Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 05

A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud
csinálni. Ha a drámairónak úgy tetszik, hogy ne embereknek, hanem
eszméknek vagy tulajdonságoknak a tragédiáját irja meg: ne legyünk
szűkkeblűek, ehhez is joga van. Hiszen mindnyájan elismerjük, hogy
haladás volt, mikor Hauptmann a Takácsokban ilyesmit próbált. Csak az a
baj, hogy az eszmék vagy a tulajdonságok nem azon nyersen s nem a maguk
lábán szaladgáljanak a világon, sőt, mint az aluminium, csakis
vegyületben találhatók: emberekben és eseményekben. Hogy tehát a
drámaírónak mindenesetre embereket és eseményeket kell szinpadra vinnie:
az éppúgy nem az esztétikusok önkényes kieszelése, s éppúgy a természet
sajátságos fogyatkozásainak szövetkezése, mint az, hogy nincs az a
Liebig, aki máskép jutna aluminiumhoz, mint hogy bizonyos agyagnemeket
tesz kohójába. Az ember pedig akármilyen, de: él. S éppen ez az, amit az
Ibsen emberei elmulasztanak megtenni, ami annál furcsább, mert egyre az
élethez való jogukat hangoztatják. Két árnyék, amint kezet fog egy
halott felett – micsoda gyönyörű kép! Ezzel a képpel végződik a John
Gabriel Borkmann – de Ibsen csak hiszi, hogy csupán végződik. Valójában
már ezzel kezdődött, ezen folytatódott is, mint az Ibsen legtöbb
darabja. S bármit mondotok: ez nem az Észak fogyatkozása. Föltéve, hogy
a skandináv ember csupa alvajáró: az alvajárónak is van lépe, mája,
veséje és főképp vére, mint ahogy van a Jacobsen, a Knut Hamsun s a
Geijerstram embereinek. Csak az Ibsen főztje hasonlatos a zsidó
konyháéhoz, mely a husból előbb kisózza és kiáztatja az élet nedveit, s
a halovány rostokhoz aztán sóval, borssal, hagymával, gyömbérrel és
sáfránynyal hazudja hozzá az élet ízét és szinét. Az elmésség s a
dialektika, a lelemény s a következetesség, az elrendezés s a fölépítés,
a kiszámított egyszerűség s a vakítóan tiszta tálalás materiális,
spirituális és hangulatbeli fűszerszámaival senki biztosabban nem bánik,
mint Ibsen. De vannak, akik futtában lövik le a vadat, a husát azon
párologva nyársalják frissen tört ágra, puszta földön, rőzselángon
pirítják meg – és nincsen ennél jobb étel a világon.
* * *
A februáriusi forradalom ereklyéi közt ott látni egy nemzetőr-puskát,
melynek hegyébe szurony helyett paraplé van tűzve. Ilyen az Ibsen
forradalmársága.
* * *
_Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen._ Ez arra
is áll, hogy a költőt túlságosan agyon ne sejtelmezzék. Több elmés és
finom kritikus mutat rá, mint szímbolumra, hogy az Ibsen emberei mind
kézi táskával járnak, mintha egyre úton volnának valamely felé. Holott,
aki járt Krisztiániában, tudhatja, hogy ott, nyilván, mert sokan laknak
kívül a városon s csak este térnek haza, majd mindenki ilyen kis
bőriszákkal jár, amiben van hálóing, fogkefe, hajsütő vas vagy sommás
kereset, csak éppen probléma nincs benne.
* * *
Hauptmann Gerhard nagy költő, igazi költő, bár igen kevés dolga sikerült
teljesen. De egy sincs, aminél köny ne szöknék a szemedbe, észrevévén,
hogy mire gondolt ez az ember és mit akart megcsinálni.
* * *
Mikor Sudermannak valamelyik darabját adták nálunk, a mi Bródy Sándorunk
annyira fölháborodott, hogy még német voltát is megtagadta tőle. Ez már
nyilván túlzás. Sudermann úr nem Hebbel, nem Hauptmann, de azért német.
A németség két típusban mutatkozik az emberiség előtt. Az egyik az a
doktor Mayer, aki megtalálta az energia megmaradásának törvényét, mely
ujjáalkotta a tudományt. A másik az a doktor Jäger, aki olyan fehérneműt
talált ki, amit egy esztendőben egyszer kell csak mosni.
* * *
Hebbelről jut eszembe, mily feltünő ennél a nagyon nagy embernél, hogy
főképp verseiben, mennyire küzd a nyelvvel s a formával. A versein
különösen meglátszik, hogy az eleve kész mondanivalóra kívülről rá
erőltetett forma, mely nem segíti a kifejezést és nincs rá szükség a
hatás teljességéhez. Biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, nem irna
verset, – ebben csak kora divatjának hódolt. Drámáit sem igen írná
versben, noha a hatodfeles jámbus igazában nem vers, nem az még
Shaksperenél sem, s igazában nem volt az még hajdan való olasz novellás
és fabulista származásban sem. Legfeljebb verspótlék, azaz hogy inkább
prózapótlék, olyan időkből, mikor a próza még nyers, kiforratlan, durva
és kezelhetetlen volt, s a költő, ha lendületes akart lenni, a
vers-ritmus külsőségével pótolta, amit belső numerust a prózának megadni
nem tudott. Ujabban is meg-megtörténik ez, teszem Dickensnél, a bájos
barbárnál (az angol mind barbár egy csöppet), hogy mikor különösen
magasztos lélek feszül benne: egész paginákat ír meg jámbusban. Különben
nálunk is egyik-másik ösztönszerüen tapogatodzó dilettáns is beleesik,
ha különösen zamatos akar lenni, java próza közben az alexandrínusba.
* * *
A Wilde fajtájú pózoló írók olyanok, mint Lenau volt, mikor a
postakocsiban őrültséget színlelt: már ez is őrültség volt. Az igazi
költő akkor is őszinte, mikor komédiázik. Saját magát komédiázza.
* * *
Isten Francziaországot védi, s istent M. Paul Bourget védi. Szegény
isten!
* * *
Dumas fils a nők barátja volt, M. Paul Bourget az asszonyok pédicureje.
* * *
Mikor Dante hítta a császárt: az magasztos volt. Mikor M. Paul Bourget
király után nyöszörög: az nevetséges. Ebbe a különbségbe pusztul bele a
rojalizmus.
* * *
Az idők mesgyéjén álló prófétáknak szomorú a sorsuk; a maguk nemzedéke
számára a tartalmuk túlságosan új, a következők számára pedig a formájuk
túlságosan ódon. Kemény Zsigmondot nem igen érthették meg, akiket a
Dumas père s a Walter Scott játékossága gyönyörködtetni tudott, s nem
igen tudják élvezni, akik a Maupassant s az Anatole France elegancziáján
nevekedtek.
* * *
A Kemény Zsigmond stílusa a tipikus álmatlan-stílus. Olyik helyt
lendületes, magával ragadó, valósággal elmésen és leleményesen kifejező
– ilyenkor az írója kialudt volt vagy lázasan izgatott. Többnyire
azonban bágyadt, pongyola, erőtlen; a mondanivalót az intellektus utolsó
erőfeszítésével éppen csak hogy kifejezett – ilyenkor az írója nyilván
kialuvatlan volt. Különben Balzac is, bár duzzadt a mondanivalótól, majd
mindig pongyolán, kúszáltan s erőltetetten írt, nyilván ugyanezen okból,
mert azért néha és néhol, teszem stilizált boccacciós novelláiban,
föltétlen ura nyelvnek és formának.
* * *
Általában nem olyan szamárság az a _moebius_osdi, mely idegbetegséget
szimatol a szellemi munkások életerajzában. Ezzel a feltevéssel, éppen
az idegbeli rabló-gazdaság okozta álmatlanságéval, és, ami ezzel együtt
jár, a frisseség, az izgékonyság s a memoria egyenetlenségével, sok
pálya görbéjét meg lehet magyarázni. Például olyan irókét, kiknek
pályája hamar és vakító föllobbanás után hirtelen s ettől fogva állandó
hanyatlás. Olyanokét is, akik érthetetlenűl egyenetlenek, s az róluk a
benyomásunk, hogy nem urai a saját képességeiknek, s nem számíthatni
arra, hogy mi kapja meg érdeklődésüket. Innen van, hogy sok megrendelt
dolog balul sikerül, és sok arravaló ember a «legnekivalóbb témát»
kétségbeejtően elrontja.
* * *
A Maupassant tragédiájában bizonyára nagy része volt az asszonynak, –
annak a sok úri asszonynak, aki ez isteni _snob_ mohó vágyának s égő
becsvágynak meghódolt. Van egy novellája, két ilyen nagyúri
asszonyságról, amint forró nyári reggeli után becsípnek chartreusetől, s
ez alkoholos bizalmasságban az egyik édes angyal elmeséli a másiknak,
hogy az ő hat láb magas lakája mennyire szerelmes őbele. Micsoda
mulatság ilyen édes angyal számára az ilyen hat láb magas óriás! Micsoda
húmor van abban, mikor az asszonyka elmeséli, mint zengette ő a lakája
jelenlétében, csak úgy akadémikus általánosságban, a tisztaság
dicséretét – s a hosszú legény mint fürdött meg attól fogva mindennap a
folyóban, s mint árasztott olyan pacsuli szagot, hogy az embernek
belefájdult a feje, s a szobalyányok s a pesztonkák mily hiába epedtek
utána! S egy szép délután, mikor a szép asszony a szép inassal magában
kocsikázott ki, hirtelen rosszúl lett, s aléltságában fűzőjét a szép
lakájjal oldatta meg… A menyecske csönget, s a novella végén az ajtóban
áll a legény, reszketve, némán, mint egy szerelmes szobor. – Ez
Maupassant egyik legjobb, legpokolibb szarkazmusú novellája. Ily pokoli
kegyetlenséggel csak saját magukat lehet kikaczagni.
* * *
A magyar paraszt, tudvalévő, a világ legértelmesebb s
legtisztességtudóbb parasztja. Ezt mindenki tudja, mindenki vallja. S
tudja ezenfelül azt is, hogy ezt a derék parasztot orra alá dörgölik
mindenkinek, a ki nem hatóságilag engedélyezett hazafiság szerint
szereti a hazát. A magyar paraszt a múlt és a jövendő, a netovább és a
mindtovább. Jó. Annál különösebb és észrevenni valóbb, hogy ez a dicső,
ez a remek fajta minden esztendőben vármegye szám fordít hátat
hazájának, s megy tengeren túl. Ennek, úgy-e bár, nyomának kell lenni
abban az irodalomban, melyre hivatalból nyomták rá az elismerő bélyeget,
hogy csak ez a magyar, ez az igazi? Nos: nincs. Igen szép könyvek és
novellák szólnak arról, hogy’ eszik, hogy’ alszik, hogy’ szeret, hogy’
vásárol kaszát, hogy’ betegszik meg, hogy’ hal meg, vagy hogy’ gyógyul
meg a magyar paraszt. De sehol sincs megírva, hogy’ éhezik a magyar
paraszt, hogy’ lázad föl, hogy’ sustorog benne a gyűlölet, hogy’ szánja
rá magát, hogy itt hagyja ezt a földet, melyhez beteg szerelem köti
minden porczikáját. Az úr meg a paraszt a mi elbeszélő irodalmunkban még
mindig a régi olajnyomatos stílusban lakik és mosolyog együtt, a szó
minden értelmében kinyalt rokokó bájosságában. Egy csöpp izzadság nem
párállik, egy csöpp igazság nem öklöződik ki ebből az ártatlan
költészetből. A magyar politikusok úgy politizálnak, mintha a harminczas
években élnének, s a magyar írók úgy írnak, mintha a magyar paraszt s a
magyar birka otkolonyban fürödne. Csak orruk ismeri a magyarságot, amint
alája dörgölték, de szemük még mindig nem tanúlta meg, hogy meglássa.
* * *
Nincs utálatosabb a foglalkozásosan hazafias történetírásnál. Azaz hogy
van: a szeretetlen történetírás. Mindig viszket a tenyerem, ha Bonfinit
olvasom. Itt élt a zsírunkon, de egy-egy régibb krónika figyelmesebb
átolvasása, egy leveles láda lelkiismeretes átlevelezése ára fáradságra
sem méltatott bennünket, mikor rólunk írt. Annyira lenézett bennünket,
hogy művelt ember létére mulat a mi dolgainkban való járaratlanságán. Az
élősdi.
* * *
A régi erdélyiek óta alig vannak memoire-íróink; helyüket kiszorították
a krónikás anekdotázók. S ez is jobb a semminél; ha, Macaulay szerint, a
tudománynak szüksége van téglahordókra s malterkeverőkre, a történetírás
sem lehet el olyan mindentudók nélkül, akik, mint a tótasszony a
fásszekér után, lélekszakadva futnak a história szekere után, hogy
visszadobják rá, ami lepotyog róla.
* * *
A helyes magyarság törvényeit pontosan és teljesen kifejtenünk nem
sikerült eddig sem a _parasztok együgyü csacsogásából_, sem a Pázmány
Péterek tudatos nyelvmüvészetéből. A megismerésnek csak addig az első
fokáig jutottunk el, hogy tudjuk, hogy nem tudunk, s nyelvészeink az ő
nyelvőrködésükkel veszedelmesen hasonlítanak a majomketreczek népéhez,
ahol a lakók egymás bundájában kereskednek, diadallal eszik meg, amit
találtak – és ebből élnek.
* * *
A magyar nyelv dolgának nem II. József ártott, hanem Metastasio.
Magyarok voltak-e azok a tánczmesteri és _concetti_s lelkek, akiknek a
mi _állat, állandó, állhatatos_ szavunk nem volt elég kifejező s elég
előkelő, s meg kellett gyarapodnunk az _anyag_ s a _szilárd_ szóval?
* * *
S a mi tősgyökerességeink! Ki a megmondhatója, hogy abban, amit ma a nép
beszédjében tősgyökerességnek érzünk, mennyi a latinosság s a
németesség? Az igen messzi finn és török filológián kivül mi
ellenőrzésünk van erre? A latinból szolgamód, sőt e szolgaiságával
kaczérkodó, mert abban kultúrtettet látó kódexfordítások? Teszem a
Károli Gáspár németből való s igen ügyefogyott biblia-fordítása révén
éppen népi nyelvünkbe teméntelen sok németesség szivárgott bele, melyet
ma mind kenetes tősgyökerességnek érzünk.
* * *
Az Arany János tudatossága kisérteties. A Buda Halálának hun szájba
adott metaforái közt nincs egy is, melynek adatai ne fordulhatnának elő
pusztai és vadásznép ismeret- és gondolatvilágában.
* * *
A hasonlat arra való, hogy egy rövid képben pontosabban mondja el
mondanivalómat, mint köteteken át való kifejtéssel tehetném. De csakis
erre való; olyan, mint beszéd közben a gesztus. Rettentőek azok az
emberek, akik egyre gesztikulálnak, s azok az irók, akik ok nélkül
halmozzák a hasonlatokat.
* * *
Ám azért ne nézzétek le a gesztust – ne legyetek ebben a merev
angolszászok dupejei. Nincs az a kidolgozott nyelv, mely tökéletes
tolmács volna – elmédtől a nyelvedig annyi minden elpotyog, hogy valóban
a kezed kell hozzá, hogy legalább egy részét megmentsd. Aki eltilt a
gesztustól, az arczjátéktól s az éneklő beszédtől, beszédedet egy csomó
kulturfokkal taszitja mélyebbre.
* * *
Idézni csak ritka vagy új mondást szabadna, mey mindenkinek a nyelve
hegyén ott kisértett dolgot bökkent ki végre szerencsésen. Vagy, igenis,
egészen régit s közönségesen ismertet, mely már rég nem azt jelenti,
amit jelent, hanem ezer használat rendjén ezer új vonatkozást szedett
magába, s valamennyit egymaga pótolja.
* * *
Bámulatos, hogy a költői dikczión is mennyire úr a _valeur_ törvénye. A
jó költőnél minden szónak megvan a maga helyzeti energiája. A
legelkopottabb szó, melynek hallatára idegeink már alig rezzennek meg,
helyes alkalmazással egész világokat varázsol elénk. Goethe ezt irja a
_Mignon_ versben:
Und Marmorbilder stehn und sehn mich an…
Itt az elkopott s a semmitmondó _stehen_ ige tökéletesen kifejezi s az
olvasóban fölkelti azt a hatást, amit szobrok, főképp antik szobrok
látása szokott benne fölkelteni. (Statue!). Igaz, hogy az antik hatást
még a _sehn mich an_ is neveli. _Und Marmorbilder stehn und sehn mich
an…_ le se kell hunynom a szemem, hogy magam előtt lássam a loggiákat, a
bolthajtásos tornáczokat, fehér, néma, vak és közömbös szemükkel mégis
vesémbe néző szobrok sorával. – Vagy Arany Jánosnál, mikor a nagy
jelenet után Toldi elmegy Piroskáéktól:
Nagy keserű búgás leve bucsuzása,
S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.
Erre a _ment_ szóra mintha a Gellérthegy zuhant volna bele a Dunába; a
folyó megnyilik, fölcsap az égig, lezuhan, háborog, és utána csend és
pusztulás
* * *
Ha költő volnék, s könnyen és bőven termelő: becsvágyam volna, hogy a
magyar vers dikczióját is szigorúan megkössem, úgy mint a prózáét, s
ahogy meg van kötve a franczia vers dikcziója. Művészetem épen az volna,
hogy versemet a telekkönyvi kivonatok mondatkötésében írjam, de azok
mégse legyenek telekkönyvi kivonatok. Ez persze csak egyéni sportom
volna, senki másnak nem ajánlom, hiszen inkább a mi versünknek nagy java
az _inverzió_nak, a szórakás és mondatfűzés szabadságának tág
lehetősége, s mi volna a Buda Halála ilyen sorok nélkül:
Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.
Művészet dolgában azonban mégis igazam volna. Bizonyos, hogy a megkötött
nyelv magasabb fejlődési fok a szabad nyelvhez képest, úgy mint a próza
magasabb fejlődési fok a vershez képest. Valójában a vers a kötetlen
beszéd s a próza a kötött – s a régi s a fejletlen népeknek, s ma is a
népnek költészete költőibb a teljesen kiművelt nemzetekénél. Az angol
vers, még a Poe raffinált, a hivatalos költők akadémikus verse is szinte
friss barbárság a legvadabb francziáknak vagy épen D’Annunziónak
verseihez képest. Kötött nyelvű versekben aztán abban volna a költő
főművészete, amit föntebb a szók helyzeti energiájának neveztem.
* * *
Könnyen, bár méltatlanul ki lehet figurázni s karrikaturává torzítani a
filologizáló irodalomtörténetet. Érdekes, bár nem fontos, hogy a
_Szózat_ból, ha nem is tudnám, ki írta, ki tudnám olvasni, hogy
dunántúli ember, mert így rímel:
Nincsen számodra hely…
Itt élned, halnod kell…
tehát a _hely_ szót nyilván _hel_nek ejtette. Ám ugyanígy be tudnám
bizonyítani azt is, hogy Arany János meg Petőfi pöszén beszélt, mert
Arany János az _sz_-et _f_-nek ejtette, ilyen rímet írván a Szondy két
apródjába:
Immár fedi vállát bíborszinű kaftán…
Odakünn hideg éj sziszeg aztán…
Petőfi pedig az _r_-et ejtette _v_-nek, mert ő meg így rímel:
Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra,
Lovagolok füzfasípot fujva.
* * *
A magyar hangsúlyos vers abba ment tönkre, amibe a magyar zene: hogy
fejlődésében megakadt, mert elrejtezett a népbe. A kurucz idők végéig a
magyar zene s a magyar vers gazdag és váltózatos volt, s minden sajátos
volta mellett együtt haladt a nyugati haladással. A Balassi s az Amadé
strófái vetekszenek az olasz strófákkal. De mikor rajtunk ütött az
idegen világ: a magyar nyelvvel együtt a magyar vers s a magyar zene is
leszorult a nép körébe, s e szükségkép szűk körnek szükségkép egyszerű
és kevés foglalatú világához bizony hozzásorvadt és hozzászegényedett.
Mire aztán magyar nyelv, magyar vers, magyar zene újra mindeneké lett,
még a réginél is szűkebb lett már az új világ és minden rétegek új
tartalmának befogadására.
* * *
A magyar vers ellen sokat vétkezett az elmélet. Majd annyit, mint a
magyar nyelv ellen. Az oka is egyforma lehetett; akik a magyar
nyelvészetet megkezdték, többnyire nem ismerték a magyar nyelv
törvényeit, s akik a magyar verselő elé szabályokat szabtak, többnyire
nem érezték ki a magyar vers belső törvényeit, kivéve, természetesen,
Arany Jánost. De még ő is hibázott néha; hiba, a magyar vers lelkével
ellenkező például a ragrím ellen való hadüzenet, melyben ő is részt
vett. A rím nem véletlenség s nem pusztán ügyesség dolga. Köze van a
tartalomhoz, a vers mondatszerkezetéhez, s ezen belül a gondolat
menetéhez. A magyar versnek, mint különben minden versnek, nemcsak külső
formája van, hanem belső is, s a külső forma tükre a belsőnek. A magyar
ritmus nemcsak ütembeli, hanem gondolatbeli is, s a magyar strófa a
gondolatmenetnek is szakasza, melyen belül a párhuzam s az ellentét
uralkodik, mind a kettő módosított ismétlés formájában. Ez ismétlésnek
külső formája pedig épen a mondatnak szintaktikai és grammatikai
egyformasága; a második sor tartalmában fokozhatja vagy ellentétbe
állíthatja az elsőét, de ugyanolyan mondattani formában, ugyanolyan
szórendben és grammatikai alakban, mint az elsőé. A sorok végén tehát
ugyanazon grammatikai kategoriáju szó áll, ugyanazon esetben vagy módban
– s ha e szók rímelnek, e rím ragrím.
* * *
A verselés kitanulhatatlan dolog; kitanulhatatlan, mikkel okoz a vers
olyan érzéki hatásokat, melyek erősítik tartalmának értelembeli
hatásait. Néha mulatságos, micsoda ilyen titkokra bukkan rá az ember.
Itt van Petőfinek ez a négy sora:
Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
Mint az esti szellő a rózsalevelet –
De most, mint a nyilvesszővel a zaklatott
Megsebzett oroszlán: ugy megyek el veled.
Ennek harmadik sora verstan szerint gyalázatosan rossz; hiányzik belőle
a diæresis; alexandrinus létére nem oszlik pontosan két félre:
De most mint a nyilvesz|| szővel, a zaklatott…
Azonfelül rossz az is, hogy az oroszlán főnév két jelzője közül az
egyik, a _zaklatott_, a harmadik sor végén van, a másik, a _megsebzett_,
a negyedik sor elején, tehát a mondat tagolódása nem esik össze a
versével. Mindazonáltal ez a vers gyönyörű, s a két utolsó sornak
diæresis és sorvég nélkül való egybepatakzása olyan hatalmas és
tombolásában is méltóságos erővel csap le idegeidre, mint a megsebzett
oroszlán ordítása és futása, mely más, mint a megsebzett macska
jajgatása és elinalása.
* * *
A klasszikus költőket lehetne is, kellene is fordítás közben
modernizálni. De a legkülsőbb formát, a versmértéket megváltoztatni
kényes, mert a külső mérték belső gondolatmenetet tükröz vissza, s aki
ezt felforgatja, könnyen a vers lelkét zilálja meg. Főkép nálunk, ahol
(jól tették-e, rosszul, arról ma hiába rekriminálunk) megpróbálkoztak a
nyugati s az antik versmértékkel – s a próba, sajnos, sikerült, mert
nyelvünk, sajnos, időmértékes versre is alkalmas, vagyis a versnek olyan
rendjére, mely gondolatainak rendjétől elüt. Az idegen mértéket ma már
aligha irthatjuk ki verselésünkből; a magyar mértékkel úgy vagyunk, mint
a magyar köntössel: vagy paraszti ruha, vagy ünneplő, de hétköznap angol
gunyában járunk. Nem mondom, hogy egészséges hagyomány, azt sem mondom,
hogy szükségkép lett (a XVIII. század derekáig költőink magyar mértékben
ültették át hozzánk a nyugati strófákat) – ám e hagyomány megvan,
egybenőtt érzésünkkel, s elevenbe vágnánk, ha kimetszenők. Ám az antik
versben egyet mindenesetre modernizálhatna a fordító: az istenek, a
hegyek, a folyók s egyebek nevét, olyankor, mikor ezek csak
megszemélyesítések vagy jelképek. _Jupiter, Ceres, Mars, Hadria:_
latinul egyebet jelent, mint magyarul; a latin azt érezte s gondolta
hallatukra, mint mi az _isten, föld, háború, tenger_ hallatára.
Gimnazista koromban megpróbáltam ilyenfélekép lefordítani a _Justum ac
tenacem_ ódát. Két első strófájára most is emlékszem s ideírom; mértékre
sántit, nyelvre döczögős, de megmutatja mire gondolok:
Ki szándokában állapodott s igaz:
Sem a sokaknak rosszravivő szava,
Sem a nagyúr parancsos képe
Nem teszi lelkiben ingataggá;
Sem a tengernek bús haragos szele,
Sem a nagy isten rettenetes nyila –
S ha sarkiból kiroppan a föld,
Nem remeg ő, ha lesujtja romja.
* * *
Két év óta az európai sajtót bejárja az ébenfából faragott drámairónak,
Henri _Becque_-nek talán egyetlen megmaradt verse: a _Je n’ai rien qui
me la rappelle_. Megpróbáltam lefordítani – eredeti formájában, mert
hiszen ez az aczélból kovácsolt vers _belül_ is szonett. Vesződség
közben azonban magyar mértékben is igyekeztem összekalapálni. Ime
mindkét formájában:
A neve nálam már nem él,
Emlékem tőle nincs egyetlen:
Se kép, se hajfürt, se levél –
Gyülöltük egymást mindaketten.
Én durva voltam és kevély,
Ő lángoló volt és kegyetlen –
Igy szeret a hűtlen személy,
S én boldogtalan így szerettem.
Egy napon, annyi köny után,
Üdvösség, csóközön után
Mégis csak elszakadtunk végül,
Mint két ellen, ki kimerült,
Kit már a gyülölség se fűt
S kiejti a fegyvert kezébül.
Nincs tőle semmim, hogy eszembe juttassa:
Emlékbe hajfürtöm, nincsen róla képem,
Levelét nem őrzöm – gyűlöltük mi egymást
Mindenféleképpen.
Én nekidurvulva, dühösen szerettem,
Ő gyötre kegyetlen’, búja szerelemben –
Igy szereti egymást hűtelen asszony meg
Boldogtalan ember.
Egy nap széllyelmentünk, idegenné válva,
Annyi üdvösségnek, annyi csóknak, annyi
Könyűnek utána,
Mint két konok ellen, összetörött, megvert,
Kit már a gyülölség sem kapat erőbe,
S elejti a fegyvert.
* * *
Zsidóról való fordításra a mi nyelvünk és verselésünk igen alkalmas,
nyilván a keleti gondolkodás, a gondolat menetével való verselés
közösségénél fogva. Főképp a magyar alexandrinus, ez a testté vált
antithezis és parallelizmus. Valamikor megpróbáltam a Jeremiás Siralmait
ilyen mód lefordítani. Az elejét ide irom:

ÉCHÓ.
Jeremiás Siralmai első fejezetéből.
Jaj, milyen magában ül az özvegy város,
Aki oly népes volt, ma milyen magányos,
Aki olyan úr volt, jaj, ma milyen szolga,
Tegnap hatalom volt, ma hübér a dolga!
… Éjten-éjjel könnye végig pereg arczán,
Barát is ellennel üte pártot harczán,
Szakmányba, robotba veretett Jehúda,
Szorosba szorúlva menekülő útja…
Síoni útakon vándorok nem gyűlnek,
Puszta kapui közt ünnepet nem űlnek,
Sóhajtoz a papja, szüze jajveszékel,
Önnönmaga terhe keserű kedvével.
Ellenese fő lett, boldog a bántója, –
Isten e sort rája sok büneért rója,
Isten akaratja, hogy rabszíjjra fűzve
Fiait az ellen maga előtt űzze.
A Sion leánya szépsége leolvadt,
Fejedelmi futnak, mint a bujdosó vad,
Mint a kergetett őz, legeletlen, étlen,
Üldői elébe roskadva erőtlen…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Napjaiban búnak, gyötretve a gondtól
Jeruzsálem a mult hunyt fényire gondol;
Segitetlen hullott ellenség kezébe,
Nevetik a vesztét, nincsen aki védje;
Bűnös Jeruzsálem, mint a kivert némber,
Megveti, ki látta meztelenségében,
S hogy szennye befolyta ruhája szegélyét
Szörnyű sülyedésben nem látta be végét.
Nézdd nagy bajom, isten, hogy’ nő meg az ellen,
Hogy’ nyujtja ki karmát sok kincseim ellen;
Nézd, szentek szentjébe a pogány had árad,
Községedből őket noha ki is zártad.
Zokog az éhes nép, betevője nincsen,
Kenyeret vásárol a sok ősi kincsen,
Megromlik a lelke étlen, kenyeretlen:
Ó, nézdd, örök isten, milyen falánk lettem!
Nem kivánom néked, vándor utas ember…
Tekints ide, szánj meg nagy veszedelmemben,
Gyászt láttatok-é már, mint mostan amílyet
A haragos isten im énvelem űlet?
Csontomba magasból üszköt leröpített,
Lábam elé hálót vesztemre terített,
Megtépte a szívem, megtörte a lelkem,
Jaj, a pusztulásnak dobott oda engem!
Kezében az Úrnak bűneim igája:
Nyakamba keríti, szorosra viszálja;
Idegen kéz tartja leszögezve vállam,
Idegent hítt isten gyülekezni nálam.
Hőseim’ szétzúzva hullatja a porba,
Mint őszszel a szőllőt, szüzeim tiporja,
Nincs, aki vigaszszal lelkemet éleszsze,
Nyakamon az ellen és fiaim messze…
* * *
A mi parasztunk húsevő állat – s nem tudom, ez kulturképtelenséget vagy
kulturképességet jelent-e. Elmélet szerint kulturképességet kell
jelentenie; mentül nagyobb igényű a nép, annál nagyobb a fogyasztás, a
termelés, az erőkifejtés, a kultura, s minden kulturnemzet
meggazdagodása alsó osztályai igényeinek megnövekedéséből származott. De
viszont nálunk nem a husevő magyar paraszt boldogul, hanem a fukar s
rosszul táplálkozó sváb. S magyarnak elképzelhetetlen, micsoda
szegénység volt az, melyből a német népek mai gazdagságukba fölverődtek.
Van Gottfried Kellernek egy svájczi novellája, melyben egy kisvárosi
család idilljét rajzolja, amint a gyerekek összevesznek a kásás tál
körül, mert kiki úgy ás kanálkájával mesgyét a kásába, hogy a tetejére
öntött zsír őfelé ömöljön. A gyerekek azon a csöpp zsíron vesznek össze,
mely a halom kása tetején árválkodik – s ez a svájczi költő szemében
idill! Vagy van Hebbelnek egy szép verse, melyben elmeséli, hogy mikor a
multakon elmereng, apja-anyja képével egy kutya alakja is kikel a
sírból. Ez a kutya volt néki dajkája, nevelője, gondviselője, játszó
pajtása, akivel együtt játszottak, együtt háltak, egy kenyéren éltek.
Igy tartott ez mindaddig, míg, mint a vers mondja, a kutyának bűnül nem
rótták fel, ami a fiúnál erényszámba ment: azt, hogy nőtt és
gyarapodott. A kenyér nem futotta kettőre, a kutyát el kellett adni s a
kis fiú magára maradt, nevelő és pajtás nélkül – s ezt nevezik ők
gyermekkori emléknek!
* * *
Mintha igaza lett volna Plátónak, aki szerint e földre küldetésünk előtt
az ideák országában éltünk, s a földi dolgok fogalmait onnan hoztuk
magunkkal: vannak írók, akik a nosztalgia szépítő s alakító
emlékezetével nézik a dolgokat, s bár világosan látják azokat,
olyanoknak írják le, aminőknek csak kéne lenniök. Részletekben
realísták, az egészben fantaszták, s aki írásaikat szó szerint veszi és
logikával méri, úgy jár, mint a mosómedve, ha czukrot kap: addig
mártogatja a vízbe, mig elolvad a talpai közt.
* * *
Vannak derék, illedelmes, megnyugtató írók, akiknek kerítés van elméjük
körül s az én elmém kerítéseit sem bántják. De vannak komisz, tolakodó
és nyugtalanító írók, akik nemcsak maguk látnak tovább az orruknál, de
engem is rákényszerítenek, hogy tovább lássak, vagy legalább is tovább
nézzek. Lelketlenségük abban áll, hogy a pénzemért nem is a saját
gondolataikkal ajándékoznak meg, hanem magamból préseltetnek velem új
gondolatokat, s mikor leteszem könyvüket: nemhogy megszabadulnék tőlük,
de akkor kezdenek igazán velem lenni. Azok az igazán nagy könyvek,