Munka: Elbeszélések - 8

  szolgálatot tevő nővérnek, kit keresnek.
  Ott volt. Hangos zokogással rogyott térdre, a két keze közé fogva a
  beteg arcát. Még kormos volt, de a kormon is keresztül világitott a
  halotti fehérség, a vértelenség. A beteg nehezen emelte föl pilláit és
  hangosan nyöszörgött. A melle járt, mint a fujtató, mozdulni sem tudott.
  A takaró alatt idomtalan tömegnek látszott a teste és oly rövid volt,
  mint egy kis gyereké.
  A mint beszélni akart, az ajkára véres hab torult. A kezével intett és
  az irgalmas nővér tolmácsolta kivánságát:
  – Hajoljon egészen föléje, mondani akar valamit, de nem tud hangosan
  beszélni.
  Az asszony fölugrott és gyöngéden föléje hajolva, csókot nyomott
  homlokára, aztán a szájához tartotta a fülét. Nagy erőlködéssel,
  hörgésektől meg-megszakitva, végre meg tudta mondani:
  – A gyárból három napért jár a bér, a maiból se engedj semmit levonni és
  a Reimann Bernát tartozik két forintommal, azt is követeld be.
  Ezzel rémeset hörgött, a szeme golyója befelé fordult, majd rémületes
  haláliszonyattal tapadt az asszonyra, a ki zokogva mondogatta:
  – Nem fogom elfelejteni, nem fogom elfelejteni.
  S mintha a haldokló lelke nagy tehertől szabadult volna meg, a szeme
  kitisztult, majd fáradtan lehanyatlott, mintha aludnék.
  Délután négy óráig maradt nála az asszony s mikor elhagyta a kórházat,
  özvegyasszony volt. Fásultan, könny nélkül ment hazafelé, a házmesterné
  ott volt az ajtajában és részvevő, szomoru hangon mondta:
  – Már meg is sült a pogácsa.
  Erre ismét megtalálta könnyeit. És sürü sirással emlékezett meg szegény
  uráról és mesélte, hogy holnap lesz a temetés és hogy már most
  gyászruhát kell szereznie, de előbb eszik valamit, mert reggel óta
  étlen-szomjan maradt. Könnyeivel áztatta a friss, még meleg pogácsát és
  a szive majd megszakadt, mikor panaszolta:
  – Neki sütöttem, ugy szerette szegény a töpörtyüs pogácsát és most –
  Istenem, Istenem!
  Mikor a gyászruhát magára öltötte, a fájdalma csak mint szomoru köd
  borult a lelkére. Apróra elmondott mindent, a mit tudott, meg hogy az
  ura be volt biztositva és most sok pénzt fog kapni. A szomszédné
  részvevően, helyeslően bólogatott és vigasztalta:
  – Jó az Isten, majd csak megvigasztalódik és ennyi pénzzel, ha a gyász
  letelt, ismét férjhez mehet.
  Az özvegy szomoruan rázogatta a fejét:
  – Soha, hiszen most nem is lehet s az esztendő mulva is még szoptatni
  fogok. Ha még annyi pénzem lenne is, nem mennék férjhez, mig a
  gyerekemet szoptatom.
  
  
  ÉJJELI KÁVÉHÁZBAN.
  A télen – egy óra mult éjfél után – betévedtem egy éjjeli kávéházba, egy
  csésze teára. Vagy egy adag piszkosságra? Nem merem bevallani. A zenekar
  hölgyei ép akkor nyiszáltak utolsót, az egyik elémbe tolta a tányért, a
  többi eltünt, mint a kámfor, vagy déli harangszóra a kőmives. Nyilván,
  hogy átöltözzenek, az egyik hogy hazamenjen, a másik pedig, hogy ne
  menjen haza. A helyiség nagy és üres volt, épen csak az egyik asztalnál
  ült három részeg rongyos ember, a kiket a pinczér fölszólitott, hogy
  előbb fizessenek, csak azután adhat ujabb sört. A zenekar
  szomszédságában pedig egy halálfejü ifju ült, nagyon előkelően öltözve,
  monoklival a szemében, tövig lenyirva, egy üveg sör mellett és megkövült
  mozdulatlansággal nézett egyre a kaszirnőre, egy roppant termetes, de
  szép arczu szőkeségre, a ki tudomást sem vett az ifju kitartó
  bámulatáról,
  A zenehölgy, a ki tányérozott, egy nádszáltermetü, finom arczu, szőke
  lány volt, alig látszott többnek tizennyolcz évesnél. Mikor
  huszfilléresem tányérjára kopogott, rámnyitotta nagy szemét, kéjesen
  ráeresztette pilláit és fehér, apró fogát halkan sziva mondotta:
  – Ha átöltözködtem, ihatok egy csésze teát?
  – Legyen szerencsém – válaszoltam nem épen elragadtatva, nem épen
  megijedve.
  Pár percz mulva mellettem termett. Mintha kicserélték volna. A vásári
  fehér ruha a nemzetiszinü szalaggal olybá mutatta, mintha csak leánynak
  öltözött volna, most egyszerü, kék utczai ruhában olyan volt, mintha a
  szobalányt várná, a ki hazakisérje az iskolából. Annál furcsább volt
  szinte frivol otthonossága ezen a ronda, büzhödt külvárosi tanyán, a hol
  sohasem látni vendéget, mégis éjjel-nappal nyitva van. Alighanem az
  utczai üzlet, a hölgyzenekar, csak arra való, hogy a kártyabarlangot
  elrejtse a rendőrség szeme elől.
  – Olyan éhes is vagyok – mondotta – hat óra óta nem ettem.
  – Csak rendeljen magának vacsorát is.
  – Fritz, egy vacsorát! – kiáltott megváltozott hangon.
  Fritz magába röhögött s már is asztalunkra tette a vacsorát. Két darab
  hideg borjuhust, meg egy uborkát, a mi láthatóan amugy is kijárt ő
  nagyságának, de a balekkal ezuttal külön megfizetteti, a pinczér javára.
  Hogy Fritz egy üveg sört is adott a vacsora mellé, az csak természetes.
  – Uraságod olyan ismerős előttem – kezdte a beszélgetést, a mely előbb
  szakadozottan, később, a mint látni fogják, már tulságos
  természetességgel folyt tovább.
  Én: Kedvesem, soha se törje rajta a fejét, hogy miképen kezdje a
  beszélgetést. Maga nem látott engem soha, ezt nagyon jól tudja, ellenben
  én minden hájjal megkent budapesti gézenguz vagyok, a ki ma szivesen
  beáll önként is baleknek, tehát ugorja át a fokozatokat, a teát, a
  cognacot és rendelje meg Fritznél mindjárt a pezsgőt.
  Ő (ajkát harapja és erőltetetten fölnevet): No lám, ki sem látszik
  magából. Bizonyára müvész.
  Én: Ó igen, a semmittevésben, meg a lányok bolonditásában. Hanem mondja
  csak, minek hegedül maga? Hiszen olyan szép lány, mint maga, nem szorul
  arra, hogy egyig kornyikáljon és csak egy óra után nézzen hivatása után.
  Ő: Ha igy beszél velem, akkor köszönöm a vacsorát, nem kérek a pezsgőből
  és itt hagyom. Magától pedig nem szép, hogy ilyen hangon beszél, csak
  azért, mert joga van hozzá.
  Én (nem épen meghatva, egy kis gunynyal, melylyel blazirt voltomnak
  tartoztam, de igen udvariasan): Bocsánat, kisasszony, igaza van, ön
  vendégem, tisztelettel fogok önnel bánni.
  Ő: Ne higyje, hogy én arra való vagyok itt. El szoktam menni a többivel.
  Ön megtetszett nekem, olyan másnak látszott… Fritz, mikor szoktam
  hazamenni?
  Fritz (széles mosolylyal): Egy órakor. A kisasszony nem köteles itt
  maradni, csak ha akar.
  Én: Fritz gentleman, de az ő tanusága nélkül épugy hiszek önnek. Nagyon
  kedves, hogy megtetszettem önnek és voltaképen áldozatot hoz nekem,
  mikor…
  Ő: Nem mennénk a szeparéba?
  Én: Sőt igen szivesen.
  Ő: Mert itt esetleg meglátnák önt.
  Én: Nagyon gyöngéd. Tehát, Fritz, a pezsgőt a szeparéba. (Az első pohár
  után.) Éljen a barátságunk!
  Ő (elpirul s pajkosan rám dül): Nem kell elbizakodnod, kis csacsi, nem
  áldozat ez, hanem olyan nagyon szeretem a pezsgőt és oly ritkán jutok
  hozzá.
  Én: Ah, ezt sohsem találtam volna ki. De egyet mondok, galambom, kettő
  lesz belőle. Nekem nagyon tetszel, de nem vagyok szerelmes természetü.
  Nagyon érdekelsz, mert különösebb vagy, mint a többi, de nem vagyok sem
  kiváncsi, sem romantikus. Ennélfogva élvezd nyugodtan a pezsgőt, nekem
  ne hizelegj és ne mondd el a történetedet. Mert ugy-e bár, most ez volna
  soron? (Itt Fritz bedugta a fejét, hogy lássa, mennyire vagyunk.) Sohse
  kémlelődjék, Fritz, hanem csak hütse be a második üveget, azon tul még
  egy üveg lesz és ezzel punktum. (Fritz lefegyverzetten vigyorog,
  észrevette, hogy a balek önkéntes és öntudatos, tehát mesterkedésre
  nincs szükség. A lány azonban ezuttal csak rám nézett s ebből láttam,
  hogy igazán megbántottam s nagyon fáj a lenézésem.) Megint bocsánatot
  kérek, de lássa, én nem szeretem, ha valaki azt hiszi, hogy tartozik
  nekem hazudni, hogy őszintének lássék. A mi barátságunk három üveg
  pezsgő erejéig tart, aztán sohsem látjuk többé egymást. Az igazi
  történetét ugy sem mondaná el, arra a regényre pedig, a mit ilyen
  esetekre készen tartogat, igazán nem akarom magát kényszeriteni.
  (Koczintunk.)
  Ő: És ha magának még sem hazudnék?
  Én: Édes istenem, az igazság is hazugság, a mikor nem hisszük el. Aztán
  olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, a miket maguk
  kitalálnak, vagy a mik magukkal megesnek… egy vőlegény, a kit szeretnek,
  egy fiatalember, a ki elcsábitja, a szülők, a kik eltaszitják – esetleg
  a gyermek – vagy válás a férjtől – igazán, még a valódi történetek sem
  érdekesek.
  Ő: És ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem azért
  vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet?
  Én: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke!
  Ő (bizonytalanul): Nem hinné el?
  Én: Legkevésbbé.
  Ő (kitörő keserüséggel): És mindenki elhitte, az is, a ki tudhatná, hogy
  nem igaz!
  Én: Tehát egy férfi!
  Ő: Nem, az apám, az anyám, mind, a kik ismernek és rám fogták, hogy a
  vérem, a könnyelmüségem, a munkaiszony… Ó, milyen komiszak azok, a
  kikhez az ember tartozik!
  Én (megdöbbenve): Nyugodjék meg!
  Ő (mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar.
  Én: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék egy
  pohár pezsgőt, aztán elfelejti, a mi bántja.
  Ő (iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt. Maga,
  látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket s nem is lehet önnel semmi
  czélom. A szépségemmel meg nem hóditom, beszédemmel le nem kötöm. Leült
  velem, mint a hogy megállna a majomketrecz előtt. Milyen semmik is
  vagyunk mi a férfiak szemében, mi, a kikért a hitványabbja tönkre teszi
  magát!
  Én: Honnan szedi ezt a beszédet?
  Ő: S a kiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy ha nem itt ülnék,
  ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes volnék és a becsület
  utján akarnék járni, magának nem volna nyugta, a mig el nem széditett,
  ki nem fosztott és tönkre nem tett volna. Nem igaz? Maguknak szolid
  embereknek tiszta viz kell, hogy bemocskolják.
  Én: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz volna!
  Ő (iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam, miképen
  jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen viselkedett
  irányomban és attól fölfrissültem. Most nem bánt már semmi, mert tudom,
  hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs igaza. Nem vagyok a
  legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli ezt az életet, melybe
  belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan kerültem ide, nem bánom, ha nem
  is hiszi el. Zeneakadémiába jártam s megtanultam hegedülni. Akkor még
  csak tizenötéves voltam. Tizenhat éves koromban a szinésziskolába
  kerültem, rajongtam a müvészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem
  az irodában s kényszeriteni akart, hogy a szeretője legyek. Különben
  nincs haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A szinészettel tehát
  leszámoltam, a müvészettel is. Gondoltam magamban: a ki tisztességes
  akar maradni, az maradjon a polgári uton. Egy évig jártam a kereskedelmi
  kurzusra és megtanultam a gépirást. Nagynehezen állást kaptam egy
  rőföskereskedésben. A főnök családapa, eladólánya is van, a fizetésem
  pedig huszonöt forint volt havonta. Ezért reggel nyolcztól este nyolczig
  ültem a boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba
  állandóan beállt a görcs. De ez nem elég, az undok ember annak fejében,
  hogy megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert ha nem, elcsap. Kap ő
  olyan lányt is, a ki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébb álltam. S
  azóta akárhova fordultam s kináltam a munkámat, mindenütt ehhez a
  föltételhez füzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatal ember
  barátom, a ki szerelmet vallott s igérte, hogy két év mulva feleségévé
  tesz. De addig éljek vele ugy. Mikor azt mondtam neki, hogy én is
  szeretem s szivesen várok reá akármeddig is, de tisztességben,
  becsülettel, akkor elpárolgott, mint a kámfor. Hazugság! – kiáltottam
  akkor – az emberek megkivánják tőlünk a tisztességet, de nem engedik
  meg, hogy tisztességesek legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen
  megférhetetlen vagyok, sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól
  az embereket. Jól van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem ugy,
  hogy a becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyiltan és
  tisztán és fizessenek meg azért, munka nélkül. Hát igy volt, s hogy
  elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy.
  Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk.
  Én: És jól esik igy élni?
  Ő: Néha igen, néha nem, csak ugy, mint akármiféle élet mellett. A
  pezsgős vendégek ritkák és ez nagy kár.
  Én: Hány éves most?
  Ő: Huszonöt.
  Én: Pedig alig látszik tizennyolcznak.
  Ő (kaczagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjuságot!
  
  
  AZ ÖREG.
  – Vajjon meg fogom-e tenni? – kérdezte magában az öreg ember, a mint
  belépett a konyhába. Az asszony a kályha mellett állt, háttal az ajtónak
  s épen a krumplit öntötte a gulyásos hushoz.
  – Gulyásszag, – gondolta az öreg és szivta a levegőt – meg fogom tenni.
  Adjon Isten, Eszti – köszönt hangosan.
  – Maga az, apa? Csak menjen be – volt a válasz az asszony száraz,
  szivtelen hangján.
  – Nem fogom megtenni – hüledezett az öreg s befordult a nappaliba.
  – Nagypapa! – sikongott egy kilencz esztendős fiu s elébe szaladt.
  – Meg fogom tenni! – ujjongott magában az öreg és magához kapta a
  gyereket. – Nem fogom megtenni – szontyolodott el, mert a másik fiu, a
  ki már tizenkét esztendős, felpillantott a könyvből s meg sem mozdulva,
  morgott valami jóestét félét.
  – Maga az? – dünnyögött egy ember is az asztal másik sarkáról s
  kedvetlenül hajtotta össze az ujságot. – Mi ujság?
  S mielőtt az öreg felelhetett volna, már ismét szétteregette az ujságot
  s olvasott tovább.
  Az öreg pedig leült a diván sarkába s az ölébe dülő kisebbik unokája
  ezer kérdésére felelgetett. Hogy a nagypapa mit csinál, hogy olyan
  ritkán jön? Pedig nélküle nincs igaz mulatság. András sem akarja
  kikérdezni, a mama sem hallgatja ki. Igaz is! Az éjszaka eszébe jutott,
  milyen furcsa az, hogy nagypapa olyan magas ember és papa nem olyan
  magas.
  – Nini, – kiáltott a kis fiu meglepetve – lyukas a nagyapa czipője.
  Miért jár lyukas czipőben?
  – Ne bántsd a nagypapát! – mordult az ujságja mögül a papa. A kis fiu
  kérkedve nézett nagypapára, nagypapa végigsimitotta orczáját és suttogva
  válaszolt:
  – Nem is vettem észre, csakugyan – lyukas.
  – Tehát nem fogom megtenni – sóhajtotta magában. Épen az volt a nagy
  kérdés, hogy kérjen-e fiától pénzt egy pár czipőre, vagy sem?
  Az asszony bejött a konyhából és még egy tányért rakott az asztalra.
  – Nincs cseléd, – szólt nyügösen – már nyolcz napja magam veszkődöm és
  senki sem törődik vele.
  – Hm, hm – morgott az öreg, de csak elhallgatott. Az ujság mögül szigoru
  pillantás érte, az elnémitotta.
  A menye meg szinte tüntetett előtte a mártiromságával. Külön hozott be
  minden poharat, külön a kenyeret, majd össze-vissza csörgette az
  evőszerszámokat. Rászólt az olvasó nagyobbik fiura, hogy ne tehénkedjék
  ugy az asztalra, meglökte az urát – csakugy véletlenséggel – térités
  közben, de rá sem hederitett, olvasott tovább.
  Az öreg pedig fogta unokája iskolakönyvét – talán forditva is tartotta –
  s oda sem hallgatva a leczkéjét hadaró gyerekre, nézte az előtte
  feltáruló családi képet. Nézte és magába szivta a lakás nyomasztó
  levegőjét, nézte és köhintett, hogy a mellére nehezedő nyomáson
  könnyitsen, nézte és olyan nyomorultul fölöslegesnek érezte magát itt, s
  ha a gyerek nem tartja fogva, ugy véli, nyulna a kalapjához és soha
  viszont nem látásra távozna.
  S eszébe jutott a mult, – Istenem, össze-vissza tizenöt esztendeje.
  Mikor ő kevélyen ült az asztalnál s ez az ujságot olvasó gyerek
  könyörgött neki. Nem, soha! Ebbe a házasságba ő nem egyezik bele, azaz
  elveheti, hanem lásson más foglalkozás után, az ő mühelyében meg nem
  türi. S jöttek ketten, kéz a kézben. S ez az asszony, akkor még
  soványka, szőke lány, remegő könnycsepp a szemében és csókolgatta a
  kezét. Hogy ő nem hagyhatja Imréjét, inkább meghalnak mind a ketten, de
  ne taszitsa el miatta. Szerető, szolgáló, hüséges lánya lesz.
  S megházasodtak az engedelme nélkül! S küzködtek idegeneknél két
  hónapig, tovább az öreg gőgje nem tartotta. Betoppant a szegénység
  hajlékába, föltett kalappal.
  – A mi történt, megtörtént, – szólt hidegen – megbocsátani nem tudok, de
  bosszut állni sem akarok.
  Hogy a nyakába ugrottak, ez az asszony hogy csókolta a kezét. A fiu
  milyen borongó alázattal állt előtte. A mühelyben hogy türte az ideges
  kifakadásokat! Most pedig – az asztalnál ül a fia, keményen
  összeszoritott szájjal, keményitett gallér van a nyakán és a fekete
  bajuszát éjszakára felköti, aztán mindennap borotválkozik. Hja, jobban
  értett a dolgához, – az asztaloslegényből butorgyáros lett, kicsi
  butorgyáros, de megkeresi a háromezer pengőjét évenként, mint egy
  krajczárt!
  S az asszony. A sovány kis lány hová lett? Kék szeméből hova száradt a
  ragaszkodás könnyje? Kigömbölyödött, szépen kigömbölyödött. S ha az
  utczára megy, tiz forintos kalap van a fején s a ruháját fölemeli, hogy
  lássák az áttört harisnyáját. Nagyságos asszonynak szólitja az ügyvéd
  ur, a kinek néha pereket adnak át, s a ki olyan mély érdeklődéssel nézi
  az asszony minden mozdulatát, hogy az öreg már néhányszor pofon vágta
  volna, ha meg lett volna még a régi tekintélye. De nincs. A mühelye
  avitt volt, az Isten tudja, mit miveltek az uj emberek, hogy olyan
  takarosan és olcsón tudtak dolgozni. Azaz ő is tudta. A politura, a
  furnir finom, csak ugy ragyog, – de alatta fenyőfa a paliszander. Aztán
  évről-évre szegényebb lett s a gyerekek évről-évre jobban haragudtak rá,
  kogy miért volt akkor olyan lelketlen hozzájuk és engedte őket
  megházasodni.
  – S engem nem tartott maga elég jónak ehhez az emberhez? – kiáltott rá
  az asszony, mikor ép veszekedésen érte őket.
  – Tudtad! – rivalt rá a fia máskor, mikor az asszony fölkerekedett, hogy
  ő tovább nem él ezzel az emberrel. – Tudtad, mert mondtad nekem, de nem
  beszélned kellett volna, hanem cselekedned! Tudnod kellett volna, hogy a
  szerelmes ember olyan, mint a részeg, azzal nem okoskodik a józan, hanem
  lecsukja!
  Az öreg lehorgasztotta a fejét. Hej, lett volna meg még a mühelye,
  lecsapott volna a fiura, azaz dehogy. A fiu nem mert volna igy beszélni
  hozzá, ha százszor butorgyáros is. De havonként tizenöt forintot kap
  tőle és az asszony is tud róla. Hogyan csaphatna le rájuk? S most lyukas
  a czipője, két hónapja már, hogy minden héten kiujul a folt rajta, s
  most nem lehet többé ujat rakni rá. Kellene uj, de kérni kellene. S a
  kérés nem jön ki a szájából. Tán hiába is jönne. De bizonyos, hogy egy
  nyugodalmas időt kellene kilesnie, mikor a fia meg a menye nem
  veszekszik egymással, s nem haragszik rá.
  No, a mai este bizony nem olyan. Mi történt, ő bizony nem tudja. De kell
  is valaminek történnie? Elég baj ezeknek, hogy egymásra találtak s többé
  nem szabadulnak egymástól.
  Az asszony bejön a tállal. A fiu leszökik nagyapja öléből s éhesen az
  asztalnak ront. A nagyobbik fiu leteszi a könyvet s a tányérját nézi. A
  gazda összehajtja az ujságot s egy karaj kenyeret tép szét a két
  kezével, mintha valakinek a husát tépné. Az asszony pedig kioszt a
  gyerekeknek s önmagának, aztán lecsapja magát a székre s foghegyről
  mondja az öregnek:
  – No üljön le maga is.
  Ez az is szó belevág az öreg szivébe. Maga is. Azt jelenti, hogy neki
  itt nincs helye, de ha itt van, nem dobják ki. A torka összeszorult s
  egy pillanatra megszállta a régi apai hatalom érzete.
  – De igazán lyukas! – szól a kis fiu, mikor az öreg hirtelen ugrással
  felpattan, s ezzel vége volt a régi apai gőgnek. Mélységes szomoruság
  lepte el a lelkét s bus bucsuzó pillantást vetett az egyetlenre, a ki
  ebben a családi körben szerette és tisztelte.
  – Már nem lesz soká lyukas – szólt különös hangon. A kis fiu szeme
  megtelt könynyel s a nagyobbik is megütődve nézett rá. Aztán odaült az
  asztalhoz, engedelmesen elfogyasztotta a tányérjába rakott porcziót.
  – Nem fogom megmondani – gondolta közben, de már nem bánta. A vacsora
  nyomta a gyomrát, a levegő fojtogatta a torkát. Fölkelt az asztaltól,
  megcsókolta kis unokáját s busan bicczentett a fia felé.
  – Most már mennék – szólt s megállt az asztal mellett.
  – Jó éjszakát – szólt mogorván a fiu.
  – Jó éjszakát – szólt ingerülten az asszony.
  Pedig várta a marasztalást, az Isten tudja, miért.
  Kint megállt a kapu előtt s nézte a hófelhős eget.
  – Itthon vagyok – gondolta megkönnyebbülve s nézte a lyukas czipőjét.
  Aztán sirásra csuklott. Valakinek el kellene panaszolnia a nagy
  gyávaságát, de nincs kinek. Megindult a lakása felé, hónapos ágya volt
  egy hajdani inasánál. Egy konyha, egy szoba és heten laktak benne. A
  mint benyitott, pálinkaszag áradt felé s vidám kurjongató legények,
  rongyos, a szesztől kipirult asszonyok nyujtották felé a kupiczát. S az
  öreg diadalmasan kilopta az egyik kezéből a pálinkás poharat:
  – Ez az, – kiáltotta már is részegen – ezentul inni fogok, csuffá teszem
  a familiát, csuffá teszem a fehér hajamat, az ember, ha fölnevelte
  kölykét, csináljon magából disznót!