Munka: Elbeszélések - 1

KÓBOR TAMÁS
*
MUNKA
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1909.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


A MUNKA.

I.
Az olvasztó kemenczénél állanak ketten, félig meztelen, kormos munkások.
Megnyitják a csapot, a fehér folyós érc sisteregve szalad le a vederbe,
a két ember rudat dug a vödör két fülébe, úgy szaladnak vele az
agyagformához, a hova beleöntik. Hat lépésről három úr áll, czilinderrel
a fejükön, keztyü a kezükön és szivar a szájukban. Nagyon kiváncsiak
voltak megtudni, mint lesz az ércből hamutálcza. Egyikük a nagyságos
igazgató ur.
A két munkás végzi a dolgát, mintha vakok lennének. A három úr
megelégelvén a mulatságot, odébb áll, az eszterga-műhelybe. A két munkás
utánuk néz, egymásra néz, aztán megállnak a munkában és beszélgetnek.
Az egyik: Láttad?
A másik: A mi a szájukból kibűzlött, a füst, maga megéri kettőnknek a
napibérét.
Az egyik: Tizezer forint a fizetése az igazgatónak, azért, hogy
pöfékeljen és ha kiváncsi ficsurok jönnek hozzá, elvezesse ide, mint
valami állatseregletbe.
A másik: Tizezer forint! A multkor kezdtem számolni, hogy hány évig
kellene élnem, hogy tizezer forintot megkeressek. Egy évben
háromszázhatvan forintot, tiz évben háromezerhatszázat, háromszor tiz
esztendő alatt – talán! Harmincz esztendő keserves izzadás, fázás,
csontőrlés és hússzaggatás azért, a mit ez az ember egy év alatt
kényelmes üléssel és levelek aláfirkálásával keres.
Az egyik: Pajtás, le kellene őket önteni ilyen vederrel, az egy kicsit
fölmelegitené a szivüket.
A másik: A multkor láttam őket Budán. Végig robogtak a gyár kocsiján –
tizezer forint mellett a gyár még lovat, kocsist, equipaget tart
mellette, úgy ültek ott a selyempárnákon, mint az istenek. Az asszony
csupa hab és csipke – az arcza csupa rózsa, a haja… Az én feleségem öt
év előtt még az iskolába járt, hamvas volt, mint a baraczk, üde,
egészséges és szép, – ma húsz éves és arcza fakó, haja durva, az
idegenek anyókának szólitják. Hát ezért fekete a bőröm a csontig? Annak
az asszonya ifju marad a haláláig, mert az ura nem dolgozik, nekünk az
Isten is megtagadja az ifjuságot, mert nincs pénzünk!
Az egyik: Nincs pénzünk, azoknak meg nincs istenük!
A másik: Nekünk sincs.

II.
A gyár irodája, este nyolcz órakor. A gyár alszik, minden más ablak
sötét. Az igazgató a divánon fekszik és hevesen szivarozik. Aztán
fölpattan:
– Eh, gyi te rossz ló, ha belégebedsz is… dolgozz!
Odaül a kényelmes karosszékbe és fejét két tenyerébe fogva olvas, aztán
fogja a czeruzát és számol, aztán fogja a tollat és ir. Mennél tovább
foly a munka, annál gyorsabban váltakozik a czeruza, meg a penna. Végül
majdnem önkivületben van, csakugy robog előre és a papirosok
nyöszörögnek, mintha legázolná őket.
Egy óra multán nézi az óráját. Kilencz.
– Vacsorálni – mormogja, aztán előszed egy üveg cognacot és nagyot húz
belőle.
– Nem lehet… majd… talán… hajnalban…
Ekkor nyilik az ajtó. Elegáns uri dáma, drága prémes kabátban lép be,
szőke haja keresztülcsillog a dolgozószoba félhomályán. Az igazgató
felesége.
Az igazgató föltekint és idegesen fészkelődik.
Az igazgató: Csókollak, te vagy? Hogy jutott eszedbe?
Őnagysága: Egy kicsit sokallottam már a várakozást. Az opera fél
nyolczkor kezdődik és én negyed nyolcz óta vártam, vártam…
Az igazgató: Igaz, az opera… De, kedvesem, látod, hogy nem érek rá.
Igaz, hogy meg kellett volna izennem, de arra sem értem rá, hogy az
eszembe jusson. Különben látom, hogy nem is vagy szinháznak öltözve.
Őnagysága: Igen, átöltözködtem. Kilenczkor már úgy sem érdemes. A
jegyeket oda adtam Ernőnek, hadd vigye el a szeretőjét. Ha én a szeretőd
volnék, most én is az operába mennék. De igy?
Az igazgató (idegesen): Kedvesem, még csak az kell, hogy a házi
perpatvart ide hozzad nekem. Egyebet se hallok, csak panaszt. Mindig
panasz és szemrehányás. És miért? Mert dolgozom. Kiért dolgozom? Érted!
Igen, csak érted. Vagy nem te vagy kettőnk között a nagyralátó? Nem te
élsz úgy, mintha milliomos volnék, nem te irtózol-e az egyszerü élettől,
az olcsó lakástól és az olcsó ruhától? Hát én mindent megteszek neked és
akkor azzal állsz elő, hogy elhanyagollak, mivelhogy a pénzt nem adják
ingyen, a hogy a te paszióid sem teljesitik ingyen.
Őnagysága: Befejezted? Kedves barátom, ha kettőnk közül egyiknek van oka
panaszkodni, bizonyára nem te vagy az. Nekem ez a luxus kell, de valld
be, hogy neked is kell, mert ha nem igy élnél, nem is lehetnél az, a ki
vagy. De nem igaz, százszor nem igaz, hogy nekem örökös szalmaözvegynek
kell lennem, mikor együtt élek az urammal. Neked nem muszáj dolgoznod,
te akarsz dolgozni. S ha sétálni akarok menni, idegenekkel megyek, vagy
magamban. Ha szinházba akarok menni, ott van az Ernő. A multkor
végigmentem a koronaherczeg-utczán és akkor hallottam, a mint egy ember
mondta a másiknak: ismerem jól, mindig ezzel a fiatal emberrel van. Sok
pénze lehet ennek a fiatal embernek, hogy ilyen szép, elegáns szeretőt
tarthat.
Az igazgató (lecsapja a tollat): Féltékenynyé akarsz tenni? Jó, holnap
kitekerem az Ernő nyakát. Nem elég? Föl fogom kutatni azt a fiatalembert
és le fogom párbajozni, mint a kutyát. Ütök, vágok, öldösök, mészárlok,
de _holnap!_ (Kiabálva). Érted? Holnap, ma hagyj békén dolgozni, mert
megbolondulok.
Őnagysága (szikrázó szemmel): Őrjöngsz, barátom, őrjöngsz, de hát jól
van, már nem szóltam semmit. Megyek, a kapuban vár Ernő. Soha nem hallod
többé, hogy szeretnék veled is lenni. Meg leszel velem elégedve, ó,
nagyon meg leszel velem elégedve. Isten önnel uram!
Az igazgató (egyedül): Hej ha én önthetném a vasat, napi egy forint
harmincz krajczárért! _S ezek az asszonyok_ csupa henyélés, csupa hiuság
és semmi tisztelete a verejtéknek, mely értök hull!

III.
Az igazgató lakása. Őnagysága a kis rococo asztal előtt ül is ir:
«Érzem, hogy már nem birom soká. Az isten sok erőt adott nekem, de nem
eleget ehhez a fegyenczmunkához. Mért nem születtem szegény
varrólánynak? Reggeltől-estig ülnék a munkánál, de azután nyugtom lenne.
De igy? Az uram azt mondja, hogy léha és henye az életem. Közönséges
ember, sohasem fog megérteni. Azt hiszi, csak az a munka, a mivel az
ember pénzt keres. Tizezer forint! És költünk tizenötezret és jóban kell
lenni ezzel, meg azzal a vezérigazgatóval, a képviselővel, az
asszonyokkal, a lányokkal, a házmesterekkel és alkudni a kereskedőkkel
és mosolyogni a szabónőre, hogy ne adja át a kontót és minden nap tiz
fölfordulás, ha fogadónapom van, ha nincs. A fogadónapokon csak azok
jönnek, a kikhez semmi közöm, mindenki más külön jön, egyedül akar lenni
velem. Jóságos isten, mennyi kisértés, mennyi szemtelenség, melyet csak
mosolyogva és biztatva verhetek vissza. Mi a különbség köztem és egy
kaszirnő között? Kaszirnő szeretnék lenni, akkor legalább tudnám, hogy
mi vagyok!»


KOLLEGÁK.
Augusztus elsején két lány lépett be az irodába. Az egyik nagy, a másik
kicsi, mind a kettő fekete haju és szép. Az egyiken elegáns szabásu
nyári toilette, de szomoruan lekopva, a másikon vadonatuj, ügyetlen házi
szabással összerótt kék delaine-ruha, méterje hetven fillér. Az
irodafőnök mind a kettőt barátságosan üdvözölte, bemutatta a többi
hölgyeknek, meg az uraknak is, aztán két egymáshoz tolt asztal mellé
egymással szembe ültette őket.
A délelőtt gyáva elfogódottságban telt el. Másoltak. A kopott
elegancziáju hölgy nagy, hegyes, szinte kérkedő betüket vetett, a másik
apró gömbölyüt, óvatos szépségü sorokat rótt, mintha lábujjhegyen irna.
Az idegenség elfogódottsága viselkedésükben félénkké, sőt félszeggé
tette őket. Érezték, hogy a többi őket nézi s nem mertek fölpillantani,
látták, hogy suttognak róluk s elpirultak. A kicsi delaines olykor
rámeresztette nagy kerek szemét a szembenülőre, az azonban föl sem
tekintett a munkájából.
Mikor délben általános robajjal ebédre készültek, a nagy lány és a kis
lány összenézett. Megértették egymást: együtt jöttünk, menjünk együtt
haza. Ösztönszerüen összebujtak.
A nagy: Én Domoróczy Vilma vagyok.
A kicsi: Örvendek a szerencsének, engem Blau Elzának hivnak. De szép
ruhája van nagysádnak.
Vilma: Ugy látja? Pedig röstellek mutatkozni benne. Ha az ismerőseim
közül valaki meglátna, – nem mennénk a mellékutczába?
Elza: A hogy parancsolja. De biztositom, hogy nincs röstelni valója.
Olyan elegáns, s nagysád olyan szép karcsu benne.
Vilma: Ön nagyon kedves, de ez az utolsó ruhám, a mi még megmaradt. Ha
ez is elkopik…
Elza: Furcsa, ez meg rajtam az első uj ruha, melyet kaptam, hogy az
irodába tisztességesen járhassak.
Vilma: Tisztességesen? (Kiváncsian végignéz a kis lányon s
elmosolyodik.) Látszik, hogy uj ruha.
Elza (örömmel): Ugy-e?
Vilma: És az első? Hogy lehet ez?
Elza: Hát ugy, hogy – ugy-e nem kell nagysád előtt röstelnem – mi nagyon
szegények vagyunk, az apám beteg és már két év óta nincs állása s abból
éltünk, a mit édes anyám, meg a bátyám keresett. Mióta nagy lány vagyok,
mindig csak a nagynéném viselt ruháit hordtam, ugy szégyeltem magamat!
Vilma: Szörnyü. Én belehaltam volna.
Elza: Hát nagysádnak voltak ruhái?
Vilma (keserüen): Ruhám, ékszerem, selyem butorom, ponny-lovam, a mig
apa élt. Aztán apa meghalt és elárverezték birtokunkat. Nem maradt
semmim.
Elza: Szörnyü. De, hála istennek, most már nagysádnak is jobb sora van.
Vilma: Hogyan?
Elza: Hát hogy állásban van. Én olyan boldog vagyok, hogy Isten igy
megsegitett. Most már vége a nyomoruságnak.
Vilma (ámulva): Hogyan, ön boldog? Ebben a nyomoruságban? Ötven
koronáért havonta ülni egész nap s egy csomó embernek alárendelve lenni,
a kik mind olyan különösek, olyan kicsinyek és pökhendiek s már
meszsziről megcsapja az embert az irodaszaguk?
Elza: Hogyan? Ötven korona? S egy év mulva hatvan lesz és mindig többet
kapunk. De most is már – ötven korona minden hónapban, a mire biztosan
számithatunk, jaj, nagysád, olyan szép ez, hogy még mindig nem tudom
elhinni. Hátha csak álmodom!
Vilma: Rajtunk nem sokat segit az ötven korona, éppen csak jobb a
semminél, meg dolgozhatok s nem érek rá gondolkodni. De legalább
magamban lehetnék. Ha hazavihetném a munkát s nem kellene ezekkel az
urakkal érintkezni!
Elza: Lássa, ezt nem értem. Például az irodafőnök ur olyan finom ur,
olyan elegáns és udvarias.
Vilma (kurtán kaczag): Ugy találja? A czipője ránczos s olyan nevetséges
a járása. Meszsziről látszik rajta, hogy soha jó társaságban meg nem
fordult.
Elza (csodálkozva): Én pedig azt hittem, hogy elegánsabb ember már nem
is képzelhető. S hogy tetszik önnek Barna ur, a főlevelező, a ki nekünk
a munkát adta? Milyen szellemes, szeretetreméltó ember.
Vilma: Annak, ha még egyszer ugy a szemembe néz, hátat fogok forditani.
Valódi ripők.
Elza: Pedig engem vállon veregetett és azt mondta, hogy egészen helyes
kis hivatalnoknő lesz belőlem. Aztán kezet adott, – azelőtt sohasem
adtak nekem kezet ilyen uri emberek.
Vilma: Nekem is kezet adott. Ilyen neveletlenség! Ha két évvel ezelőtt
azt mondták volna, hogy én ma holmi Barna urak bizalmasságának leszek
kitéve… De azért meg fogom ezeket az embereket tanitani, hogy hogyan
viseljék magukat hölgygyel szemben.
Elza (félénken): Hát a gazdag lányok nem fognak kezet az urakkal?
Vilma: Azzal, a kit erre érdemesnek tartanak.
Elza: És – ne haragudjék nagysám, de én nem értem – hát vannak a
hivatalnok uraknál finomabb urak is?
Vilma: Jaj de kedves maga. Hiszen ezek még nem is urak!
Elza: Min látja ezt? Én minden nap az utczán egy bárót is látok, de
akárhogyan töröm is az eszemet, nem látok különbséget közte és az
irodafőnök között.
Vilma: Én meg nem látok hasonlatosságot. Higyje meg, kedves kisasszony,
hogy ezek még csak nem is emberek. Milyen szabása van a ruhájuknak s
milyen bárdolatlan a mozgásuk, meg a beszédük! Kétségbeejtő!
Elza (biztatóan): Meglássa, nagysád, ez csak a szokatlanság. Majd meg
fogja szokni.
Vilma (tompán): Ez az irtózatos.
Elza: Nekem is olyan szokatlan még, ha kisasszonynak szólitanak,
szeretnék hátrafordulni, hátha mögöttem áll valaki, a kinek a kisasszony
czim szól és olyan ügyetlennek érzem magamat, nem tudom, mit mondjak s
mindig félek: most ismernek meg, hogy csak szegény munkás lánya vagyok,
s akkor nem türnek meg az irodában. Pedig meghalnék, ha most
elbocsájtanának.
Vilma: Én pedig meghalok, ha soká kell igy élnem. De mondja csak,
kisasszony, igazán: van ennél nagyobb szegénység is?
Elza: A mienknél? Ó, nagysád, ez most már nem is szegénység, most már
megvan mindenünk, de eddig, – higyje el, eddig igazán szegények voltunk.
Vilma: Ha nem vagyok indiszkrét, mennyiből élnek maguk havonként?
Elza: Mi? Ó, borzasztó sok pénz kell, nagyon drága lakásunk van, mert a
bátyámnak külön szoba kell, mert neki az a passziója, s hetenként
negyven koronát keres, mama is varrással harmincz koronát, ha munkát
kap, de a bátyám csak husz koronát ád nekünk, mert neki külön kiadásai
is vannak, szivarozik, meg a ruháját is ő fizeti, hát igy is volt
száztiz koronánk, de nem volt elég. Most azonban, hála istennek, már
százhatvan koronánk lesz!
Vilma: S ez maguknak sok pénz? Nekünk egy nagybácsinktól háromszáz
koronánk van havonként és még csak vacsorára sem futja.
Elza (rémülten): Lehetetlen. Háromszáz koronából? És most még ötven
korona hozzájön?
Vilma (sóhajtva): Ebből meg ruházkodnunk kell, – három hölgynek havi
ötven korona toilettere! Igazán nem értem, hogy nem lőttem még magamat
főbe!
Elza: De az istenért, hisz önök most is gazdagok! Háromszáz korona!
Abból már szalónjuk is lehet.
Vilma: Az van, de ebédlőnk nincs.
Elza: Ebédelni a szalónban is lehet.
Vilma: Hogy mondhat ilyet! Az ételszag a szalónban.
Elza: Olyan rossz szaga van az ételnek? Nem is éreztem.
Vilma: Maga boldog, kedves kisasszony, hát isten áldja, én erre megyek.
Elza: Alázatos szolgája, nagysád.
Vilma (magában): Buták ezek a koldusok!
Elza (magában): Nem is hiszem el neki, csak henczegett.


A MYROSLÁV.
Délelőtt tiz óra volt, mikor kiadták Braun urnak a hamburgi ügynök
táviratát:
«Myrosláv, első osztályu, 2000, jelenleg nádczukorral Liverpool felé,
julius közepén rakományképes legolcsóbban 3/5. Távirati akceptálás.»
Myroslav. A nagy hajóalmanachból nyilvánvaló, hogy a Myrosláv orosz
elsőosztályu vitorlás, kétezer tonna szállítóképességgel,
hetvenkilenczben épült, jelenleg a batumi Ramiroff és tsa czég londoni
házának tulajdona. Hm, egy kicsit öreg hajó, de ugylátszik megfelel,
mivel más nincs és hajó nélkül nem maradhatunk. Ennélfogva Braun ur
megirja a választ:
«Myroslávra jelenleg nincs szükség. Lényeges engedmény esetén talán
használható.»
A válasz legfölebb este, de valószinüleg csak holnap reggel érkezik meg.
Az ügynöknek is van esze és nem mutatja ki, hogy a Myroslávot egyhamar
nem tudja elhelyezni. Addig is Braun ur nyélbe ütheti, a mi még
nyélbeütendő.
A telefonhoz megy és odaszól egyik biztositótársaságnak: mennyiért
vállalja el a Myroslávot Fiuméból Philadelphiába?
A Myroslávot? Rögtön átjön egy ur, hogy személyesen tárgyaljon. – Jó,
hanem csak egy óratájt jöjjön, mert most a börzére kell mennie.
Közben a levelezésben négy-öt táviratot állittat ki a külföldi
társulatoknak: mennyiért vállalják el a Myroslávot? Este felé ezekre is
meg lesz a válasz, holnapra pedig az egész hajókérdés el lesz intézve.
És Braun ur nyugodtan megy a börzére vásárolni a Myroslávra való
rakományt. Ez a fogasabb része az üzletnek, ettől függ, hogy mennyit
nyerünk. A többin csak spórolunk.
Braun ur azonban óvatos. Ugy tesz előbb, mintha adni akarna. Majd másfél
órai manöverség után elhinti, alig hogy észreveszik, az ajánlatait és
hagyja érni a dolgot holnapig. Most pedig vissza a hivatalba.
A mint kilép a börzeépületből, nézi az óráját: félegy. Még van egy
negyedórája. Egy kicsit habozik, aztán mégis csak elindul a
Dorottya-utcza felé. Szép májusi nap van. Csupa sétáló ur meg hölgy
törekszik a váczi-utcza felé.
Nem kell soká mennie, szemben jön egy piros arczu szőke asszony, egy
fiatal ember társaságában. Élénken beszélgetnek, de nem néznek egymásra.
A mint Braun ur igy látja őket, a homloka elborul s megfordul. Pedig a
szive ragadta erre a könnyelmü sétára: hátha találkozik a feleségével!
Mondom, megfordulna, hogy elbujjék előlük, de az asszony már észre
vette. Nem mutatja, hogy észre vette, de Braun ur látja rajta. A
beszélgetésök elakadásán s a kedvetlen felhőn, mely az asszony szép
hamvas homlokára borul. Olyan ez a teremtés, mint a tizenhét éves
gyermek.
Tehát elébük megy. Köszönti őket. Halkan, elfogultan. A kisérő fiatal
ember élénk barátsággal szoritja meg a kezét és ötfélét kérdez
egyszerre. Az asszony kedvetlenül, kezet sem nyujt neki, csak valami
szervuszfélét mormol és vontatottan kérdi:
– Már végeztél?
– Még nem. Csak félháromra jövök haza.
– Akkor még sétálhatok, nagyon szép idő van.
Egy darabig velük tart, egyikök sem szól. Nézi, nézi az asszonyt s
szeretne valamit mondani. Végre témát talál:
– Már megkaptad az uj ruhádat?
– Amint látod, – felel az asszony, öntudatlanul egy kicsit illegetvén
magát.
– Nagyon szép, igazán szép.
– Eh, dehogy szép, nem ér semmit. Értesz is te ahhoz. A mint hazaérek,
visszaküldöm s ugy összeszidom, hogy jobban sem kell. Igen, mindjárt
ebéd után fölmegyek a szalonba. Azért, barátom, lehet, hogy félháromkor
már otthon sem leszek.
– Ugy! – tünődik Braun úr. A szemöldökeit erősen összehuzva,
ügyefogyottan baktat mellettük s érzi, hogy ő itt fölösleges. Néhány
perczig tart, mig erőt vesz magán, ekkor kihuzza az óráját, mintha attól
függne elhatározása, hogy hány óra van s a torkát köszörülve mondja:
– Most már az irodába kell mennem. Isten veled.
– Már mégy? – mondja az asszony és most már kezet nyujt.
A fiatal ur is megelevenedik a bucsuzásra és melegen rázza a kezét.
Braun ur borus lélekkel, összafacsarodó szivvel tart a hivatal felé. Hm,
most is együtt vannak, mindig együtt vannak. És délben talán nem lesz
otthon. A ruha miatt! Ha ő azt mondja, _talán_, az annyit tesz, hogy
bizonyosan.
A hivatalban már várja Biasini ur, a biztositó társaság szállitmányi
osztályának főnöke. Kövér, szuszogó ur, czérnaszál hangon beszél és
rendkivül együgyü arcza van. Egyike a legkeményebb embereknek, a kikkel
Braun urnak valaha dolga volt.
Hát bizony a Mirosláv nagyon öreg tákolmány, két izben már havariája
volt, most ugyan kitatarozták, de peches hajó, isten bizony, ha még nem
charterolta, ajánlaná jó szivvel, hogy ne is charterolja. Már meg van?
Kár, igazán kár. De hát igy is jó. A legolcsóbban csinálja, már az
összeköttetés kedveért.
Mennyiért? Biasini ur fölhuzza szemöldökeit, ugy lesi a hatást: 7/8%.
Braun ur nevet. Tiszta, szivből fakadó nevetéssel. Oda nyul a czigaretta
skatulyához és megkinálja. Aztán kérdi, hogy mi ujság különben?
Különben? Semmi különös. A saison nagyon jól indul. Különösen az
életbiztositás. A szállitás nem jövedelmez, valószinüleg föl is hagynak
vele. Igazán nem is érdemes ezzel foglalkozni. Tehát rendben vannak a
Myroslávval?
– Rendben? Braun urnak ismét kaczagnia kell. Már el is felejtette az
egészet, arról nem is érdemes beszélni. 7/8%! Akkor inkább elfogadja a
hamburgi ajánlatot.
– Ugyan, ugyan! Lehetetlen, hogy ez olcsóbban csinálná. Pláne a
hamburgi, a legdrágább a kontinensen. Hát mennyiért csinálja az?
– Ez mellékes. Lényegesen olcsóbban. Annyira, hogy 7/8-al szemben nem is
ajánlhatok semmit.
– De mégis! mégis! Egy órai alkudozás után Biasini sóhajtva emelkedik
föl: tehát délután kiállittatja az ideiglenes poizzát 5/8-adra?
Dehogy! Az 5/8-ot Braun ur csak tudomásul veszi és referál róla az
igazgatónak. Majd levélben értesiti a társaságot, ha reflektál reá.
Különben is most már megmondhatja, a Miroslávot még nem charterolta,
csak alkudozik róla.
Biasini ur látja, hogy le van főzve, de azért lelkesen csap a Braun ur
tenyerébe. Szó sincs róla, ilyennek kell lenni az üzletembernek. Egész
embernek. Ha minden kereskedő olyan volna, mint Braun ur, akkor lendülne
föl csak az ország!
És most menjünk ebédelni. Mikor az otthonra gondol, Braun ur megint csak
elkomorodik. Még habozik is. Az asszony ugy sincs otthon, minek menne
hazza? A Myrosláv miatt hátramaradt a rendes dolgával, kár az időért.
De azért mégis csak megy, lehetetlen remény csábitja: hátha mégis otthon
lesz? És megy, megy és kéjeleg a képzeletben, hogy az asszony otthon van
és meg is változott s olyan, mint első évben volt. Már amint a
lőpcsőházba befordul, füstbe ment minden reménysége. Tudja, hogy nem
várja más, csak a cseléd. Az, a mint kinyitja az ajtót, mindjárt elő is
áll a jelentéssel.
– A nagysága már elment…
– Tudom, tudom, – mondja Braun ur – igy beszéltük meg.
Szükségét érzi, hogy a cseléd előtt ugy tüntesse föl a dolgot, mintha
minden az ő hozzájárulásával történnék.
Árván, egyedül költi el az ebédet. És gondolkodik, gondolkodik arról az
asszonyról, meg a hideg tüzhelyről és a fiatal emberről. A falak is
ellenséges gunyosan merednek reá. Ha ezek a falak beszélni tudnának! De
minek is? Nem mondanának neki semmi ujjat.
Sietni kell, hogy legalább félnégyre ismét a hivatalban legyen. Az
igazgatónak jelentést tesz a Myroslav ügyéről. Nagyon jól van. Csak
megsürgönyzi még az ügynöknek, hogy Myrosláv biztosithatatlan, azért nem
is reflektál reá.
Végre nyugodtan dolgozhatik hatig. Bizony, nagy a posta. Mire elvégzi az
aláirást, lesz félhét is. Már nyulna a kabátja után, mikor sürgöny jön
Hamburgból: fix ajánlatot kér, hogy a londoni rheedernek továbbitsa.
Braun ur gondolkozik. Nem volna-e jobb bevárni a második sürgönyre a
választ? Nem, mégsem. Ez már megtette hatását. Tehát sürgönyözzünk:
«Akceptáljuk Myroslávot, biztositás lehetőségét föntartva 2–6.»
Igy, most már mehet. Haza! Az otthonba, pihenni. Hisz voltaképen azért
dolgozik az ember és töri magát idegen érdekekért, hogy haza térjen az
otthonba. Csodálatos. Mindennap ugy érzi, hogy boldog, mikor hazulról a
hivatalba mehet, a hol az üzleten jártathatja az eszét s mégis minden
este vágyva siet haza felé. Az ő asszonyához. Hátha jókedvben találja?
De nem találja. A nagysága szinházba ment. Azt üzente a nagyságos urnak,
hogy nem várhatott tovább reá s hogy fölösleges érte mennie.
Természetes, hiszen van kisérője. Különben sem lehetséges, mert azt már
nem üzente meg, hogy melyik szinházba ment.
Tehát várjuk. Végig dül a divánon és behunyja a szemét. A Myroslávon jár
az esze. Vajjon mennyire sikerül a charter? Azt hiszi, legfölebb 2–11-ig
kell mennie, a biztositásból is lealkuszik még vagy egy promillet.
Holnap pedig már vásárolhat is.
Ily gondolatok között nyomja őt el az álom.
Nagy robajra ébred. Ő nagysága hazajött és összeszidja a szakácsnét,
mért nem teritett a nagyságos urnak. Ő már vacsorált, csak nem gondolja,
hogy a három órán át állott ételt megeszi?
Csakugyan, jól tette, hogy már vacsorált. Oda ül tehát egymagában az
asztalhoz és eszik az állott ételből. És nézi a feleségét és szeretne
valamit beszélni. De ő nagysága a diván sarkába temette az arcát és
hallgat.
– Fáj a fejed? – kérdi végre félénken.
– Bánom is én – feleli ő nagysága, – hagyj békén.
– De kérlek, ha valami bajod van…
– Ugyan, köszönöm a szives gondoskodást. Ha egész nap nem törődől velem,
ellehetek nélküled este is. Megyek aludni. Jó éjszakát!
Jó, jó, hiszen nem akarta bántani.
Egy darabig még föl-alá jár, aztán benyit a hálószobába. Ő nagysága
nincs ott. Föllebbenti az öltöző kárpitját, ő nagysága levelet ir.
Előtte egy keskeny, kék boriték, a mit minden kapkodás nélkül, nyugodtan
az asztalka fiókjába tesz.
Braun ur elsápad a levél láttára. Egy ilyet elolvasott, szörnyen tisztán
lát ő. És a felesége most ir valószinüleg a levél irójának és ő a háta
mögött áll és nem mer szólani. Mert mihelyest szól, az asszony
egyszerüen otthagyja, Hiszen igaza is van, nem csalja a háta mögött,
hanem nyiltan mondta neki, hogy engedje szabadon, váljanak el. Igen,
könnyü annak, a ki nem szeret. De ő szereti ezt az asszonyt, aztán a
szégyen a hivatalban: elvált tőle a felesége, rosszul éltek!
– Azt hittem, lefeküdtél már.
– Még nem.
– Soká irsz még?
– Nem tudom.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát!
Levetközik, lefekszik. Fáradt szegény nagyon, nyomban el is alszik. Arra
ébred, hogy valaki rázza a karjánál fogva. Szinte fölsikolt örömében. A
felesége!
– Kérlek, beszélnem kell veled. Ez igy nem megy tovább. Ha nem engedsz,
akkor szököm.
Vagy ugy! Erre is volt már eset. És Braun ur sir, mint a gyermek és
könyörög az asszonynak, ne tegye tönkre. Hiszen nem panaszkodhatik rá,
nem kiván tőle semmit, csak a botránytól kimélje meg.
– A hogy akarod, – mondja kurtán az asszony és a tárgyalás véget ért.
Reggel már ott találja a hamburgi táviratot. Ajánlatát tovább adta az
ügynök Londonba, majd értesiti. A biztositó társaságok is feleltek.
Jóval drágábbak a pesti ajánlatnál. Jó lesz tehát ennél maradni.
Délben a börzén is szerencséje volt. Megvehette az egész rakományt. Ez
tehát rendben van, csak Hamburggal kell még megegyezni. Vajjon otthon
lesz ma délben az asszony?
Nincs otthon. A cselédtől hallja, hogy hiszen a nagysága elutazott!
– Igazis, természetes. Hogy elfelejthette!
Keserves zokogással borul a divánra, miután az ebédet elköltötte. Mert
azt el kell költeni, hogy a cseléd ne gyanitson semmit.
De három órára ott van a hivatalban. Hamburg felelt már. 3 shillinget
akceptál. Elég olcsó, de akkor adja még olcsóbban. Nyomban felel neki:
utolsó ajánlat 2–9, különben nem kell. Ezt biztosan akceptálja.
Áttelefonál Biasininak, hogy neki inkább többet fizet valamivel, mint
másnak. Engedjen az 5/8-ból még valamit, a forma kedveért.
– Isten neki, – mondja Biasini.
És Braun ur beállit az igazgató urhoz és referál a Myroslávról.
– Ez rendben volna, Braun ur, – mondja az, – azt hiszem, holnapután itt
lesz már a charter-party. De mit gondol, Braun ur, nem lesz baj a
Myroslávval?
– Ó, dehogy, – felel Braun úr mosolyogva, – nagyon szolid hajó az, mióta
tatarozták.
– Braun ur, maga nagyon derék ember, – mondja az igazgató és
barátságosan mosolyog reá.
És Braun ur kipirulva az örömtől, mélyen hajlongva tér vissza a
szobájába. Az igazgató ur nem minden csekélységre vesztegeti ám a
dicséretet.


VAD EMBEREK.
Mihály, a ki azelőtt vadházasságban élt Marcsával, két év multán beállit
régi kedveséhez, földig lerongyolódva. Marcsa uj urával külön hónapos
szobában lakik, melyben takarékkályha is van, azon főz most épen
birkapaprikást. Télen történt a dolog, este hét órakor.
Marcsa (a mint megismeri a jövevényt): Jézus Mária!
Mihály (dideregve): Ne félj, Marcsa, se nem bántalak, se nem kérlek,
hogy gyere vissza hozzám. Nagyon megtaposott engem az Isten, jó szivvel
jövök tehozzád.
Marcsa: Jóska mindjárt haza jön és ha itt ér, nem tudom mi lesz veled.
Állj odébb Isten hirével.
Mihály: Jóskától nem félek, ha agyon üt, jót tesz velem. Nagyon
szerencsétlen ember lett belőlem, hogy ezt a gazságot elkövette ellenem,
de azért jó barátja volnék ma is.
Marcsa: Minek jöttél hát?
Mihály: Nincs betevő falatom és ha az embernek csikorog a gyomra, hát
megjön az emlékezete. Gondoltam magamban: no, a Jóskának jól megy dolga
és az nap, hogy Marcsa megszökött tőlem, adtam neki husz krajczárt.
Azzal tartozik, mert a másikhoz vitte. Hátha megfizetné?
Marcsa: Mit? Hogy én tartoznám neked husz krajczárral? Talán megint
részeg vagy. Eleget dolgoztam, eleget kerestem én magam is és ha adtál
is husz krajczárt, hát az enyimből adtad.
Mihály: Kérlek, Marcsa add meg a husz krajczárt.
Marcsa: Ha itt meghalsz előttem, akkor sem. Nincs is, nem is jár neked.
De hogyan rongyolódtál le ennyire?