Munka: Elbeszélések - 7

Julcsa: Tán javasasszony tanácsolt a kisasszonynak?
Erna (titokzatosan mosolyogva): Magam eszeltem ki. És apa aztán meg fog
csókolni és a felesége nagyon meg fogja bánni, a mit ellenem vétett.
Hiszen olyan kicsire összehuztam magamat, ugy sem álltam soha az utjába
(keservesen sir), hát miért bánt velem igy?
Julcsa: Már ilyen a mostoha. De megveri az isten!
Erna: Akkor aztán hizelegni is fog nekem, apa meg fog ölelelni és sirva
csókolni fog. Ó, meglásd Julcsa, nekem még nagyon jó dolgom lesz.
Julcsa: Adja Isten, kisasszony, de most menjen teriteni, mert nemsokára
itt lesz a nagysága és jaj a kisasszonynak, ha nincs minden rendben.
Erna: Megyek, Julcsa és meglássa, minden rendben lesz, mihelyst
lekerülök a padlásról.

II.
A kis lány még javában teritett, mikor kint durván megszólalt a csengő.
Ijedtében egy kis tányért el is ejtett. Darabokra tört. Nagy
fejvesztetten iparkodott a cserepeket összeszedni, de már késő volt. A
mostoha, drága zöld szinházi kabátban, suhogó fehér selyemben megállt az
ebédlő ajtajában. Szép piros arcza eltorzult a gyülölettől s mikor a
megdermedt kis lányt a cserepekkel kezében látta, rárontott és
belemarkolt a hajába:
– Megint kárt csináltál? Hol jár az eszed, te haszontalan? Hát még azt
sem tudod rendben megcsinálni, a mihez az utolsó parasztlány is ért? Mi
lesz belőled? Mit csináljak még veled, te haszontalan teremtés?
Minden szót egy nagy rántás kisér a kis lány haján. Az térdre bukik, ugy
türi szó és sirás nélkül a bántalmat. Ezzel dühiti maga ellen a
mostohát. Tán ha sirna, ha könyörögne, nem gyülölné ennyire. De ez a
néma türés egy a kitagadással. Nem ismeri el jussát a házhoz, csak
idegennek, ellenséges hóditónak látja, a ki eltaposhatja, de jogot nem
szerez rajta.
Az apa, kicsi szőke ember, erősen kopaszodva, egy pillanatra fölbukkant
az asszony mögött, de nyomban eltünt. Hadd higyje a szegény lány, hogy ő
nem tudja, mi történik most.
– Hamar a vacsorát – rikolt még rá a mostoha – s ha még egyszer kárt
csinálsz és nem lesz teritve, mire hazaérünk, megfojtalak. Érted?
Erna erre a fenyegetésre csak mosolyog magában. Kimegy a konyhába és
hozza szépen föltálalva a hideg fölvágottakat. Apja már ott van az
ebédlőben, de nem mer a lányra nézni. Ez meg rá emeli szomoru szemét és
halkan mondja:
– Jó estét, apuskám.
Az ember megrezzen, erősen fojtogatja torkát a megindulás, de nem mer
lányára nézni, mert a belső szoba ajtaját indulatosan föltépik s már
rohan be az asszony omló pongyolában, magából kikelve.
– Hát ez meg micsoda? Ki vágta le a rouleau zsinórját? A hálószoba egyik
ablakáról le van vágva a rouleau-zsinór. Minek tetted?
A kis lány arcza fehér lesz, most tán először életében lesüti szemét
mostohája előtt, ugy rebegi:
– Nem tudom.
– Julcsa! – ordit a nagysága. – Julcsa jön és a nagysága tőle is számon
kéri a rouleau-zsinórt.
– Nem tudom, nagysága, én csak nem loptam el.
– Akkor te voltál, te aljas, levágtad, csakhogy engem boszants. Csupa
gyülöletből és ravaszságból. Be fogod mindjárt vallani?
A kis lány hallgat.
– Hova tetted, szólj!
– Nem vágtam le, – mondja a lány most már konokul.
– Hová tetted – rikolt az asszony és ismét nekiesik a kis lánynak.
– De édes! – kiált most az apa. – Ne izgasd magad!
– Még véded? Te? Ellenem?
– Nem, édes, csak az idegeidet féltem. Ne izgasd magad azért a
zsinórért, nem érdemes!
– Nem érdemes? Ilyen vakmerő boszantás! Hiszen ezt csak a boszantásomra
tehette és más nem tette, mint ő. Hát neked csekélység, hogy a házadnál
valaki ilyen szemtelenül boszantsa a feleségedet? No jó, eltüröm ezt is,
hanem holnap reggelre meg legyen az a zsinór, különben fölvetem a
kérdést: vagy én hagyom el a házat, vagy ő!
Erna nagyon különösen mosolygott s nem törődve többet a mostoha
kiáltozásával, kifelé tartott. A konyhában szinte jókedve támadt és
odasugta a sápitozó Julcsának:
– Holnapra meg lesz a zsinór! És még ma éjjel megyek a padlásra.
– Kár volt felingerelni a nagyságát – mondta Julcsa. – Lássa, most a
nagyságának igaza van, minek vágta le az ablakból a zsinórt?
Erna erre nem felelt, csak odaszoritotta homlokát az ablak üvegére és
nézett ki a nagy sötétségbe. Majd hirtelen megfordult és Julcsának
mutatta:
– Lássa, itt van a padlás kulcsa is.

III.
A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt csöngetésére
Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem a kávét. Ellenben, miután
a csöngetés nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve
mondta, hogy a kisasszony nincs itt.
Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek kitisztitva. Ez
már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.
És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami babonaság miatt
s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra? Hahaha! Korán kezdi!
Legénynél volt, most is ott van!
Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.
– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.
Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a lagymatag
emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a feleségének, de
nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a padlásra. Néhány percz
mulva orditása betöltötte az udvart. Az emberek összeszaladtak, föl a
padlásra! A nagyságának is elakadt a szava és ijedten nézegetett: mi ez?
Nehéz léptek közelednek, a házmester, meg az apa és még néhány ember
valakit hoznak. Erna volt, a szegény Erna. Fölakasztotta magát a
padláson. Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az
apja. Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul.
Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól szabadul
föl, kiáltja:
– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?


PALKÓ, AZ ÖNÉRZETES.
Palkó, a heti bérét alázatosan átvevén, rögtön el akart inalni, mert
észrevette, hogy két koronával többet kapott. Ám a pénztáros, a
pápaszemes és rőtszakállu Horacsek ur is észrevette és rákiáltott:
– Jőjjön csak vissza, Palkó, még meg sem olvassa a pénzét?
Társai, a zsákhordó napszámosok, erre röhögtek. Illik röhögni, mikor a
tekintetes ur valami jót mond. Palkó pedig, markában a pénzzel, arcza
tüskerengetegéből ráemelte a pénztárosra zsirba fuló borjuszemét, ugy
motyogta:
– Megbizom a tekintetes urban.
– De én nem te benned, – kiáltott amaz bosszusan – add ide a pénzt.
Palkó vállat vont s bizonytalan mozdulattal odaadta.
– Talán több is egy-két koronával.
Nem volt oly sok, a mit kapott, hogy a pénztáros egy pillanat alatt meg
nem győződött volna a valóságról. S a fizető asztal nem volt olyan
széles, hogy még abban a pillanatban a péztáros ur pofon nem vághatta
volna Palkót. Társai persze megint röhögtek, mert ez is sikerült viccz
volt.
– Nono, – mondotta Palkó vastag nyakáig kipirulva – az embernek önérzete
is van.
– Legyen becsülete – kiáltott mérgesen Horacsek ur s nagyot csapott
öklével az asztalra. – Ha még egy szót szól, visszaadom a munkakönyvét.
Nézze meg az ember.
Palkó azonban nem szólt többet egy szót sem és kikullogott. A többi
napszámos helyeslően bólogatott Horacsek urnak, a ki kifejtette nekik,
hogy ő nem lopja a pénzt s a mivel téved, az az ő kára és hogy az ilyen
csalás olyan, mintha egyenesen a zsebéből lopták volna ki a pénzt.
Palkó nem ment messzire, csak a legközelebbi pálinkamérésig. Az ajtóban
találkozott legjobb barátjával, a félszemü Sóvágó Istvánnal, a ki éppen
akkor kergette el maga mellől a feleségét, mivelhogy ez a pálinkamérés
előtt leste és valami pénzt akart, mielőtt az ura belefog az ivásba. Az
asszony sirva oldalgott körülötte és emlegette a gyerekeket, de mikor
ura rá sem hederitve a pálinkamérésbe lépett, nagyot fohászkodott, egyet
rántott a kendőjén és utána ment. Hadd sirjanak a gyerekek, ugy sem
segithet rajtuk.
Palkó utána nyitott be. Sóvágó éppen rugott egyet az asszonyon, de aztán
megértvén, hogy az is inni akar, békességesebb lett. Rendelt neki egy
kupicza édeset, a mit az asszony, könnyeit törülve mohón leszürcsölt.
– Rumot – szólt Palkó mogorván, s miután megitta:
– Rosztopcsint!
– Jó gusztusod van – mondja Sóvágó.
– Rumot és rosztopcsint együtt – dirigál Palkó, még mindig rá sem nézve
a barátjára. Csak mikor azt is fölhajtotta, rázta a fejét jobbról balra,
balról jobbra és kifakadt:
– Lebicskázom a gazembert!
Néhány pajtása ekkor már szintén benyitott és hallotta a fenyegetését.
– Bajos lesz – véli az egyik s a három zsák közül, melyet kötényül a
derekán hordott, az egyikkel megtörülte a száját.
– Lebicskázom – ismételte Palkó és a korlátra dült. – Engem pofon vágni,
engem, Palkó Andrást, a ki az édes apját is visszaütötte.
– Pofon ütött? – érdeklődik Sóvágó. – Pereld be, kapsz öt forintot.
– Lebicskázom, – ismétli ez keseregve – az embernek önérzete is van.
– Nem bolond a zsidó, hogy behagyná magát csapni, – véli csöndesen a
zsákkötényes – megérdemelted Palkó, aztán mi az egy pofon? Hiszen el is
csaphatott volna.
– Hát adta volna ki a könyvemet, de ne üssön, nem vagyok én kutya! Csak
a kutyát szokás ütni! Az embernek önérzete van.
– Szegény embernek nincs – szólal meg a szélső sarokból egy öblös hang.
Kék zubbony volt az emberen s a napszámosok tisztelettel néztek rá.
Tanult munkás.
– Szegény embernek nincs, – mondja amaz ismét – ha volna, rögtön
visszapofozta volna, s ezek a barmok, a kik körülötte álltak és most
szopják a poharat, szétszedték volna az egész kremplit.
– Barom az öregapja, – békétlenkedik a zsákos ember és Palkó, a ki immár
a tizedik pohárral hörpintett fel, elébe áll.
– Uram, ne tessen igy beszélni, mert az embernek önérzete is van.
– Az embernek igen, neked nem.
Palkónak ez sok volt. Neki akart menni az idegennek, de az egyet lökött
rajta, hogy az ajtóig tántorodott. Mielőtt pedig Palkó felocsudott
volna, a pult mögül kiugrott a pálinkáslegény s rövidesen kitette az
ajtón. A többi mukkanni sem mert.
Palkó körülnézett az utczán. Csóválta a fejét, megindult, visszafordult,
megint odább állott. Nagyon fájt a szive. Már esteledett, emberek,
asszonyok hallgatagon mint az árnyak suhantak a palánkok mellett. Egy
pinczéből harmonika-muzsika recsegett föl, vegyest lányok vihogásával.
Palkó tántorogva ment odább, mig egy suhanczgyerekre nem talált, a ki
egy talicska mellett állva, czigarettát sodort magának.
Ezt megfogta és magyarázta neki:
– Negyvenkét éves vagyok uram, van két fiam is, nagyobbak, mint te és
engem pofonvágott. Van igazság? Hát nekem nincs önérzetem? Ha őt vágnák
pofon, becsuknák a szegény embert, de ő rámászhat a képemre. Egy embert
pofonvágni! De lebicskázom, le én!
– Menjen haza, aludja ki magát – szól a suhancz és odább tolja a
talyigát. – Palkó utána néz, majd megvető mozdulatot tesz a kezével:
– Ennek sincs önérzete, senkinek sincs. Lebicskázom.
Észre sem vette, hogy a gyára elé került. S éppen akkor lép ki a rácsos
kapun Horacsek ur, karján egy dámával, a feleségével. A portás süvegelt
nekik és Palkó, mereven rájuk bámulván, szintén lekapta a sapkát.
Horacsek ur pedig csak ugy, mint a tiszturak szokták, a mutatóujját a
kalapja felé legyintette és odább haladt a feleségével.
– Lebicskázom – morogja Palkó s mintha valaki kérdezte volna,
hozzátette: – Most nem tehettem, mert asszonynyal járt. Ha selyemben jár
is és kalapot visel a frájla, mégis csak asszony és én asszonyt nem
bántok soha. És ha lebicskáztam volna Horacsek urat, az asszonyt is le
kellett volna bicskázni. Az embernek önérzete van!
Tovább botorkált. Egy negyedóra multán egy kis füstös korcsmához ért,
ott bertért. Megitta a félliter borát és elmondta mindenkinek, hogy őt
ma pofonvágták.
Az emberek hallgatták, komolyan, kissé vizsgálódva és gondolták,
nemsokára ők is olyan részegek lesznek, mint ez.
Egy virágárus leány nyitott be. Hitvány, hervadt szegfüket hordott
körül. Palkó megállitotta és kérdezte, van-e apja. Nincs. Hát anyja? Az
van. Palkó két krajczárért virágot vett és hosszan szagolgatta.
– Látod, – mondotta – nekem jó szivem van. Az én szivem megesik az árván
és virágot veszek. Pedig minek nekem a virág? Régen volt, mikor én
virágot vittem a szeretőmnek. Negyvenkét éves vagyok már, két nagy fiam
van, mégis pofonvágott.
A kis lányt nem igen érdekelte a dolog. Éles, kémlelő tekintete rögtön
látta, hogy itt több üzlet nem kinálkozik s távozott. Palkó szükségét
érezte, hogy az esetet körülményesebben elmagyarázza neki s
felczihelődött. De mire kiért a korcsmából, a kis lányt már nem látta.
Odább egy kávéház. Abban czigánymuzsika. Palkó oda is betér és sört
iszik. Elmagyarázza a pinczérnek, a czigánynak, a kaszirosnőnek, hogy őt
ma pofonvágták. Egy urnak látszó ember mellételepedik, de Palkó
részegségében is rászól:
– Mellém ugyan ne ülj, tőlem nem lehet lopni.
Az urnak látszó ember nevet és otthagyja.
– Részeg szamár.
– Ha részeg is, de van önérzete, – mondta Palkó – engem ma valaki
pofonvágott és le fogom bicskázni. És a ki hozzám nyul, azt mind
lebicskázom. Mert a szegény embernek is szent a becsülete és ha ott van
is még a könyvem, én oda nem megyek többé dolgozni. Istenuccse nem.
Éjfél után volt, mikor Palkó a kávéházból elkerült. Két óra felé járt az
idő, mikor végre a Ferenczváros egy rongyos viskójába betért. Belökte az
ajtót, átmászott egy csomó heverő emberen és kitapogatta a maga
fekvőhelyét.
– Csak most jösz? – nyöszörög egy vékony asszonyhang.
– Csak most? – fakadt ki az ember. – Te itt alszol, mert jó dolgod van,
de engem pofonvágtak azalatt, mig te alszol. Mit akarsz tőlem? Talán
bizony örülsz is neki. Czudar vagy. Czudar dolog pofonvágni egy
negyvenkét éves embert. Azért, hogy napszámos vagyok, van önérzetem. És
én nem türök el semmit. Érted? Semmit. Azt az embert le fogom bicskázni
és mindenkit, a ki bánt. Hallottad? Mit Mondtál? Befogd a szádat, azt
mondom. Nekem is van önérzetem.
– Hoztál valami pénzt is?
Palkót szörnyü düh fogta el.
– Mit, – orditott – még kérdőre vonsz? Pofonvágnak s te nem is bánod?
Majd adok én neked, engem bántani!
A hajnal már pirkadt s Palkó a hajnali derengésben irgalmatlanul elverte
a feleségét. Az asszony türte, mint a sündisznó, az asszonynak nem volt
önérzete.


PACSÁKNÉ.
Mikor még fiatalabb legény voltam és szemébe néztem annak, a kivel
beszéltem, Pacsákné mosott rám. Kövér volt, mint egy mosónő s ha sovány
lett volna, akkor sovány lett volna, mint egy mosónő. Hat lépésnyiről
úgy tetszett, mintha fejjel magasabb volna nálamnál, de éppen olyan
magas volt. De óriási darab, egészséges asszony, karokkal, mint a
műbirkózóké és tenyerekkel, szélesek, puffadtak, vörösek és kékek,
durvák és kérgesek, mint az olyan emberé, a ki ha gazdag volna, mindig
ennék, bort és pálinkát innék és selyemszoknyában aludna.
Pakácsné el szokta vinni a fehérnemüt s ilyenkor sopánkodott és mesélt.
Ellenben volt egy körülbelül tizenhétéves lánya, az haza szokta hozni a
ruhát. A milyen óriás az édesanyja, annyira czingár volt a lánya. Minek
hivták, már nem tudom. Az arcza éhesen sovány, a szeme éhesen gyáva
volt. Nem adtam volna érte két garast, de szőke, dus haja megért egy
vagyont – a fodrásznak. Ez a gyereklány rettentően öltözködött, az
édesanyja viseltes ruháiba bujt, azon átalakitatlanul s az utóbbi időben
az én viselt czipőimet hordta, mit az anyja elkért tőlem. De most jut
eszembe: Pepinek hivták. Pepi kopogott az ajtón s előbb a kosarat tolta
be, aztán beljebb huzta az ajtót, mert neki már nem kellett annyi hely s
átszorongott a keskeny résen, hogy szinte benne akadt, mint egér a
fogóban.
Eleinte egy szót sem szólt, de aztán ő is közlékenyebb lett. S igazán
furcsa volt egybevetni a lány beszédét az édesanyjáéval.
Az édesanyja körülbelül igy beszélt:
– Hja, nagyságos ur, megvert engem az Isten ezzel a lánynyal.
Tizenhétéves az istenadta s már is! De mennyire! Azt hiszi, hogy vizbe
mártaná a kezét, mig az édesanyja hajnaltól késő estig maratja magát a
forró vizzel? Lusta, tehetetlen s folyton legényeken jár az esze. Ilyen
fiatalon, nagyságos ur! Ezért még a ruhahordásra sem használhatom, csak
az olyan szolid urakhoz küldhetem, mint a nagyságos ur, meg aztán
familiákhoz, de ott is ne adj Isten, hogy urfi legyen a háznál.
A Pepi! No lám, ezt nem néztem volna ki belőle. Ha egyébért, hát az
anyja szoknyáiért. Ki vetne szemet erre a formátlanságra? S mikor
eljött, figyelmesebben néztem az arczát is. Bizony ezen az arczon szeplő
és éhség volt, de semmi vonzó. Olykor, ha félénken rám vetette – de csak
egy másodperczre – nagy kék borjuszemét, rémlett ugy, mintha ebből a
kislányból szép kislány is lehetett volna.
– Ejnye, Pepi, – mondom neki – mit kell hallanom? Maga szereti a
legényeket s én nekem nem szól? Hát nem vagyok olyan legény, mint akárki
más?
A kislány visszahőkölt, fejét szögletes válla közé huzta, könyökeit
szorosan a mellébe nyomta, ugy bámult rám lángbaborult arczczal, remegő
szájjal.
– Nem igaz! – kiáltotta rikácsolva és elémbe toppant, mintha meg akarna
verni. – Hát itt is, a nagyságos urnál is. Ne tessék hinni, az édesanyám
hazudott, hazudott, hazudott!
Nem hiszek senkinek semmit, de akkor még fiatalabb voltam s ugy lehet,
ennek a kitörésnek az őszinteségében most is hinnék. Meg is bántam
léhaságomat és kérlelve fogtam meg a kislány kezét.
– Nono, csak tréfáltam, magam sem hittem egy pillanatra sem.
– Ugy-e nem? – kapott a szón Pepi és háladatosan nézett rám. Aztán
hitelre találván, csak ugy dült belőle a lázongó panasz.
– Az édesanyám nem tanittat semmire, pedig én mesterséget akartam
tanulni. Azt mondta, hogy nem ér semmit az olyan lány, a ki dolgozik.
Aztán megver és éheztet és azt mondja, hogy az én koromban neki már
három férfival volt viszonya és hogy nekem is rossznak kell lennem, mert
csak abból lehet jól élni. És mindig olyan urakhoz küld a fehérnemüvel,
a kiket fölbiztat, hogy én rossz vagyok s ha hazajövök, rám támad: Mi
lesz belőled? Még mindig olyan ostoba vagy? Azt hiszed, hogy a nyakamon
fogsz vénülni? Nem gondolsz öreg napjaimra, hogy akkor eltarthassál?
– Lehetetlen! – kiáltottam mély fölháborodással. – Hiszen akkor a maga
anyja valóságos boszorkány, a kit el kell égetni!
– Ó, – kesereg a lány s szeméből patakként ömlik a könny – mennyit kell
tőle szenvednem! Az öklével a mellembe vág, hogy eláll a lélekzetem, a
sarkával rám tapos, éjszaka kiver a lakásból, hogy keressek magamnak
szállást és már sokszor akartam a Dunába ugrani, de még ott is félnék
tőle, hogy kihuz és agyongyötör.
Mennél többet panaszkodott, annál mélyebben sajnáltam és annál
csunyábbnak találtam. Egy kis szkepszisem is támadt. Hát van jó dolga
annak az asszonynak? Ha már nincs érzéke a lánya tisztességéhez, mint
gondolja, hogy ez a jelentéktelen csunyaság kellene valakinek, még ha
rászánná is magát? Aztán meg igazán oly nagyon védekeznék-e, ha nem
volna olyan csunya s ki lenne téve a kisértésnek?
– Ne féljen, kis lányom, – szóltam – majd megtanitom az édesanyját,
miként bánjék a lányával.
– Ne, ne! – sikoltott roppant rémülettel és megragadta a kezemet. – Ha
megtudja, hogy panaszkodtam… A mult hónapban megtudta és akkor az asztal
lábához kötött és kötéllel vert, mig csupa vér lett a hátam. A szememet
is majd kiütötte.
– De hisz ez embertelenség! Igy nem élhet! – kiáltottam elkeseredetten.
– Majd segit a jó Isten – motyogta a lány s látszott rajta, hogy maga
sem hiszi.
– Csak forduljon hozzám, – biztattam, – maga derék lány s maradjon
továbbra is a becsület utján. Itt van, fiam, egy pár lakkczipő, ezt
magának adom s ha kendőre, vagy szoknyára kell, csak szóljon, adok
szivesen. Az ilyen jóravaló szegény lány megérdemli, hogy segitsen rajta
minden becsületes ember.
A beszédem nem igen hatott rá, de mikor a szekrényből kihuztam egy pár
lakkczipőt, majd megbolondult örömében. Szegénynek az én czipőm
valóságos csónak volt, mert ormótlan nagy a lábam. De a lakk, az a
fényes, ragyogó, előkelő feketeség, melyben megláthatta az arczát,
valósággal elkápráztatta. Majdnem térdre hullt és mindenképen kezet
akart csókolni. Nagynehezen tuszkoltam ki az ajtón, de még egyszer
befurakodott s roppant zavarban, de reszkető örömmel a hangjában mondta:
– Nagyságos ur, ha megengedné, nagyon szeretném fölvenni.
S leguggolt a földre, bebujt a lakkczipőbe, testhez vonta szoknyáját s
ámuló boldogsággal nézte lábán a ragyogó lakkot. Aztán régi czipőjét
duhajul a kosárba vetve, egy perdüléssel kint termett az ajtón. Még
hallottam az éneklését.
*
– Ó nagyságos ur, – nyájaskodott Pakácsné, mikor egy hét multán eljött –
czipőt tetszett adni a lányomnak? Az Isten fizesse meg. Ámbátor ez a
mihaszna teremtés nem érdemli meg, de mit csináljak? Mégis csak az én
vérem. S azóta még czédább, persze, a czifrálkodás!
– Ha magának volnék, – szóltam – inkább munkába adnám, hogy tanuljon
valamit. Hisz igy nem csoda, ha elzüllik!
– Munkába? – A derék asszonyság kaczagott. – Munkába ezt? Hát hiszi a
nagyságos ur, hogy valaki fölfogad ilyen rongyot? S hogy megmaradna
huszonnégy óráig is becsületes foglalkozás mellett? Hja, ha volna egy
kis becsülete, én az ő korában már eltartottam az édesanyámat, hogy az
Isten adjon neki nyugodalmat, meg két neveletlen testvérkémet, de ez?
Ennek csak legény kell. De már soká nem nézem.
Elfordultam a derék asszonyságtól, mert tartottam tőle, hogy
fölháborodásomban mégis csak elárulom a szegény lányt.
Ez pedig ezentul, ha ruhát hozott, mindig kiöntötte szive keservét.
Ámbátor azóta, hogy lakkczipőben jött haza, az édesanyja kevésbé bántja.
Itt-ott egy pofon, de már nem köti asztallábhoz, s noha nem hagy föl
biztatásával a rossz életre, mégsem olyan iszonyu a viselkedése, mint
eddig volt.
Ez különös, de ha igy van, annál jobb. Sőt lehet, hogy egy uj szoknya
még jobban segit a kislányon. Adtam neki egy kis pénzt, hogy vegyen
magának szoknyát s rögtön kilöktem, mert most már a lábamat akarta
csókolni.
– Ó nagyságos ur, szoknyát tetszett venni a lányomnak? Az Isten fizesse
meg. Nem érdemli ugyan meg, de hát mit csináljak? Mégis csak a vérem.
Nemsokára a kislány, most már bátorságra kapván, maga kért tőlem egy kis
pénzt – kendőre. Adtam neki.
– Ó, nagyságos ur, kalapot tetszett venni a lányomnak?
– Dehogy kalapot, Pakácsné, kendőre adtam neki pénzt, minek neki a
kalap?
– De bizony Isten, kalapot vett az istenverte, hát persze, minek annak a
kalap? Mondtam mindig, hogy alávaló teremtés, kalapot vesz, hogy jobban
bolondithassa a legényeket.
– Nono, – véltem – ez csak lányos hiuság.
S Pepike csakugyan kalapot vett. Egy csöppet sem illett neki, valami
kikopott nagy tollas kalap volt, de kalap és a kislány meg sem hökkent,
mikor gunyosan kisasszonynak szólitottam.
Ekkor hozta utoljára a ruhámat. Pakácsné is elmaradozott, más mosónő
után kellett látnom. Vagy egy félév multán ismét beállitott Pakácsné,
ugy mint régen és nagysopánkodva referált:
– Jaj, nagyságos ur, egy darabig pihentem, tessék elhinni, rámfért a
pihenés. Az én aranyos kislányom szerezte nekem. Vagy nem is tetszik
tudni? Jaj, be megváltozott, az Isten fölvilágositotta az elméjét. De
nem ismerne rá a nagyságos ur, olyan kisasszony lett belőle. Egy
kávéházban van és annyit keres, a mennyit csak akar. Az Isten tartsa meg
az én édes magzatomat, csakhogy öreg napjaimra ez a boldogság is ért,
annyi baj és gond után.


MUNKÁS HALÁLA.
Az ember soká nézte a házszámot, aztán bement a kapualjába és soká nézte
a tágas udvarból nyiló piszkos konyhaajtókat. Csak a pipája heves
szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán czammogva, mint munkás
embereknél szokás, a kik egyforma bért kapnak, akár hamarább, akár
későbben végeznek, benyitott abba az ajtóba, mely fölé ez volt irva:
_házmester_.
– Merre is lakik az a Borsos István? – Negyedik ajtó balra. – Ugy, azaz,
hogy most már csak Borsos Istvánné lakik ott, mert az urát agyonütötte a
kazán. Ráesett, összelapitotta. – Jézus Mária, csak nem? – De bizony és
azért küldtek, hogy hivja el az asszonyt a kórházba, ha épen még látni
akarja. – No de ilyet; ki hitte volna? Még ma reggel – milyen derék
ember volt. De hogyan is történt?
Hát ugy történt – de ekkor eszébe jutott az embernek, hogy a dolga
sietős és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki a spórherdből a
pipájára, mely diskurzus közben elaludt. Veszkődött is vele, káromkodott
is, de csak végzett vele. Aztán ment a nagy udvaron keresztül, balra, a
negyedik ajtóba; a házmesterné vele ment, hogy megtudja, hogyan is
történt. Utközben pedig, a hol ajtó nyilt, odakiáltotta:
– Hallja csak, Borsos urat agyonütötte a kazán!
Balra, a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyuródeszka előtt. A
keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó töpörtyüs
pogácsa, a mit az ura roppantul szeret. A hogy az ember benyit az ajtón,
az asszony kiváncsian néz elébe és jó kedvvel fogadja köszöntését.
– Jó napot, Borsosné.
– Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség, – abajgatott közbe a
házmesterné – és épen most, fertály előtt!
– Mi az, mi az? – kérdi az asszony. Azt a gyári embert látva, meg azt az
értelmetlen abajgatást hallva, a szive tele lett a történtek
sejtelmével, noha nem tudott semmit.
– Hát, – mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhuzva, – mivel
hogy a mühelyvezető ur küldött, hogy siessek a Borsos István lakására és
mondjam meg a feleségének, hogy az urát, szegényt, a kórházba vitték.
– A kazán! – sikitja közbe a házmesterné, kezeit tördelve, – megölte a
kazán!
A szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a testétől, hogy
a ruhájára ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája nyitva maradt, majd
zihálni kezdett a melle, a lélegzete sziszegett, végül iszonyut
sikoltva, rogyott térdre.
– Az uram, az uram, az én jó uram!
Az ember csak szitta a pipáját és nagyon meg volt indulva, de nem
tehetett semmit. A házmesterné a batyuként a földön gubbaszkodó zokogó
teremtést a két karjával átölelte, ugy vigasztalta, csititotta, közben
maga is nagyokat jajgatva.
– Szedje össze magát, édes Borsosné, – szólitgatta – szedje össze magát,
hiszen tán nem olyan nagy a baj. Aztán sietni kell ám a kórházba, menjen
csak édes, majd vigyázok a lakására, mig visszatér.
– A kendőm, a kendőm, – zokogta a megkinzott menyecske s ledörzsölte
kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába s rögtön kihozta a
kendőt. Mig fejére akarta csavarni, nagy kapkodásával belegabalyodott a
keze, nem tudta kiszabaditani. Ebben is segitségre szorult. Aztán rohant
ki az ajtón, ott visszafordult, csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó
könnyektől, igy szólt rá a házmesternére:
– Dagassza meg a tésztát, hogy az is kárba ne vesszen.
Az uton egyre azt sirta:
– Mi lesz most belőlem? Mi lesz belőlem? Meg abból, a kit a szivem alatt
hordozok! És itt van a fertály, ki fognak tenni az utczára, meg a
butoromat is elveszik, az utolsó vánkosomat!
Erre már tudott beszélni az ember.
– Sohse busuljon azon, Borsosné, be van biztositva, az egész gyár be van
biztositva. És a temetés után ugy a markába olvasnak ezer kemény
pengőket, mint egy krajczárt. Ezt én mondom magának.
A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez az ismeretlen fogalom, az ezer pengő,
a maga megfoghatatlan sulyával ránehezedett a fájdalmára.
– Mit mond? – szólt csöndes hangon.
– Ha nem hiszi, majd meglátja.
– És ezer forint?
– Vagy annál is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg kell érte
halni.
Végre elérte a Rókust. A portás megállitotta. Borsos István! A neve után
nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. – Egy nemével a
büszkeségnek szólt közbe az ember:
– De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A kazán ölte
meg.
– Vagy ugy! Halálos ember és sebesült? Hát csak menjenek, első emeleten,
a sebészeti osztályban.
Fölrepült a lépcsőn. De eltévedtek a hosszu folyosón. Egy irgalmas nővér
vetődött utjukba, ez vezette el a kórterem ajtajához s megsugta a