előtt, mint a vihar előtt a palánkok,
sorra ledőlnek az élet akadályai. Ez az akarat ronthat s teremthet száz
világot, egy kávéház sarkában vagy egy hintaszék öléből. Ezek a világok
oly tökéletesek, hogy a Daniel Defœ leltározó képzelete sem találna
bennük hiányosságot. S ezek az emberek oly föltétlen urak, hogy az ő
országukban ellenzék nincsen. Szamárság, hiuság, képtelenség és
lehetetlenség arrafelé ismeretlen, elköltözött, meghalt. Ó szép világ, ó
gyönyörűséges világ, örökös hajnali álom!
* * *
Ó képzelet, jövel s hazudj nekem. Hazudj amennyi csak beléd fér, amennyi
csak belém fér, hazudj még ennél is többet: vágyam, hitem, éber álmom
menten valóra váltja. Meg kellene vakulnom a sötétségtől, ha te világot
nem gyujtanál; el kellene tikkadnom, a hosszantűréstől, ha te a czélt
előlegbe nem adnád. S a világtól is meg kellene undorodnom, ha te nem
szépítenéd. Nézd, az eszemet guzsba kötöttem – ó, most hazudj, hazudj,
míg föl nem szabadul!
Nem akarok megállani ott, ahová az öt érzékem tilalomfát állított. Nincs
türelmem megvárni, míg fölfedezik a messzelátót, a nagyító üveget, a
Carnot-féle tételt, az energia megmaradását, az æquivalentiát, a
csillagködöket s az idegek elektromosságát. A feleleteket is szürkéllem,
amiket eddig kaptam – túlságos egyszerűek, túlságos természetesek, semmi
csudálatos nincs bennük. Az én lelkem pedig csudára szomjúhozik; nem
szabályra, hanem kivételre. Vagyis, prózában – ha a tudós azt mondja:
nem tudom, nem is fogom megtudni, hogy van-e valami és mi az érzékeimen
túl, én bizony meg nem várom, míg ő kitudja, hanem előre megmondom neki,
hogy ott nem lehet más, mint a jó isten meg azok az áldott jó kis
angyalok. Továbbá azzal sem érek sokat, ha a tudós elismeri, hogy
mindennek van oka s a mában okvetlen megvannak a holnap magvai, de a
közbeható és módosító erők oly teméntelen sokfélék, hogy ő nyomon nem
követheti valamennyit s így sem a multat, sem a jövendőt nem számíthatja
ki belőlük. Én bizony nem várok, míg ő mégis kiszámítja, hanem
egyszerűen kivetem a kártyán, hogy mi volt tegnap s mi lesz holnap. S
aztán, ha elrémülök azon a gondolaton, hogy én, én! én!! én is meghaljak
s belőlem ne maradjon semmi: túlságos szürke nekem az a megnyugtatás,
hogy ne féljek, élni fogok műveimben, gyermekeimben, az utódok
emlékezetében, a cselekedeteim maradványában, a levegő szénsavában, az
anyaföld nitrogénjében, a bab foszforjában s a spódium-gyár
osztalékaiban. Ha ellenben jön egy jó és derék ember, és biztosít
afelől, hogy ne féljek, mindenesetre tovább fogok élni, egyelőre csak
lélekben, de később még testben is – ez annyira biztató perspektiva,
hogy ennek fejében szivesen elengedem neki a bizonyítékokat. Vigye el az
ördög a bizonyítékokat. Hiszek neki, mert szeretek neki hinni.
* * *
De hát még ha bizonyítékkal is szolgál. Hátha belenézek a kútba, s a
vize sötét tükrén valóban ott látom ragyogni a szent Szüzet, karján az ő
drága gyermekével. S ha kivetem a kártyán a jövendőt, s a jövendő
valóban úgy következik be, mint a kártya mondta. S mikor ujjamat
ráteszem az ezüst forintosra, az valóban elkezd kalandozni az ábéczében.
S ha elmegyek Lourdesba s valósággal meggyógyulok. Mindezek megtörtént
valóságok, amiket a tudós magyarázhat halluczinálással,
autoszuggesztióval, véletlenséggel, öntudatlan idegmunkával,
izomrángással, de folyamatukat épp oly kevéssé tudja, ma még,
bebizonyítani, mint akár a pap vagy a spiritista. Egészen rajtam áll,
kinek higyjek inkább: a papnak, a tudósnak, vagy a spiritistának.
* * *
De nem is kell mindig tudománytalanul gondolkoznom. Az az állítás, hogy
a gondolat csak olyan váladéka az agynak, mint a nedvek a mirigyeknek, s
hogy a lélek külön egyénisége és élete _ennek folytán_ lehetetlen:
valósággal tudománytalanság, mert alaptétele hamisság. Egyszerűen nem
igaz, hogy a gondolat olyan váladéka az agynak, mint a nedv a mirigynek,
s a mai tudomány még a mirigyek munkájával sincs egészen tisztában,
nemhogy az agyvelőét tisztán látná s általában az életet átértené.
Ellenben a legszigorúbb tudományosság szerint is a priori semmiképpen
sem lehetetlen, hogy vannak a világon olyan valóságok, entiák,
existentiák, amiket mi érzékelni nem tudunk. Sőt a priori ez a
valóbbszínű; a természetről az ő kábító sokféleségében nem szabad
föltennünk azt a szegénységet, hogy teremtő munkájában ott állt meg,
ameddig a mi érzékeink terjednek. Vagyis a test nélkül való lélekből egy
rész: a test nélkül való valóság már nem lehetetlen. De tovább is, a
hipnózis és a szuggesztió csudáin túl, a tudomány, a legkomolyabb
tudomány is kisérletekkel állapította már meg az érzéklet kihelyezésének
lehetőségét, mikor például egy viaszgolyóbist szúrok meg tűvel, s a
betegem ujja sajog és vérzik bele. Ime tehát a második lehetőség: a
léleknek a testen túl való helyezkedése. Vegyük ehhez harmadikul a