Munka: Elbeszélések - 5

megesznek, aztán mi eszszük meg a gyerekeinket. De én tudom, mit
csinálok majd, ha kiesik kezemből a kalapács!
– Hát mit?
– Hát felakasztom magamat – szól csöndesen Csontos s ráborul
kovács-öklére. Helyeslő zugás és a cseh arczu kárpitos megint himbálja a
fejét s a pipája mellől mormogja:
– Bizony, bizony.
*
– Aztán nagyapó is evett hust vacsorára?
– Ettem bizony. Meg az apátok is kapott, pedig még olyan nagy sem volt,
mint ti vagytok. Hát nem mindig, mert nem dolgozott, de ilyenkor a
kenyér mellé egy krajczárt is kapott, azon vehetett magának, a mit
akart.
– Jé, nagyapó, aztán mért nem kapunk mi is krajczárt?
Nagyapó sóhajtott.
– Csak rontsa a gyerekeket! – sivalkodik a konyhából Csontosné. – Bizony
nem bánná, ha a gyerekeknek vacsorapénzt kellene adni. Persze, magának
mindegy, egész nap ül a kuczkóban s szakadjon derékban az ember, hogy
vacsora-krajczárokat is teremtsen.
Nagyapó két válla közé kapja a fejét s eltolja magától a gyereket.
– Csak meséltem, – mondja halkan – a gyerek mesét akart hallani.
S kis zsámolyát a szoba szögletébe hordva, rátelepszik és meg sem
mukkan. A gyerek pedig odébb áll, kiszalad a kapuba, nézni, hogy jön-e
már apa.
A másik pedig a konyhában ül, csöndben, áhitattal és szagolja a pörkölt
illatát. Ötéves kis fiu is az illattól elkábitva álmokat álmodik. Ha
majd nagy lesz és a gyárba megy, akkor odaül az asztalhoz és vacsorára
megkapja az egész pörköltet, ugy mint apa. Hej de messze ut van odáig.
Szinte sirna, hogy annyi évig kell várnia, mig ember lesz belőle.
A szobában sötét volt. Éppen csak az ablak mellett lehetett valamit
látni. Egy rongyokkal kipárnázott széket s abban egy öreg asszonyt.
Akkora feje volt, mint egy alma, szeme lehunyva, a szája nyitva és egyre
lihegett, mint a fáradt állat. Olykor a karja megrándult, olykor a
lábával kapált. Kimeredt szeme a semmibe bámult, nem volt más gondolata,
csak magára figyelt, a kezére, a lábára, meg a tüdejére, melyik van most
rosszabbul.
A szoba sötétjéből pedig egyszerre gyereksirás hallik. Nagyapó odatotyog
és rázogatja. Nagyanyó egyszerre megelevenedik. Szeme üvegesen a sötétbe
bámul, két kezével a térdét csapkodja s egyre rikoltja:
– A gyerek, Mari, a gyerek!
– Csitt! – hangzik a konyhából szinte kommandószerüen és az öreg
asszonyból kiköltözik a lélek. Megint liheg, megint behunyja a szemét és
kapál a lábával.
A gyerek a kapuból berohan.
– Apa jön!
S erre a konyhából a lámpa beköltözik a szobába, nagyapó a kis gyerekkel
a kuczkóba ül, a két nagyobb gyerek az ágy mellé kuporodik s tágra
nyitja orra likait. Az ablak előtt egy nehéz árnyék vonul el, s a mint
nyilik a konyhaajtó, már az asztalon van a párolgó étel s nagyapó
kinosan nyöszörög – csiklandja a pörkölt illata.
Se szó, se köszönés. Nyomasztó csönd a kis szobában, csak a kis óra
tiktakozása hallik. Csontos Géza, a bizalmi férfiu leveti kabátját s oda
könyököl a tányér elé. Előbb nagyot huz a palaczkból, aztán nekiesik az
ételnek. Az asszony nagyapó öléből kiveszi a gyereket s szintén az
asztalhoz ül. Előtte egy pohár kávé, meg egy darabka kenyér, azt adja be
a gyereknek. S akkor lassan, félénken, hangtalanul a két kicsi gyerek az
asztalhoz lép s fölmarkol négy darab kenyeret. Egyet-egyet odaadnak a
nagyapónak, nagyanyónak, aztán különös hangverseny fejlődik. A száraz
kenyér csak ugy csattog az éhes szájakban. A gyerekekében könnyen és
gyorsan, az öregekében kinosan, nyikorogva. Közbe pedig csörömpöl
Csontos kezében a villa, a pohár, a tál, a mint oldalt hajtja, hogy a
pörkölt levét kanalazza. Az asszony meg csöndben dugja a gyerek mosolygó
kis szájába egyik darab kávés kenyér után a másikat.
Az ember gyorsan eszik, étvágygyal és méltósággal. Szeme szigoruan, uri
szabadsággal néz körül. A gyerekek azonban még gyorsabban esznek, s mire
apa vacsorája feléig ér, ők már végeztek a kenyérkéjükkel. S a szájuk
kinyilik s a szemük odatapad apjuk villájának a hegyére. Követik a
tálba, látják, mint czikkázik válogatosan a hus- és krumpli-darabok
között, mig valamelyikre lecsap s ives uton apa szájához vezet. A mint
egy-egy falat ott eltünik, a gyerekek nagyot nyelnek, aztán ujból
kezdődik a villa utja. Közben az ember hatalmas falatot vág a kenyérből,
ilyenkor a gyerekek megrázkodnak.
A kuczkóban pedig nagyapó még birkózik a maga kenyerével. Egy kőkorsó
van mellette, abból minden falat után iszik, hogy a kenyeret csuszósabbá
tegye. Közben a morzsák megakadnak torkában s nagyokat krákog és köhög,
hogy szegény melle csak ugy remeg belé. Az öreg asszony csak a belét
szedi ki a kenyérnek s száját szélesre huzva nyomkodja magába, miközben
szinte őrjöngő pillantásokat vet a gyerek kávés poharára.
Csontos Géza pedig végül kanyaritó mozdulatokkal kimártja kenyérrel a
tál fenekét, aztán leteszi a villát. Négyfelől mély sóhaj szakad ki négy
emberből. Nagyapóéból szinte hörögve, a gyerek tátott szája lecsukódik,
az igézet megszünt, most csak a tálat kémlelik, nincs-e benne maradék.
Nincs. A kis lány kiviszi s a kis fiu irigykedve látja, a mint
mutatóujja bütykét végigsurolja rajta, aztán lenyalja.
Csontos Géza hátradől a székén és kiveszi pipáját.
– És te? – szólal meg most.
– Már ettem – felel az asszony.
Rendben van. Az ember rágyujt a pipára, s ekkor a hangulat megváltozik.
A gyerekek előbujnak s szabad hangosan beszélniök is. Nagyapó nyeli a
füstöt, nagyanyó köhög tőle. Csontos Géza most ölébe veszi a legkisebb
gyereket, a ki belemarkol a bajuszába. Az asszony pedig vigan meséli, mi
történt, mi nem és hogy anyóval ma a kórházban is volt.
– És mit mondtak?
Az asszony nem állhatja nevetés nélkül.
– Mit? Hát azt, hogy jól táplálkozzék és legyen sokat a levegőn… hahaha!
– Hahaha! – kaczag Csontos ur. – Hahaha – kaczagnak a gyerekek, hogy
szinte belekékülnek. – Hehehe – kaczag nagyapó és szeme szinte boldogan
csillog.
– Hihihi! – kaczag az öreg asszony is és ész nélkül veri a térdét.
– Nem volna jobb nyaralni menni? – kaczag Csontos Géza, a bizalmi férfi.
– Mért nem rendelte mindjárt Budakeszit?
Erre igazán nem tudnak magukhoz térni a nevetéstől. Az öreg asszony
egyre rikoltja:
– Igen, Budakeszi, hihihi, Budakeszi!
Nagyapó kitámolyog a kuczkóból s a könye csordul, amint ismétli:
– Budakeszi… és talán csibehust vacsorára…
A fiatal asszony pedig magasra lóbálja legkisebb gyerekét és danolászva
mondja:
– Hallod? Ha öreg leszek, vigyél friss levegőre, te rossz gyerek. Ugy-e?
S az édes anyja felé fordul. Harmincz évvel fiatalabb, de a mint igy
szembenéz vele, kitünik a két nő hasonlatossága. Harmincz év mulva
csakugyan olyan lesz.


EZÜST MENYEGZŐ.
A hangulat ünnepi, de egyszersmind jókedvü. A hosszu asztalon az
ünnepelt pár elnököl. Előttük az óriási nászbokréta. Szemközt velük egy
kövér, közönséges ember ül, a ki duzzadt arczába hunyoritva szemét,
ravasz vigyorgással el-elkiáltja magát:
– Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony, éljen az ifju pár!
És nagyokat nevet az elmésségén és az ifju pár is mosolyog és fejükkel
bicczentve, nagyon sikerültnek és furcsának találják az elmésséget.
A mint hogy elmés volt minden. Az üzleti személyzet – szintén ott ül a
hosszu asztal végén – megfösttette a szeretett ifju párt olajban, a
legujabb fotografiák után. Ott áll a hórihorgas ember előrehulló, aszott
fejjel, arczcsontján puffadt ránczczal, mig az orczák befelé estek a
fogatlan állkapcsok közé. Szürkén, betegen, ránczos homlokkal és mérges
komolyságu nézéssel. Mellette a nagyságos asszony, feltornyosított,
puderes hajjal hogy őszülése ne lássék, erősen befüzve, hogy melle
kidülledt, kicsinyen, tömzsin és elhizva, aránytalanul rövid lábakkal.
Selyemruhában, tele ékszerekkel s félkezét ura karjába rejtve, félkezét
meg a háta mögé dugva, mivelhogy a keze ő nagyságának nagyon nagy.
A gyerekek viszont megfösttették édes szüléjüket – szintén olajban – a
régi menyegzői fotografia után. A férfi magasan, délczegen, duzzadt,
piros arczczal és győzelmes, friss szemmel, kifent, fekete bajuszszal,
egy nagyon csinos, nagyon önérzetes vőlegény. Félkarját a menyasszony
dereka köré fonta birtokba vevő biztossággal, s a fehér ruhás
menyasszony hozzá simul, – egy karcsu, vékony gyerekleány, fátyolos,
nyugtalan, őzszemekkel, vékonyka ajaka félig nyitva, ugy bámult a
fotografus gépbe. A két kép egymás mellett lóg a falon és mindenki
nagyon sikerültnek találja az összeállítást.
– Most is olyan vagy, mint voltál, – mondja a humoros bácsi, csak
valamivel öregebb, soványabb és csunyább vagy, hahaha.
A gyerekek rajongva néznek szüleikre. Büszkék, hogy az ő apjuk és az ő
anyjuk olyan öreg és ünnepelt. A gyerekek között van Linácska vőlegénye
is, egy czvikkeres szőke ügyvéd, a ki egyre menyasszonya kezét paskolja
s az asztal alatt valószinüleg a lábára is hág. Most egy kicsit
izgatott, mert neki kell a legszebb köszöntőt mondania, mint ügyvédnek
és mint vőlegénynek egyaránt hivatása lévén a szónak uralma.
Ki is vágja. Az előtte ülő párt példának választja a maga családi
boldogsága számára. Ernyedetlen szorgalom, nagy gyöngédség és hüség, a
mi nem olyan nehéz, hiszen az ő imádott menyasszonya – lelkes, meleg
kézszoritás a piruló, könyes szemü szép leánynyal – édes leánya annak a
csodaasszonynak, a ki kerek huszonöt esztendőt ezüstözött már meg és
további huszonöt esztendőt meg fog aranyozni.
Ez a gyönyörü ötlet egyszersmind befejezés volt és tapsra ragadta az
egész ünneplő közönséget. A fiatal ügyvéd a siker pirjával az arczán
izgultan ül le s a kis szégyenkező menyasszony ezuttal önfeledten
hozzásimul. A mit a vőlegény nem hagy annyiban, hanem heves csókot nyom
a menyasszony arczára, a ki sikolt és a csók helyét keszkenőjével még
pirosabbra dörzsöli. Ennek ellenében a vőlegény kap egy hálás, meleg
csókot az ünnepelt mamától, egy szerető vállveregetést a papától, s a
mint sorba jár poharával, az összes bácsik megölelik, s az összes nénik
megcsókolják. Elolvadva, de megelégedetten ér vissza a helyére.
Ekkor fölemelkedik az ünnepelt férfiu, jobbkeze elrévedezve nyul a pohár
után, balja két ujja közé fogja az állát, aztán megszólal lassan,
akadozva s gyomorbajos hangján a következő beszédet vágja ki:
– Tisztelt hölgyeim, uraim, szeretett gyermekeim, barátaim, ti is kedves
barátaim, a kiket szerencsém van üzletemben foglalkoztatni! Nem vagyok
szónok és nem találok kellő szavakat a ragaszkodásnak és szeretetnek
előttem szólott kifejezéseinek megköszönésére. De ti ismertek engem, s
körülbelül gondolhatjátok, hogy egy magamfajta embernek mi mondanivalója
lehet a jelenlegi helyzetben. Igenis, mikor a mai napon ezen a helyen
ülök, elégedetten és önérzettel tekintek vissza a lefolyt időre.
Elégedetten, mert ezelőtt huszonöt évvel jól választottam, az a nő, a ki
akkor menyasszonyom volt, a lefolyt idő alatt mindig olyannak
mutatkozott, a milyennek álmaimban képzeltem a jó feleséget és jó
családanyát. Mindig hüséges, szorgalmas és szerető nőm volt, jó
gazdasszony és takarékos és az üzletben ugyszólván a jobbkezem.
(A hölgyek aprókat pislognak, az ünnepelt nő merően maga elé néz és a
következő mondatnál szeméhez szoritja zsebkendőjét. A férfiak komor
meghatottsággal bólogatnak, a fiatalok áhitatos merevséggel bámulnak
maguk elé. A vőlegény pedig gondolja: az érzelem kész szónokká teszi a
papát!)
– Mi lett volna belőlem és családomból, ha nem ilyen a feleségem? Ne is
kérdezzétek, szeretett közönség. Sohasem lett volna belőlem az, a ki
vagyok. Mert, kedves barátaim, a kik most üzleti alkalmazottaim, én nem
röstellem bevallani, sőt büszkén hirdetem, hogy ezelőtt huszonöt évvel
nekem a Dob-utcza és Kereszt-utcza sarkán volt a boltom és segédet nem
tartottam. Apró szabómesterek voltak a kuncsaftjaim és én sajátkezüleg
szolgáltam ki az inasokat. És az a nő, a ki most a legjobb társaságban
is mutatkozhatik, ha otthon elvégezte a házi dolgokat, eljött a boltba
és segitett nekem kiszolgálni. Nem éltünk könnyelmüen a mának, hanem
garast garas után félretéve, dolgoztunk és nélkülöztünk, hogy előbbre
vigyük az életben s ha majd öreg napjainkban nem tudunk dolgozni, ne
legyünk terhére senkinek, s ha édes drága gyermekeink megnőnek, ne
kezdjék ott az életet, a hol mi. Igenis, a nagy czég, melynek egyedüli
tulajdonosa vagyok s mely huszonöt alkalmazottnak ad kenyeret, a
Dob-utczában látott napvilágot, erről mindenki meggyőződhetik a
kereskedelmi törvényszéknél, mert a czégem már akkor is bejegyzett czég
volt.
(Az alsó asztalon, az alkalmazottak között ámuló mozgás. Bernstein ur, a
ki öregebb a princzipálisnál s maga is önálló volt s Gombos urat már
harmincz év óta ismeri, tanuskodóan bólogat fejével: csakugyan, ő látta
a Gombos Ignácz firmát a Dob-utczában.)
– Ma pedig, tisztelt ünneplő közönség, ha visszatekintek a lefolyt
huszonöt évre és annak eredményeire, jogos önérzettel mondhatom: a jó
isten megáldott engem és én ezt szeretett nőmmel együtt megérdemeltem.
És szeretett nőm ma sem olyan, mint a többi asszony, ma is szerény és
takarékos és ma már szeretném, ha kevésbé szorgalmas volna, mert vittük
annyira, hogy az életet élvezni is megengedhetjük magunknak. Te pedig,
drága leányom, a ki nemsokára szintén egy férfit boldogitani hivatva
leszel, végy példát anyádról, az én szeretett nőmről és iparkodjál
minden tekintetben hasonlitani hozzá. Ezzel akartam az ovácziót
megköszönni.
Szem nem maradt szárazon. Az egész társaság olyan meghatott volt, hogy
kocczintani is elfelejtettek. A vörös humorista szó nélkül megszoritotta
a szomszédja kezét, az ünnepelt felesége férje vállára hajtva fejét,
csöndesen sirt, a vőlegény ajkához vonta menyasszonya kezét és édes
nézéssel suttogta:
– Igen, nekünk is ilyen szép lesz az ezüstlakodalmunk.
De végre is a meghatottság átengedte helyét a vidám lakodalmi
hangulatnak.
– Táncz! – kiáltotta egy fiatal cousin s a társaság nagy robajjal
fölkerekedett, az asztalokat oldalt lóditották s három szál czigány
rázenditett a csárdásra. A humorista az ünnepelt nőt vitte tánczra, az
ünnepelt férfi azonban elnéző mosolylyal az öreg urak közé vonult és az
üzleti viszonyokról vitatkozott.
Már hajnalodott, mikor a mulató társaság eloszlott. Ki melegen, ki
alázattal kivánt még egyszer sok szerencsét a mai naphoz. A humorista
még egyszer hunyoritott a szemével:
– Ideje, hogy végre egyedül lehessetek.
A gyerekek is sorba elébük járultak s még egyszer megcsókolták
szülőjüket. A vőlegény ügyvéd is elbucsuzott, némán, csak hosszantartó
kézszoritással fejezve ki érzelmét.
– Most feküdjünk le – mondja Gombos ur ásitva.
– Bizony alig állok a lábamon – mondja Gombosné.
Ahogy a sulyos butorzatu hálószobában magukra maradtak, a ragyogó ebédlő
után a kétes világitásu éjjeli lámpa mellett, a két emberen különös
elfogultság vett erőt. Az asszony lesütötte szemét, az ember
végigsimitotta fakó homlokát, mintha valami nem jutna eszébe. Egyik sem
tudta, mi lelte s végül erőszakkal lerázván a sajátságos érzést,
vetkőzéshez fogtak és lefeküdtek.
– Jó éjszakát – mondja Gombos ur és kezével a feleségéé után nyul.
– Jó éjszakát – suttogja az asszony, s a két kéz összekapcsolódik.
S ekkor Gombos ur simogatni kezdi azt a kövér, gyémántgyürüs kezet s
szivében melegség gyul.
– Édes angyalom, – mondja – az az igazi ünnep, hogy igy egyedül vagyunk,
mint régen és én most is ugy szeretlek és mindig szerettelek. Öreg
bajtársam, szegény, nem volt részed sok örömben s az ifjuságunk elmult,
de azért soha más asszonyon nem járt az eszem és ez is ér valamit,
ugy-e?
Az asszony halkan a párnába sir. Igy fogja át félkarjával az ura nyakát,
ez meg vigasztalja.
– Ne sirj, édes feleségem, nem éltünk hiába, a gyermekeink már
élvezhetik a mi munkánkat és mi nem haltunk még meg. Tudod mit? Megyünk
nászutra, ezüst nászutra. Jó?
Az asszony csak egyre sir. S az emberben nyugtalankodni kezd az érzés,
ez a sirás nem olyan, mint a lakomabeli meghatottságé volt.
– Mi lelt, drágám? – kérdi megrettenve.
Az asszony közelebb vonja az öreg ember fejét és csókkal és könynyel
áztatja.
– Mi lelt, szólj? Ne sirj – dadogja ez nyugtalanul. – Mért sirsz?
S a kövér asszony görcsös zokogásban tör ki s fuldokolva, szakadozottan
mondja:
– Olyan boldog vagyok, Ignácz, ma először… mióta együtt vagyunk… nem az
üzletről beszéltünk.


MUNKA NÉLKÜL.
A mint szombaton este Gáspár piszkos kék zubbonyában haza ment,
semmiképen sem látszott rajta, hogy fölmondtak neki. Egy nagy tál vizben
hagyta teste kormát és átöltözködött kék posztóruhájába, kivette
ládájából aranyóráját, aranylánczát és ment mulatni a korcsmába.
Ott aztán kipakolt, hogy a gazember művezető, meg a mérnök. Rossz vége
lesz annak. Már ő is keresztül akarta bökni a vaslyukasztóval, de még
türtőztette magát, majd megteszi más. Különben is nem bánja; ott kap
munkát, a hol tetszik. Olyan munkás mint ő!
Aztán belemerültek a szoczializmusba, meg a sörbe. Mentül több sört
ittak, annál gonoszabb lett a társadalom. A tizedik kriglinél már csak
az anarchia segithetett rajtuk. Éjfél jóval elmult, mikor a korcsmából
átmentek a kávéházba – sört inni.
Tiz óra is elmult reggel, hogy felébredt. Nagyon nyomorultul érezte
magát és eszébe jutott, hogy fölmondtak neki. Nézte a pénzét, s öt
forint hiányzott belőle, összesen pedig tizennyolcz volt. Öt forint
kosztra, nyolczvan krajczár lesz a mosás, két forint a ráta az
aranyórára, a szabó is fog jönni, aztán meg ma délután, ma este és az
egész héten át, a mi kell: sör, dohány – bizony csak nyomorult az élet.
De délután mégis csak ott volt Csillag Julisnál, kék posztókabátjában
egy óriási szál bazsarózsa is nyilt. Hetykén a foga közé szoritotta
virzsiniáját, ugy mesélte:
– Te Julis, fölmondtak a gyárban.
– Jézusom, – szörnyülködik ez, – már most mi lesz?
– Hát megyünk a Mexikóba, mi más legyen? Két hét a fölmondás, lelkem,
addig ráérünk gondoskodni.
– Rossz az idő – véli a Julis anyja, a ki az asztalnál kötöget – jobb
volna elspórolni azt a kevés pénzt.
– Ugyan, Csillagné, az ember egész héten át odaadja a bőrét másnak s
vasárnap egy kicsit ki se mulassa magát?
– De azért, Gáspár, ma takarékosabbak leszünk, nem eszünk a Mexikóban.
– Azt csak bizd rám – véli az idegesen – spórolj te csak a magadéból.
Gyere!
És akkora mulatságot csaptak a Mexikóban, hogy még a Julis szép,
rózsaszinü perkálruhája is bőven kapott a sörből.
– Veszek neked másikat – vigasztalta a legény az elszontyolodott leányt
– azért, hogy fölmondtak nekem, vagyok olyan legény, a ki voltam.
Hétfőn reggel fekete rosszkedvvel ment a gyárba. A kapuban várta már a
rátás ember.
– Ma nem fizetek – szólt rá – fölmondtak a gyárban.
– Az se baj – véli az – majd jövök a jövő héten.
– Derék zsidó ez – gondolja magában Gáspár – vár ez majd a jövő héten
is.
A kvártélyos asszonynak sem fizetett s azzal okolta meg, hogy fölmondtak
neki. Majd ha uj munkába áll. Ott majd többet is kap.
A rákövetkező szombat és vasárnap ép igy telt el. Csak Csillagné
kérdezte tőle:
– Nem nézett még munka után?
– Ráérek arra, majd ha nem lesz.
És a Julis könyörgött neki az utczán:
– Ne menjünk ma mulatni, spórold el a pénzt.
– Ugyan ne fecsegj már és ne rontsd a kedvemet. Nem fogok éhen halni.
A rátás ember pedig fölhuzta a szemöldökét.
– Már, kedves barátom, nekem is kell a pénzem. A jövő hétnél tovább nem
várhatok.
– Szaladhatsz utána, – gondolta magában, de csak nagy morczosan állt a
munkához és irigyen nézte társait, a kik a jövő héten nem lesznek
faczérok.
Mikor ez a hét is letelt, titkon reménykedett, hogy a munkavezető
odaszól neki:
– No, Gáspár, ha maradni akar, maradhat, mivel sok a munka.
Noha tudta, hogy elv a gyárnál, senkit meg nem tartani, a kinek egyszer
már kiadták az utat.
Az utolsó béréből aztán törlesztett valamit a kvártélyra, meg a kosztra.
Alig maradt elegendő pénze estére, meg másnap délutánra.
De azért vigan állt be Julisékkoz és csörgette zsebében nehány ezüst
forintosát.
– Van itt pénz, Csillagné, valahogy ki ne nézzen a házából és lesz is
mindig, a mig bajusz nő az orrom alatt.
– Jó lesz munka után nézni, – vélte az öregasszony a szokottnál
ridegebben, majd ráförmedt a leányára:
– Aztán vigyázz, hogy meg ne szóljanak!
– Ugyan miért? – kérdi Gáspár.
– Hát mert egy becsületes leánynak egyedül menni a legénynyel, nem épen
növeli a becsületét.
– Ejha, de későn jutott ez magának eszébe!
– Jobb későn, mint soha – mormog még az asszony, de nem mer a legényre
nézni. – Hát csak menjetek isten hirével, én nem szólok bele a
dolgotokba.
Az esetet nagyon zokon vette a legény.
– A mig pénzem volt, – mondta – nem törődött anyád a becsülettel, de
most, hogy munkám nincs, menten kitenné a szürömet. De csak ne féljetek
semmit, lesz nekem mindig pénzem, nem fogok tőletek kölcsönkérni.
És olyan elkeseredett szilajsággal mulatott, hogy éjfél régen elmult,
mire Julist a kapujáig kisérte. Pedig máskor tizenegykor mindig haza
szokta már vinni.
Hétfőn délig aludt.
– Faczér vagyok, – gondolta magában – most legalább kipihenem magam.
Tudja isten, mintha az önérzetét adta volna cserébe a munkakönyvért,
melyet kikapott. A kvártélyos asszonyra nem mert ránézni, pedig máskor
is maradt adósa. Mikor a kiskorcsmába ment, a gyár közelébe, a régi
pajtások közé, hangosan dobogott a szive: hátha nem akarnak enni adni
neki? Pedig a zsebében volt még annyi pénz, a mennyi egy ebédre kell. És
szinte hálát érzett a korcsmáros iránt, mikor az barátságosan rászólt:
– Aztán hozzám ne legyen azért hütelen, ha ujra munkába áll.
Meg is fogadta, hogy akár Ujpestről is ide jár majd kosztolni, legalább
is vasárnaponkint.
A többi munkába ment, ő meg szétnézett az utczán: mihez fogjon? De jó
volna, ha Julisnak nem lenne munkája. De nyolcz óra előtt haza nem kerül
az a paszománt-gyárból. Igy hát egymagában ment a városligetbe.
Fa tövében, süppedékes gazban csapatosan kékellett a földön a munkátlan
munkások sokasága. Végignézett ünneplőjén, szeretettel megbillegette az
aranylánczát, ugy adott hálát istennek, hogy nem olyan, mint amazok.
Rajta meg sem látszik, hogy faczér, még az sem, hogy munkás. A
guvernántok, a kik a gyerekekkel játszadoznak, bizonyosan jogásznak is
nézik, a miért hétfőn, munkanapon, a városligetben sétál, pálczával a
kezében.
Odaállt a Barokaldi bódéja elé és együtt röhögött a többivel a clown
tréfáin. Be-betekintett a czifra ördögmotollákba és az egyik fehér
cselédet meg is forgattatta rajta. Hallgatta a látványos bódék
kikiáltóit s erősen küzdött a kisértéssel, hogy a szavára hajoljon s
lenyomjon tiz krajczárt a belépti dijért. Egészben pedig majd elszédült,
látván, hogy mennyi faczér munkás gyülemlik össze ezen a téren és
mindegyik mintha mulatna. Ugyan miből élnek ezek az emberek?
Másnap reggel már nem türte a henyélést. Korán reggel megvárta Julist a
kapunál és elkisérte a munkába. Bemenni nem mert hozzá, valamiképen
röstelkedett az öreg asszony előtt. Még délelőtt benézett vagy három
helyütt, de nem kapott munkát. Nézzen ide a jövő héten, addigra
előjegyzik. Bizony kellemetlen nap volt.
A többi nap még kellemetlenebb. A hét végén a korcsmáros is morczosan
rászólt:
– Aztán lesz-e fizetség szombat este?
– Lesz, – felelte és érezte, ha munkában volna, kemény gorombaságot
hajigált volna a korcsmáros fejének.
És szombaton délután nehéz szivvel adta zálogba az aranylánczát,
órástul. Volt pénz bőven, ettől ismét fölvidult.
– Van-e már munkája? – volt első kérdése a Julis anyjának.
– Lesz, lesz – felelte.
– Aztán az órája, meg a láncz hová lett? – volt a második kérdése.
– Elromlott, – felelte és zavartan nevetett hozzá.
– Hm, hm, – vélte az öreg asszony, – rossz vége lesz ennek.
– A magam baja, – felelt most Gáspár daczosan, – nem ád nekem senki a
magáéból.
– Csak ugy véltem, – szólt kurtán Csillagné és a kezében hevesebben
jártak a kötőtűk.
– Gáspár, – szólt szeliden Julis – ne menjünk ma mulatni, hiszen nem
kell épen tánczolni! Menjünk csónakázni.
– Hagyd el Julis, ha magamban vagyok, spórolok, de ha veled vagyok, nem
akarok csufot vallani.
– Akkor legalább, – szólt a leány félénken, – nekem is van egy kevés
pénzem.
– Add az anyádnak, – rivalt rá a legény, – hát minek nézel engem? nem
vagyok én koldus!
Többet a leány nem szólt. Nagyot mulattak, még vörös bort is ittak ez
alkalommal.
Egy hétig tartott a pénz, aztán vége volt.
– Te Julis, – szólt Gáspár a leányhoz, a mint reggel megvárta a kapunál
– nincs egy pár hatosod? Vasárnap visszaadom.
Nem volt neki, de majd délre kér előleget a gyárban.
– Vasárnapra megadom, ha a föld alól keritem is elő.
Meg is adta neki, de csak kék zubbony volt rajta, a mit munkában szokott
viselni. Az ünneplőjét eladta.
– Ma nem fogunk mulatni – szólt csöndesen Julishoz, a mint belépett
hozzájuk ebéd után. – Hiszen nem muszáj épen tánczolni!
– Mi az? Mi az? – fortyan föl az asszony. – Hát magát mi lelte? Most már
vasárnap is dolgozik?
– Dehogy, dehogy, – hebeg a legény.
– De mama, – kérleli a leány.
– Igy akar a lányommal menni. Nem a, lelkem, soká elnéztem a maguk
dolgát, de mindennek van határa. Hirbe keveri a lányomat, ezt nem türöm.
Majd ha ismét mulatni akar vele, akkor váltsa ki előbb az aranyóráját és
vegyen karikát is a Julis gyürüsujjára. No nézze meg az ember!


A PÁLINKA.
Este nyolcz órakor. Felcsákné a kályha mellett áll és jókedvvel főzi a
birkapörköltet. Mellette a nyolcz éves gyerek tágra fujt orrlyukkal
szagolgatja a ritka meleg vacsorát. Negyed kilenczkor a gyerek nagyot
sikit örömében: anyja ráparancsolt, hogy teritsen, mindjárt itt lesz
apa. Viszi a piros abroszt, a három vastag tányért, gondosan letörli a
fekete kést, villát, aztán az udvarra szalad és teli vizes-korsót állit
az asztal közepére. Majd átszalad a füszereshez kenyérért, mert
elfogyott a kenyér. Pontban fél kilenczkor minden rendben van: az asztal
meg van teritve, az étel meg van főzve.
– Mindjárt itt lesz apa – biztatja kipirultan az anya gyermekét.
– Jó lesz, mert olyan éhes vagyok már – sóhajt a gyerek, de ezuttal az
éhség nem fáj neki. Hiszen meleg vacsora van.
Kilencz órakor az asszony kiáll a kapuba és a gyerek boldog
türelmetlenséggel toporzékol mellette. Néznek fölfelé az utczán, a
honnan apának jönnie kell. Nyolczig tart a munka, most már itt lehetne.
Csak késik.
Fél tizkor az asszony és a gyermek a kályha mellett gubbaszkodik és
hallgatják az elfőtt étel rotyogását. A szobában lesrófolták a lámpát,
hogy ne fogyjon a petróleum s lehessen hirtelen világosságot teremteni,
mihelyt Felcsák belép. Háromnegyed tizkor a gyerek keservesen sir és
rágja a száraz kenyeret. Az asszony ölébe vonta a gyereket s az ajtó
felé forditott arczczal, simogatja a haját. Tiz órakor elhamvadt a
kályhában az utolsó parázs és anya és gyermek egymásba ölelkeznek, a
sötétben ülnek és reszketnek. Eddig várták apát, most remegnek tőle,
hogy jön.
– Anyuska, – sugja a gyerek – én az ágy alá bujok.
Anyuska kimondhatatlan sajnálkozással néz a kis gyerekre. A kis gyerek
arczán komolyság, aggodalom és rémület, de hangjában megadás, türés és
engedelmesség. Mintha arról lenne szó, hogy vihar lesz, a miről senki
sem tehet.
– Jó lesz? – sugja a gyerek.
Az anya szomoruan rázza a fejét. Odahajol a gyerek füléhez, ugy sugja:
– Ott is megtalál.
– Hát hova bujjak? A multkor az udvaron bujdostam, de az első lármára
megijedtem és beszaladtam.
Az asszony magához szoritja a gyermeket.
– Majd megvédlek én. Az ölembe bujsz, mint most és akkor…
Nagyot sóhajt és a gyerek folytatja siralmas kétségbeeséssel:
– És akkor téged ér minden ütés.
Az asszony a kezével int.
– Nem baj, tudod, hogy anyának nem fáj az ütés.
A gyerek ugy tesz, mintha elhinné és szorosabban buvik az anyja ölébe.
Tizenegykor elaludt, s az asszony óvatosan a fekvőhelyéhez viszi, ott