Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések - 02

ellankadása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is
halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.


KILENCZ ÓRA TÁJT.
Kilencz óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét
mindenestül megülte a zsibbadság.
Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat
csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is,
megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől,
hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a
hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér
keringését magakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásitották a
kereszt fájához.
Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem
érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és
halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett,
retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre
öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már
magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses
életének felczikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső
ihlete, fény, hang, forróság, sajgás és didergés: mind belevesztek egy
általános szivárványos szikrázó zúgásba.
Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a
keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban,
nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék
mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny.
Köröskörül semmi, a mélységben semmi. Semmi és senki. És nyugtalanság
fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek
híját érezné. Uj érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen uj
érzés, amit sosem ismert annak előtte. Uj volt, s uj volt a rémület is,
mely megdermesztette, s uj volt a szédület, mely megingatta. A testnek s
a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a
magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a
világ minden országainak dicsőségével.
Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kivül, belül nem
volt miben megfogódzani. S ez a hiányosság belül még ijedelmesebb volt,
mint kivül. Uj volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen perczig,
mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való
bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének
alján. A gyermeki sor derengésében, az ifju kor rajongásában, a
férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett,
üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt és
megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában,
vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek
magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a
Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a
keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva:
ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S
most egyszerre elveszett.
Hol van? Hová lett?
Keresni kezdte.
Fölkiáltott a homályos magasságba, ahol az égnek kellett lennie.
Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi
felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített
kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni,
ingani és hullámozni.
Ujra kiáltott, tompa erőfeszitéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra,
kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind
hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ
felett úr az Örökkévaló.
Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami.
Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a
vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe
jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az
megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által;
ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a
próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és
csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes,
szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek
által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.
Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha,
kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt
sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy
perczre sem. És most…
A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e
harsogással egy habban hányódott maga is.
Most, mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy
megiratott… Most.
Ha nem szólott vele az Ur szinről-szinre, miképen szokott ember szólani
barátjával; ha ez a próba nem bizonyitja az igazság igaz voltát:
igazság-é akkor ez az igazság?
Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?
Hátha csak böjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak
tükröződése?
Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes
csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival
megfogható csalódás, de mégis csalódás?
A harsogás mind orditóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a
talaj mind ingatagabbá, a hányódás mind iszonyatosabbá.
S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?
S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések
mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Ur
szinről-szinre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi
lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e
kínszenvedés, ha nem megváltatása az emberek fiai nak s nem helye
váltása az ember fiának az Ur jobbkeze felől?
Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a
keresztfán. Egy perczre csak, de e percz alatt, az élet utolsó
nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu czikázott végig kihülő testén, révülő
elméjén.
– _Elóhi_, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett
egyet magán.
– Eliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy
fölvigye az Urnak jobbkeze mellé…
De nem jött senki.
– _Elóhi, elóhi!_ – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – _lama
sabaktani_, miért hagytál el engem!
Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld megindula s a kősziklák
megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.
A navarrai királyné novelláinak elején szerencsés megmenekülésről van
valahol szó, melyben _csak_ a szolgák s egyéb cselédek pusztulnak el a
vizáradatban, gazdáik azonban életben maradnak. Azon időkbeli szolga
vagy cseléd ilyen mesén bizonyára egy perczre sem akadt fönn – ma egy
királyné is meghökkenne rajta. Pedig navarrai Margit már eretnek volt,
tehát gondolkozó ember, – s viszont az ő idejének még össze-vissza nincs
négyszáz esztendeje. Mégse lehet azt mondani, hogy a világ lassan
haladna.
* * *
Egy nagy igazságtevés érzése lappang az emberekben, mikor mosolyogva
nézik azt az érthetetlen ellentmondást, hogy földesurak mentek már
tönkre, de ispánok soha, s a kisfizetésü katonaorvosok közt több a
háziúr, mint a nagyjövedelmü czivilorvosok közt. Alkalmasint jobban
tudnak takarékoskodni. S ne botránkozz meg e hangon, erkölcsös olvasóm,
mert nem bizonyos, hivatalos kiküldetésre nem tegnap mentél-e villamos
vasuton, s vágtad zsebre a fiakkerpénzt? Ez az, amit mellékjövedelemnek
szokás nevezni, s ki tudna megélni a mai világban, ha nem volnának
mellékjövedelmei? Mindenki «csinál magának» egy kis mellékjövedelmet;
akinek valami köze van valamihez, igyekszik azt hasznosítani, s ahány
kézen átmegy valamely dolog, annyi kézen marad el belőle egy-egy kevés.
Lehetne-e megélni a mai fizetésekből és jövedelmekből? Elbirnák-e az
adóterheket, ha csakugyan mindenki a jövedelme tizenhárom százalékát
adná oda adóba? Szolgálhatnád-e az államot, ha csakugyan nem juttatna
többet annál a penészes száraz kenyérnél, amit törvény szerint adhat?
Pénzért és jó szóért mindent megkaphat az ember, s ez még mindig jobb,
mintha nem lehetne megkapni semmit. Az egész társadalom s minden egyese
titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is
tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet.
Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának,
s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne
fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset
nem tágithatnának rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb fölfalja a
gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem
találna. A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás
már kieszelés, czivilizáczió, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi.
Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi
rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel
komplikáltabb és differencziáltabb, de alapjában változatlan mása a
természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a
tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigoru Catóé, melyben csak
tigrisek és áldozatok vannak.
* * *
A legnagyobb bugris eddig Herbert Spencer volt, és, igaz, a legnagyobb
tudós is. De bugrisnak még nagyobb, semmint tudósnak, mert még akkora
tudós sem tudta bebizonyítani, mint Spencer, hogy igaza volna akkora
bugrisnak, mint Spencer.
* * *
A bugris világ teljes kimerültsége az irodalmon kívül a női divatban is
megmutatkozik. Semmi ujság, semmi czélszerűség, semmi alkalmazkodás a
mához; csupa lélektelen majmolása a Louis quatorzenak s a Louis
seizenek. Megérett az agyonveretésre az olyan világ, amelyikben már a
költőknek s a szabóknak sincs uj ötletük.
* * *
A jó Ruskin roppantul fölháborodik azon az embertelenségen, hogy «a
legolcsóbb piaczon vásárolok, s a legdrágábbon adom el». Oktalan harag.
Elvégre a piacz ott olcsó, ahol a jószág nem kell, s ott drága, ahol
kell; aki ehhez simul, az még igen jó és becsületes ember lehet; ez,
magában véve, nem volna embertelenség, s a gazdaságban nem is _ez_ az
embertelenség.
* * *
Ha a gyomrokat is oly könnyű volna megnyugtatni, mint a
lelkiismereteket, nem volna szocziális kérdés.
* * *
Bizonyos fokig tetszetős az a szocziális igazságtevés, mely a jövőben s
az eljövendő uj rendben a testi s a szellemi munka mai merev
elválasztottságát meg akarja szüntetni. Bizonyos fokon túl azonban
antikollektivista és reakcziós ideál, mert ellenkezik a kollektivizmus
alapjával: a munkamegosztással. A kollektivizmus azért szükégszerű
eljövendő gazdasági és társadalmi fok, mert szükségszerüen elkövetkező
termelési fok; a kollektivizmuson belül jobban és tervszerűbben lehet
munkát organizálni. Hogy egy ember többféle munkát végezzen, az
reakcziós, mert a termelést egy roppant fokkal lejebb szállító gondolat.
Nem is szoczialista követelés ez, hanem anarchista. A jó, a nemes, a
ragyogóan intelligens és csókolnivalóan naiv Krapotkin is effélét kiván,
s emlékirataiban büszkén meséli el, hogy ujságjait ő maga szedte és
nyomtatta, s ez nem ártott sem neki, sem az ujságoknak. Helyes. De hát a
betüket ő maga öntötte-e? A nyomtató gépet ő maga csinálta-e? S az ólmot
s a vasat ő maga bányászta-e?
* * *
A szoczialista agitácziónak nagy fogyatékossága, hogy habituális
savanyusággal történik. A szoczialista agitátornak verbungos huszárnak
kéne lennie, aki tánczol, iszik és bokréta van csákójára tüzve. Ez még
csak hazugság sem volna, mert hiszen ezt akarja a szoczializmus:
tánczot, italt és bokrétát minden anyaszülte embernek. Engemet legalább
mindig elsavanyit, mikor a szépség s a boldogság meghóditásának
ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki,
amivel Savonarola parancsolta máglyára a képeket s a selyemköntösöket.
* * *
Az a baj éppen, hogy nálunk minden tisztességes ember szoczialista. Nem
a tisztességes emberek azok, akik a dolgokat nyélbe ütik. Az uj világ
majd akkor kezdődik, mikor a szocziálizmusnak nálunk is lesznek
törtetői, tőzsérei, konczlesői, túlordítói és szemforgatói.
* * *
Furcsa, hogy azokat nevezik álmodozóknak, akik valósággal személyes
ellenségei az álom két elsőszülött ikrének: az Istennek s a Tulajdonnak.
* * *
Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké,
akik a szocziális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván,
azt kivánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi
munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet
betegesen gyönyörü lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánykák
szurják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat
féltik tőle. Nem ugyan kegyetlenségüknek, de félelmüknek egy végtelenül
nagy és előkelő ősét tudom: Heinét, akiben azonban a jó ember erősebb
volt a művésznél, mert bár a kommunizmus eljövetelétől a világ
elkaszárnyásodását várta, _mégis_ kommunistának vallotta magát, vagyis
azt tartotta, hogy inkább dögöljön meg a szépség, de ne legyen a világon
szegény és kitagadott ember. Ó mily igaza volt e dicső embernek az ő
jóságában! S mily érthető volt az ő félelme a Foruier-féle
falanszter-szoczializmus idejében! De a mai Heine mosolyogva gondolna a
hajdaninak félelmére. A mai már nemcsak eszével, de szivével is tudná,
hogy a szegény ember is ember, s ha a szépség emberi dolog – pedig az –
akkor nem kell a szépséget senki ember fiától félteni. Elvégre a
munkások felszabadulása lesz-e az első felszabadulás a világon? Elvégre
az a híres Medici-világ, mely a renaissanse szépségeinek kitartója volt:
nem a polgári rend hatalomra jutása volt-e? S ma már nem mindenütt ez a
felszabadult polgárság uralkodik-e, s nem tágultak-e mindenfelé, a
hajdani vílághoz képest, a szabadság határai, s vajjon ma kevesebb
szépség van-e a világon, mint hajdan volt? Visszacserélnők-e a vasárnapi
munkaszünettől s az esti boltzárástól annyira féltett mostani
nagyvárosainkat a lovagvárak hajdani romantikájával? A polgárság
parlamentjei, igazságügyi palotái, modern arczképei és lakóházai
csunyábbak-e, mint a hajdani várak, a templomok és szentképek voltak?
(Mellesleg mondva: ezeknek maecenátusa is jórészt polgári volt.) A
mostani munkás máris egyfelől megihlette, másfelől a lehető
legteljesebben élvezi a Gerhart Hauptmann darabjait, a Meunier szobrait,
még az Anatole France ironiáját is. A szoczializmus és a kollektivizmus,
ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett
száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes s azt
ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek,
s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét gép-rabszolgákkal végeztető,
_egy_ áthéni piacz lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit
sugallották és élvezték.
* * *
Akik a mai világban még polgári politikán dolgoznak, s a polgári
osztályt akarják megteremteni, olyanok, mint a rabkórház orvosa, aki a
beteg akasztófajelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentől
előbb felköthessék.
* * *
Amerika most azon töri fejét, hogy’ maradhatna meg úgy a szabadság
hazájának, hogy becsuk mindenkit, aki már amerikai polgár, és kilök
mindenkit, aki még nem az.
* * *
Értem, hogy szoczialistáink haraggal nézik a mind erősebb és nyiltabb
ellentállást, melylyel az Egyesült-Államok az Európából való bevándorlás
ellen fegyverbe állanak. De van e dolognak viszája is. Mert abban meg az
amerikai munkásoknak van igazuk, hogy hiába minden szervezkedésük és
jobb sorsra való törésük és eljutásuk, ha az európai hajók szakadatlan
ontják a tudatlan, a nyomorult, az éhbérre is éhes és szervezhetetlen
jövevény munkást, a sztrájktörőt, a bérlenyomót. És bármily dicső dolog,
emberi szemmel nézve, hogy aki otthon kenyeretlen földönfutó, talál a
tengeren túl kenyeret és hazát: haladásnak nem haladás. Az
elégedetlenség s a kétségbeesés _otthon_ szükséges mozgató és erjesztő;
ne legyen szellentyűje kifelé, hanem otthon feszítse a kazánt
megszakadásig Nekünk magunkat kell szerveznünk, nem Amerikát. Minden
egyes kivándorló nem csak egygyel kevesebb munkása a békés nemzeti
termelésnek, hanem egygyel kevesebb katonája is a fejlődésért folyó
polgárháborúnak.
* * *
Hajdan az volt a szabadság, hogy tudjak parancsolni s ne akarjak
engedelmeskedni, – ma az, hogy ne akarjak parancsolni és tudjak
engedelmeskedni.
* * *
A szerencsétlen ember mindig igazságtalan, és, mint a vadember a
mennydörgés mögött, balsorsa mögött emberi hatalmat s emberi
rosszakaratot keres.
* * *
Ha a sokaság angyalokból állana, fölösleges volna megváltani, s az igaz
demokráczia nem arra törekszik, hogy az emberek egyformán nyomorultak
legyenek, hanem hogy minden ember Párizsból hozassa szappanát és
Londonból ingeit. Minden megváltásnak azon kellene kezdődnie, amin a
keresztyén kezdődött, mely az embereket mindenekelőtt megfürösztötte a
Jordán vizében.
* * *
Az úr, a született úr, csodálatos erővel hat a szegény emberre. Tudjuk
ezt mindnyájan, kik fogcsikorgatva küzdünk az arisztokráczia ellen, s
már e fogcsikorgatásunkkal meghajlunk, impliczite, az arisztokráczia
előtt. Tudjuk ezt mind, kik megvetéssel nézünk az elszegényedett úrra,
mert e megvetésünkkel elismerjük, impliczite, hogy az úrnak joga van a
gazdagságra s a hatalomra. Tudjuk ezt mind atheisták, kik az Isten
helyébe gőgösen állítjuk a Természetet, s ezzel elismerjük, impliczite,
hogy az uraság valami formája nélkül képtelenek vagyunk elképzelni a
világegyetemet. A paraszt őszintébb mint mi; tudja, hogy van
arisztokráczia, s ehhez képest viselkedik is.
* * *
Nem tudom, nevetséges lett volna-e Beethoven, ha hajlong és hajbókol
herczegek és királyok előtt. De irtózatosan nevetséges volt, mikor
valahol Karlsbadban tüntetően s hogy Goethét méltóságra tanítsa,
odaczövekelte magát összefont karral és szemére húzott kalappal az út
közepére, hogy a szembejövő legmagasabb uraságoknak kétfelé le kellett
térniök az útról. Amit különben a mi Petőfink is megtett volna, aki egy
ízben csak azért is belenézett a napba, s majd hogy meg nem vakult bele.
Ez a dacz s ez a csak azért is való szembenézés minden hajbókolásnál és
hajlongásnál hódolóbb meghajlás a szembejövők vagy a fönragyogók hatalma
és jelentősége előtt, mert azt mutatja ki, hogy _van_ jelentőségük,
éppen mikor azt akarja kimutatni, hogy _nincs_.
* * *
Azt sem tudom, vajjon Herbert Spencer, aki gyönyörűen kimutatta, hogy
czím meg érdemjel egy sorban áll a vadak üveggyöngyeivel és
madártollaival, nem lett volna-e nevetséges, ha elfogadja a rendjelet,
amivel a német császár megkínálta. De irtózatosan nevetséges volt, mikor
_nem_ fogadta el. Ennek a miértje mélyen belevág valamibe, amiről a
radikális és tudományos alapon épülő politikai taktikának sohasem szabad
megfeledkeznie, hogy tudniillik, ha kimutattam valaminek erkölcstelen
vagy szennyes okokból és kezdetekből való fejlettségét, még nem
következik: sem az, hogy az ma ne lehetne erkölcsös és tiszta, sem főkép
az, hogy ne lehetne mindazonáltal számba venni való hatalom. S kivált
azt kell számba vennem, hogy e mindenesetre megvolt hajdani jelentősége
az idők során mélyen belevájódott idegeinkbe, s megcsökkenésének
tudomása e barázdákat még át nem símíthatta. Fogyatékos hát az a
taktika, mely úgy dolgozik, mintha az embereknek már érzésükben is benne
élne, ami egyelőre csak tudomásukban él benne.
* * *
Ime, éppen a rendjel – hiába tudod, hogy mi, azért mégis megneveli
önérzetedet; tudomásod hiába berzenkedik ellene: érzésed lebirja. Azt
érzed, hogy vele külömb vagy mint nélküle, s ha ez az érzés illuzió is:
az élet sem egyéb, mint illuzió, s van-e pompásabb valami, mint a
kézzelfogható illuzió? Gyerekkoromban egyszer otthon a lim-lom között
egy fekete pápaszemet találtam, domborút, nagyüvegűt, melyet ha
felvettem, kicsi vézna gyerek lévén, olyan voltam vele, mint egy
megvakult makimajom, de egyben, mivel az üveg nagyító volt s mindent
nagyobbnak láttam rajta, nemhogy magamat kisebbnek éreztem volna, hanem
inkább nagynak, testesnek, tekintetesnek. Rettenetesen kinevettek érte;
magam is elszörnyedtem, ha a tükörben ilyen fekete pápaszemesen láttam
magamat, – mégis szemfájást szinleltem s három álló hónapon át viseltem
azért az érzésért, azért az illuziós, de mégis meglévő és kézzelfogható
érzésért, hogy nagyobb vagyok, mint amekkora vagyok. Minden rendjel
ilyen pápaszem, s nevesse ki bár maga is magát, aki kapja, mégis boldog
vele, mert külömbnek érzi magát vele, mint nélküle.
* * *
Magához ahhoz, hogy az embernek politikai befolyása legyen, nem kell sem
aktiv, sem passziv választójog. Akkor sem, ha az ember asszony. Erő nem
vész el nyomtalan, s lehetetlen, hogy a roppant erőmennyiség, mely az
emberi nemnek, szebbről nem is szólván: nagyobbik felében
fölhalmozódott, nyomot ne hagyna annak történetében. S itt ne
gondoljatok mingyárt arra a szembeszökő példára, melyet
maitresse-gazdálkodásnak keresztelt el a goromba történetírás. Ilyen
nyilt befolyás nem is igazi befolyás; e nyílt volta egyben árulója is,
és védekezni lehet ellene, legrosszabb esetben ugyanily úton. Mint ahogy
védekeztek is mindig; a szép asszonyságokat, kik az ő bájaik
teljességével nyiltan ráültek a nemzetekre, gyakorta elkergették s
mindig ártalmatlanná tették. Ő ellenük nem is nehéz eljárni; ugyanazt a
szelindeket, melyet rendszerint fölülről szoktak lefelé uszítani: az
Erkölcsöt a plebs teljes sikerrel szabadíthatja rá e szép bestékre.
Jóval fontosabb kérdés a törvényes befolyásoké. Ki tilthatja el a fiút
attól, hogy édes anyja előtt szivét ki ne tárja? Ki a feleséget, hogy az
ura szíve dobogását ki ne hallgassa? Ki egyáltalában az asszonyt attól,
hogy részt ne vegyen az ura dolgaiban, s mivel végre is e dolgokból
alakul az ura sorsa, bele ne szóljon a _kettejük_ sorsába? Mentül
erkölcsösebb, mentül tisztább, mentül szentebb az ilyen asszony, annál
nagyobbak a jogczímei. E jogczímek még növekednek is, mind fokozottabb
erővel, ama páratlanul szivós és föltétlenül jogos háború során, melyet
újabban tudatosan viselnek az asszonyok az ő jogaikért. Noha koronás
asszonyok minden időben voltak, a férfiak régi rabszolgatartó maximája,
az: asszony neve hallgass, nagy ideig királyi magasságokban is féken
tartotta az asszonyi befolyást. Ki mentül férfibb ember volt, király
vagy kanczellár vagy miniszter, a dolgaiba annál kevésbbé szólhatott
bele az asszony, mert azon időkben a férfinak néma rabszolgája volt az
asszony. Ez ujabban éppen a viszájára fordul. Ki mentül egészebb férfi,
királytól vasúti bakterig, annál inkább érzi az erő noblesse obligeát, s
annál engedelmesebben hajlik meg a jogok előtt, melyek a gyenge nőt
megilletik. E jogok pedig, mondom, növekvőben vannak. Ma már a perzsa
sahnak is bele kell törődnie, hogy udvari vagy követségi ebéden kezet
csókoljon a társaság legföbb személyiségének, a ház asszonyának. Minden
czeremóniában, mely nem szorosan állami aktus, nemcsak részt vesznek, de
az oroszlánrészt kapják nemcsak a királyasszonyok, de általában az
asszonyok, a mágnásoknak, s főtisztségeknek, a minisztereknek feleségei.
Még a franczia köztársaságban is M. Loubetval bevonul az Elyséebe Mme
Loubet is, sorra járja a kórházakat fogadja a vendégeket; fejedelmi
személyiségek, kik az elnököt meglátogatják, Mme Loubetnél is leadják
névjegyüket. S miért? Mert a kitünő hölgy az elnök felesége.
Hasonlóképen áll vagy állott a dolog Mme Waldecknél, Mme Millerandnál s
a többi politikus urak asszonyságainál. Szándékosan a republikát említem
példának, mert a dolog itt a legkirívóbb, itt, ahol a politika a
hagyományos formákat és czeremóniákat összébb szorította. Nos, a kérdés
az, hogy mind e megtiszteltetések minek a révén érik például Mme
Loubet-t? A felelet egyszerű: azért, mert a tiszteletreméltó hölgy az
elnök felesége. Egyszerű? A dolog éppen nem ily egyszerű. Vessétek föl a
kérdést: hát, franczia alkotmány szerint, van az Elnöknek felesége? Ez
nem bolond kérdés; a mi alkotmányunk például igenis ismeri a király
feleségét; a magyar király felesége közjogi személyiség, kit meg is
koronáznak. De Mme Loubet? Ő a Mme Loubet felesége s nem az Elnöké;
föltétlenül, mert a franczia alkotmány az Elnök feleségét nem ismeri.
Egészen bizonyos, hogy ha M. Loubet nem volna elnök, Mme Loubet nem
járná sorra a kórházakat s nem kapna fejedelmi névjegyeket. Mind e
dolgok nem neki szólanak, hanem az Elnök feleségének, kit azonban a
franczia alkotmány épúgy nem ismer, mint ahogy az enrópai alkotmányok
nem ismerik a miniszterek, elnökök s főtisztségek feleségeit, s mind ez
úri hölgyek társadalmi formák útján olyan jogokat élveznek, melyeket a
törvény, mely róluk meg nem emlékezik, meg sem ad nekik, tehát amelyek
őket meg sem illetik. Ez így van – de szeretném én azt a királyt,
elnököt, minisztert s általában azt a férfiembert látni, ki az ő
hitestársának, neve viselőjének s gyermekei anyjának meg ne adná vagy
tőle elvenni hagyná azokat a jogokat, melyeknek híja az asszonyt
társadalmi fölfogás szerint kisebbíti és megalázza? Ez olyasmi, mint a
párbaj; törvény tilthatja, de férfiember meg nem fogadja,
* * *
Azonban, itt a bökkenő: a szertartás nem mindig üres szertartás. S a
nagyúr s az ő felesége négyszemközt nem beszél mindig csak szerelemről,
s ki tilthatja meg egy okos vagy épp azért kedves, mert nem túlságosan
okos asszonynak, hogy megmondja nézetét mindenről, még az ura
politikájáról is? Vagy ha például mikor a megkivánások édes ideje
megérkezik, a szép asszony nem turkesztán dinnyét kiván meg, hanem egy
miniszternek a fejét vagy klerikális egyházi politikát vagy egyéb
effélét? Hol az a férj és leendő apa, ki ilyesmit meg tudna tagadni?
Az asszonyi befolyás nyilvánvaló, és eszembe sem jut azt állítani, hogy
nem jogos és nem helyes. Azt sem mondom, hogy vissza kéne szorítani –
annál kevésbbé, mert ha kéne sem lehetne. De másról van szó: arról, hogy
egy meglévő erő, szabályozatlanság hiján, károkat is okozhat. Állam és
társadalom minden erőt, mihelyest hatásai észrevehetőek, el nem nyom
ugyan, mert nem is lehet elnyomni, de igenis szabályoz, mert szükséges
is, hogy szabályoztassék. Már most a dolog úgy áll, hogy mikor az
asszonyságok tündérujjai belenyulnak a politikába, ez ujjak annyiban is
tündérujjak, hogy durva földi dolgokban nem járatosak. A királyfiak
belesavanyodnak a rettenetes sok polgári és haditudományba, amin
tizennyolcz éves korukig át kell magukat rágniok; a minisztereket
megőszítik a bizottsági vallatások s a parlamenti harczok; tisztek és
hivatalnokok számára ott vannak a meg-megújuló vizsgák és kvalifikácziós
törvények; a királyok személyes hajlandóságainak útját állja az
alkotmány s a parlamentárizmus – ezenközben pedig a politikát olyanok
csinálják, akik bizonyára bájosak, jók, nemesek, szeretetreméltóak és
elmések, de tanulni nem tanultak egyebet, mint francziául, angolul, meg
egy kicsit imádkozni, harczot nem ismernek egyebet, mint tennis- és
polo-partikat, és, neveltetésüknél fogva, erkölcsi, tudományos és
társadalmi világfelfogásuk ma sem emelkedik túl a bájos
Marie-Antoniettén, ki mikor megtudta, hogy a nép azért haragszik, mert
nincs kenyere, naivul kérdezte: hát mért nem eszik kalácsot?!
Gondoljátok el: ha az öreg Vilmos császár egy cseppel gyengébb ember,
odaveti Bismarckot a kellemes Auguszta királyné haragjának – s mi lett
volna akkor a német egységből? Pedig Auguszta királynénak igaza
lehetett; a vasember életének csak egy regénye volt: a házassága, ami
nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem volt afféle asszonyoknak való ember,
mert az asszonyok a férfiakat nem éppen államférfiúi képességeik szerint
itélik meg, – annát kevésbbé, mennél ösztönszerűbb ez az itéletük, s
mennél inkább latolgatás nélkül itélő szimpátia vagy antipátia
formájában jelentkezik, Nem az a baj, hogy asszonyok szólnak bele a
politikába, hanem az, hogy az asszonyok személyében olyan lények, kiknek
világnézete nem terjed túl a társasjátékon, kiket, társadalmi szokás
szerint, olyan mesterséges rövidlátásban és paposságban neveltek, hogy
egy jómodorú gyóntató mindig kedvesebb előttük, mint egy rosszmodorú
államférfi.
* * *