Munka: Elbeszélések - 4

horkoltam. Tudom én azt is, gyere ide, te szerencsétlen asszony, te, a
ki oly némán és ámulva hallgatod részeg urad beszédét. Nem ujság ez
neked, csak ujság, hogy másnak elmondom. S ugyebár rettegsz, hogy most
tönkre tettem ezt a szép frigyet? Bocsáss meg, te sivár társa életemnek.
Nagyot vétkeztünk egymás ellen, mert szegények vagyunk. Fakó szemedből
hadd csókolom le a könyet, szikár nyakadat hadd fonjam át a karommal.
Tönkre tettél, asszony, de az én hibámból, s isten tudja, ha most fognád
a kendődet, hogy megszabadits magadtól, ha kerekedne förgeteg, mely
messzire sodorna tőled, hogy megmaradna a három koronám egészen
magamnak, talán vissza is sirnálak, s nem izlene a falat sem, pedig ez
nagy dolog. Nem tudom már, mit teszek, mit beszélek, de édes és drága
vagy azért nekem minden keserü veszekedés mellett is és te is, öcsém, ha
nem hallgatsz a szavamra, ha ugy jársz, mint én, ha rongyos, csunya,
vánnyadt sorsod lesz és nem lesz két krajczárod kurtaszivarra miatta,
este mégis csak magadhoz öleled s azt gondolod, ennek igy kellett
lennie, hogy az uristen áldjon meg!


A KÁNYA.
Az adjusztálóban négy lány ül és fölszerelik a czukrokat. Az ötödik
benyit hozzájuk, szó nélkül leül s hirtelen sirva fakad.
A négy lány fölrezzen.
– Mi bajod Málcsi?
Málcsi kötényével törli a szemét, majd suttogva, félős arczczal mondja:
– Kilencz koronás orvosságot hoztam.
Erre a többi lánynak is leesik az álla. Dermedten, szótalanul bámulnak
egymásra, aztán szinte taktusra valamennyiből kitör az indulat:
– Megveri az Isten!
– Ha koporsóban fekszik, akkor tánczolni fogok!
– A kánya!
– Megint verést kapok otthon, mert nem hiszik el.
– De alig áll már a lábán, hátha most nem teszi?
– A felől alhattok – mondja Málcsi elkeseredve. – Mikor odaadtam neki a
reczeptet, meg az egy koronát, a mi visszajárt a tizből, már rám
kiabált: nem csalsz te együtt a patikussal? Aztán mérgesen nézett rám és
világosan láttam szemében a gondolatot, hogy ezt bizony megveszi
rajtunk. Délután itt lesz, ha négykézláb is.
– Ne is menjünk el ebédre, akkor nem igazithatja az órát.
– Én bizony ebédelek azért, – véli hepcziásan az egyik, az öt lány
között a szépség – ugy is hiába minden, ha a kánya büntetni akar, talál
rá kifogást.
Ez már igaz.
Tizenkettőkor a lányok elmennek s háromnegyed kettőkor már lihegve a
czukrászbolt elé érkeznek. Az udvar felől benyitnak az adjusztálóba s
erükben megdermed a vér. A kánya már ott van s egy pillantás az órára:
az óra negyedhármat mutat. Málcsi még megfigyeli, hogy az óra alatt szék
van, mely nem szokott ott lenni s a szék porában az öregnek a papucsa
nyoma.
Az öreg az asztal mellett ül és pakkolja a czukrokat. A lányok megállnak
előtte, elbüvölve, mint a madár a kigyó pillantásától. Az öreg rájuk
lövelli a csontok közé süppedt szeme pillantását, mely tánczol rezeg,
foszforeszkál. A szája szöglete rángatódzik, rövidre nyirt fehér szakála
remeg. Aztán fölkel, jobbjával az asztalra csap, baljával az órára mutat
s köhögő-rohamba fuló rivalgással mondja:
– Most kell jönni? Nekem kell dolgoznom helyettetek?
– Háromnegyed kettő van, – mondja nagy bátran Gizi – az óra rosszul jár.
– Majd ti jártok rosszul, haszontalan naplopók, egy forint büntetés!
Majd megtanitlak benneteket lelkiismeretességre.
– Ugy is tudtuk – szól fullánkosan Gizi s a többivel leül a munkához.
– Mit mondtál, hány óra van most? – kérdi az öreg fölemelkedve.
– Háromnegyed kettő, – felel a szájas Gizi – egy perczczel sincs több,
akárki mondja is.
– Háromnegyed kettő? – Ugy, – hápog az öreg. – No hát akkor igazitsd
vissza háromnegyed kettőre. Ha olyan bizonyosak vagytok benne, hogy
háromnegyed kettő van, akkor csak maradjatok itt, mig szerintetek hét
óra lesz. Megfogtalak, ugy-e? Hehehe! Máskor ne hazudjatok nekem!
Fölmegyek.
Erre a szóra Málcsi és Juli, a két legnagyobb lány közrefogja az öreget,
a ki hajdan magas, most mélyre görnyedt testével rájuk nehezedik, hogy
majd kettétörnek. Igy viszi a két lány lassan, lihegve a levegőt kapkodó
öreget a lépcsőkön föl, minden harmadik fokon megállva s gyülölettel
nézvén le reá.
Az előszobában eléjük lép a kisasszony. Egy sápatag szőke leány, virág
van a hajába tüzve és keze tele gyürükkel.
– Ne, ne – tiltakozik az öreg, mikor át akarja venni a lányoktól a
támogatást. – Tegnap fejfájásról panaszkodtál, nem szabad erőlködnöd.
Édes, drága, aranyos kincsem te!
Az öreg hangja szinte forró, a hogy e beczéző szavakat ejti. Kezébe
fogja a lánya kezét, ugy viteti magát a karosszékébe. A mint ott leül,
az ajtó nyilik s egy erős szép fiatalember lép be, könyvvel a kezében.
– Béluska, kincsem, – rebegi az öreg – milyen jók vagytok hozzám.
S a két lány, a mint gyáván kioldalog az ajtón, még látja a csoportot.
Karosszékében a kánya és előtte térden és guggolva a két gyereke, a
kiknek a nyakát átfogja és reszketeg ajkával az arczukat csókolgatja.
– Azt meg kell hagyni, – véli Mari – a mit rólunk lenyuz, mind ezeknek
rakja félre. Azt mondják, hogy életében nem evett még czukorsüteményt,
mert azzal is szegényebb lenne a pereputtya.
– A Béla urfiról ne mondd, hogy pereputty, az egészen más, mint az apja.
Biz az egészen más. Négy óra tájt óvatosan bedugja fejét az ajtón.
– Lányok, adtok czukrot?
– Adunk, adunk! – kiáltják vigan és feléje szaladnak. A fiu nevetve
fogja át a nagy Marit és rápislog a többire.
– Hát neked mért foly az orrod vére? – fordul Málcsihoz, a ki meg sem
mozdul a helyéről.
– Megint megmozdult az óra – szól ez epésen. – Kilencz koronás mediczina
kellett, ilyenkor mindig későn jövünk és egy forint a levonás.
A fiu elképed.
– Nem akartam hinni, – hebegi – de most már hiszem. Nem értem apát,
hogyan képes ilyesmire!
– Nagyon szereti a gyerekeit, – mondja Gizi – hát nekünk kell viselnünk
a költséget.
– Gyerekek, itt a forint, csak ne busuljatok.
S minden lánynak a kezébe nyom egy ezüst forintot.
– De most már vigan legyetek és adjatok czukrot.
Adott mindegyik. A szájukkal adták és nem is a bolt készletéből.
*
Éjjel az öreg ur nagyon rosszul lett. Előbb orvost hivtak, aztán papot.
S mikor ez is elment, az öreg ur jobban lett. Mindegyik kezében egy-egy
gyermeke kezét tartogatta, szorongatta.
– Drágáim, édeseim, – rebegi – apátoknak vége, talán a reggelt sem éri
meg. Pedig legalább még öt esztendeig dolgozhatnék, hogy gazdagok
legyetek. Ó Istenem, tegnap majdnem öt forintot adtam ki erre a
mediczinára, megspórolhattam volna nektek… Béluska, édesem, nem lesz
bajod a vizsgán? Ugy-e jól férjhez adod a hugodat? Meg tudtok majd élni
abból, a mi van? Ne hagyjátok meglopni magatokat. Istenem, a sirban sem
volna nyugtom, ha nem lennétek ellátva egész életetekre. Menjetek
aludni, fáradtak vagytok, nem baj, ha nem is látlak már, csak ne ártson
nektek az álmatlanság.
Reggelre az öreg ur halva volt. A lányok zajongva nyitottak be az
adjusztálóba s nyomban elnémultak. A bolt zárva maradt, a temetés
emberei fekete kárpitot vonnak a kapu elé. Marinak a gyászruhás boltba
kell szaladnia, Gizinek az urfi szabójához. A többi meglapul egy
sarokban és félénken bámulnak ki.
– Holnap lesz a temetés?
– Vajjon eladják az üzletet?
– Nem is szenvedett, nem is volt mellete senki. Reggel halva találták.
– Szegény, ki hitte volna tegnap?
Mari visszajő, Gizi visszajő.
– Szegények, – ujságolják – ugy sirtak.
– Jó apjuk volt, azt meg kell hagyni. Szegény és tegnap még átkoztuk.
Pedig hát – talán mégis negyed három volt már?
– Higyjétek el, a betegsége tette csak olyanná. Szegény öreg ur, ha ezt
sejthettük volna!
Odafönt a két testvér félénken bámul át a halottas szobába.
– Nem nézed meg? – sugja a fiu.
– Nem merem, – sugja a leány. Majd görcsös zokogásban tör ki.
– Mit gondolsz? A jó Isten meg fog neki bocsátani?
A fiu komoran elfordul.
– Ugy-e nem gondolod? – zokog a leány. – Ugy-e nincs számára bocsánat?
– Imádkozzunk érte, talán a mi kedvünkért lesz.
– Ó jaj, szegény apa, hát miért is volt olyan szivtelen mindenkihez.
S a fiu lógatja fejét és sóhajt.
– Szivtelen volt, ezt nem lehet eltagadni.


NYOMOK A HÓBAN.
Egy kocsi elindult a vigadóból s megállt az Andrássy-uton a mondott kapu
előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal ur szállt ki belőle.
– Jaj, be szép – szólott a leány – esett a hó.
– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva –
meghülsz a könnyü báliczipőben.
– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghül – fordult a leány
a fiatal ur felé.
– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.
– Isten vele, köszönjük a kiséretet. – Ezzel bucsuzott a mama.
– Tehát holnap – sugta a báliruhás leány s megszoritotta a fiatal ur
kezét, miközben belépett a kapuba.
– Holnap.
Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal ur, háttal a kapunak, önfeledten
nézte a havas trottoirt. A mama sulyos czipője mellett ott látta a kis
lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a tiszta hó.
– Hová hajtsak, nagyságos ur? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja mellől.
– A pokolba – felelt a fiatal ur s odavetett neki nehány forintot.
– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az jókedvvel s
már a bakon ült s vigan elkocogott.
Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most
hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság. Járjunk a
hóban, oly szépen ropog a báli czipő alatt,
Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszu ut és senki sem jár
rajta. Pedig milyen gyönyörü igy, habos fehér bevonattal, a nyesett
vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos háztetők,
geometriai egyenletességgel kipárnázva. S im előtte ez a tiszta,
érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohasem látta
szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja,
Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli tájképeknek, azt
nem tudja. Az ingét átizzadta a vigadóban, ha kérdezné valaki, hogy
mulatott, azt kellene felelnie: sohsem halunk meg. S hogy abból a
kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a kapu és ő kicsöppent az
aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha nem is lett volna soha
jókedvü. Nézi a fehér havat és keblében fekete gondolatok rajzanak. De
rossz is egyedül maradni.
Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult és a
csömörletes melancholiára, mely most gomolyog benne. – Csodálatos. Olyan
kékes, világító a levegő, az ember azt hinné, hogy e fehérségben ujságot
is birna olvasni. És fölötte a hófelhős ég, melyen csillag nem látszik.
Egy tiszta világos éjszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a
melancholiához?
Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten át ennek
az estének, hogy álmos macska módjára a kuczkóban busulva fejezze be.
Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is berugva fog csak
hazamenni. Eb, aki busul!
De milyen lompos város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha csak
ez a kocsis kávéház…
Miért ne? Hiszen ugy sem vágyódik tisztességes emberek közé.
Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Nehány asztalnál néhány részeg ember
bóbiskol, előttük sörös palaczkokból egész battéria. És a kassza körül,
az egyik asztalnál fehérruhás, kékszallagos leányok egy bogban, a kik,
mihelyst ő belépett, egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig,
hogy leült az egyik asztalnál, eldefiliroznak előtte.
Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorubb hely,
mint a lakása, épen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember még csak
meg sem fojthatja a rossz kedvét.
– Parancsol?
– Téát.
– Én is innám egyet, – szól az egyik fehérruhás leány s melléje ül. –
Szabad?
– Bánom is én!
– Gyula, egy téát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga is
igyék.
– Bánom is én!
– De szép szegfűje van. Nekem adja?
– Bánom is én!
Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a virágot.
Hiszen ezt holnap más valaki fogja tőle elkérni.
– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.
– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot.
Kocczintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.
– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a székét.
– A holdból – felelt kedvetlenül.
A leány kaczag.
– Jaj be kedves vagy! Szervusz!
– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis csak koczintott és ivott.
A leány most már nem szólt a pinczérnek, csak a szemével intett s ujból
tele cognacos poharak álltak az asztalon.
– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat. Már nem
is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.
A leány megfogta a kezét.
– Milyen uri kezed van!
– A váczi-utczán vettem.
– Jaj be jó! Aztán mindent a váczi-utczán vásárolsz?
– Természetes.
– Mi a foglalkozásod?
– Suszter vagyok.
– Nagyszerü, akkor csinálhatsz nekem is czipőt.
Ekkor a fiatal ur a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta
parancsolni az asztaltól.
A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan
mosolygott. Nem valószinü, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve s a
kávéház gázvilágitása mellett nagyon szépnek látszott.
Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!
Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.
– Később, ha nem lesznek más vendégek.
– Mi közöd hozzájuk?
– Szégyellem magamat.
– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.
– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.
– Aztán hogy kerültél ide?
A leány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:
– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!
S már ismét nevetett, ugy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e
témától, átfogta a nyakát és arczon csókolta.
– Akkor pezsgőzzünk.
– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi franczia, nem olyan, mint a
cognac.
A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül
tolongtak.
– Mi is kapunk?
– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, a hol voltak.
A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón
habzsolták a pezsgőt, a fiatal ur összeütötte poharát a lánynyal s
ivott. A pezsgő valóban jó volt.
A mint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott,
hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, a ki szinte
félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És
olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik
fehér ágyában és édesen alszik, mig ő itt ül, ezen a piszkos helyen,
ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely
azonosan kezdődik?
Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:
– Ilyen az élet.
A mit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá;
– De lehetne még rosszabb is.
Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palaczkok egymás mellé sorakoztak,
mint a kocsis asztalán a sörös üvegek és a fiatal ur kezdett duhajkodni.
Nem volt jókedvü, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha
kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánynyal, goromba hangon,
durva öleléssel és undorral a lelkében.
– Hazakisérlek, – szólt.
– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.
Megittak még egy üveggel és mentek.
A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett,
– Menjünk kocsin – szólt a lány.
– Nem, jól esik a gyaloglás.
És karonfogva mentek az Andrássy-uton.
A kocsiuton tejes kocsik zörögtek végig, az utczasarkokon be-befordult
egy-egy elburkolt szegényes alak, az uri publikumot ők egyedül
képviselték, a mint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a
keményre fagyott hón.
– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s a mint lesütötte a
szemét, furcsán érintette, meglátván még az uton a lakkczipője nyomát,
mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház
felé.
– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.
Nem felelt.
– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a
leány.
Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.
– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.
A kocsi-uttól a kapuig apró lábujjnyomok rajzolódtak a fagyos hóban,
olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna
ottan. A muzsikus lány ép az egyiket akarta eltaposni, ez renditette
meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, ugy félt tőlük, ugy
szégyelte magát. «Holnap!» csendült a fülében a kis lány bucsuszava és
most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már ő rá gondol
és várja, várja türelmetlenül.
– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?
– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt
van kocsira való.
A leány elvette a pénzt és hizelegve unszolta:
– Jőjj te is.
– Eredj!
– A hogy akarod. Jó reggelt, te, te…
És meg akarta csókolni. Elháritotta magától.
– Jó, jó.
A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kaczagva intett a kezével:
– Szervusz, te… te… balek!
Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a
piczi lábnyomokat.
– Mind megvannak, – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke,
vidáman, fütyürészve sietett haza.


CAMPIS ÉS BOX.

I.
Finfully, a bohócz, végigvágódott az öltöző falóczáján s a semmibe
bámult. Tim és Tom, a zenebohóczok, kipingálták magukat, August a
pálinkás flaskóját konzultálta, mielőtt megint kibukfenczezett a
porondra. A bohócz-garderobeban a hangulat borus és üzletszerü volt és
senki sem törődött a másikkal.
Ekkor nyilt az ajtó s egy elegáns ur lépett be. A zenebohóczok, a kiknek
nem szólt a látogatás, rá sem hederitettek, Finfully azonban felugrott s
nyájas alázatosággal üdvözölte:
– Báró ur, van szerencsém, legalázatosabb szolgája vagyok.
– Nos, Finfully? – szól a báró ur, keztyüs kezét nyujtva a bohócznak.
Finfully sóhajtott.
– Nos, hát igen, báró ur, igaza van. Ez a trükk már nem hat. Campis és
Box lejárták magukat. Átlátom, hogy magamban nem tudok már dolgozni.
– Tehát áll az alku?
– Igen, báró ur, Campis és Box az öné, ha ugy akarja.
– És mikor?
– Elsejéig még ki kell huznom, akkor letelik a szerződésem. Nyakamba
veszem a világot és töröm valamin a fejemet.
– Derék dolog. Tehát elsején eljövök Campisért és Boxért.
Campis és Box ez este még nem sejtették, hogy el vannak adva. De másnap
már hallották. Este pedig érezték. Campis, hátán a széles nyereggel,
fülei között a bohócz-sapkával, iszonyu sok ostorcsapást kapott
Finfullytól, holott azelőtt csak a levegőben pattogott az ostor. Box,
ugyanolyan szamárfejes nadrágban, mint maga Finfully, ugyanolyan
kakastollas kis sipkával a fején, a nyeregre pattant és dühösen csaholt
Finfullyra, a ki mindenféle gáncsokat vetett neki. A végén pedig, mikor
Finfully egyszerüen torkon ragadja és lerántja a vágtató lóról, a
vonitás olyan dühösen erősen volt hogy szinte kilógott a nyelve.
– El vagyunk adva, – szól Box elkeseredve Campishoz.
Campis a jászol előtt állt s komolyan, szenvtelenül ismételte:
– El vagyunk adva.
– És mi lesz belőlünk?
– Nem tudom, szól Campis – én hátasló leszek, vagy kocsiba fognak.
Később majd fiakkeres ló leszek, végül levágnak és kolbászt csinálnak
belőlem.
– Rettenetes. És én?
– Te? Te eleinte a ház kedvencze leszel s ha jól viseled magad, az
maradsz, mig meg nem öregszel. Akkor vagy megveszekszel, vagy
agyonlőnek.
– És te ebbe belenyugszol? – dühösködik Box.
Campis rámereszti okos szemét és nyugodtan mondja:
– Bele.
– És a gazda? A hüség! Mindegy neked, hogy ki adja az abrakot? Egyre
megy neked, hogy egy idegen fog a kocsija elé, vagy az parancsol neked,
a ki fölnevelt, a ki szeretett, a ki a nyakadat simogatta, a ki sirt,
mikor beteg voltál? Nincs neked szived? Nincs neked becsületed?
Campis végignyult a szalmán. Az istálló során végig mozgolódott a
ló-sokaság. Még az elefánt is elbődült. Valamennyien együttéreztek
Box-szal és megvetették Campist.
Ez pedig rá sem nézve a kutyára, egykedvüen mondta:
– A gazdánk elad bennünket. Szeret minket és én is szerettem őt. De
mivel nem tetszünk már, hát elad, mert élni akar. S ha eladott, akkor én
is szolgálom uj gazdámat, mert élni akarok.
– Én nem hagyom el gazdámat! – csaholt Box. – Én csak egy gazdát tudok
szeretni, szolgálni, s ha az elüz, akkor meghalok, de máshoz nem
szegődöm.
– Ne felejtsd, hogy gazdánk eladott. Ha meghalsz, akkor nem kap érted
pénzt.
– Harapni fogok.
– Akkor visszaadnak és visszakövetelik a pénzt.
– Megszököm.
– Gazdánk becsületes ember. Visszavinne.
– Ismét megszököm. Nem bánok akármit, de én nekem van lelkem és
becsületem s nem ismerek uj gazdát. Hü vagyok, de nem szolgalélek.
Campist ez a beszéd nem hozta ki a sodrából.
– Kedves Box, – mondotta – régi jó társam vagy és értelek. Sőt
irigyellek is, hogy olyan hevesen tudsz érezni. De én tudom, hogy ló
vagyok és te kutya vagy. Nekünk nincs jogunk fogadkozni, érezni,
ragaszkodni és ellenkezni. El fognak bennünket adni és a ki pénzt ád
értünk, az legalább ugy megbecsül, mint az, a ki értünk a pénzt
elfogadja.
– Elég, – kiáltott Box – látom, hogy alávaló vagy. Mától fogva nem
ismerlek.
És az istállón végig megint dobogott a helyeslés. Az elefánt ormányával
megfenyegette Campist és azt trombitálta:
– Rabszolga-lélek.
Campis pedig fáradtan behunyta szemét és aludt nyugodtan, mint a nyugodt
lelkiismeret.

II.
Campist a lovász fogta kantárszáron, Boxnak a zsinórját a báró maga
fogta. Finfully bő koczkás nadrágjában mellettük állt. Átfogta Campis
nyakát, a ki szenvtelen türelemmel várt, majd két térde közé fogva Box
fejét, ugy beszélt neki:
– El kell válnunk, Box, vége a szép időnek s a szivem majd megszakad. De
neked jó dolgod lesz, kikötöttem a báró urnál, föltéve, hogy engedelmes
és hü leszel hozzá, mint hozzám voltál. Aztán együtt maradsz Campissal,
s ugy mint eddig, egy istállóban háltok.
Box nyöszörgött. Magasra emelte orrát és szükölt. Ráugrott Finfullyra,
hogy majd feldöntötte és nyaldosta arczát.
– Nono, – kaczagott a báró és egyet rántott a zsinóron. Box nyeldekelt
és meg hempergődzött a porban. Majd dühös csaholással a báróra támadt,
de az végigsuhintott rajta a kutyakorbácscsal, hogy csak ugy tüzelt.
– Lassan, lassan, barátom, – szólt a báró nevetve – tudok ám kutyával
bánni.
– Majd megismeri a báró urat, – biztatja Finfully, aztán egyet ütve
Campis hátán, kurtán szólt:
– Most menjetek.
A lovász megindult és Campis vele. Okos feje megfordult Finfully felé,
de különben nem árult el semmiféle érzelmességet. Box-ot ellenben
vonszolni, rángatni és korbácsolni kellett, mert semmiképpen sem akarta
gazdáját elhagyni.
– Milyen okos dög, – mondotta a báró – tudja, hogy el van adva.
És duplákat vágott ostorával az okos dög hátára.
Campist bekötötték egy illatos, tiszta istállóba és Boxot melléje
lánczolták. Szegény lógó nyelvvel zihált. Halálra volt fáradva és
sanyargatva. Az ut második felét egy kocsi hátsó tengelyéhez kötve tette
meg. A báró a kocsiban ült és Box, akarva akaratlan, sebes ügetéssel
igyekezett lépést tartani a vágtató lovakkal. Ostort nem kapott, de
annál mélyebben fájt neki a szégyenérzet, hogy mennyire meg lett alázva,
tehetetlensége érzetében.
– Szegény, – mondotta Campis és beleharapott a zabba.
Box nem felelt.
– Alszol?
– Nem, – üvölt Box – hanem hozzám ne szólj. Ilyen hitvány lélekkel, mint
te vagy, nem állok szóba.
Campis ropogtatta a zabot.
– Barátom, – szólt nyugodtan – a te kiváló lelkeddel mégis csak ott
vagy, a hol én a hitványságommal. Csak verést kaptál, – tette hozzá – ez
az egész különbség.
Másnap Campist megnyergelték és a báró a hátára pattant.
– Pompás, kezes és gyors – szólt lovaglás után megelégedve s
megveregette a nyakát. Majd czukrot adott neki, a mit Campis
engedelmesen fogadott s rögtön összeropogtatott.
– Box! – kiáltott most a báró az istállóba. – Ide jer.
Box ugy tett, mintha nem is hallaná.
– Box! – kiáltott ujra a báró és bement az istállóba.
Box morogva forditotta feléje a fejét s a fogát vicsoritotta.
– Box! – kiáltott harmadszor a báró.
Ekkor Box mint a villám ráugrott, de nyomban sikitva, behuzott farkkal
meglapult. Az ostor az orrába vágott, hogy csak ugy ömlött a vére.
A báró pedig, mitsem tartva fogaitól, egy nedves spongyával megmosta
orrát s megvakarta az állát. Box pedig, a fájdalomtól és a kapott
enyhüléstől megtörve, farkát csóválta s hasával a földet surolva kuszott
a báró lábaihoz.
A báró visszakötötte az istállóba s barátilag fültövön ütögette.
– Majd megbarátkozol, – szólt szeretettel – most gyógyuljon az orrod és
egyél, finom csirkecsontot kapsz ma, aztán majd holnap meglátjuk, mire
megyünk.
Egy bádogcsészében finom csirkecsontot adott neki sajátkezüleg s aztán
fütyörészve otthagyta őket.
– Fáj? – kérdezte Campis szokott kifejezéstelenségével.
Box megint nem felelt, csak nézte és szaglászta a csirkecsontokat.
Föltette magában, hogy nem eszik, de nagyon éhes volt s a csont előtte
volt. Nem birt ellentállani. Kezdte ropogtatni őket, lehetőleg halkan,
hogy Campis meg ne hallja.
Mikor a lovász meggyujtotta az istállólámpát, Box, a mennyire láncza
engedte, Campishoz közeledett s fölnézett rá.
– Nos, – szólt emez – kibékülsz velem?
– Nagyon jó ember a báró, – mondotta Box csöndesen – megmosta az orromat
s ez olyan jól esett.
– Nagyon jó ember, – szólt Campis. – Finfully is jó volt.
– Eladott bennünket, – szólt Box keserüen – pedig mennyit dolgoztunk
neki!
– Szegény ember, – szólt Campis. – A szegény ember eladja kutyáját és a
gazdag megveszi. Ezt én már régen tudom, de te csak most tanultad meg.
– Én sohasem adnám el az embert, ha én volnék a gazdája. És a báró sem
adna el engem, ha ugy szeretem, mint Finfullyt szerettem.
– Hát szeresd ugy.
– Szeretem is. Finfully nem érdemelte meg, hogy szeressem.
Campis ránézett pajtására, okos, nagy szeme hosszan függött rajta.
– Minek okoskodni? – szólt végre. – Akár igy, akár ugy, mi háziállatok a
gazdánkhoz ragaszkodunk. S te azért nem vagy rosszabb kutya, ha az ostor
és a simogatás szeliditett meg, mintha Finfullyban csalódtál volna.


AZ ÖREG NAPOK.
– Aztán mi lesz belőlem? A mi az apám. S a gyerekeimből? A mi én. A
csontomban fogy a velő, mégsem tudok annyit keresni, hogy a gyermekeimet
is eltartsam, a szülőmet is. Három gyerek, egy apa, egy anyós. A gazok
kiszivták az ő velejét is, aztán odalökték nékem: most tartsd el,
minekünk már nem tud dolgozni. Hát igazság ez? Engem gazdagított? Én
vagyok kénytelen megadni neki azt a penziót, melyet rajtuk követelhet?
Helyeslő zugás. Csontos Géza az öklével az asztalra csap, aztán a pohár
után nyul. Keserü arczczal, összevont szemöldökkel, a távolba gondolva
kocczint az elvtársakkal és iszik. Majd odatolja az üres féllitert a
korcsmárosnak, a kinek nem kell utasitás.
– Aztán itt van az anyósom. Hát ki lökhetem az utczára? Két évvel
ezelőtt még keresett, ma már nem ér semmit. Hát az ő munkaerejét ki
nyütte el? Én talán? A feleségem? Tagjaiba ki szakasztotta a szaggatást?
Mellébe ki ültette a köhögést? A két lába bénaságát ki okozta? Nem én,
nem én, nem én! Tiszteld apádat és anyádat, jó, helyes. De a hasznát a
gazok látják. A vén kutyákat kilökik, majd tisztelje a fia, meg a lánya.
– Bizony, bizony, – mormogja pipája mellől a cseh arczu Billinger
kárpitos – meg kell csinálni a rokkant-kasszát.
– Csinálják a fityfirity-kasszát, nem a rokkantat. A gyerekeink