Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 03

Ám, ha mindez így áll, akkor nyilvánvaló, miben állhat csakis a
szabályozás. A dolog egyszerű. A nők emberek. Embereknek jogaik és
kötelességeik vannak. Tehát a nőknek meg kell kapniok az emberi jogokat,
s vállalniok kell az emberi kötelességeket. Ennyi az egész. Amik a női
befolyásnak viszásságai, nem a nők természetéből következnek, hanem a
nők helyzetéből. A nők tudatlanok – de ez menten megszünnék, ha éppúgy
joguk és kötelességük volna a tanulás, mint nekünk. A politikára való
befolyásuk jogtalan és ellenőrizhetetlen – de ez is menten megszünnék,
ha ép annyi joguk és kötelességük volna a politikában, mint nekünk. Igy,
hogy jogaik nincsenek, Ide törekvéseik vannak s bizonyos erő ő bennük is
van: kerülő rejtekutakra szorulnak, házasság révén jogokat bitorolnak, s
befolyásukon s ennek minden következéseiben rajta és benne van a
jogtalanság s a bitorlás minden sötét bélyege és tulajdonsága. Ám amely
perczben az asszony is lesz _valaki_: nem szorul rá, hanem az ura révén
legyen _valami_. S ha jogait nyiltan gyakorolja, nem fordíthatja azokat
ellenőrizhetetlen rosszaságokra.
* * *
A nők politikai befolyásának szabályozására nem specziális törvények
vagy intézmények kellenének. Ez megint jogtalanság volna s megint
rejtekutakat nyitna a jogtalan és káros befolyásnak. Nem kell és nem is
szabad egyebet tennünk, mint amint eddig tettük egyéb rabszolgaságok
megszüntetésénél: a már meglevő jogokat ki kell terjeszteni a
felszabadítandó rabszolgákra, s a már meglévő intézményekbe őket is be
kell ereszteni. Mindazt, amit a nők titkos és kártékony befolyásáról el
lehet mondani, el lehetett mondani annak idején a zsidók befolyásáról, s
el lehet mondani ma is a jog nélkül való csőcselék befolyásáról. Mert ki
hiszi, hogy a zsidóknak ne lett volna befolyásuk már az emanczipácziók
és reczepcziók előtt is? Volt, de gonosz befolyás volt; a hálószobák s a
tőzsérboltok befolyása. S ki hiszi, hogy a jogtalan csőcseléknek még
Törökországban is ne volna befolyása? Volt és van, csakhogy az utcza
befolyása, a bombáé, a pálinkáé vagy a kávéé, a hivatlanságé, az
elbolondíthatóságé. Ahol e titkos befolyásokon segítettek: hogy’
segítettek? Mindig azzal próbálkoztak meg elébb, hogy kivételes
törvényekkel s intézményekkel mintegy purgatoriumba eresztették be a
zsidókat vagy a csőcseléket, ahol féljogok s félkötelességek tisztító
tüzében nemesedjenek hozzá a teljesjogúság paradicsomához. A vége mindig
az volt, hogy még rosszabb, még viszásabb lett minden; a rabszolgaéhség
még mohóbb, a rabszolgabefolyás még kártékonyabb. Az egyetlen segítség
az volt, hogy abba hagytak minden külön törvényhozást és külön testre
szabott intézményt, s a teljes jogot teljesen továbbterjesztették. Ebben
a perczben a rabszolgából ember vált, s a kártékony rabszolga-befolyást
fölváltotta a hasznos emberi munka. Bizonyos, hogy amely perczben a
nőket a tündéri sor aljasságából fölszabadítják az emberi sor
méltóságába, a kezük épp oly becsületesen és hasznosan dolgozó emberi
kéz lesz, mint amily kártékony és veszedelmes ma a tündérujjak
motozkodása.
* * *
_(Emma asszony leveleiből.)_… Sokszor írtam arról, hogy a mi
rabszolgaságunkban az a legszomorúbb, hogy magunkat is rabszolgákká
tett, s idegeinkbe saját érzésünk szerint is helyes világrend gyanánt
véste be azt a rabszolgaállapotot, melybe testi gyengeségünknél fogva
kerültünk. Hány okos, elmés és művelt nő akad, aki szintén «nőiességet»
követel a nőktől! Vagyis azt, ugyebár, hogy csicseregjünk, mint a madár,
és, tekintet nélkűl egyéni hajlandóságainkra vagy állapotunkra,
ugráljunk ágról-ágra. Hogy lesikáljuk, levasaljuk vagy lemasszírozzuk a
redőt most már nemcsak a férfiak, de az egymás homlokáról is. Hogy
bármiről, amivel gondolkozó lény létünkre épp oly tisztában lehetünk,
mint akármelyik mathematikai tanár vagy villamos kocsis, olyan bájos
bárgyusággal beszéljünk, mintha nem tanultunk volna írni-olvasni. Hogy
virágok legyünk, amiknek kelyhük és szirmuk van – és így tovább, –
köztünk legyen mondva: én napokig rosszúl szoktam lenni ezektől a
virág-hasonlatoktól, s még czélozni sem merek rá, micsoda _boshaft_
gondolatok és képzetek támadnak bennem olvastukra. De hát végre is: a
férfiak részint csacsik, részint rabszolgatartók, és szeretnek bennünket
olyanokká stilizálni, amilyenek szeretnék, ha volnánk. De maguk a nők
is! Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se
nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról s a munkásról
is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk
és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és
értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk.
Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem. Küzdünk
nemünk fölszabadulásáért, emberi jogáért és méltóságáért, – de
valósággal megrettenünk, ha e fölszabadulásnak nyomait is látjuk, ha
mint ahogy a rabszolgaság élvezeti tárgygyá alakította, a szabadság
élvező emberré szabadítja föl a nőt, s ha a maga emberi természetének
visszaadott nő képmutatás nélkül élni is kezd egyéniségével vagy
hajlandóságainak. Érteni azért értem ezt a jelenséget. Meglátom másutt
is, nemcsak a nő-kérdésben nálunk nőknél. Látom publiczistáknál, akik
himnuszokat írnak a sztrájk jogáról, de elkékülnek mérgükben, ha az ő
szedőik is sztrájkolnak. Látom filantrópokon, akik küzdenek az
egyenlőségért, de elborúlva hajtanak át agrárszocziálista falvakon, ahol
a paraszt már nem süvegeli meg őket úgy, mint a szomszéd faluban. Látom
szinésznőkön, akik nem tűrhetik, hogy a szolgálónak szeretője legyen, és
nagyságos radikálisokon, akik elcsapatják a kalauzt, ha nem segíti le az
iszákjukat. Az uj állapotok mindig kényelmetlenek számunkra, akár magunk
küzdöttük is ki ezeket az ujságokat. Hogy a magunk dolgánál maradjak:
csak azt kell nézni, hogy mióta leánygimnázisták is vannak: az
iskolázatlan nagynéniknek mily kellemetlenek ezek a lyányok, akikkel
szemben ők végre is nem édes virágok, hanem egyszerűen tudatlan libák, –
de mily kellemetlenek a fiatal urak számára is, akik dühösen siratják
velük szemben azt az egyetlen præjüket, hogy eddig csak ők tudtak
latinul deklinálni, most a lyányok is tudnak. Ez azonban rendjén van –
sem a nénik, sem az úrfiak nem küzdöttek a nőemanczipáczióért. De sohase
felejtem el, mikor most nehány hónapja Amerikában egypár helyütt egy
társaságba kerültem egy honfitársunkkal, aki itthon rettentően adja a
feministát. Amerikában a nők: emberek; akárkivel egyérő és egyenjogú
embernek tekintik magukat, ennek vannak el is ismerve, sokban
alkotmányosan is, és ehhez képest viselkednek is. Látták volna az én
feministámat, mikor az ő budapesti szultánallürjeit sehogysem tudta
applikálni itt, ahol az asszonyok nem odaliszkok. Látták volna
elhalaványodni, mikor kérdő és rendreutasító pillantást kapott ott,
ahova hódítói biztossággal ereszkedett le, s még inkább – s ez a
nevezetes! – elpirúlni, sőt kedvét veszíteni ott, ahol ő – elég csuda,
de tetszett, s ezt szemérmeteskedés nélkül megmondták neki. Lesujtottan
kisért haza, éjnek idején, holdvilágos nyáron, a csodaszép Central-Park
fasorain végig, kis, kétüléses cab-ben – s látszott rajta, hogy
gyávának, egész természetéből kivetkezettnek, lefokozottnak s
elférfiatlanítottnak érzi magát, mert nyugodtan ülhettem a lábától a
kocsiban. Mikor a fogadó kapujánál elbucsúztunk, így szóltam hozzá:
«Kedves Mózses, maga is csak vezetget bennünket az Igéret földjére, de
az ottvaló életbe belehal…»
* * *
A házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy elébb
megunják, majd meggyűlöljék s végezetre agyonkínozzák egymást. A czél
nem mindig ez, az eredmény majd mindig. Mi ennek oka? Alkalmasint az,
hogy e szövetség többnyire férfinak és nőnek találkozása, kik között az
ember és ember közt való viszonynak némi módosító mellékíze van. Igen
szép és igen erkölcsös beszéd, hogy a férfi s a nő viszonyának, főkép
pedig a házasságnak nem szabad tisztára az érzékek hevűletén épülnie,
hanem ezenfelűl barátságon, vonzalmon, egymás megértésén és
megbecsűlésén. De végre is ezek az érzések összeköthetik egymással ő
felségét, a szultánt s ő szentségét, a római pápát is – annak a _még
valaminek_ pedig, mely e tisztes érzésekhez a szerelemben s a
házasságban hozzájárul, megvan az a gonosz tulajdonsága, hogy visszahat
e tisztes érzésekre, még pedig úgy, mint a napvilág; ha kisüt, ezek is
fölragyognak, ha kialszik, ezek is elhomályosodnak. Már most nem
állítom, hogy nincs a világon örök szerelem, bár még nem volt szerencsém
találkozni vele. Ám a legörökebb, a legállandóbb szerelem is olyan, mint
bizonyos villamos áramok: folytonos kigyúlások és kialvások sorozata, s
ezekkel, mondom, együtt gyulad ki és, ez a bökkenő, együtt fordul
viszájára az egymásban való baráti és emberi gyönyörködés. Ez már magát
a szerelmet is igen kényes és kormányozhatatlan dologgá teszi,
legfeljebb az emberi műveltséghez képest leleplezetten azzá, aminek
egyszerű rokonainknál, az állatoknál leplezetlen őszinteségben látjuk:
dühös és fájdalmas marakodássá, melyben mintegy boszút állunk egymáson
azért, hogy mi, akiknek minden porczikánk azt súgja, hogy magunknak
éljünk, az élet rendjén mégis ennyire egymásra szorulunk. Ám a szerelem
anarkia, melyben jogot és kötelességet önkéntes megegyezés, valóságos
erő előtt való meghajlás, valóságos gyengeséggel való visszaélés
osztogat és állapít meg, – időről-időre, akár perczről-perczre ez erők
váltakozásához képest váltakozva. A házasság e váltakozáshoz nem tud
hozzásímulni. Merev, mint minden írott szerkezet. Szabályozni akarja
azt, ami szabályozhatatlan. Állandóságot parancsol arra, ami
változékony; kötelességgé teszi, ami csak önkéntes adó lehet, s ezzel,
az érzékek hamis optikája révén, személyében és mindenestül
meggyűlölteti velünk azt, akiben pedig csak a kényszerűséget gyűlöljük –
mint ahogy minisztereket buktatunk, pedig csak kormányt akarunk
buktatni. A Tristram Shandy édes apja minden este lefekvés előtt fel
szokta volt húzni a fali órát, aztán odaült csevegni kedves neje
ágyához. Az asszonyság ezt annyira megszokta, hogy ha az ura ott
feledkezett a kandalló mellett a bibliaolvasásnál, odakiáltott hozzá az
ágyból: Mr. Shandy, ne felejtse el fölhúzni az órát! Ime a házasság – s
ha az egyházatyák el is hiszik, hogy ez megfér a szerelemmel s az
erkölcscsel, azt csak nem hihetik, hogy megfér a barátsággal, a
vonzalommal, az egymás megértésével és megbecsülésével?
* * *
Mindez áll még az örök szerelemre is. De nemcsak örök szerelem van a
világon, s ha az első szerelemről sem tehetünk, hogy’ tehetnénk a
többiről? Legfeljebb lemondhatunk róla. Ez a lemondás lehet magasztos,
lehet dicső, lehet erkölcsös; lehet olyan titkos, hogy csak az isten tud
róla, s lehet oly tökéletes, hogy a vér is elfelejti, mig a szivből az
agyvelőbe ér. De a sziv nem felejt, s valahol ő rá szükség van, ott érez
és éreztet, s mentül kevesebbet szabad éreztetnie, annál többet érez. S
nemcsak az egyik sziv érzékeny: a másik is az; megérzi a legcsekélyebb
változást, és vérzik bele. Ilyenkor maga a szerelem is szomoru,
fájdalmas, elviselhetetlen. De a házasság ennél is több:
elviselhetetlenség, amit el kell viselni.
* * *
S ekkor előállanak a bölcsek és javítani akarják a házasságot.
Elismerik, hogy sok a viszássága, s enyhíteni akarnak rajta. Meg akarják
könnyíteni a válást: a gyengébb, a kizsákmányoltabb félnek, az
asszonynak, emberi jogokat akarnak biztosítani a házasság rabságán
belül. S nem veszik észre, hogy a rabság azért rabság marad, aminek nem
a hibái a hibák, hanem ami maga a hiba. Hogy a férfi asszony nélkül el
nem lehet, az éppoly örvendetes vagy szomoru adottsága a természetnek,
mint az, hogy dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. De _emberi_ intézmény,
melyhez a természetnek semmi köze, hogy egyik embernek a másik hasznára
kell dolgoznia, s _emberi_ intézmény, melyhez a szerelemnek semmi köze,
hogy férfi és nő csak házasságban kerülhessen össze. Igaz, a
természetben is előfordul a házasság. De elsőbb is többnyire olyan
okokból fordul elő, mint az embereknél, tudniillik gazdaságiakból; a
terület, amit például az oroszlán egy éjszaka alatt meg tud járni, nem
tud többet eltartani két nagyevő állatnál s azok kölykeinél. Aztán meg
mi közünk nekünk a természethez, ha megszabadulhatunk tőle? Az is
természetes volna, hogy négykézláb járjunk és füvet együnk, mégis kocsin
járunk és pástétomot eszünk. A természetnek csak két kényszerűségétől
nem tudunk, amig élünk, megszabadulni: az éhségtől s szerelemtől. Ami
elménk és erőnk van, mind arra kell fordítanunk, hogy e két
legyőzhetetlen kényszerüséghez képest mentül kellemesebben rendezzük el
életünket. Nem ilyen berendezés: sem a mások hasznára való dolgozás, sem
a házasságba beleszorított szerelem.
* * *
A házasságot ma két gyökér tartja. Az egyik a mai gazdasági rend, s ezen
belül nemcsak maga a magántulajdon, hanem főkép az, hogy a nők nem
tudják magukat eltartani. Ahol a nőnek van keresete, mint például a
szinház körül, vagy ahol férfi és nő egyformán keres vagy nem keres,
mint a nép körében, ott az erkölcs és a házasság fölötte ingatagon áll,
s így állana a legfelsőbb rétegekben is, ha erősen nem tartaná a
tulajdonjog, melyet odafenn hatalom, elsőszülöttségi intézmények s egyéb
effélék különös becsületben tartanak, s ha, mint az orosz abszolutizmust
a bomba, az uri házasságokat nem enyhítené a házasságtörés. A másik
gyökér a szülőnek a gyermek iránt való szeretete, melylyel az állam a
legszemérmetlenebb módon visszaél – többek közt úgy, hogy a nőt semmivel
sem kárpótolja azért a szolgáltatásért, hogy neki polgárokat szállít.
Már most nem szorul az én tollamra, mert éppen elégszer kifejtették,
hogy a mai gazdasági rend, s ezen belül a nők keresetképtelensége sokáig
fenn nem nem állhat, mert már is elviselhetetlen kezd lenni még azok
számára is, akik híznak tőle. De ki kéne egyszer fejteni, s alkalomadtán
vállalkozom is rá, hogy szakasztott így áll a dolog a gyermek
szállításával és nevelésével is. Mentül inkább tudatára ébredünk annak,
hogy a gyermek is ember, akinek jogai vannak, de gyenge palánta, akit
nem lehet elég fáradsággal és művészettel gondozni: annál lehetetlenebb
lesz, hogy e végtelen nehéz és végtelen erőt és időt fogyasztó
kötelesség minden gondja és terhe a szüléket nyomja, és, viszont, ne
tekintessék éppoly munkának és szolgáltatásnak, mint minden egyéb,
amiért kárpótlás vagy bér jár. Mihelyt a nő maga is el tudja magát
tartani, vagy jobban mondva, nem szorul férfira, hogy éhen ne haljon:
nevethet azon a férfiasságon, mely a nőket szerelmi életük szerint
osztályozza, – s mihelyt a gyermek nem lesz megölő gondja az anyának, és
sorsa nem azon fordul meg, van-e apja: menten vége lesz mindenestül a
házasságnak, mely a nőnek az éhségtől vagy a becstelenségtől való
félelmében kötődik, s a gyermekért való reszketés miatt nem bomlik föl.
* * *
Ha mindezzel szembe azt vetik, hogy: hogyan, meg akarod tiltani, hogy
két szerető szív egy életen át hiven kitartson egymás mellett, a férfi
az ő asszonya s az ő gyerekei mellett? Dehogy, de lehet az házasság
nélkül is, sőt házasságon belül; Victor Hugo, például, házas létére egy
életen át híven kitartott – a szeretője mellett.
* * *
S hogy mindez erkölcstelenség, s ellenkezik az isteni és emberi
törvényekkel? Hát akkor a házasság-tisztelő egyház mégis a saját papjait
mért tiltja el (vagy megója?) a házasságtól?
* * *
Ez az Ellen Key meg ez az Edward Carpenter, meg mind a többi
kölcsönkönyvtári próféták, kik különben inkább Németországban próféták,
mint saját hazájukban: minden bizonynyal igen derék, igen becsületes,
igen jóravaló, igen elmélkedő és igen értelmes asszonyságok és uraságok,
s amit mondanak, az javarészt szent igazság. De hogy is mondta Tisza
István? Az is igaz, hogy ma csütörtök van, még sem mondok róla
szónoklatot. Nem bizony, és, kivált, nem vágok hozzá próféta-ábrázatot.
* * *
Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú irónő,
Neményi Erzsébet, kitanított, hogy a prófétának nem ujságok kitalálása a
tisztje, hanem az a szent vajákosság, mely a kirakatokban forgalomba
kerülésük előtt elfakult igazságokat csillógóra tudja átsikálni, s e
csillogással tudja ráhipnotizálni a sokaságot arra, hogy az igazságot
forgalomba fogadja. Ez ellen nem szólhatok, mert ez igaz. Át kell
látnom, hogy egyfelől a próféták sohasem mondtak uj dolgokat, csak az
intellektuálisokban földerengett igazságokat népszerűsítették látnoki
szivóssággal, másfelől nem az intellektuálisok fölrázására kellenek a
próféták, hanem a sokaságéra. Sőt tovább is kell mennünk, s észre kell
vennünk, hogy az intellektuálisok nem is valók prófétáknak, mert a
túlságos értelmesség nem kedvez a tökéletes meggyőződésnek – prófétának
pedig csak az való, aki maga is föltétlenül s a kételkedés legkisebb
maradéka nélkül hisz abban, amit másokkal el akar hitetni. Igaza van
Neményi Erzsébetnek: Beecher-Stowe asszonyság inkább volt jó lélek, mint
nagy lélek, s ezért tudott többet tenni a rabszolgaság megtörésére, mint
az előtte próbálkozott nagy lelkek.
* * *
Sőt el kell ismerni, hogy ezeknek a kölcsönkönyvtári prófétáknak
hivatásuk, nagyon komoly rendeltetésük van. E hivatás nyilván ugyanaz,
mint a szoczialista agitátoroké, noha Ellen Key az ő két kedves
tárgyában: a nő- s a gyermekkérdésben nem olyas véglet, mint a
társadalmi és gazdasági mozgalomban a szoczialdemokráczia, hanem olyan
középszer fél, mint a polgári radikalizmus. Ellen Key nem hirdet
radikális feminizmust, felforgató nőemanczipácziót, sőt álmaival és
tanításaival teljesen a mai család s a mai társadalmi rend alapján áll.
Innen az ő nagy hatása azokban a polgári rétegekben, melyek érzik ugyan
a mai intézményeknek s a mai rendnek fogyatkozásait s viszásságait, de
egyben sokkal inkább hasznavévői is e rendnek s ez intézményeknek,
hogysem másfajta világra vágynának vagy másfajtát csak el is tudnának
képzelni. Ám e szűkebb mezőségen is áll kicsiben, ami áll nagyban a
szocziális és gazdasági mezőség egész hatalmas területén. A fejlődést s
a változást itt sem azok fogják kikényszeríteni, akik a mai rendnek
kiváltságosai, hanem azok, akik mostohái és kerítés mögül nézői. A nő s
a gyermek jogát nem azok fogják kiküzdeni, akik a mai szolgaságon belül
mégis husos fazekak mellett ülnek, hanem azok, akiknek csakis káruk és
rabságuk származik a mai világrendből. Tehát azok a nők, akik nem sokat
elmélkednek családról és kitartottságságról, mert nem jutnak el családi
élethez s maguknak kell eltartaniok magukat; a vagyontalan vén szűzek,
az utczára vetett leányfővel anyák, a vadházasságban élő népbeli
asszonyok, a gyárban s a mosóteknő mellett senyvedő munkásnők, a
szemétdombon felnövő zabigyerekek, a fegyházak s a csókpiaczok számára
születő emberpalánták, s mindazok a szabályhoz képest óriási többségben
lévő kivételek, akik vagy bele sem jutnak a családba, vagy egy rabsággal
több számukra a család. Jó ház-e, szentegyház-e a mai család, s
általában a házasság s a nő- és gyerektartás, azt nem nézik a rajta
kívül rekedtek, hanem ráfogják a csákányt, amiért ők már nem fértek
bele.
* * *
S itt kezdődik, e csákányok közeledtével, az Ellen Keyk hivatása. Ők
végzik azt a munkát, amely belevág a Lassalle abbeli mélységesen
tudományos megfigyelésébe, hogy az uralkodó rend maga-maga alatt vágja a
fát. A kitartottság s a kiváltságosság sem fenékig tejfel; tele van
viszásságokkal s elviselhetetlenségekkel. Viszont, ha ezeken változtat,
a fejlődés nem fér meg a régi falakon belül. Minden új szabadság új
terhekkel is jár, s a szűz vállak e terheket nem birják. Az emberi
fejlődés minden terén így van ez. Az egyháznak császárok és tudósok
kellenek, hogy mindenhatóvá tegyék, de nem tudja keze alatt tartani a
világi hatalmat s a tudományt. A királyoknak pénz és katona kell, de a
bankár pénzt csak országoknak ad, nem királyoknak, s az ország csak úgy
ad katonát, ha ez a katona az övé is. A kapitalizmus fejlődése
megköveteli a termelés és a fogyasztás szervezését, kartellokkal és
trösztökkel – s ezzel fele úton elébe vág a köztulajdonnak, mely a
kapitalizmust megdönti. És így tovább, és így tovább – s mikor az Ellen
Keyk s az Edward Carpenterek a szerelmes ember, a nő és a gyermek
számára új jogokat, jobb bánásmódot, megfelelőbb életet követelnek,
olyan terheket rónak a mai családra s a mai szülékre, melyeket azok el
nem birnak. A magánháztartás mind kevésbbé birja már el a művelt ember
kényelemre való igényeit. A családi életen belül nem fér el az a nő, aki
több vagy egyéb is akar vagy kénytelen lenni, mint az ura nősténye, a
gyerekei anyja s az egész család szolgálója. S én apa és te anya nem
tudjuk a mi fogyatékos eszközeinkkel, a mi ezerfelé való
lekötöttségünkkel, a mi dilettáns ügyetlenségünkkel úgy nevelni s úgy
ellátni gyermekeinket, ahogy’ már átlátjuk s a jó és nemes Ellen Keyk
átláttatták velünk, hogy kellene. A családot akarják mindenféle helyes
és nagyon is megokolt reformokkal ráfordítani tulajdonképeni
rendeltetésére. Csakhogy ezek a reformok gyengítik a család
viselőképességét, mint ahogy a velenczei harangtorony abba roskadt
össze, hogy a toronyőrnek szűk volt az ő földszintes szállása, s mind
többet vájt ki falaiból. Ha valaki azon időkben csákányt fogott volna a
Campaniléra: csodálkozott volna, mily könnyen omlik össze csákánya
alatt.
* * *
Igen, a családot s a házasságot szakasztott az a végzet fenyegeti s
olyan mód fenyegeti, mint a magántulajdont s a kapitalizmust. Egyfelől
belső fejlődésbeli szükségei vetnek fel benne olyan reformokat, amiket
el nem bir. Másfelől a külső ostrom ellen való védekezés kényszeríti
olyasmik megtételére, amikkel fele úton utat nyit az ostromlóknak. A
családot s a házasságot egyformán kerülgetik a benne élők, akiket
fojtogat, s a kivüle állók, akiket megrövidít. Például: a törvényes
gyerek, akinek jogai vannak, s a törvénytelen gyerek, aki jogokat
követel. Például: a férj s a feleség, aki unja egymást, de nem válhat a
gyerek miatt, s a legény s a leány, aki kivánja egymást, de fél a
gyerektől. Az asszony, aki a maga erejéből akar megélni, s ha meg tud
élni, nem akarja magát szerelméért kitartatni, s a némber, aki ha eladja
magát, nem akar a vevője előtt becstelen lenni. Például – de minek
néhány példa, mikor minden egyes eset egy-egy példa? S minden egyes
példa azt is megvilágítja, hogy a legkülönbféle társadalmi, gazdasági és
politikai vonatkozások egybefonódtak, s nincs külön asszony- és
gyerek-kérdés, mint ahogy nincs külön munkáskérdés, hanem van egy nagy
és mindent egybefoglaló kérdés: az, hogy a mai gazdasági és társadalmi
rend emberi életet biztosít-e minden ember számára? A felelet az, hogy:
nem – s ezzel együtt dőlt el a sorsa s egy megoldásban fog elkövetkezni
a felbomlása minden mai intézményének. Ez nem azt jelenti, hogy egy
bizonyos napon vagy épen egy nap alatt, hanem igenis egy időben folyó s
egymásba patakzó fejlődésbeli folyamatban. E folyamatot mindenki
sietteti, aki egy és más helyen javítani, mert megmenteni akarja a mai
világot. Ellen Key igen értelmes úri nő, de nem hiszem, hogy át tudná
érteni, mily veszedelmes izgató ő az ő saját arany középszere ellen.
* * *
Bizonyos, hogy minden rabszolgaságok közt a gyermekeké szűnik majd meg
utoljára.
Először azért, mert ők a leggyengébb elnyomottak.
Másodszor, mert ép ezért nem tudnak magukon segíteni, és másoknak kell
segíteni rajtok.
Harmadszor, mert legjobban rászorulnak mások jóságára és
áldozatkészségére, sőt enélkül elpusztulnának.
Negyedszer, mert senkivel szemben annyi igaz magja nincs a
kizsákmányolók szent frázisainak, mint a gyermekkel szemben, s ha a
munkás nevet is azon, hogy a haza akkor is szent, ha mostoha, s a nő
nevet is azon, hogy a férfi a világ urának született: a gyermek nem
nevethet azon, hogy apa a legtökéletesebb lény, anya a legdrágább, mert
ez – bizonyos fokig – többnyire igaz is, ezenfelül pedig a gyermeki elme
hajlik az itélet nélkül való elhivésre.
Ötödször, mert egy rabszolgaságnak sincs annyi húsos fazeka, mint a
gyermekének.
Hatodszor, mert egyiknek sincs annyi gyökere a természeti adatok közt,
mint ennek.
Mindazonáltal a szülő s a gyermek közt való viszonynak némely
jogtalansága már ma is szembeötlő. Tulajdonkép mi jogom van valakinek
parancsolnom, s egész életére kihatóan a magam ízlése szerint
alakítgatnom őt, csak azért, mert életét nekem köszönheti? S még ezt nem
is nézve: társadalmi intézményül mily rettenetes és igazságtalan, hogy
valakinek egész jövendője, mert neveltetése s életre való
fölszereltetése azon forduljon meg, mely osztálybeli s mily vagyoni
állapotu emberek voltak szülői? A szegény ember s a gazdag ember közt
való aránytalanságnak miért kell a kaszt végzetességével folytatódnia a
szegény ember fiában s a gazdag ember fiában? S még egy körrel szűkebbre
lépve: a gazdag ember mért kényeztetheti, a szegény ember mért
kínozhatja agyon gyermekét? _Ez_ a szabadság még csak a mai világrendből
sem következik; Amerikában a hatóságok már igen nagy hatalommal és
hatáskörrel nyulnak bele a gyermekek nevelésébe, ellátásába és
megvédésébe.


A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL.
Vala pedig Karácson havában, hogy az Irástúdók beutazván a városokat s a
falvakat, mindenfelé csöndességet találnának.
S nem hallatszék kis gyermekek sivalkodása, s nem hallatszék azoknak
nevetésök.
S nem találtaték kis gyermek országszerte a hajlékokban, hanemha egy és
ritkán ha kettő.
Szólának ezért az Irástúdók, mondván: Bizony bűnösök ezek.
S szólának a falvak öregeinek, mondván: Bizony, ti öregek, bűnösök
vagytok.
S szólának a férfiaknak s az asszonyoknak is, mondván: Bizony, ti
férfiak és asszonyok, bűnösök vagytok.
Mert a kis gyermekek ünnepe vagyon ma, s a Megváltó születék gyermeki
formában.
S imé a ti hajlékaitokban nincsenek gyermekek, hanemha egyen, s ritkán
ha ketten.
És szóla a Megváltó, mondván: Ne tiltsátok meg a kis gyermekeket, hogy
hozzám ne jöjjenek, mert ilyeneké a mennyeknek országa.
S imé üresek a pitvarok s az udvarok, s nincs kis gyermek, hogy a
Megváltó elejébe menne.
Avagy uj Heródes támada-é, hogy elküldvén szolgáit, levágatna minden
gyermekeket határitokban, két esztendőseket s azoknál kisebbeket?
Avagy nem mondá-é az Ur: hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát,
a te magod is megszámláltathatik, és számláld meg a csillagokat, ha
azokat megszámlálhatod: igy lészen a te magod?
S nem ölé vala meg az Ur Ónánt, ki nem akart az ő báttyának magot
támasztani?
Bizony mondjuk néktek: lésztek ti ezért gyülölségesek mindenek előtt.
Az aratásra való gabona sok lészen, de az arató kevés lészen.
Jaj nektek, kik az Urtól mélységesen elrejtitek a ti tanácstokat, s
cselekedeteitek sötétségében azt mondjátok: Kicsoda lát minket s kicsoda
veszen minket eszébe?
Mert olyan lészen, mint a por, a ti ellenségteknek sokasága, s az
erőseknek sokasága, mint a polyva, mely elragadtatik a széltől és lészen
hirtelen és hamar.
Felelének pedig az öregek, mondván: Mi nem félünk.
Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok, siralmas énekeket énekeltünk
néktek, és nem sirtatok.
Nemdenem: ha igaz egyik szó, igaz akkor a másik is?
Ha pedig nem igaz az egyik szó, igaz lehet-é a másik?
Tekintsetek az égi madarakra: azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe
nem takarnak, mindazáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.
Mi pedig nem vagyunk drágábbak azoknál.
Mert mi vetünk és aratunk és csürbe is takarunk, mindazáltal minél több
az arató, a gabona annál kevesebb.
S könnyebb a tevének általjutni a tü fokán, s könnyebb a gazdagnak
béjutni a mennyeknek országába, mint a szegénynek megnyerni, amit kér, a
keresőnek megtalálni, amit keres, és a zörgetőnek megnyittatni.
Mert szoros kapu és keskeny ut, amely viszen az életre, s nem találjuk
meg azt, hanemha kevesen vagyunk.
Mert a rókának barlangja vagyon, a vadgalambnak fészke vagyon, de a
szegény ember fiának nincs hol lehajtania fejét.
Mert a róka nem oroszlánya a rókának, s a vadgalamb nem vércséje a
vadgalambnak, de az ember farkasa az embernek.
Pusztaságban lakunk és zúgolódik egész népünk a pusztában.
De estve nem jönnek fürjek, hogy a mi táborunkat ellepnék, s mikor a