Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 08

magam rakok föl, hogy a szél ki ne fújjon. Sohasem fogom átlátni, hogy a
világnak az a része, amit a szél, a nap, a víz, a vakondok és az
esőgiliszta alakított és módosított, mért volna szebb vagy igazabb, vagy
természetesebb annál, amit mi teremtettünk s mi formáltunk a magunk
izlése és kényelme szerint. Ha én természet volnék, nem ismerném el,
hogy csak a víz meg a föld az enyém, a képek, a szobrok, a nagy
gondolatok és a nagy toilettek már nem. A pille szárnya ép oly
mesterségesen és összeválogatva, épen csak hogy hosszabb időn át
kirajzolódott és kialakult valami, mint az a Lalique-broche, ami
zománczczal és drágakővel éri el ugyanezt a hatást. Imádom a tengert az
ő hullámzásával és váltakozásával, de imádom a partját is, ahol öt
világrész vidám és gazdag embere szaladgál előttem, s a kaszinót, ahol
Redfern-ruhákat láthatok. Igen, sok embert, aki egyenkint és együttvéve
mind érdekel; akikhez ismeretlenül hozzá tudom szőni az ő külön kis
regényeiket, aztán tipelni és tudakozódni, hogy eltaláltam-e;
képzeletben párokat hozni össze, mikor ők maguk még nem is gondolnak rá,
s mulatni, büszkének lenni a szimatomra, mikor pletykálni kezdenek
róluk. Igen, barátom, ennyire gyenge nő vagyok – de annyira nem vagyok
már gyenge, hogy ezt titkoljam vagy leplezni akarjam, vagy épen
gyengeségnek találjam. Nem, kedvesem, bátran megvallom, hogy én az
embereket nem szeretem ugyan túlságosan, de az embert nagyon, s
roppantul érdekel minden kedvessége, bolondsága, naiv titkolódzása,
melylyel nem tudja, hogy amit fontoskodva vagy félve hallgat el, jószemű
ember száz lépésről leolvassa az orráról. S én, hizelgek magamnak, ilyen
jószemű asszonyember vagyok, s hálás vagyok az én kedves kétlábú
állat-felebarátaim iránt, hogy mindegyikük egy kölcsönkönyvtárra való
mulatságot szerez nekem puszta megjelenésével…»
* * *
_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Van bennem valami a kis lyányom felmenő
ágbeli honvágyából, mikor sóhajtva könyököl a térdemre: istenem,
anyikám, mért nem ismertelek téged, mikor akkora voltál, mint én! Azon
túl vagyok, hogy ezer esztendő előtt szerettem volna születni; a
renaissance-idők után sem vágyódom, mióta egyszer egy éjszakán át
beleszőttem magamat ebbe a képbe, s nagy meglepődéssel arra a fáczitra
bukkantam, hogy én azok közt a tigrisemberek és párduczasszonyok közt
még olyan konyhaszolgálóságig nem jutottam volna el, akinek van némi
halovány sejtelme arról, micsoda nagy dolgok történnek körülötte. De az
furcsa nekem, hogy nálamnál nem sokkal idősebb emberek úgy járnak-kelnek
mellettem, mintha őstörténeti idők masztodonjai volnának, s
egyéniségükből megcsap olykor a hetvenes évek illata, mint a nagyanyám
leveleiből a levendulaszag. Ezt a szép időt sajnálom, hogy
elmulasztottam, s utolsó szárnycsapásait csak gyerekfővel éreztem…
Pálmay Ilka bocsássa meg nekem, hogy ebben a kellemetlen összefüggésben
emlegetem, de épen az ő láttára sajdul föl bennem ez a nosztalgia – s
nem ok nélkül; ő is ez utolsó szárnycsapások levegőjét szítta magába, s
ennek hatásai élnek benne tovább, mikor már más fuvalmak járják. Az az
ötven éves köz, ameddig egypár okos ember megfigyelései szerint a párisi
hatások Budapesten még tovább rezegnek, néha kisérteties pontossággal
érzik meg. Nemrég volt ötven esztendeje, hogy III. Napoleon császár
lett, s nálunk ujabban meg-megujul a hetvenes évek stilusának emléke,
mely nem egyéb, mint a bas-empire stilusa, a III. Napoleoné s a szép
Eugéniáé, a megnemesedett polgárságé. Meg kéne egyszer írni, hogy’
került ez a stilus a hetvenes évekbeli Bécsbe, épen akkor, mikor maga a
császárság megbukott s a császár elpusztult, nyomorultul, mint a beteg
macska; Offenbach hogy’ élt tovább Straussban, III. Napoleon Beustban
meg Andrássyban; hogy’ itta át ez a stilus a bécsi mágnásvilágot, hogy’
szivárgott át a mi kaszinónkba, s ebből kisugározva hogy’ töltötte be
minálunk a nyolczvanas éveket. Pálmay Ilka ennek a stilusnak a neveltje,
mint ahogy az ő métierje, az operette is együtt született s együtt
pusztult el ezzel a világgal – ezzel a könnyelmű, egy iczipiczit
parvenü, de mégis finom világgal, amely tele volt édes hunczutsággal,
ennivaló szeretetreméltósággal, tudatos elegancziával, amit még most is
megtalálni Párisban, de a bécsi Ringeken, meg a szinpadon is, igézően
megtestesülve két nagy szinészben, akiknek csak meg kéne halniok, hogy
soha többé el ne felejtsük őket: Coquelinben és Sonnenthalban. Igen,
barátom, tartsanak bár világtól elmaradt libának, akinek semmi érzéke
olasz verizmus, belga szeczesszió és norvég szimbolizmus iránt: én
imádom az öreg Sonnenthalt, s ha ő meghal, vele hal meg az egyetlen
férfi, akiért bolondságot tudnék elkövetni. A mai művészet tudhat
tombolni és suttogni, sziszegni vagy hörögni – de csevegni vagy
elmosolyodni senkisem tud úgy, mint ők, Coquelin és Sonnenthal; csevegni
és elmosolyodni, előkelően leülni és kellemesen fölállni, állakat
szeretetreméltóan megcsípni, vállakat biztatóan megveregetni, a
dolgokhoz finom szemöldökemeléssel csak éppen hogy újjhegygyel érni, ami
lehet, hogy fölszinesség, de lehet úri tartózkodás is. Az, az; úri világ
volt, barátom, ez a parvenüvilág; ezek a szabólegényből lett tekintélyek
arisztokraták voltak, belülről talán egy kicsit üresek, mint a legtöbb
arisztokrata, de kívülről perfekten előkelőek, mint ma már mind kevesebb
arisztokrata. Pálmay Ilka az ő világukból való; későszülött gyermekük,
aki az ő Gounod-valczerra járó mozdulataival (a Faust is bas-empire!)
nem találja helyét ebben a Sidney Jonesos világban…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«… Ilyen Náday is. Ugyan épen azt nem találok benne, amiről nevezetes:
párisiasságot; az ő finomsága nem eléggé Versailles, brutalitása pedig
nem eléggé Montmartre. Náday – tessék felháborodni ezen a sottiseon –
Náday tisztára Bécs, csakhogy az a magyar Bécs, mely a Freudenautól az
Imperiálig gummirádleren tengeti ártatlan életét; az elpusztíthatatlan
Knaakok, Blaselek és Thallerek közzül való, aki a szalónvígjátékba viszi
bele azt a kedves _resches_séget, amitől ugyan XIV. Lajos megfordulna a
sírjában, de ami jól esik nekünk a császárnékban, akik maguk szoptatnak,
a császárokban, akik virslit uzsonnáznak sörrel, s a fiakkeresben, aki
fütyörészve köszön a gawlirnak. Egészség, nagyszerű egészség, kitünő
alvás és semmi idegesség; állandó hajlandóság a hecczre, a mókára, s
annak kifigurázására, hogy vannak a világon emberek, akik egészen
komolyan beszélnek hochdeutschul, sőt francziául is. Fordítsd mindezt
magyarra, és megvan Náday, csak még egy vonással, amit a bécsiből
kipusztított a policzáj, a pestiben meg épen a bécsi policzáj
fejtesztett ki: a politikai és koronaherczeg-utczai szatirával; legjobb
szerepe nem a Párisi, hanem a svihák Poprádi, amit sans peur et sans
reproche ad be a földszinten ülő svihák poprádiaknak…»
* * *
A mi szinészeink többet szavalnak, mint beszélnek, mert szavalni:
közhely, beszélni: egyéniség.
* * *
Igazán szinházi nagyváros Európában egyelőre csak kettő van: Páris és
Bécs. Mindkettő ősi fészke a politikai hatalomnak s a gazdagságnak, ami
ennyire együtt, oly régi idő óta s ily állandóan alig volt meg még egy
helyütt. Innen az a fényűző előkelőség, melyben Róma és Milanó sem éri
utol Bécset, nem hogy Berlin vagy München. Mint Párisban, Bécsben is
négy-öt nemzedéken át a világuralom kisugárzása szivárványozta be a
lelkeket, s a világ négy tájáról özönölvén oda az arany-trágya, buja
földjében kisarjadt a legszebb emberi bűn: az izlés. Nekem nagy
elégtételem, hogy akik a bécsi népet antisemitasága s eldurvulása miatt
annyira meg tudják vetni, most egészen ilyen jelenségeket
tapasztalhatunk Párisban is, melynek népére csak nem mondhatják rá, hogy
buta és korlátolt. Igazában ez a nép nem értéktelen, csak, az idők
átmenetében, ellentétbe került benne a demokrata osztályérdek az
izlésének s hagyományainak megfelelő s fényüzésével közvetetlen pénzbeli
érdekeket is jelentő arisztokrata világon való csüggéssel. Az ember
minden ily kétségében – mi telhetik tőle? nagyot üt botjával a szamár
fejére. De olyan szinészet, mint a bécsi, csakis olyan városban
támadhatott, melynek, ha császárjai egy kicsit filiszterek is:
filiszterei egy kicsit császárok, mæcenási hajlandóságokkal. Párison
kivül Bécs az egyetlen város, melyben a szinház közönségül biztosan
számithat kivétel nélkül mindenkire, aki levegőjét szíjja. A bécsi nép
közönségnek születik, s a bécsi kongresszuson kezdve a Hanswurston át a
szeczesszióig lankadatlanul figyelmes nézője minden spektákulumnak, ami
szó szerint nézni valót jelent. Ennek a népnek érdemes császári
munificzencziával egyet-mást megmutatni, s az idegen is szivesen tódul
oda, ahol van mit látni. Bécs tulajdonkép olasz város volt, a Metastasio
városa, csak éppen hogy ura hatalmas volt s népe jómódu, mely
komédiásait maga tudta eltartani s egy helyhez tudta őket kötni, amit
Róma és Milanó még ma sem tud elérni. Bécsben a szinház általánosan
közügy, különösen pedig minden egyes embernek szivbeli ügye. Ezért
szinházi város Bécs, és ezért jók a szinházai.
* * *
Mme Réjaneról meg tudjuk állapítani, hogy’ játszik: kitünően,
tökéletesen, a mesterség a kisujjában van. Duséról nem tudunk
megállapítani semmit – sokkal szerelmesebbek vagyunk bele.
* * *
Minden uj művész, és, ami ezzel egyet jelent, minden uj művészet egy-egy
Krisztus, akinek nem kell szablya, nem kellenek fegyverek és fustélyok –
elég, ha némán támadói elé áll, s vár, mig megismerik.


MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE.
«Én, Meunier Constantin, ép elmével, s közel végemben való
megnyugvással, ime, leírom végrendeletemet.
Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kivánom, hogy mindenek osztozkodjanak
rajta; mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre.
Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból
illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni.
A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom
nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.
Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a
feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. S jó tudni, hogy ez
egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak
lesznek is, végső soron mégsem lesz sülyedés, hanem mindenek egyformán
emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el,
hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze,
hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán
tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e
fáradságában.
Örökül hagyom nektek a biztató, a sarkaló, a vigasztaló titkot, hogy az
Igazságnak, a Tudásnak s a Munkának dulások és vergődések után egyszer
mégis csak eljövendő világa a Gyönyörködésnek is világa lesz, s akkor
majd a Sokak nem féltékeny gyűlölői, hanem lélekzsendítő Maecenásai
lesznek a Kiválasztottaknak.
Jó ezt tudnotok a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő
küszöbén, s édes tudnom nekem, mikor e megpróbáltatások elől s e jövendő
küszöbe előtt kell kihanyatlanom a lét, a munka s a küzdelem édes
megszokásából.»


MADAME RÉCAMIER.
Reggel tíz óra volt.
Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva meghúzta a falon ott
csüngő himzett csengetyü-pántot.
Belső szolgálója tálczán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű
csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt,
átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele
várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető
asszony leste parancsát.
Karcsu tetemét itt megszabadítván minden külső és belső
tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a
némbernek, ki szagos eczetbe mártott gyapjuszövettel dörgölte végig a
szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás
testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván
úrnőjét, a lába s a keze körmét simára, gömbölyűre s korallszinre
csiszolta.
Így adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan
kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér
szalaggal s a szalag fölött gyöngyfüzérrel.
Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s
térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén
szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való
igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje
az egybeszabott, könnyü felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha,
ránczokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alul,
megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen
vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.
A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s
pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket,
szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit,
mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arczán pedig fölkeltette az
álmatag rózsákat.
Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt,
hosszuszárut s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben
néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája
kivágását gyémántcsattal tűzte hegybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen
alsó karjára csipkefélkeztyüt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy
smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való
halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy hogy a
kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst
csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Még egyszer megnézte magát
elől-hátul a nagy álló tükörben; egy pillantást vetett a kandalló
órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és
visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga
csillogását.
Így nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s
szétnézvén az egybegyülteken, szelíd mosolylyal szólott:
– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha
férfi volnék!


_L’ART POUR L’ART._

1.
A tenger szürkéskék volt, üdítő, elandalító, mint a hajnali félálom. A
délelőtti nap arany fénye oly könnyü lábbal járt hullámain s e hullámok
is oly lágyan s fecscsenés nélkül fodrozódtak, mintha vizük megaludt
volna. A vízzel s fénynyel együttrezgő levegő szinte láthatóan perdült
vissza az égbe, szakasztott mint ahogy ugyancsak hajnali félálmában
szokott az ember lekeringőzni a lépcsőn s felröpködni a mennyezetig. Egy
fiatal festővel ültünk a hajó hidján, a scheveningeni partot néztük, s
képekről beszélgettünk. Lelkesen beszélt, családi bensőséggel. Így
beszélhet egy Habsburg ötödik Károlyról, Németalföldről és
Spanyolországról.
De én hirtelen megszakítottam. S azt kérdeztem tőle:
– Nem tudja, járt-e Byron Hágában, s ha igen: az ő idejében Hágában
volt-e már a Rembrandt Saul és Dávid képe?
– Nem tudom, – csodálkozott ő. – De miért kérdi?
– Megmondom, – feleltem. – Amiket most oly szépen kifejtett, ha nem is
ily szépen, de nem egyszer kifejtettem magam is. S nem is mi találtuk
ki, sem maga, sem én. Épp oly közhelye már az értelmes æsthetikának,
mint amilyen volt a régi értelmetlennek az az ostobaság, hogy minden
képnek egy-egy eszmét kell képeznie. Dehogy kell. _L’art pour l’art._ A
festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez,
árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt,
árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old
fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi
mesterségnek. Novellát írjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek
a filozófusok. Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert én, ha festő
vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt
és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a
színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden
beszél benne, öt, hat, hét nyelven, már ahány érzéket meg tud állapítani
a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami
nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín, vagy vonal, s nem mondott semmi
többet, mint hogy ő fény meg árnyék, meg szín meg vonal? S ha nem teszek
egyebet, mint hogy lefestem egymás mellé a violaszínt, indigót, kéket,
zöldet, sárgát, narancsot, vöröset, akkor sem pusztán hét színt jelent
ez, hanem, hülyítsem bár el magamat mesterségesen, akkor is szivárványt
jelent, s akkor is gondolok mellé valamit. Könnyü nektek azt mondanotok:
ne láss ezen a Sargent-arczképen egyebet, mint a sárga színek egy
kristályalakulatát, melynek magja a lilaszín ővszalag az ábrázolt lady
derekán. Csakugyan nem látok rajta, csakugyan nem olvasok ki belőle
egyebet? S ha künn ültök a Café de la Paix előtt, s azt a kedves
sportotokat üzitek, hogy kitipelitek minden arramenőről, ki fia lehet,
honnan való s mi a mestersége: mi egyébből szűrítek le e
következtetéseket, mint színekből, foltokból, fényből, árnyból és
vonalakból, mert hisz egyéb adatotok nincs is az ipsékről, mint szín,
folt, fény, árnyék meg vonal? S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény,
árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak
azért, hogy igazatok legyen a ti _l’art pour l’art_-otokkal? S most
rátérhetek Byronra és Hágára. Ugyebár nevetséges, ha én magyarázom
magának, mennyire festőien festői, mennyire abszolutan s művészien
művészi kép a Rembrandt Saul és Dávid képe? Még a katalogus is
belepirul, mikor megemlékszik róla, különösen keletien tobzódó
színpompájáról, mely e csodálatos mester képei közt páratlanná teszi,
noha fény és árnyék játéka dolgában sem igen hágnak elébe egyéb képei.
Ki meri azt mondani, hogy ez a kép, ez az abszolut kép, ez a színben,
foltban, fényben, árnyékban és vonalban bujkálkodó szivárványrendszer
_nem_ novella? és krónika és etnográfiai és pszihológiai tanulmány – én
legalább sehol a kisírt zsidóságnak, a belső okokból való
boldogtalanságnak, a férfiölő neuraszténiának ilyen csodaképét nem
láttam, mint ez a gyötrődő zsidókirály, aki a nehéz kárpitba törli és
rejti a szeme égését, az orra tekerő nyilalását, mialatt a fiú lágy
újjal hinti feléje az olvadékony hangokat… _Azt mondom, lantos,
megrikass, vagy e nehéz szív megszakad!_ fuldokolja e kép minden foltja,
színe, vonala és árnyéka, – s ezt énekelte Rembrandt után kétszáz évvel
George Noel Gordon Byron, a Héber Énekekben, Saulról és Dávidról:
Lelkem sötét – ajzd fel megint
Hárfád – úgy elkel az nekem;
Mit lágy ujjad fülembe hint:
Hadd olvadok az éneken.
Ha van remény, nem idegen
E szivtől: dagaszszad felé,
Ha lappangat könyűt e szem:
Váltsd ki, ne égjen el belé.
De rázz meg és velőmbe hass,
S fojtsd el a vídám hangokat:
Azt mondom, lantos, megrikass,
Vagy e nehéz sziv megszakad;
Dajkálta ezt a gond sokat
S fájt virrasztó nagy éjeken: –
Most vagy egyszerre megszakad,
Vagy megenyhül az éneken…
Ebben a versben nincs szivárványszinü turbán, nincsenek váltakozó
foltok, árnyék nem játszik benne fénynyel, fejek és vállak nem futnak
össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint a
Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppugy könnybe lábadt
a szemem s kedvem lett volna az orromat valami nehéz bársonykárpitba
fujni, mint mikor először olvastam s zümmögtem magamban hosszu,
álmatlan, hallgatag éjszakákon:
My soul is dark – oh! quickly string
The harp I yet can brook to hear…
– – – – – – – – – – – –
I tell thee, minstrel, I must weep,
Or else this heavy heart will burst.

2.
A sör elmondhatatlan jó volt; az olvasztott dió medveczukor lett volna
hozzá képest. Egész München s ezenfelül Európa és Amerika ott tolongott
a Hofbräubeli hordók körül, s elmondhatatlanul szőke asszonyok, hátul a
kalapjuk karimájáról nyakukba folyó csipkefátyolokkal, öblögették a
söröskancsókat, alkudtak a retkes kofával, s énekelték Tristán és
Isoldét. Egy fiatal muzsikussal ültünk egy mocskos padon, s mialatt
képzeletem fásulttá csókolta magát az orrom előtt egy kéznyujtásnyira
elérhetetlenkedő asszonynépen: a muzsikus halkan, finoman, lelkesen
beszélt, beszélt, beszélt, közbe egyet-egyet dudolva, magyarázatul.
Megszakitottam.
– Programmzene – jó. De engedje meg, a saját érdekében, hogy ne vegyem a
dolgot szószerint. Mert végre is amit maguk zenészek gondolatnak
neveznek, az lehet zenei gondolat, de amint bennem, hallgatóban,
idegfolyamatul jelentkezik, nem gondolat, hanem érzés, annyira
kipéczézhetlen, hogy pusztán logikus és szabatos szavakkal nem tudnék
hallgatómban ugyanilyen érzést fölkelteni. Ha százszor azt állitjátok, s
bizonyára hiszitek is, hogy novellákat és értekezéseket hallottok ki a
muzsikából, én százegyedszer tagadom ezt. Természetesen: bizonyos
események vagy akár gondolatmenetek is kelthetnek föl bizonyos
hangulatokat. Hasonlóképpen: a zenei hangok bizonyos rendje s egymásba
folyása is fölkelthet bizonyos hangulatokat. Nagyon lehetséges olyan
muzsika, amely szakasztott ugyanabba a hangulatban ringat, mint a Romeo
és Julia, vagy a Descartes értekezése a módszerről. De olyan nincs,
hogy, ha a muzsikus előre meg nem mondja, hogy ő ezt meg ezt az eseményt
vagy gondolatmenetet akarja muzsikájával ábrázolni: nyolcz tökéletes
muzsikus, aki együtt hallgatja, mind a nyolcz ugyanazt értse belőle, s
ha szavakkal próbálja megközelitően elmondani, ugyanazon szavakkal
mondja, s általában hogy többet értsen s határozhasson meg belőle, mint
egypár érzésbeli általánosságot, mint aminő a vígság, a szomoruság, a
skurrilisság. Ha pedig megmondja, s egy darab telenyomtatott papirost
nyom a markodba, akkor nem a zene mondja el, amit mondani akart, hanem a
papiros. Kivéve azt a kedves zenei vicczet, mikor a kisbőgőn az emésztés
körébe vágó hangokat utánoznak, nincs muzsika, amelyről pontosan meg
lehetne mondani, ha a muzsikus maga meg nem mondta előre, hogy a tavasz
ébredését, vagy a hajnal ébredését, vagy a lyányka szerelmének ébredését
akarja-e képezni. S ez természetes, mert a zene érzést kelt, az érzések
pedig nem ugyanazon mód s ugyanazon kategóriák szerint, s általában nem
is annyira differencziáltak, mint az értelembeli fogalmak –, s egyfelől
a tavasznak, a hajnalnak s a lyányka szerelmének ébredése körülbelül
ugyanazon érzéseket kelti bennünk, másfelől tizmilliárdfélekép lehet
zenei hangokat ugy kombinálnom, hogy körülbelül ugyanolyan érzést
keltsenek bennem, mint a tavasz, a hajnal s a lyányka szerelmének
ébredése. A zenészeknek kellene végre olyan bátraknak lenniök, hogy azt
mondják: _L’art pour l’art._ A zenész nem novellista. Nincs köze
egyébhez, mint hangokhoz; s nem is mond egyebet, mint hangokat; ezeket
rakja egymás mellé, viszonyitja egymáshoz, oldja fel egymásba, s ez
éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát
irjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok.

3.
Egy fiatal költővel voltam együtt. Megvallom, ez a költő magam voltam,
mikor még fiatal voltam és költő voltam. Pitymallott, a teherkocsik
robajával velerezgett ágyam, s én igy szóltam magamhoz:
– Érzést és gondolatot egymástól elkülömböztetni nem lehet. Az értelmi
hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín nincs hang,
nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat
és történet, ami mellett ne éreznénk. Ime az a vers, mely most bennem
forr, sustorog, kavarog, feszül és bizonytalankodik. Egyelőre nem is
tudom, mi lesz belőle, egyelőre csak fülembe zsong, lehunyt szemem előtt
szivárványlik, s hideglelősen vet ide-oda az ágyon. Egy-egy szó válik ki
e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével
képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat,
amely kiváltotta. Ha meglesz a vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak,
szavak szinének és rendjének legalább is annyi része lesz hatásában,
mint értelembeli tartalmának. S ez nemcsak versnél van igy s nemcsak
lírában, de így van még olyan tökéletes mathematikában is, mint a
Flaubert regényei. Ő is egy szóval mondhatna-e oly sokat, s mondhatná-e
pontosan azt, amit akar, ha minden szó kimérhetetlenül többet nem
mondana, mint amennyit mond, s ha egyáltalában szónak, hangnak, színnek
vagy művészi mesterségnek határai volnának, s ha egyáltalában volnának a
világegyetemben határok, osztályok és külömbségek egyebek, mint amiket
mi kivülről, mesterségesen viszünk beléje, durva kényelmetességből? Ha
akarom: a kő beszél; ha akarom, a szó hallgat. A művészetnek csak egy
törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni.
Van egy kedves gondolatom, mely, úgy látszik, végig fog kisérni az
életen, mert immár húsz esztendeje, hogy hozzám-hozzám csatlakozik:
utczán jártomban, szőnyegen hevertemben, a magános ábrándozás
negyedóráiban, mikor az ember újra gyermek, amit úgy is mondhatnék, hogy
megtalálja önmagát. Teljes kárpítképpé nőtt képzeletemben e sok
elgondolás, ahogy napról-napra tovább szövődik, növekedik, szinesedik,
meg-meggyarapodva egy-egy új szállal, mely mind megmarad emlékezetemben,
egy sem fakul ki belőle. Ez a gondolat: elgondolni, mit csinálnék, ha
enyém volna az Andersen sárczipője, mely viselőjét valamely régi király
idejébe varázsolja vissza – teszem engem a Szent Istvánéba. Ilyenféle
gondolattal úgy tudom Mark Twain is foglalkozott, de ezt a regényét nem
olvastam s nem tudom, milyen eredményekre jut benne. Az én eredményeim,
mondhatom, nagyon gyászosak. Mert úgy szemre nagyon tetszetős gondolat:
micsoda nagy, dicső, tetemes, tudós és félelmetes férfiú volnék én a mi
mai tudásunkkal fölfegyverkezve azokban a tudatlan időkben! De hogy
részletekbe merülök: a perspektiva éppen nem kedvező. Mily gyászos
figura volnék én a kemény harczosok közt, az én vívási tudományommal,
mely a battuto-figuránál nem terjed tovább!… Igen, de én tudok puskaport
csinálni, könyvet nyomtatni, telegrafálni, vasutat, hajót, dynamogépet
szerkeszteni… azaz hogy megálljunk: tudok? tud az ördög! Csak beszélni
tudok mindezekről, tudni a húsz század minden nagyszerűségei közül csak
a leydeni palaczkot tudom megcsinálni, s ennek sem tudnám honnan
megszerezni a sztaniólját s a pecsétviaszkját. Az egyetlen nagy dolog,
mit a szent király fejéhez vághatnék, az volna, hogy ő majomtól
származik – s ez éppen elég volna arra, hogy a szent király kardot
rántson és ketté hasítson.
* * *
Tudni is, mint szeretni, a maga bőrén tanul meg az ember. Megismerkedni
valamely tudomány ma megállapított igazságaival, nem ér többet, mint a
lexikonban megolvasni: mi a szerelem. Nem megy át az ember vérébe, nem
tud vele tovább gondolkozni; csak tud róla, de nem vette tudomásul, s
csak hiszi, hogy elméje ennek nyomán jár tovább. Mint ahogy minden egyes
ember, mire megszületik, gyorsan és nagyjában végigment fajának egész
fejlődésén, minden egyes ember elméjének is mintegy be kell futnia a
tévedések s elkalandozások egész útját, melyeken át az emberiség mai
tudomásaihoz eljutott. Csak annak válik vérévé minden mai igazság, aki
tud minden régi tévedésről és hazugságról.
* * *
A tudományra mindenféle tisztelettel szabad nézni, csak babonással nem.
S mindenféle szemmel, csak lemondóval nem. Örök tökéletlensége, végzetes
fölszinessége közepett nincs is egyéb mentsége s életre való jogosítója,
mint az, hogy mindenkinek való, mindenki számára szükséges, mindenkinek
köze van hozzá, mert valójában semmi egyéb, mint egyre változó, mindig
tökéletesedő, de mindig tökéletlen használati utasítás az ember számára
s a mindenség felől; szakasztott olyan, mint egy spirituszlámpához vagy
szedőgéphez vagy folttisztító szerhez való használati utasítás; utasítás
arra, mily fogásokkal és ügyességekkel használhatjuk fel magunkat, a
többi embert, az eget, a földet, a világegyetemet együtt vagy
külön-külön arra, hogy boldoguljunk és boldogok legyünk. A tudományt
tehát éppen nem tudománytalanság a haszon, a gyakorlatiság szemével
nézni, s akik ezzel szemben oly gyönyörü haraggal szónokolnak a
tudományos _l’art pour l’art_ról, az igazság kedvéért való
igazság-kutatásról, az érdekeletlen, _voraussetzungslos_ igazságról:
azok nagy hevükben éppen azt nem veszik észre, hogy miért kell a
tudománynak igaznak és érdekeletlennek lennie. Azért, és az ember