Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 04

Total number of words is 4189
Total number of unique words is 1990
31.9 of words are in the 2000 most common words
43.4 of words are in the 5000 most common words
48.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
harmatszállás megszünnék, ímé, nincsenek a pusztának szinén apró
gömbölyegek.
Ekképen ha megadtuk a Császárnak, ami a Császáré és Istennek, ami
Istené, s ha megmérjük a Gómerral, ami megmarad: bizony, aki sokat
szedett vala, sokja vagyon, aki keveset szedett vala, kevese vagyon,
akik sokan vannak, kevesök vagyon, s akik kevesen vannak, sokjuk vagyon.
Nemcsak Istennek minden Igéjével él az ember, hanem kenyérrel is, a
kövek pedig csak a gazdagoknak változnak kenyérré.
S öt kenyerekből és két halakból ha nagy sokaság ejénd, meg nem
elégedéndnek egyen-egyen.
S felelének a férfiak is, mondván: Mi sem félünk.
Mert ha fiaink megnőttek, mint a latrokra, nem úgy jönnek-é rájok,
fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfognák őket?
S valaki köztük nem fog fegyvert, nem kell-é fegyverrel vesznie?
Bizony mindennek, akinek vagyon, adatik és megszaporittatik, akinek
pedig nincs, amije vagyon is, elvétetik tőle.
Minden gonosz és rest szolgák tudjuk már, hogy az ur ott is arat, ahol
nem vetett, és ott is takar, ahol nem vetett.
Mi haszontalan szolgák pedig vettetünk a külső setétségre, holott van
sírás és fogaknak csikorgattatása.
Ha pedig gyüjtünk kincset e földön, a rozsda és a moly meg nem emészti,
a lopók ki nem ássák és ki nem lopják, de lészünk kedvesek Isten és
ember előtt.
S felelének az asszonyok is, mondván: Mi sem félünk.
Ahol a mi gyermekünk vagyon, a csillag nem áll meg a hely felett.
Királyok nem tesznek néki tisztességet, kincseket nem hoznak elő, s nem
adnak néki ajándékokat, aranyat, temjént és mirhát.
A mi leányainknak, ha lámpásikban nincsen olajok, az eszes szüzek nem
adnak nékik, s ha szólándanak a vőlegénynek, mondván: Uram! Uram! nyisd
még nékünk az ajtót, a vőlegény felelénd, mondván: Bizony mondom néktek,
nem ismerlek titeket.
Ha pedig a városban bünösek, az ő sok büneik nem bocsáttatnak meg nékik,
mert igen szerettek.
S ha fiaink átmennének Genezáret földére, minekutána hiába várták volna
az öt kenyerek csudáját: mikor a hajónak evezésében veszekednének, az
éjtszakának negyedrészekor senkisem jár mellettök a tengeren, mondván:
Bátorságosak legyetek, én vagyok, ne féljetek.
A mezők liliomainak megvagyon az ő öltözetök, de az ember kisdedeinek
nincsen ruhácskájok.
Ha lehetséges, hogy elmuljék ő tőlük a pohár, nosza muljék el őtőlük a
pohár.
S ha a kis gyermekeké a mennyeknek országa, nosza maradjanak ők a
mennyeknek országában,
Hallván ezeket az Irástúdók, elszomorodék az ő lelkök mindenfelől.
Fölnézvén pedig a magasságos mennyekbe, csak setétséget látának ottan.
S ezen nap nem vala békességök a jóakaratu embereknek.


SZERELMI TÖRTÉNET.
– _Emma asszony meséiből._ –
A multkor, egy végsőt vonagló jouron, valaki, férfiember, akivel magunk
ültünk egy fülkében, egyszerre elhallgatott, letette csészéjét, s olyan
à propos-s hangon, mint akinek éppen most jut valami eszébe, azt kérdi
tőlem:
– Emma, tudja, hogy mi mind a ketten megöregedtünk?
Én egyet hörpintettem a teámból s a csésze széléről feleltem:
– Köszönöm szives kérdését, tudom.
Az emberem elpirult:
– Talán megbántottam?
Én fejemet ráztam:
– _No mention_, mint az egyszeri udvarias ember mondta, mikor elgázolták
és a ló belelépett a szemébe.
… A fülke voltaképp csukott erkély volt, s én az ablaknál ültem, ahonnan
kiláttam a Dunára, melynek szürke bőrét himlőhelyessé petyegette a
szakadni kezdő télvégi eső. A híd lábánál egy toprongyos munkásféle
lökött el magától, egy hajszál híja, hogy nem a vizbe, valami vedlett,
rongyos némbert, akivel odajövet, egy negyedórával azelőtt nagy
röhögések közt láttam kergetődzni a híd íve alatt. Én is letettem
csészémet, egy darabig belebámultam a leszálló estébe, a láthatatlanná
szürkülő esőbe, aztán megráztam egypárszor a kalapomat, mint a pompes
funêbres-lovak a tollbokrétájukat:
– Tisztelt úr, mondok magának valamit. Tudom, hogy maga tulajdonképp nem
egoista, sőt magából a szamaritánus beszél. De végre is én legalább már
asszony vagyok, akinek gyerekei vannak, továbbá annyira vén mégsem
vagyok, hogy egészen bizonyos volna, hogy _így_ fogok meghalni, anélkül,
hogy tulajdonképen a szerelmet megismertem volna. Ellenben ma olvastam
az ujságban, hogy odakinn a szegényházban egy százhárom éves hajadon
haldoklik. Százhárom éves! Hajadon! És haldoklik! Lássa, ha maga igazi
szamaritánus és igazi lovag, akkor most rögtön kocsiba ül, kihajtat a
szegényházba, és nem engedi, hogy ez a szegény nő _így_ haljon meg,
anélkül, hogy a szerelmet megismerte volna!
… Miért gondolják a férfiak, hogy a szerelem oly nagy dolog? Azért, mert
ők kellenek hozzá? Én nagyon tisztelek mindent, ami emberi, sőt mindent,
ami állati, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szerelmes szerelem
bizonyos mértéken és koron túl éppúgy csak szokás és megszokás, mint a
dohány vagy a szesz, ami nélkül igen jól el lehet az ember. Igaz, hogy
én azt is bolondnak tartom, aki nem iszik vagy nem dohányoz, noha jól
esik neki – én bizony megtenném, ha kivánnám. De beteg ember, aki nem
tud meglenni szesz, dohány és regény nélkül. Nem keresem az életben a
holdvilágot, de mindig valami nevetségeset és sértőt találtam az udvarló
férfi abbeli pretenziójában, hogy én, intelligens lény, tőle, két lábon
járó földi teremtéstől, exaltálódjam. Hogy fantaziáljak róla. Hogy
megbóduljak tőle. Az életnek egyáltalában nincs értelme és tartalma, s a
temetők kapujára azt kellene fölírni: _Tant de bruit pour une omelette!_
De aztán nem is echauffirozom magam, hogy az én életem egy nuance-szal
kisebb vagy nagyobb szamárság legyen, s végül, a nagy leltározáskor,
egygyel több vagy kevesebb semmi találtassék benne.
Az uramat azért siettem az ügygyel pukkasztani. Ez sohasem árt. Mikor
vacsora után bevonult pálinkázni a szobájába, utána mentem:
– Hallja, máma valaki ajánlkozott, hogy hajlandó megszakítani segíteni a
maga oldalán való életem egyhangúságát. És figyelmeztetett, hogy elmult
a szép nyár, használjam fel az órákat, mert az idő eljár.
– Úúúgy… dünnyögte a nagyságos úr, roppant egykedvűen. – És maga mit
felelt?
– Én? Semmit sem feleltem. De a dolog nyugtalanít. Úgy érzem magam, mint
a sivatag utasa, mikor megérzi, hogy közeledik a számum.
A nagyságos ur nevetett és vállamra tette kezét:
– Teringettét, ezt szépen mondta. Hát tegyen is úgy, mint a sivatag
utasa. Mikor az érzi, hogy jön a számum, a tevéje mögé bujik, s úgy
várja be, míg a vész elvonul.
– Maga nemcsak szép, hanem szerény is – feleltem. – Jó, hát majd maga
mögé menekülök a kisértés elől. Holnap vasárnap van, vigyen ki a
Margitszigetre. A gyerekeket ellátom másfelé, és kettesben leszünk,
egyedül.
… A szigeten kevesen voltak, és fülledt volt, mint egy filharmóniai
hangverseny. Kigomboltam a spenczeremet, aminek az asztrakánja már
darabonkint mállott le rólam a végtelen tél után. Hallgattam és
unatkoztam. A nagyságos úr detto. A nehéz, párás levegőtől a lábunk
olyan volt, mint az ólom. A sziget derekán leültünk egy padra. Egy csomó
karcsúra kopasztott tölgyfa meresztette karjait ég felé. Az egész olyan
volt, mint egy szekularizált szent berek. Az Arany János tölgyei előtt
ültünk.
A padon mindenféle firka, még tavalyról maradt. Naturalista iskola.
Mindegy: szerelem kell a népnek. Magam is szerelemre gondoltam.
Asszonynak nem szabad unatkoznia, mert mindjárt szerelemre gondol.
A nagyságos úr megérezte. Igen komolyan nézett rám, szomorúan gúnyos
mosolygással:
– A teve nem szuperál, úgy-e babám? Ne telefonáljak annak az önkéntes
mentőnek, akiről az este beszélte, hogy ajánlkozott?
Elszégyeltem magam, s másról kezdtem beszélni. Irodalomról! Borzasztó,
mikor egy asszony az urával irodalomról beszél. Ettől már csak egy lépés
van addig, hogy az anyagi helyzetről beszéljen vele.
– Furcsa, – mondta ő – hogy ennél a maga Arany Jánosánál milyen kevés
szerepe volt a szerelemnek. Mintha nem is lett volna költő és művész,
pedig bizony isten az volt…
– Igen, – feleltem én – csakhogy paraszt volt és magyar. Paraszt, tehát
igazában erkölcsös, szemérmetes és igénytelen. Magyar, tehát keleti vér,
szultán. Nézze: hiszen csoda, hogy a szerelmet mennyire ismeri. De csak
a mienket, asszonyokét. Azt is csak a feltétlen imádót, azét a lyányét
vagy asszonyét, aki maga-magát nem is érzi, csak lobog vagy titokban
hervad a szeretett férfiért vagy vetélkedik az ura szerelméért. A
férfi-szerelem pedig az a patrice, az a poinçon, ami ennek a matrice-nak
megfelel, a szultán, aki biztosra veti a zsebkendőjét; nap az ő
szerelme, kire süt, az olvad. A magyarnak méltóságán alul van, hogy
boldogtalanul legyen szerelmes és törje magát egy asszony után.
Megvallom magának, – megvallhatom, mert nincs rajta mit megvallani –
hogy egyszer Abbaziában, mielőtt maga lejött értem, két hétig sülve-főve
együtt voltam egy török úrral. Nagyon kellemes ember volt, és művelt,
tökéletes párisi. De nekem feltünt, hogy soha egyébről nem beszélt, mint
arról, hogy ő «már» szeret engem. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni,
hogy én «már» szeretem-e őtet. Ez magától értetődött.
– No, és nem volt igaza?
– Nem. Én is magyar vagyok, és ragaszkodom a paritáshoz.
… Beesteledett. Fölszedelőzködtünk. Visszaindultunk az alsó szigetre,
hogy meguzsonnázzunk. A nedves talajon hangtalan lépéssel tértünk ki a
főutra. Mikor kibukkantunk, egy magas barna férfi hirtelen lekapta
karját egy karcsu szőke asszonyka derekáról. Fürkészve néztek ránk, hogy
láttuk-e? Az asszonyka erőltetett elfogulatlansággal kiabált az ura
után, hogy mit szalad előre. Az visszafordult és megvárta őket. Magas,
komoly, öregedő ember volt. Két gyerek volt vele, egy kamaszodó fiu s
egy növőben levő lány. Az asszony is, a partnere is ismerős volt
előttem, s egy percz alatt eszembe jutott, honnan. A nyáron lesz kilencz
éve, hogy a kiállításon láttam őket délutánról délutánra. Az asszony
akkor fiatal menyecske volt, s az ura derék, szép szál ember, aki minden
este kijött értük a kiállitásba. Értük, mert a magas barna férfi már
akkor is az asszony körül volt, csakhogy fiatal ember volt még, kilencz
évvel fiatalabb. Nekem már akkor is, ahogy báró Berzsenyi mondja,
rabbinus-szemem volt az effélék iránt, s láttam, hogy a fiatal ember
hiába vesződik. Most meg azt láttam meg, hogy nem vesződik hiába, de
egyuttal, ahogy a szituacziót megitéltem, a dolog még nem lehetett régi,
legfeljebb három hetes. Szegény ember megszolgálta. Kilencz esztendeig!
A kioszkban a mi asztalunk mellé ültek, az asszony szembe került velem,
de kitért pillantásom elől. Szegényke hallgatag volt; a férje a kis
lyánynyal beszélgetett, halkan, szeretettel, a barátja pedig leverten és
bűntudatosan nézegetett át hozzám. Egyszerre az asszonyka is átnézett,
könybe lábadt szemmel, kérlelően.
Én melegen, megértően, megbocsátóan néztem vissza, csak a szemem
szögletével kérdeztem:
(– Hát érdemes volt?)
Az asszonyka vállat vont. Majd odafordult az urához és hangosan szólt
hozzá, úgy, hogy mi is meghallottuk:
– Borzasztó lehet úgy meghalni, hogy az ember nem is élt…
Az ő ura csodálkozva nézett föl, én pedig ránéztem az enyimre:
– Hallja?
– Hallom – felelte ő. – De biztosítom, hogy ez az élet nem volna magának
való élet. Képzelje, hogy maga volna így kiszolgáltatva ennek a kis
szőkének, mint ő van magának!
Hazakészültünk. Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem
dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még
bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem
okoz neki, csak idegessé teszi.
Nehlyudov Dimitrij herczeg egy nyári estén körülbelül ezeket írta
naplójába: «Nagy Sándor, Czézár, Nagy Péter – ez mind _bliktri_. A
világtörténelemnek az a legnagyobb eseménye, hogy az 185*-ik esztendő
egyik nyári estéjén egy szegény, ágrólszakadt tiroli énekes egy óra
hosszat énekelt és mandolinozott Luczernben a körülötte nevetgélő
asszonyságoknak és uraságoknak, s mégis, egyiküknek sem jutott eszébe,
hogy a nyavalyásnak odadobott volna bár egy rézpolturát is.» Ez a
Nehlyudov a Tolsztoj egy régi novellájának, a _Luczern_nak a hőse, s az
öreg Tolsztoj e névre kereszteli az ő legutolsó regényének a
_Föltámadás_nak hősét is. Ez a Nehlyudov, ha naplót irna – s amilyen
romantikus, bátran irhatna naplót – e naplójába effélét irhatna: «Mózes,
Krisztus, Buddha, van benne valami: ez is megváltás. De az igazi
megváltás az, hogy én, muszka herczeg, feleségemmé akarok tenni egy
Maszlova nevü utczai leányzót, kinek annak idején, egy holdvilágos
éjszakán, én vettem el azt a kis tőkéjét, mely az ő formájú szegény
cselédlyányoknak egyetlen velükszületett java.» Nehlyudov ezt nem irja
meg, de három vaskos köteten át kaczérkodik e gondolattal. Dicséretére
legyen mondva: a _megváltás_ nem ő rajta mulik, a maga jószándékától
félig ittas, félig megrökönyödött gyenge jellemen, aki az ő megváltó
_anwandlung_ját annyira viszi, hogy a lopási historiába keveredett
leányzót elkiséri Szibériába is. Hanem mulik a lyányon, a női mivoltában
reális Maszlován, aki átérzi a nagy úr s az utczai leány közt való
viszonynak teljes természetellenességét, s Nehlyudov herczeg helyett egy
Simonsohn nevü politikai fogolyhoz megy, aki afféle utczai proféta. Így
találja meg a zsák a maga foltját, így _támad föl_ a Maszlova a maga
módja szerint, s Nehlyudov csak ezentúl fog föltámadni, egy új
regényben, melyet a hetvenhét éves Tolsztoj ki tudja, meg fog-e még
irhatni, s ha igen és ha bele is fog, ki tudja, az ő reális és igazmondó
tolla nem nyargal-e el vele a reális életfelfogás felé, hogy megint a
legkitünőbb praktikus czáfolatát irassa meg vele az ő neo-evangelista
próféta-ábrándjainak? Mert _ez_ a nagy Tolsztoj állandó tragediája:
sokkal jobban ismeri az életet, s becsületes iró lévén, sokkal kevésbbé
tudja meghamisítani, hogysem rá tudná huzni az ő nem e világból való
kaptafájára. Mert, nyilvánvaló, az okos Maszlova adja meg a legjobb
feleletet a Tolsztoj parasztevangyéliomára. Az uraságba beleromlott
bűnös világot nem lehet többé mesterségesen visszarontani a paraszti,
evangyéliomi primitivségbe. Ha mégoly igaz is, hogy minden ember egyenlő
s egy atyának fiai vagyunk valamennyien: a Nehlyudovok épp oly kevéssé
valók a Maszlováknak férjekül, mint ahogy Jean Jacques Rousseau, a mult
századbeli Tolsztoj, nagyon rosszul járt azzal a paraszt-szolgálóval,
akit – _retournons à la nature_ – feleségévé tett. Nem, a világnak ma
már csak egy megváltása lehetséges: az, hogy mind valamennyien
Nehlyudovok legyünk, mind csupa gőgös és gazdag nagy urak. Erre
határozottan több lehetség van az emberiségben, mint az evangyéliomi
lemondásra. Az egész emberiségnek kell felemelkednie, nem pedig azoknak
is letörnie, akik már egyszer _felül_ voltak. S ezért volt több igazság
Ferdinand Lassalle-ban, aki redingote-ban s galamb-szürke keztyűben
akarta megváltani az emberiséget, mint van Tolsztojban, a profétában,
aki munkás-zubbonyban és kaptafa mellett törekszik erre. S Tolsztoj, az
író, a tökéletes művész, akinél jobban kevesen ismerik az embert,
irásaival önkéntelen igazat ad a Lassalleoknak.
* * *
Balzac születését mindössze két nap választotta el Beaumarchais
halálától. Érdekes megfigyelni, mint forgunk e két alak körül; a köztük
való ellentétet vagy összefüggést mint érezzük ösztönszerűen; maguk a
Beaumarchais üzletei s a Balzac pénzábrándjai mint vezetnek bennünket
nyomra, s mégis ezt a nyomot mint vétjük el. Megállapítjuk, hogy
mindketten üzletemberek voltak, de az egyik jó végre jutott, a másik
rosszra. Megállapítjuk, hogy az egyik megkezdte a forradalmat, a másik,
irásaiban, szinte learatta. Látjuk, hogy Beaumarchais még az urakról ir,
míg Balzac már a bourgeoisie megírója. Csak azt nem látjuk meg, hogy
maga Balzac is már bourgeois volt, s ezzel az ő esetének az a kulcsa,
hogy ő kezdte meg sorát azoknak az iróknak, akik nem a más pénzén éltek,
hanem a magukén.
* * *
Beaumarchais még lakája volt az uraknak – s ha szemtelen lakájuk volt,
ha igazat mondott is nekik, és, amiben külömben kevés volt a tudatosság,
kikezdte is hatalmukat: ez nem változtat a valóságon, hogy belőlük élt,
az ő segitségükkel vagy az ő lóvátételükkel. Az úr meg a pap meg a
király, mig csak övé volt az ország, a hatalom s a dicsőség, ugyahogy
mindig Mæcenás volt, aki a vargával, borbélylyal, szabóval és inassal
együtt az írót is eltartotta. Néha, igaz, inkább cseppent, mint
csurrant, de mig az urak voltak az urak, a mesterember valahogy mindig
megélhetett náluk. Lőn azonban, hogy az urak uraságának befellegzett, s
a varga meg a szabó maga ura lett. Az uj úrnak pedig nem kellett énekes
madár, s az írók úgy jártak, mint a kanári, akit kieresztettek
kaliczkájából, hogy éljen meg ezentúl a maga emberségéből. A bourgeois
nem indult Maecenásnak, s ezzel az irók számára uj korszak kezdődött.
* * *
Egészen a XIX. század elejéig a művészek kitartott emberek voltak. Ez a
kitartottság benne volt a vérükben, s eszük ágában sem volt szégyelleni.
S hogy nem szégyelték: e szemérmetlenségük egy mély gazdasági igazság
ösztönszerü sejtelme volt. Kiki amilyen javakat termel, annyi joga és
módja van az életben. Ha én czipővel látom el embertársamat, ő kenyeret
ad érte, de nem több árát, mint amennyi czipőt én adtam, mert ha én
drága árat szabok, elmehet a szomszéd vargához, akitől ugyanily czipőt
vehet. A verssel, muzsikával, képpel meg szoborral némikép másképen áll
a dolog. Olyan verset, amilyet én írok, kerek ezen a világon senki más
nem tud irni. Viszont az én versem nem szól egy embernek, nem vásik el
egy esztendő alatt, hanem minden embernek egyformán tulajdona, s minden
időkre ép marad. Én tehát olyan jószágot tudok termelni, amit csak én
tudok megcsinálni, s csakis akkor, ha az élet aprólékosságaival nem kell
vesződnöm, ha a kenyerem biztos, és lelkem minden képességét e munkámra
fordíthatom. Minthogy az én jószágom az egész világ kincse, ennek a
világnak kötelessége megadni a módot, hogy ezt a jószágot meg is
csinálhassam. Egyszóval: jogom van arra, hogy kitartsanak, mint ahogy a
földnek joga van arra, hogy táplálják és megmunkálják, ha buzát akarnak
tőle, s a gyémánt megkövetelheti, hogy áldozzanak rá, ha gyönyörködnek
benne. Akinek nem kell az én kincsem, ám hagyjon elvesznem éhen, de
akkor azt a jogomat sem veheti el, hogy megvessem az ő baromiságát, mely
a kérődzők közömbösségével halad el az én gyémántbányáim mellett.
Ez a megismerés lappang a művészek lelkében; ezért nem láttak szégyent
az ő kitartottságukban; ezért hajlongtak szolgamód a Mæcenás előtt, s
emelték ugyanekkor sértetlen önérzettel csillagokig az ő magasztos
üstöküket. S ezért nincs ma sem az a művész, legyen bár a gőgösök
leggőgösebbje, aki átallaná elfogadni a sine curát, s nincs az a költő,
legyen bár a leghajléktalanabb, aki becsületre s méltóságra egy sorban
ne tudná magát a paloták uraival. A bugris, ki maga megdolgozik minden
garasért s becsülete aszerint nő, amint a pénzeszsákja meggyarapszik: ám
vesse meg az éhenkórászt, kinek bár betevő falatja nincsen, mégsem akar
dolgozni, s ha tisztes keresetet adnak neki, neveti kötelességét s
gúnyolja kenyéradóját. Az éhenkórász meg őt veti meg, a barbárt, aki
bele tudta magát dolgozni a hatalomba, de úr lenni nem tud. Mert az úr
Mæcenás.
Balzac művész volt és bugris. A művész tudta, hogy a teremtéshez
gondtalanság kell, de a bugris az ő új világnézetével már szégyelte
volna, hogy e gondtalanságot másnak köszönhesse. A bugris nem igen
mæcenáskodik, de maga sem szorul Mæcenásra. S ha ez a bugris véletlenül
művész, belepusztul abba, hogy maga akar a maga Mæcenása lenni.
* * *
Sokat szidták Guizot-t az ő híres _enrichissez-vous_jáért, mint ahogy
mindig szidjuk azokat, akik igazat mondanak. Valójában ő csak a
szinigazságot mondta – a bourgeois hatalomra akart jutni, a hatalom a
világ javaival való rendelkezés, a világ javai egyelőre még a régi urak
kezén voltak, s a bourgeois csak úgy tudott hozzájuk férni, ha utalványt
tudott rájuk kimutatni, vagyis: pénzt. Guizot nem mondott egyebet, mint
azt az egyszerű igazságot, hogy a bourgeoisnak, ha meg akarja tartani a
hatalmat, gazdagnak kell lennie, s a régi urak elől a hatalmat úgy
zárhatja el legbiztosabban, ha elszedi tőlük a hatalom kulcsát: a pénzt.
A bourgeois-história ezért pénzhistória; a bourgeois regénye ezért
finánczkönyv; Balzac, aki a bourgeoist megirja, ezért vesződik
folytonpénz-problémákkal – s hogy épen ő vált a bourgeois megírójává,
annak – a művészet szubjektiv dolog! – megvan az a szubjektiv kulcsa,
hogy maga is bourgeois volt, aki megértette, mert a maga bőrén
tapasztalta ki a bourgeois hányattatásait, kínjait és sóvárgásait. A
régi regényírók hősöket irtak le, isteneket és istennőket, akik sohasem
esznek, sohasem dolgoznak, s egyéb gondjuk sincs a szerelemnél. Mert a
régi urak valóban ily istenek és istennők voltak, akiknek semmi gondjuk
nem volt és mindenre ráértek – s a művésznek, aki kegyükön élt, szintén
megenyhítették az élete gondjait. Az uj regény már az uj embert írja le,
kinek szerelmeit megzavarja a kenyér gondja, kinek az életen való kedvét
megmérgezi a munka kényszerűsége, s ki a költőt is részvétlen lökdösi
ugyanebben a keserves küzdelemben. Beaumarchais boldog öregséget töltött
a maga palotájában, mert a mások pénzén építette. Balzac kimerülten
esett össze a palotája küszöbén, mert a maga pénzén kellett megépítenie.
* * *
Az irodalom kezd túlságosan irodalmi lenni. Nemcsak azzal, hogy
szeréntúl sok a könyvről irt könyv s a regényekre gondoló regényalak,
hanem mert ezek az alakok, az újabb költők kedves hősei s lelkükből
lelkezett emberei, túlságosan a lelkükből lelkezettek, többnyire maguk
is irók vagy legalább is _Schöngeist_ok és _literary gentleman_ek, s
nagy sor, ha olyik szemérmetesebb vagy objektivságra törő elbeszélő
festő- vagy szobrász-bőrbe bújtatja őket. Ez nyilván összefügg a
demokrata fejlődéssel, mely mind erősebben arrafelé hajlik, hogy az író
s egyéb czigányember is ember, sőt uriemberszámba vétessék. Hajdanában
nem így volt; a költő épp olyan utolsó és megvetett ember volt, mint a
bolond vagy a varga vagy a kukta vagy bárki más, ki az uriemberek
testi-lelki jóvoltát szolgálta, engedelmes cselédül. S a költők maguk is
ezekül s ilyenekül tudták és nézték magukat; hőseiket az urak közül
válogatták, s époly ritkán jutott eszükbe magukfajtát is betolakodtatni
a irodalomba, mint ahogy a szabónak nem jutott eszébe magának öltenie
fel a prémes, virágos, sujtásos és drágaköves mentét. Még a Goethe
Tassojában bizonyos egyenlő rangban áll, a Goethe érzésén belül, a költő
a fejedelemmel, nem tudom, hogy mert vagy noha maga Goethe is udvari
ember volt, s az ő nagyherczege már nem nézte cselédnek. Ám mióta a
világ az intellektuálisoknak áll, az intellektuálisok kezdenek igen-igen
türelmetlenek lenni; kezdenek emberszámba nem venni mást, mint
intellektuális embert s lassankint megírni érdemesnek sem itélnek
másfajtát. Mint ahogy a demokrácziát ma már figyelmeztetni kell olykor,
hogy elvégre a grófok is lehetnek emberek, a költőket sem árt
emlékeztetni, hogy lehet ember, lehet hős, lehet megírás tárgya másfajta
ember is, mint akinek az a mestersége, hogy a maga legbelsőbb dolgait a
mások orrára kösse.
* * *
Régi regények olvasása közben sokszor megzavar a furcsa kérdés: miből
éltek ezek az oroszlánszivű vagy ördögi lelkü emberek? Mi volt a
foglalkozásuk, hogy a nap s az éjszaka minden órájában ráértek elkövetni
az ő bámulatos hőstetteiket vagy rettenetes gazságaikat? Miből telt
nekik az ő drága kedvteléseikre, s mily társadalomban éltek, hogy a
rendőrség oly ritkán avatkozott dolgaikba? A régi regény a foglalkozás
nélkül való emberek birodalma volt, s mint a földi országokon, a mesék
országán is ezért uralkodott a főnemesség. S nyilvánvaló, hogy az egész
regényirásnak mindenestül föl kellett kavarodnia, mihelyt a regény
hősnője nem volt többé az a bizonyos grófné, aki idegesen tépdesi finom
zsebkendőjét, hanem talán éppen az a varróleány, aki a szemét ezen a
finom csipkekendőn vakra varrta. Teszem a mi Kóbor Tamásunk hősei mind
olyan emberek, kiknek regényei esteli nyolcz és tíz óra közé esnek,
mivel elébb munkában van az ember, később pedig kapupénzt kell fizetni.
Az élet e köreiben, nyilvánvaló, nem a külső körülmények váltakozásából
fejlik a cselekmény, mert itt a külső körülmények nemcsak mindig, de
mindenkinél egyformák. Így keletkezik a cselekmény centripetális
törekvése, az emberek belseje felé – s ebből tudnám legjobban
megmagyarázni, a naturalista regényt mint követte oly gyorsan nyomon az
analista regény.
* * *
A novella s a regény közt nemcsak terjedelemre van különbség, hanem
természetre is. A _cselekvés_ lefolyását zavarják a leirások, az
epizódok s az elmélkedések, míg egy _passziv_ történetet érdekessé
tesznek és megvílágítanak. A cselekvő mese ezért rövid, – bőbeszédő
előadásra pedig csak passziv cselekmények valók. Az eszményeket tárgyazó
költői munkákat aktivokra és passzivokra osztanám; drámaiakra s
epikusokra. A régi iskolás műfajoknál maradva: dráma a tragédia, a
vígjáték s a novella, éposz a regény, az éposz s az olyan színdarab,
mint a Faust s Az ember tragédiája. A Toldi Szerelme, amily gyönyörű
különben, abban fogyatékos, hogy Arany János hatalmas erővel drámaivá
tette az époszt, de mégis epizódokkal s leirásokkal zavarta meg a gyors
lepergést követelő cselekményt – gyönyörűekkel, de fárasztókkal, mert
helyükre nem valókkal. Egyszóval: a novella embere _cselekszik_ valamit,
a regény emberével pedig _történik_ valami. A novella hőse egy kristály
magva, mely az egész folyamatot maga idézi elő, s minden szál, minden
sugár ő benne fut össze. A regényé pedig olyan, mint a folyam, mely
lassú indulással keresi föl a legkülönbféle vidékeket, el-elkalandozik,
meg-meg visszatér, mellékfolyókat vesz magába, míg elér a tengerbe: a
házasságba vagy a halálba. A régi regényben a romantika völgyein s
ligetein át hömpölygő folyam volt, míg ma a Styx vize, mely a lélek
sötét alvilágát bujdossa végig. Ez az oka, a regénynek ez a passziv
természete, hogy a mai regények hősei félbenmaradt, energia nélkül való
férfiak, vagy pedig, még gyakrabban, asszonyok. Mert hisz az asszony
természettől fogva arra rendeltetett, hogy ő ne cselekedjék, hanem
történjék vele valami.
* * *
Az öreg Menzel egyszer komoran nézte a földszintről a Wallenstein
előadását. Uj szereposztás volt, uj felfogás, uj diszletek – valaki
bátor volt megkérdezni az öreg urat, hogy’ tetszik neki az egész
história? Az öreg szárazon felelt: «Kérem, én igen érdeklődőm
Wallenstein és a harmincz éves háboru iránt. De mért jő közbe ez a Max
Piccolomini, hogy az ő magánszerelmeivel untasson engem?» Az öreg
rajzoló, aki mindig pontosan és biztosan eltalálta a dolgok velejét, itt
is szabatos volt. Valóban: mi közünk nekünk a Max Piccolomini
magánszerelmeihez, mikor Wallensteinról s a harmincz éves háboruról van
szó? Történelmi dráma csak akkor lehet az, ha a történelem valóban dráma
volt, s szerelem akkor való bele, ha az volt ama bizonyos történeti eset
főmozgatója, sőt ez az eset nem is volt egyéb, mint szerelmi történet.
Ezért gyönyörű, páratlan, igaz, fenséges, csodálatos és örökké friss a
Shakspere Antonius és Cleopatrá-ja, mert ez a szerelem valóban
történelmi jelentőségü szerelem – mint Shakspere után száz évvel Pascal
mondta: ha a Cleopatra orra történetesen pisze, az egész világtörténet
máskép alakult volna.
* * *
Nem a történelmi drámának mult ideje, csak a történelemből
előrángatottnak. Még a magunk történelme sem vájódott be mindenestül
idegeinkbe, pedig a történelmi dráma eseményeinek s embereinek legalább
nagyjában ismerőseknek kell a néző előtt lenniök, különben a szükséges
magyarázatok s fölvilágosítások, a rokonsági összeköttetések feltárása s
az előzetességek vázolása, ezek a szinpadról lehangzó csillagjegyzetek
úgy megterhelik a mesét, hogy a hallgató nem tudja nyomon követni, s
érdeklődése elfásul. Minden nemzet történetében vannak korszakok,
melyeknek emléke kiveszett a közemlékezetből, s ilyenekből Shakspere is
hiába merítene. Aztán meg az, hogy valaki valakit agyonvert, s ezért
aztán őt is agyonverik, magában még nem dráma, s az akasztott ember nem
eo ipso drámai hős.
* * *
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 05
  • Parts
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 01
    Total number of words is 4012
    Total number of unique words is 1891
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    46.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 02
    Total number of words is 3986
    Total number of unique words is 1951
    29.4 of words are in the 2000 most common words
    39.7 of words are in the 5000 most common words
    46.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 03
    Total number of words is 4174
    Total number of unique words is 1853
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    38.8 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 04
    Total number of words is 4189
    Total number of unique words is 1990
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 05
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 2105
    28.1 of words are in the 2000 most common words
    37.8 of words are in the 5000 most common words
    42.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 06
    Total number of words is 4052
    Total number of unique words is 2030
    25.3 of words are in the 2000 most common words
    36.1 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 07
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 2034
    28.4 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 08
    Total number of words is 4037
    Total number of unique words is 2051
    28.3 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    44.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 09
    Total number of words is 4041
    Total number of unique words is 1969
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    35.6 of words are in the 5000 most common words
    40.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 10
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 2034
    27.1 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 11
    Total number of words is 4042
    Total number of unique words is 1921
    28.2 of words are in the 2000 most common words
    39.1 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 12
    Total number of words is 3995
    Total number of unique words is 2036
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 13
    Total number of words is 2418
    Total number of unique words is 1361
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.