Munka: Elbeszélések - 2

Mihály: Elhagyott a jó szerencse. Mikor miattad a Jóskával
összeverekedtünk, hát az igazgató ur engem bocsátott el. Azt mondta,
nekem van igazam, de a Jóskának nagyobb hasznát veszi. Hogy esküdtem
volna meg te veled, akkor nem ért volna a baj.
Marcsa: Hét pap szentsége sem tartott volna melletted.
Mihály: Olyan rossz embered voltam? A tenyeremen hordoztalak, együtt
mentünk a korcsmába, ahány pohárral én ittam, annyival rendeltem neked
is. Tudtam, hogy a hivatalnok urral, mikor hazaviszed neki a fehérnemüt,
megcsalsz, – bántottalak emiatt? Mikor nagyon el voltam keseredve, hát
megrugdostalak. De nem azért, hogy megcsaltál, hanem mivel el voltam
keseredve. Nem vagy te selyemkendő! Az apád is megvert, mégis az apád
maradt.
Marcsa: Hiszen nem mondom, hogy rossz ember voltál. De hát a másik
különb volt. Akadt volna lány nekedtetsző, te hagytál volna a faképnél,
igy nekem akadt különb legényem, hát én hagytalak el.
Mihály: Hej, hej, végén csattan az ostor. De nem bánok én már semmit.
Siratlak most is, Marcsa és ha visszajönnél hozzám, hát áldanám érte a
jó Istent. De most csak a husz krajczár irányában jöttem. Lásd, annyi jó
szivvel lehetnél hozzám és ez a paprikás szag, Marcsa lelkem, ha tudnád,
hogy kinozza a gyomromat, mely két napja falatot nem kapott, inkább
kidobnád az ablakon.
Marcsa: Falatot nem kapott a gyomrod, de hogy ittál, azt érzem a
lehelleteden.
Mihály: Hadd el, Marcsa, három napos ez a borszag. Akkor ittam utoljára.
Marcsa: Hát pénzem nincs, azt nem adok, nem is jár neked, hanem ha már
itt vagy és Jóska is igy akarja, akkor teszek még egy tányért az
asztalra.
Mihály: Hogy a jó Isten áldjon meg érte.
Marcsa: Addig ülj oda a lócára.
Mihály engedelmesen a lócára ül és nézi a menyecske vörös karjait, a
mint a paprikásba galuskákat csipeget. Egyszer csak durván benyitja
valaki az ajtót s belép Jóska, zuzmarás bajuszszal, trüsszentve,
káromkodva, lecsapja a szolga-sipkáját, az ágyra csörrenti a táskáját és
toporzékolva leveti a köpenyt.
Jóska: Az isten nyila csapjon a világba, már megint nincs az asztalon a
vacsora?
Marcsa: Azért ne kiabálj ugy, nem vagy magadban.
Jóska csak most látja meg a sötét kuczkóban ülőt.
Jóska: Hát ez ki apja fia?
Mihály (fölkel és kezet nyujt neki): Adj Isten, Jóska.
Jóska (a botját fogja): Ide mertél jönni? No hát lepedőben visznek el.
Mihály: Tedd el a botot, Jóska, nekem sincs botom, aztán minek is
haragudnánk egymásra? A mi volt, az elmult, elösmerem, most is te volnál
az erősebb.
Jóska: Mit akarsz? Mi járatban vagy?
Marcsa: Nem vagy te rendőr, hogy igy kérdezősködöl. Eljött, mert éhes és
én meghivtam vacsorára.
Mihály: Aztán Marcsa husz krajczárommal tartozik.
Jóska (nézegeti a lerongyollott embert, aztán fölkaczag): No hiszen
derék legény lett belőled. Csak nem bálból jöttél? Hát ülj le, szivesen
látlak, ha éhes vagy. Ugy is tudod már, hogyan jár az, a ki belém köt.
Marcsa hozza a párolgó tálat, Jóska gyorsan, mohón eszik, Mihály
fáradtan, elfogultan. Jóska bort is tölt neki, azt mohón fölkapja.
Mihály: Adjon isten jó egészséget neked is, Marcsának is.
Jóska: Köszönjük szépen. Hát tudod, Mihály, mégis csak furcsa, hogy igy
vagyunk, holott két évvel ezelőtt még én ültem igy vendégségben tenálad
s csak az asztal alatt nyomkodtam a Marcsa lábát. Hadd lám csak, nem
nyomkodod most te?
Marcsa: Nem sül ki a szemed, ha ilyeket beszélsz? Mi ketten már
kiszerelmeskedtük magunkat erre az életre.
Jóska: Ugy is legyen, mert különben a másik életet is kifojtogatom
belőletek. Nézd csak, Mihály, ez aztán az izom! Ugy-e? Azóta, hogy
földre lapitottalak, még nőtt egy hüvelyknyit a Marcsa főztétől.
Mihály: Jól főzött az mindig.
Jóska: Most még jobban, mert fél tőlem. Hát bizony, komám, nagyot
fordult a világ. Akkor csak a lábát nyomogattam az asztal alatt, most
tehetek vele, a mit akarok, gyere ide, Marcsa, csókolj meg! Látod? Ha
akarom, megcsókolom, ha meg akarom, (arczul vágja az asszonyt) pofon
ütöm, igy ni. Mert ő az enyém.
Marcsa (visitva): Hogy száradna le a kezed ebben a minutában. Te állat,
hát mi vagyok én, hogy igy bánsz velem? Hát mit tettem, hogy pofonütsz?
Jóska (nyugodtan): Még egyet akarsz, hogy mozgatod a nyelvedet? Ide
gyere.
Mihály (csöndesen): Az arczát nem kellene, Jóska, megdagadna. Én csak
ugy kiméletesen megrugdostam, ha el voltam keseredve.
Jóska: Azt mondom neked, koma, ne elegyedj az én dolgomba. (Orditva.) Az
enyém, azt teszek vele, a mit akarok. Az orra is az enyém és ha akarom,
beverem az orrát. A dereka is az enyém, leütöm. És – ördögpokol – meg is
teszem, csak ugy – passzióból.
Marcsa (remegve a nyakába borul): Édes emberem, ne bánts most az
egyszer, ne bánts.
Jóska (az ötödik pohárral iszik): No jó, galambom, hát csak meg akartam
mutatni ennek a jó embernek, hogy az enyém vagy. Isten éltessen, komám.
Mihály (koczint) Isten éltessen.
Jóska: Most pedig Isten nevében állj odébb, mert le akarunk feküdni. Ma
különösen szerelmes vagyok Marcsámba, majd szétvet a szerelem, tán
azért, hogy téged láttalak. Hát csak hamar, hamar, vesd meg az ágyat
Marcsa, aztán bujj mellém.
Mihály (a ki ezt a beszédet lihegő mellel hallgatta, mikor Marcsa
sebtében az ágyat bontogatja, kiáltva): Ezt nem engedem!
Jóska: Mit mondasz?
Mihály (magánkivül): A husz krajczáromat akarom, tolvajok és rablók
vagytok! Elvetted a szeretőmet, kizavartál a hivatalomból, bujálkodtok a
szemem láttára, hát fizessetek! Az én pénzemen ne bujálkodjatok!
Jóska (fölugrik): Micsoda? No, hát megtanitlak emberségre.
Mihály (nekiront): Egyikünk meghal!
A két ember birokra megy. Jóska, az erősebb, odavágja Mihályt az ágyhoz
és fojtogatja a torkát. Ez görcsösen iparkodik, hogy a bicskáját
kinyissa.
Marcsa (meglátja és nagyot sikolt): Itt a husz krajczárod, ne bántsd az
emberemet.
Erre a két ember elereszti egymást. Lihegve néznek egymással
farkasszemet, Jóska, mikor a nyitott bicskát meglátja, összerezzen.
Marcsa reszketve nyujtja oda Mihálynak a pénzt, a ki egyre Jóskát
vigyázva, zsebre vágja. Aztán a lóczáról fölszedi a sapkáját és
emberségesen, csöndesen köszön:
Mihály: No hát ez más. Adjon Isten nyugodalmas jóéjszakát.


MARÓLUG.
A nagyságos asszony már tegnap mondta, hogy ma nagytakaritás lesz, a
mire Mari bólogatott:
– Igen is, nagysága.
Aztán nagyon kikapott, mivel megfoghatatlan soká maradt el a sörért.
Természetes, légyottra ment, de az nem jött el. Hát várt, a mig
várhatott s mikor bebizonyosodott, hogy hiába vár, sirva ment sörért. A
csaposlegény még meg is ölelte.
Mondom, kikapott. Az asszony is mérges volt, az ur is mérges volt. És
Mari nem mondhatta, hogy a szive meg akar szakadni s hogy holnap lesz a
világ vége. Csak szörnyen sajgatta a fájdalom, nem ő gondolta, de én
megmondom, hogy mit érzett ő olyan nagy kegyetlenségnek. Azt, hogy a
mikor ő ugy megcsalódott szerelmében, hogy nem is tud, nem is akar
tovább élni, akkor a nagyságos ur, meg a nagyságos asszony – mind a
kettő igen finom és jószivü – azon mérgeskedik, hogy késik a sör.
Tán ha annyira össze nem szidják a sör miatt, nem is gondolt volna a
halálra. Igy azonban tele keserüséggel mosogatta el az edényeket s
könnyeivel áztatta a kenyerét és elgondolta: nincs ezen a világon semmi
jóság, semmi hüség, jobb a szegény leánynak meghalni.
S mikor bement a nagyságos ur czipőjéért, akkor már tudta, hogy meg fog
halni. Csodálatosan fölvidult ettől a tudattól. Egyszerre bátorság
szállt bele. A nagyságos asszony a sör miatt még ingerült hangon
rászólt:
– Aztán, Mari, holnap korán keljen ám és nehogy az este valakit
beeresszen. Mert ugy látszik, magának mindig legényeken jár az esze. Nem
szégyenli magát?
Ez nagyon a szivébe nyilallott, de utána sohasem érzett büszkeség
töltötte el. Nem felelt semmit, csak mosolygott magában. Majd meglátja
holnap a nagyságos asszony, hogy milyen leány ő s mennyire nem czéda.
Egy legénynyel volt dolga, de tisztességes szándékkal és igaz szivvel.
Többel nem is lesz.
Csillagos augusztusi este volt; a szük nagy uri házban bizony alig
látszott valami a jó isten egéből. De Mari, a nyitott ablaknál, bal
kezén a czipővel, jobbjában a kefével, fölnézett és eszébe jutott a
nóta:
Nincsen annyi tenger csillag az égen.
El is dudolta magában, majd az ő bajához találó más nóták tolultak
ajkára. A miket hajdanában jókedvében énekelgetett, most mind erősbödő
hangon belezokogta az enyhe éjszakába, keservesen suviczkolva egyik
czipőt a másik után. A szomszédék szakácsnéja figyelmes lett a nótára és
oda állt hozzá az ablakhoz:
– Ejnye, Mari, de jó kedved van neked.
– Sohse kivánj magadnak ilyen jókedvet.
– Nono, tán nincs szeretőd?
A mire Mari egyet nevet, csöndesen, idegesen:
– Van nekem bizony, hogy az isten verné meg.
A szakácsné igen czéda, nyomoruságos teremtés volt, de cseléd-lelke
megérezte a másik cseléd lélekháboruságát. Nem feszegette tovább a
dolgot, ösztönével megérezvén, hogy itt olyan baj van, a melylyel a
nagyságák nem igen szoktak törődni.
– Jó éjszakát, Mari, – mondotta és odább állott. Épen jókor, mert a
házmester siheder fia ép akkor fordult ki a lépcső aljából. Még jókor
behuzta maga után az ajtót, különben a gézenguz utána osont volna. Igy
csak az ablak előtt állt meg és Mari hallotta a szakácsné vihogását és a
siheder otromba példálódzgatásait.
Mikor a nagyságos ur czipője megvolt, azt is tudta már, mivel fogja
magát elemészteni. A mult heti nagymosásról maradt marólug, elég volna
valamennyi megcsalódott szegény leánynak. Eszébe jutott, hogy ép a
minapában olvasott az ujságban hasonló esetet, csakhogy az nem tett bele
elég lugot és igy sokat szenvedett és csak összeégette a gyomrát. Hohó,
ő majd annyit tesz bele, hogy mire megitta, már is vége… Kling-kling…
odabent csöngetnek.
– Sokat kell venni, – mondogatja magában és megijed. Eszébe jutott, hogy
elfelejtett vizet késziteni a nagyságos asszony ágya elé, most ezért fog
kikapni.
Csakugyan, ezért kapott ki. Hogy ez már türhetetlen, hogy ha ez igy soká
tart, akkor verést is fog kapni. Vagy emberelje magát, vagy hordja el az
irháját. Akad még Budapesten jó cseléd is.
Máskor Mari egy kicsit feleselni is szokott, most ugy érezte, hogy igaza
van a nagyságos asszonynak.
– Tessék megbocsátani – motyogta és a könny kicsordult a szeméből. Talán
ha a nagyságos asszony ránéz ebben a pillanatban, még minden jóra
fordul. De a nagyságos asszony, a lehordást befejezve, ismét a piros
kötésü könyvet nézte és csak annyival vette tudomásul a cseléd
kérlelését:
– Takarodjék már és hozza azt a vizet.
Takarodott. És hozta a vizet. Ezzel aztán igazán befejezte a napi
munkáját, tizenegyre járt az idő. Magának élhetett, a bújának, a
halálának.
Kinyitotta a ládáját. Szépen kivasalva feküdt benne, egyik-másikon az
ünneplő szoknyája. Meg öt inge, négy pár harisnyája, két alsó szoknya és
egy pár lakkos czipő. Zsebkendője is volt, az egyikben grófi korona, a
másikon monogramm – egy kicsit elszontyolodott, mikor nézte őket.
Bizony, ezek lopott zsebkendők, de mi az azoknak! Gazdag embereknek
egy-egy zsebkendő! A legalján egy kis zsacskóban vagy félkiló
koczkaczukor is volt – azt már itt, ezen a helyen szerzette össze,
mindennap egy-egy darabot. Hirtelen fölbuzdulással kivette a ládából és
beletöltötte a czukros szelenczébe, melyet üresen adtak ki neki, hogy
már egyszer azt is mossa el. Ugy érezte, hogy most a lopott zsebkendőket
is megbocsátja neki a jó isten.
Aztán előszedte a papirost, melyen galambok csókolództak és irt az édes
anyjának. Hogy neki már ugy sincs öröme az életben és reméli, hogy édes
szülője is olyan egészséges, mint ő. Bocsássa meg neki, ha ő bánatot
okozott valaha, az isten is meg fog akkor neki bocsátani.
Mikor ezt a levelet irta, egészen nyugodt volt, nem is érezte, hogy ő
halni készül most. Csak mikor boritékba tette és ráirta a czimet, akkor
döbbent meg. Csakugyan? Ő fog most meghalni? Mintha kételkedett volna s
mintha önmagának akarta volna bizonyitgatni, hogy csakugyan: hirtelen
fogta a nagyságos ur sörös kancsóját és tele töltötte vizzel. Aztán
lugkövet tett bele és oda tette a kályhára.
Nagyon megijedt, mintha ajtónyilást hallott volna. Hogy kikapna a
nagyságos asszonytól, ha az látná ilyenkor a tüzelést. Azt hinné, hogy
mindennap tüzel és lefogná legalább a bére felét. Amugy is egyre hallja,
hogy fogy a szén s hogy aligha nem a viczéné tüzel az ő pinczéjükből.
Hiszen nem mondja, hogy itt-ott a viczéné nem kap egy kis kosárral, de
maga tüzelni éjszaka nem szokott. Ez az első eset, a mikor marólugot
iszik.
Fő, forr a viz. Mari csak nézi, hallgatja. Közben ketyeg a konyha-óra.
Egyszerre csak érzi, hogy ő szegény árva és hogy nincs itt senki, a ki
visszatartaná a haláltól. Mert ő elhatározta, ő akarja, de kellene
valaki, a ki ne akarja és ne engedje. Eszébe jut, hogy ha a nagyságos
asszony akarna marólugot inni, hát ott volna a nagyságos ur, a ki nem
engedné. De neki nincs senkije. Ott van a konyhában, egyedül, az edényt
is elmosogatta, a czipőt is megtisztogatta, nincs neki már semmi dolga
ezen a világon.
És mikor a lugos viz ki akar futni, sebtiben lekapja a lyukról. Aztán
nézi, nézi, mint párolog belőle a maró gőz és gondol arra, hogy ezt meg
fogja inni. Csak annyi ideig él még, a mig az ital kihül. Arra is
gondol, hogy imádkoznék, de nem jut eszébe a miatyánk. A hütelenre is
akarna gondolni, de annak a vonásai sem ötlenek eszébe. Csak az
édesanyja, a jó édesanyja képe lebeg előtte, a ki elküldte szolgálni. És
figyelmeztette, hogy ne higyjen a legényeknek, mert a legények a
városban csak csufot üznek a szegény leányokból.
Aztán nyult a pohár után s mig hirtelen fölhajtotta, azt gondolta:
– Hogy fog holnap a nagysága nézni, mikor a nagytakaritáshoz nem kelek
föl!


GYUFÁS EMBER.
Tizenegy óra tájt váratlanul esni kezdett a hó, éjfélkor óriási förgeteg
keletkezett, mely rettentő fehér felhőbe borzolta föl a kristályos havat
és végigsöpörve a körutat, maga előtt kergette a hótengert és a gyufás
embert. Kicsike, öreg emberke volt, szaladt, a hogy a lába birta, mert
megállani nem tudott volna és belekapaszkodott a kis faládába, mely a
nyakára volt akasztva, hogy el ne essék. De végül mégis elesett és én
fölsegitettem.
– Gyufám, a drága gyufám, – siránkozott az öreg ember és vastag könnyek
folytak aszott arczára. – Mind megázott, nagyságos ur, vegyen egy
skatulyát belőle, nem ártott neki a hó.
– Ide, a kapu aljába, öregem, – mondom és betuszkolom egy régi ház
kapuja mélyébe. – Van jó dolga? Nem ilyen öreg embernek való az éjszakai
kereskedés. Megveszem a készletét, aztán menjen haza, isten hirével.
Az öreg fogvaczogva és reszkető kézzel kotorászott a gyufák között.
Vékonyka nyári kabát volt rajta és nyaka köré vastag sál volt tekerve.
Feje alig volt, csak rengeteg fehér szakálla és ormótlan sárga kalapja,
mely a szeméig süppedt.
– Az egészet – dadogta, – áldja meg az isten, de nem adhatom, a
nagyságos ur csak egyszer vásárol, nekem pedig mindennap élnem kell. Az
egészet? Mit adjak aztán rendes vevőimnek? A drága, a jóságos
kisasszonykák, bizony még gyufa nélkül maradnának az éjjel.
– Ej, – mondom, – drága, jóságos kisasszonykák vásárolják meg a
gyufáját? Éjfél után?
Az öreg mérgesen nézett rám.
– Hát aztán? – pattogott, – mi van azon csodálni való? Hát csak a
nappali embereknek van szivük? A nappali embereknek nincs szivük. Ó,
ismerem a nagyságos urat is, a nagyságos urnak sincs szive. Tavaly
mindennap elment mellettem, emlékszik? a Király-utcza sarkán. Ott álltam
a gyufáimmal és könyörögtem, mint a koldus: vegyen egy skatulyával! Rám
sem hederitett. És most megvenné az egész készletemet? Nem adom! Miért
venné meg az egész készletemet? Mért akadt meg a szeme a szegény öreg
emberen? Mert éjszaka van és hideg van és mert éjszaka még az olyan ur
is megtalálja a szivét, mint a nagyságos ur!
– No, azért ne haragudjék. Nappal az ember nem ér rá. Aztán nincs is
szükségem a gyufájára – nappal.
– Hát akkor miért bántja az én vevőimet? Igenis, jóságos kedves
kisasszonykák. Az utczán járnak, mint én és rosszak és ledérek és utána
vetik magukat az urfiaknak és kinálják magukat, mint én a gyufáimat.
Rosszak és megvetik őket, de hát hol van az a jól nevelt, szolid uri
kisasszony, a ki tőlem gyufát vásárolna? Hol volnék én, ha rá nem
találok az éltető igazságra, hogy csak éjjel vannak jó emberek? Garázda
lumpok, a kik részegen botorkálnak erre és azt akarják, hogy a ló se
busuljon, mikor ők vigadnak. Hiszen még a nagyságos ur is megszánt,
pedig látom, hogy nem részeg! Hát a mikor letelt egy nap, letelt még egy
nap és ott a Király-utcza sarkán, a hol annyi ember jár, mind szolid és
becsületes és vak a szegény ember baja iránt és nem tudtam eladni
egyetlen egy skatulyával sem és már nem birtam tovább az éhséget, hát
akkor azt gondoltam: Jákob, haza ugyis hiába mégy, nem lakol ezzel jól,
éhen halni meg az utczán is lehet, a szép csillagos ég alatt, a honnan a
jóságos Isten tekint le rád. Hátha mégis eladok két skatulyát s akkor
lesz két krajczár kenyérre. És nem mentem haza, hanem mentem a korzóra,
a honnan a rendőr elkergetett, bementem az uri vendéglőkbe, a honnan a
pinczér kidobott, aztán éjfél lett és leültem ott, arra a sarokra és
jöttek a rossz lányok és körülfogtak és azt mondták: Ni, a szegény öreg
zsidó. Aztán megrázták a vállamat, mert elaludtam, aztán beszaladtak
ebbe a kávéházba és pálinkát öntöttek a szájamba – pálinkát! Ó istenem,
tiz év óta nem éltem olyan jól, mint akkor. És azután kikérdeztek és
megtámogattak és mindegyik vett annyi gyufát, a mennyi csak a zsebébe
fért és akkor az Etel, a legrosszabbik közöttük ezt mondta: öreg ember,
mindennap megveszszük a gyufádat és a ki elmulasztja, annak letépem a
kontyát és ne merjen többé az utczára jönni. Az isten áldja meg a
szegényt haló porában is, mert meghalt már, lugot ivott és a Dunába
ugrott, de az öreg ember imájára hallgat a jó isten és ő most boldog és
üdvözült az égben, mert az Ur eszköze volt az én megmentésemre.
Elámultam. Aggódva néztem széjjel: csak meg ne lepjenek azok a jóságos
angyalkák. De rettentő szél fujt, ember nem járt az utczán, ők sem
merészkedtek ki.
– És azóta ide jár éjszakánként?
– Hála istennek, azóta jó sorom van. Van nap, hogy harmincz krajczárt is
keresek. És nappal kipihenem magamat, óh, sokkal kényelmesebb dolgom van
és nem szeretem többé a jó embereket és imádkozom az istennek, hogy
legyen mindig éjszaka és Sodoma és Gomorrha módjára pusztítsa el mind a
jó embereket, a kik a nyomorba döntik a világot.
– Jámbor kivánság – mondom – de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen
öreg ember egymagában álljon a világon? Nincs gyermeke, unokája, rokona,
vagy mi?
Az öreg elérzékenyedett.
– Tuléltem valamennyit – mondotta – nyolczvanhat esztendős voltam
utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen
volt. Szépséges lányom, gyönyörü fiam, unakáim, mind meghaltak. Mind,
uram, érti? Mind! Mert az az egy, a ki még él, az is meghalt. Megtéptem
érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti imádságot.
– Tán kikeresztelkedett?
– Miért kérdi a nagyságos ur? Menjen Isten hirével a dolgára, ugy sem
törődött velem, mikor a Király-utczánál könyörögtem: gyufát vegyenek!
Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az Isten.
Elhagytam én is őt.
– Öregem, – mondom, – azt hiszem, ma hiába vár a jólelkü lánykákra,
megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy ebben az istentelen
szélben!
Rám pislogott könnyes szemével és habozott.
– Gondolja? – mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott többnek egy
kis batyunál, melyet a gyermek is félkézzel fölemelhetne. – Szégyent
hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a
Trézsinek az öregapja és megtüri a házánál. Hát nem türtem meg a
házamnál, azért se. Hozta nekem az édességeket, pénzzel akart tömni, de
én azt mondtam neki, a magam becsületét és az Isten tilalmát én nem
váltom föl édességekre, pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő
czédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki: megátkozlak.
És ő sirt és kilöktem az ajtón.
– De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint…
Fölkelt és reszkető kezével az arczom alatt hadonázott.
– Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a
szinházhoz, ott kifestette az arczát és sok száz ember jelenlétében
csókolódzott és ölelkezett. És még ki is irták az ujságba, hadd tudja
meg az egész világ, hogy az én unokám a szinházban kifesti magát és
csókolódzik azzal, a kinek tetszik.
– De ember! – kiáltottam – hiszen az még nem rosszaság, csak szinleg,
játékból történt az!
– Ő is mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember látta velem
együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem, az ilyen pénzből
én nem eszem. Isten átka van rajta.
– Jákob bácsi! – kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang. Erre
menekültem. Az utcza szűk torkolatából fekete rongyokként négy-öt
lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kaczagva és sikoltva fogták a
szoknyájukat, kalapjukat és rácsaptak a didergő öregre.
– Menjen haza, bácsi, siessen haza, hiszen megfagy. Adja ide hamar a
gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember.
S az öreg ember reszkető kézzel nyult a rossz teremtések keze, ruhája
után, hogy csókolgassa s még hallottam, a mint a jó Isten áldását
kivánja mindnyájuk fejére.


AZ EGYENSULY.

A tétel.
Hagyj békén a moralizálással – mondotta a nagyságos ur és fölkelt. –
Könnyü neked, te békés családi életet élsz, ha haza jösz, öröm vár reád
és a feleséged olyan asszony, a ki mellől lehetetlen elkivánkozni. De az
én otthonom csupa kinszenvedés, gond, nyugtalanság, veszekedés,
jajveszékelés. Valamivel csak helyre kell állitanom az egyensulyt, hogy
egészen meg ne bolonduljak! S azért, hogy más asszonyhoz járok, én mégis
csak jó férj vagyok. Sőt, ha meg nem csalnám a feleségemet, nem is
birnám ki mellette.

A demonstráczió.

1.
A nagyságos ur: Ma nincs leves?
Ő nagysága: Van, a moslékos tálban. Az a haszontalan megint ugy elsózta,
hogy lehetetlen az asztalra adni.
A nagyságos ur: Ugy, különös gondosság, mondhatom. Hátha mégis
megehettem volna, tudod, hogy mindig utána sózom és azt is tudod, hogy
leves nélkül az ebéd semmit sem ér.
Ő nagysága: De kérlek, a minap mondtad éppen, hogy inkább ne is
tálaltassam az ételt, ha valami hibája van.
A nagyságos ur: Nagyszerüen értesz engem. Az borjuhus volt, a mit amugy
sem eszem, ez pedig leves, melyet mindenek fölött megkivánok. Gondos
asszony, a ki tiszteli ura fáradtságát, ilyenkor tud segiteni magán s
egy-kettőre valami más levest készit.
Ő nagysága (fejét lehajtva): Jövőre majd ugy teszek.
A nagyságos ur: Jövőre, jövőre! Azt hiszed, nekem nem másra kell az
eszem, minthogy helyetted gondolkozzam a háztartásban? Jövőre! És ma?
Ma? Különben igazad van, te igy akarod, nekem meg mindegy. Jó étvágyat
kivánok! (Fölkel.)
Ő nagysága: Mit akarsz?
A nagyságos ur: Mit akarok? Mondd inkább, mire kényszeritesz? Ha reggel
nyolcztól déli kettőig véresre körmölöm az ujjamat, akkor déli
félháromkor csak táplálkozhatom? Mivel pedig nagyon tulzott kivánság,
hogy itthon várok megehető ebédet, hát megyek a korcsmába.
Ő nagysága (ijedten): Édes, ne tedd ezt, bocsáss meg, lásd, én olyan
nyügös vagyok, a takaritás, a gyerekek, a látogatások, igazán nem
tehetek róla.
A nagyságos ur: Nem is büntetni akarlak, csak ebédelni!
Ő nagysága (sirva): Ne szégyenits meg, édes, ugy fáj, hogy igy bánsz
velem, maradj, öt perczig várj, csináltatok levest.
A nagyságos ur (kifelé indulva): Ezt előbb kellett volna tenned.
Ő nagysága: De kérlek, várj, hiszen a mig a vendéglőbe érsz, addig már
elkészül a leves. (Hozzásimul, átkarolja.) Édes, édes uram, tedd meg,
amugy is annyit szenvedek.
A nagyságos ur: Most már még kevésbé maradhatok, s ha teknősbéka-levest
adsz, akkor sem maradok, mert most már a szenvedéseidnél tartasz, s ha
ezeket kipakolod, akkor vagy összeveszünk, vagy amugy is elmegy az
étvágyam. Te nem érted, hogy az embernek, a ki dolgozik, kimélni kell az
idegeit.
Ő nagysága: Nem, nem fogok panaszkodni, egy szót sem szólok, csak
maradj.
A nagyságos ur: Csábitó kilátás. A márványasszonynyal ebédelni. A kit
elnémitottam és a ki hallgatásával egyre azt mutatja nekem: ilyen
zsarnok férj vagyok! Eh, legjobb lesz, ha nem állasz utamba, nem valók
nekem a drámai jelenetek.
Ő nagysága (kétségbeesetten): Hát nevetni, csevegni fogok, olyan vidám
leszek, hogy elvisznek a bolondok házába!
A nagyságos ur: No tessék, már itt az idegroham. Kedvesem, jól tudod, mi
lesz belőle, ha rád jön az idegroham. Legjobb lesz, ha ennyiben hagyjuk
a dolgot.
Ő nagysága: Hát engedj, engedj, a feleséged ér annyit, mint egy tányér
leves, ne lökj el magadtól egy tányér levesért!
A nagyságos ur: Itt nem a tányér levesről van szó, hanem a jogaimról és
a kötelességeidről. No de hagyjuk, ezt te sohasem fogod megérteni.
Ő nagysága: A jogaid, a kötelességeim! Hát nekem nincsenek jogaim, neked
nincsenek kötelességeid? Cseléd vagyok vagy feleség? Nem dolgozom én is,
mint te? Nem szenvedek sokkal többet, mint te, tapasztalok csak
századrészannyi gyengédséget és figyelmet, a mennyit tőlem megkövetelsz?
A nagyságos ur: Nem rossz, nem ad levest és még neki áll feljebb!
Ő nagysága: Nézz a tükörbe és kérdezd magad, tudnál-e ilyen emberrel
élni, ha asszony volnál. Soha egy jó szót nem kapok, soha egy perczet
velem nem töltesz. Ha elköltöd ebéded, már rohansz, este későn jössz
haza, házonkivül vacsorálsz, teszel, a mit akarsz s ha egy szót szólok,
rám rivalsz.
A nagyságos ur: Kukliprédikáczió? No, ebből igazán nem kérek. Nyugodt
lehetsz, most már nem megyek vendéglőbe, jóllaktam már.
Ő nagysága (szeliden): Maradj! Meglátod, jó lesz minden.
A nagyságos ur: Barátom, ismersz. Ha valamit kimondtam, ahhoz
ragaszkodom. Hát legyen elég a szczénából, mert csak czifrább lehet a
dolog.
Ő nagysága (belekapaszkodik): Nem eresztlek, jogom van, hogy az urammal
legalább ebédeljek.
A nagyságos ur: Még egyszer, szép szóval: ereszsz.
Ő nagysága (görcsösen a kabátjába fogódzva): Nem, nem!
A nagyságos ur: Te akartad. (Brutálisan kifejti kabátját az asszony
kezéből és karjánál fogva hátralóditja.) Alászolgája.

2.
A művésznő: Kérem, kiméljen meg a magyarázattól. Akár vannak okai, akár
nincsenek, önnek tudnia kell, hogy nem szeretem a meglepetéseket, ha
olyan kellemesek is, mint az ön látogatása.
A nagyságos ur: Jolánka édes, nézzen már szépen rám.
A művésznő: Azaz, hogy ne nézzek csunyán. No lám, a nagyságos urban
fölülkerekedett a kritikai érzék.
A nagyságos ur: Hogy gondolhat ilyet? Mindig imádni való, mindig
szeretem és alázatosan türöm a szeszélyeit is.
A művésznő: Most meg szemrehányást tesz. Hogy türi a szeszélyeimet. Meri
a szemembe mondani, hogy szeszélyes vagyok? Különben uram, én nem
kényszeritem önt, hogy szeszélyeimet türje. Ön szabad és ott az ajtó.
A nagyságos ur: De Jolán, az őrületbe akar kergetni? Mit vétettem
magának? Ide siettem, hódolattal, szerelemtől égve és reméltem, hogy egy
édes órával kárpótol az egész nap szenvedéseiért s ön azzal támad rám,
hogy mára nem várt. Hát tehetek én róla, hogy nem várt? És
parancsolhatok érzelmeimnek, hogy csak akkor szólaljanak meg, mikor ön
vár?
A művésznő: Én pedig nem vagyok sétabot vagy esernyő, uram, a melyhez az
ember akkor nyul, mikor eszébe jut. Elfogadtam a szerelmét, de nem
mondtam le magamról. S ha kettőnk között valakinek tisztelnie kell a
másik akaratát, ugy az az egyik nem én vagyok.
A nagyságos ur: Igaza van, édes, de legyen elnézéssel. Én olyan
szerencsétlen vagyok!
A művésznő: Jaj, kérem, csak erről ne! A mikor ön szerencsétlennek
mondja magát, akkor voltaképpen kiállhatatlan. Különben is, barátom,
fölötte kellemetlen és lealázó rám nézve, ha folyton értésemre adja,