Munka: Elbeszélések - 6

leteszi. Nem vetkőztette le, ilyenkor jobb, ha a gyerek fel van öltözve.
Aztán egy kicsit felsrófolja a lámpát és körültekint. Az asztalról
leszedi a tányérokat, késeket, villákat. A konyha sarkából kiveszi a
baltát, a kalapácsot, a konyhaszekrényből minden vágó- és ütőszerszámot.
A falakról leszedi a tepsiket, a tányérokat és egyéb törékeny holmikat
egy halomba gyüjti a konyha sarkában s elébe tolja a koffert. Még
egyszer körülnéz, hogy nem felejtett-e el valamit, aztán hirtelen kitör
belőle a zokogás, de csak egy másodperczre. Hallgatagon, a sötétben
tapogatózva megy az ágyhoz és belefekszik. Hanyattfekve, összekulcsolt
kézzel, minden neszre figyelve vár, vár a viharra.
Egy óra tájban a kapu felől veszekedés hallik. Az asszony fülére huzza a
dunyhát s minden izében remeg. Hallja a házmester káromkodását, az ura
részeg feleselését. Aztán elhallgat a házmester, s az ura egymagában
káromkodik. Közelebb, közelebb. Egy irtózatos rugás, – ajtó recseg, zár
zörög, irtózatos, orditó szidalom s a szoba küszöbén egy alacsony zömök
árnyék; az árnyékból két macskaszem sárgán villog bele a szoba
félhomályába.
– Már megint? – ordit az ember. – Nincs vacsora? Hol vagy, komisz
boszorkány? Meg a kölyök? Én vagyok itt az ur, vagy más? Hol a vacsora?
Fölfaltátok ugy-e?
A szoba megtelt pálinkagőzzel. A gyerek fölriadt álmából és moczczanni
sem mer. Az asszony felül ágyában és száraz, fásult hangon mondja:
– A vacsora kint van, ha éhes vagy, egyél, ha verni akarsz, verjél, de
hamar, mert késő van és aludd ki magad.
A részeg ember egy pillanatra meghökken a száraz hangtól s csak ugy
dünnyög magában. Már leül az ágy szélére és egy vidám nótát dudolász. De
mikor a fél csizmáját lehuzta, egy darabig a sötétben nézi a talpát,
aztán a gyerek felé hajitja. Ez fölsikolt. Az asszony kipattan az ágyból
és a gyerekhez ugrik. Ettől egészen megvadul az ember. Odaront hozzájuk
és üt-vág, a hol éri őket. Aztán vadul topogni kezd, kést, baltát keres,
hogy agyonüsse őket. Mert ő az ur a háznál. A konyhában megbotlik
valamiben, végignyul a földön és elhallgat. Néhány perczig bent az
asszony figyel, a gyerek magába fojtja a sirást, aztán az asszony
hevesen megcsókolja a gyereket és sugja:
– Már elmult.
Hat órakor reggel az asszony a kályhánál áll és főzi a tejet. Az ember
egyet trüsszent s fölébred. Sárga arczán az éjjeli tivornya mély
barázdákat szántott, apró sárga szeme hunyorog az éles világosságtól.
Lassanként tápászkodik föl és ránéz a felesége arczára, felesége
homlokán a nagy kék daganatra. Ugy áll ott, mint a megvert kutya, aztán
térdre hull az asszony előtt és keservesen sir.
– Már megint, már megint! – nyöszörgi. – Édes feleségem, hát mért nem
ütsz ilyenkor agyon? Tartsd készen a baltát és vágj fejbe vele,
megérdemlem. De nem teszem többé, soha többé, átkozott pálinka!
Az asszony nem tud ránézni, csak engesztelőleg bólogat a fejével és
hagyja csókolni durva kezét. Az ember tovább szórja magára az átkokat és
önti a fogadalmakat. Aztán nagyot csuklik és félénken kérdi:
– A gyerek is?
Az asszony szeméből elkeseredés lövell felé.
– Igen, a gyerek is, – kiáltja – majdnem kiütötted a szemét, a
csizmáddal ütötted a szemét!
Az ember arcza elé csapja a kezét és felhördül. Aztán becsoszog a
gyerekhez, a ki sirva csapja nyaka köré a karjait.
– Nem iszom többet – fogadkozik a gyereknek is, ám ez nem akar neki
hinni. Rázza a fejét és csak sir.
Ekkor az ember fölkel. Ünnepélyesen a feleségéhez lép és összekulcsolja
a két kezét.
– A gyerek elhiszi, – mormogja – és… és én nem hiszem. De tégy valamit,
találj ki valamit, hogy legalább ne bántsalak többet. Hisz meghalnék
értetek, de ha az a pálinka belém száll, akkor megvett az ördög. Ne
eresszetek be, zárjátok be az ajtót.
– Betöröd – mondja szárazon az asszony. – Fölriad az egész ház és a
házmester betöri az ablakot.
– Igaz – csügged az ember. – Hát mit csináljunk?
– Megyünk a Dunának, – mondja az asszony – előbb-utóbb ugy is az
történik, hogy agyonütsz bennünket, hát minek bevárni, mig gyilkos
leszel?
– Nem, nem – sugja az ember – és kezével részegesen hadonáz az arcza
előtt.
– Dolgozz, – mondja az asszony – és Isten őrködjék fölöttünk.
Mikor az ember délben hazajön, az arcza diadalmas.
– Kitaláltam valamit, – mondja – velem fogsz jönni, megtiltod az ivást.
Ha te ott vagy, nem ragad el a pálinka.
– Jó – mondja az asszony – de nem hisz maga sem benne.
Vagy két hétig a szegény munkásfamilia boldog, mint a madár az ágon.
Felcsák Lajosnál nincs nyugodtabb, szelidebb, szeretőbb ember. Térdén
lovagoltatja a gyereket, megkiméli az asszonyt minden fáradtságtól. Maga
megy a kutra vizért, átszalad a gyerekkel a füszereshez és czukrot is
vesz neki. A második hét vége felé ebédnél egy kicsit rosszkedvü, este
pedig egy félliter bort hoz a vacsorához. Ezek a végzetes jelek.
Az asszony nézi az embert s komolyan mondja:
– Holnap érted megyek.
Az ember csüggedten ereszti le a fejét. Már nem mer fogadkozni, hogy nem
fog inni.
A gyerek jól van ellátva. Turót kap vacsorára, s egy egész marékkal
czukrot, sőt datolyát is.
– Nem fogsz félni?
– Nem, anyuska, aztán nem is játszom gyufával, hogy tüz ne legyen.
– A lámpához se nyulj.
– Ahhoz sem nyulok. Aztán ugy-e, ma nem lesz baj apukával?
– Nem, nem, aranyvirágom, hisz vele megyek.
Éjfél után a gyerek nyugodtan alszik a földön, az asztalon a lámpa ég,
mert a gyerek csakugyan nem nyult hozzá. A kapunál éktelen veszekedés a
házmesterrel, de most asszonyhang rikácsolja tul a birokra menő
férfiakat. A házmester a kapukulcscsal fejbevágta Felcsákot, a ki
berohan baltáért, hogy a házmestert agyonüsse.
– Az élivel, – rikácsolja az asszony – csak az élivel, hogy
kettéhasadjon.
A mint berontanak a szobába, a gyerek fölriad és megijed az apja véres
ábrázatától.
– Jézus, – kiáltja – apuska vérzik.
– Mit? Te nem alszol? Égve hagytad a lámpát, hogy fogyjon a petróleum?
No megállj, te komisz, majd megtanitlak rendre.
Ezt az asszony rikácsolta. S kibomlott hajjal, a pálinkától
kivörösödött, kidagadt arczczal, magasra emelt ököllel ront a gyerekre
és üti, a hol éri. Az ember megáll a küszöbön és nézi.
– Ugy, ugy – motyogja – emberségre kell tanitani a gyereket.


ALARICH FELESÉGE.
Az orosz-japán háborura félkettőig kellett várni, a mig kisült, hogy a
nevezetes csatát nem vivták meg. Tahi Béla nagyot káromkodott, de
miközben a télikabátjába bujt, elgondolta:
– Szamár vagy, barátom, hiszen ha meg lett volna a csata, még egy órát
kellett volna itt rostokolni. Dühös vagy, hogy egy órával hamarább
szabadulsz?
Frissen esett hó boritotta az utczát. S Tahi egyszerre könnyünek érezte
a lelkét. Mintha csak hazaérkezett volna, nevető tekintettel üdvözölte
az utczát. Az Andrássy-uton, a hol a szerkesztőség volt, egy lélek sem
volt látható s ez még jobb kedvre hangolta.
– Késő van, – gondolta – most talán a hiéna sem fog már háborgatni.
Csakhogy a Gyár-utcza mélyéből elébetoppant a hiéna. Fiatal ficzkó,
czilinderrel a fején, könnyü nyári felöltőben s óriási pamutsállal a
nyaka köré csavarva. A hogy Tahit meglátta, széles, gyermekes mosolylyal
elébe sietett, de nem nyujtott kezet s nem is köszönt. Várta, mig mind a
kettőre engedelmet kap. Nem kapott.
– Nos? – szólt Tahi. – Mit csináltál?
– Vártam.
– Nem fagytál meg? Nem untad el? Azt hiszed, összeomlik a világ, ha
egyszer nem állsz az utamba?
A fiatal ember nem ütközött meg sem a durva hangon, sem a durva
szavakon. Egy darabig némán mentek együtt, ekkor Tahi kezet nyujtott
neki:
– Szervusz.
A két ember most szó nélkül ment végig az Andrássy-uton. Tahi mogorván,
nyugtalanul belekémlelve minden mellékutczába, a másik feszült
figyelemmel az arczán, le nem vette a tekintetét társáról. Néhány
elkésett ember, néhány munkásformáju alak, itt-ott egy rendőr s egy-egy
csapat éjjeli pillangó maradt el mögöttük. A Bajza-utcza sarkán Tahi
megszólalt:
– No hát süsd ki, mit csináltál ma este?
– Semmit – felel a másik és sóhajt.
– Nem sok, azt hiszem, jobban is megerőltethetted volna magadat, minden
kár nélkül.
– Igen – szól amaz tétova hangon – a Népszinházba kellett volna mennem
Rébék Ernáról irni, aztán megundorodtam e gondolattól és nem mentem a
Népszinházba.
– És Rébék Erna?
– Bizonyosan hasból irtak róla.
– Tehát nem is jelentkeztél a szerkesztőségben?
– Nem.
– S tudod-e, hogy most már irgalmatlanul elcsapnak és igazuk is van? Nem
menni a szerkesztőségbe! Egy ujságiró, a ki nem törődik vele, hogy
valami kimarad a lapjából! Tudod-e, fiu, hogy haszontalan vagy?
– Tudom – suttogja amaz és szemébe köny gyül. – Előbb tudtam, mint bárki
más és jobban, mint akárki. Nem tudom megtenni, a mit akarok, nem tudok
dolgozni, ha nincs kedvem, s mihelyt dolgozni kell, nincs kedvem. És
semmi erkölcsi érzésem. Honnan van ez? – tette hozzá gyermekes
kiváncsisággal.
– Honnan, honnan! – morog a másik. – Mert haszontalan vagy, mert jobban
szeretsz csatangolni, mint dolgozni, mert most is jobb volna aludnod,
vagy dolgoznod… Minek vártál rám? – ordit föl haragosan.
– Nem akartam, – szól a fiatal – de muszáj volt. Egy órakor idejöttem s
mikor nem jöttél, gondoltam: nem jösz, most beülök a kávéházba és
megkezdem a regényemet. S megálltam s gondoltam, hátha abban a
pillanatban jönnél, mikor én odábbálltam? Még öt perczet! Aztán még öt
perczet, aztán már nem gondoltam semmit, csak álltam és vártam s ha nem
jösz, sohasem tudtam volna elhatározni magamat, hogy haza menjek.
– Báb! – morog a másik és megáll. Szeme szeretettel nézett fiatal társa
arczába.
– Most jut eszembe, – mondja – tudod-e, hogy hogy hivták Alarich
feleségét?
– Nem tudom, de ha tudni akarod, holnapig megnézem.
– Hazudsz! – kiált Tahi haragosan. – De ha mégis képes volnál reá, ugy
őrizkedj tőlem, mert megfojtalak!
– Miért?
– Miért, miért? Mert akkor még te is különb legény volnál nálam. Holnap
megnéznéd? Meg tudnád tenni, még holnap, a mire én husz év óta nem
vagyok képes?
– Hogyan? Husz éve?
Tahi fitymálva fordult el barátjától.
– Azt hiszed, te husz év mulva nem ott fogsz tartani, mint ma? Hát
hallgass ide. Husz éve vagyok riporter és nem tudom többre vinni. Pedig
remek irói tehetségem van, emésztő ambiczióval léptem erre a pályára,
hogy megszerezzem a paszust a dicsőség számára. Remek a tragédiám, én
mondom, kölyök, a ki nem szoktam sem henczegni, sem tévedni. Azzal
feküdtem le, azzal ébredtem. Minden egyes jelenetét át meg átgondoltam,
át meg átéltem. Ma is két nap alatt le tudnám irni az egészet, annyira
készen van. Nem irtak, nem gondoltak még e földön oly nagyot és szépet.
– Alarichról szól?
– Alarichról. De nem jutott eszembe a felesége neve. Majd megnézem,
gondoltam, és mentem a műhelybe és átéltem ujból a tragédiát a névtelen
feleséggel. Akármelyik történelmi könyvben megvan s van otthon vagy két
tuczat egyetemes történelmem. S husz év telt el, odalett az ifjuságom,
megcsontosodtam mint riporter, senkisem vár tőlem semmit, magam sem.
Mert nem tudtam magamat rászánni, hogy felüssem egyikét a két tuczat
történelmemnek, hogy megnézzem, minek hivták Alarich feleségét.
– S nem irtad le a darabot név nélkül?
– Ördögöd van, kölyök. Persze, hogy eszembe jutott. Ird le, gondoltam és
majd ha megvan, utána nézed a nevet és kitöltöd a kéziratban.
– Nos és?
– Ne légy képmutató, fiu, mintha nem tudnád magadról!
– Nem tudom, igazán!
– Nem? Hát megijedtem ettől a gondolattól és elsikkasztottam. Mert
mihelyt erre került a sor, éreztem, hogy a név csak kifogás. Ha tudom a
nevet, akkor le kell irnom a darabot, ha pedig leirom a darabot név
nélkül, akkor mire való a kifogás?
Megálltak és egymásra néztek. Mint két idegen kutya, ha találkozik s nem
érzi még, hogy ellenséggel, vagy jóbaráttal találkozott-e. Egyszerre
csak Tahi éktelen káromkodásra fakad.
– Vitt volna az ördög, mielőtt megismertelek, komisz tolvaj. Hát ezért
mondtam el neked ezt? Hogyan csináltad, hogy ezt kiloptad belőlem? Mi
közöd hozzá? Minek van most egy ember, a ki ismer engem?
A fiatal ember könyörögve tekintett rá. Egész testében reszketett. A
kezét is összekulcsolta egy pillanatra, de még ezt sem merte tenni.
Végül köny gördült a szeméből s ettől Tahi haragja lelohadt.
– No, jól van, – szólt enyhén – de el ne árulj.
– Igen, – rebegi a másik – és igazad van, olyan komiszság volt tőlem, de
én nem tettem semmit, hogy elbeszéld. De azért mégis én vagyok az oka.
És komiszság tőlem, mert nekem is van titkom… nem, nem titok, magam sem
tudom, minek nevezzem és értelek, mert iszonyu fájdalom volna, ha valaki
más is tudna róla. Azaz egy tud róla, egyetlenegy… ó szegény kis
feleségem! – zokogott föl hangosan, de csak egy pillanatra. Aztán kővé
meredve bámult barátjára és gyámoltalan kézlegyintéssel mormogta:
– Most már mégis tudod.
Tahi megrendülve fogta meg fiatal barátja vállát.
– Nyugodj meg, fiu, feleséged van? Nem tudom, igérem, hogy el fogom
felejteni. Ha ugyan nem volna jobb neked, ha nem felejtem el. Ez
sulyosabb, mint az Alarich felesége. Nem, hogy van, az nem szégyen,
hanem hogy mégis itt vagy velem, félháromkor éjjel, és mindig és mindig
másokkal. No de mindegy, nem akarod, hogy tudják, hát én sem tudom.
– Nem, nem, – szól amaz szomoruan – most már tudhatod, mivel én is tudok
a te darabodról és a te szomoruságodról. Olyan rossz volt amugy is,
közel vagyok az öngyilkossághoz, talán még jó, ha más is tud róla, ha te
is tudsz róla.
– A mint akarod.
– Megházasodtam, titokban, magam sem tudom, hogy miért. Ugy szerettem
szegény kis lányt és… nem tudom, ugy éreztem, hogy egy kis lánynak
szégyen, ha másnap tudják róla, hogy asszony.
– Gyerek vagy, de igazad van. A házasság privát ügy, senkinek semmi köze
hozzá. Mikor történt?
– Három hónapja.
– Három hónapja? Hiszen… várj csak, már három hónapja, hogy minden éjjel
együtt vagyunk!
– Igen.
– S te még a mézeshetek alatt sem birtad ki otthon?
– Ó, ha tudnád, hiszen magam sem értem. Emlékszel, mikor három hónappal
ezelőtt először találkoztunk?
– Emlékszem.
– Te akkor olyan érdekesen beszéltél és kitüntettél barátságoddal.
Tegeztél és arczul ütöttél, mert megvártalak.
– Nos?
– Hát ez esküvőm előestéjén volt. Másnap délben megesküdtünk.
– Lehetetlen! Hisz másnap éjszaka kávéházban ültünk reggel hatig?
– Igen. Te, mikor elváltunk, meginvitáltál, hogy redakczió után
várjalak. Ez olyan kitüntetés volt…
– De ember, másnap már feleséged volt!
– Igen, de te nem tudtad és én nem akartam megmondani.
– Akkor engem kellett volna felültetned. Rettenetes.
– Ezt gondoltam magam is. Hidd el, komolyan elhatároztam, hogy
felültetlek. Aztán jött az este, édes kis angyalomat vacsora után
hazavittem. Mondtam neki, hogy mivel senki sem tud a házasságomról, el
kell végeznem a dolgomat, aztán visszajövök. Megcsókolt és azt mondta:
siessek, mert fél. És én siettem, mikor elvégeztem a dolgomat, azt
gondoltam, hozzá megyek, és mentem hozzád. Nem tehetek róla, hogy te
neked előbb tettem igéretet, ez ugy rajta feküdt a lelkemen, mint valami
szuggesztió.
– És másnap?
– Már nem tudtam elmenni. Mardosott a lelkiismeret és elképzeltem
angyalomat könyezve, kétségbeesve. A lépcsőn visszafordultam, nem volt
erőm letörülni a könyeit. E helyett levelet küldtem neki, hogy fontos
dolgokban járok, el kell utaznom, de holnap itt leszek.
– És jöttél megint hozzám?
– És mentem megint hozzád, és másnap még kevésbé mertem eléje állni s
megint hazudtam. Majd holnap! És megszoktam, hogy rád várjak és minél
nagyobb lett a bünöm vele szemben, annál gyávább lettem. S ennek most
már három hónapja, hogy feleség vár rám, s hajléktalanul bolyongok, mert
nincs erőm hozzámennem.
– Meddig fog ez tartani? – kérdi Tahi szigoruan.
– Nem tudom, – felel a másik sóhajtva – minden nap azzal válok el tőled,
hogy hozzá megyek és…
– És ma hozzá fogsz menni, mert nem válsz el tőlem. Fiu, most megint
szuggerálok. Én most elviszlek a lakástok kapujáig és te bemégy.
Beverlek, bepofozlak, érted?
A fiu reszketett.
– Jó, – mondta forró hangon – verjél, pofozzál be, ó, ha csak ott volnék
már.
– Ott leszel, – szól Tahi és különös ellágyulás fogja el. Mintha maga is
megszabadult volna a huszesztendei tunyaságtól, bünbánó felbuzdulással
mondta:
– Meg kell változnunk. Igérem, hogy én is még ma megnézem, minek hivják
Alarich feleségét.
A szitáló hóban a két ember férfiasan kezet fogott. Ugy érezték, mintha
uj lélek szállt volna beléjük. Testükön végigfutott a cselekvés vágya.
– Siessünk, fussunk, – suttogta a fiatal ember – minden pillanatért kár.
– Fussunk, – lihegte a másik is és nekiiramodtak az éjszakának.
A Wesselényi-utcza egy komor, barátságtalan háza előtt álltak meg.
– Itt van?
– Itt. – A fiatal ember egész testében reszketett.
– Nyomd meg a csengőt, – sugja a másik és szintén reszket.
– Igen.
Reszkető ujja alig talál a piszkos rézgombra. Egyszerre megijedt.
– Megnyomtam, – rebegi és hideg verejték ül arczára.
– Jó, – sugja rekedten a másik.
Soká kellett várni. A Wesselényi-utczai házmester nem szokta meg a
kapupénzt. A két ember alig birt magával.
– Tán be sem lehet menni? – szól a fiatal és hangjában mintha reménység
lett volna.
De ekkor csoszogó léptek hangzanak, a kulcs megfordul, a két barát még
egyszer kezet szorit.
– Isten veled, – sugja Tahi – jó ez igy és én is megnézem – még ma.
Barátja ugy szoritja a kezét, mintha belekapaszkodna. Tahi egy erélyes
lökéssel kiszabadul.
– Szervusz! – És rohan. Még hallja, a mint a kapu becsapódik.
– Megváltoztam, – mormogja, a mint végigsuhan a házak során, a
Józsefváros felé, a Pál-utczába. Messze az ut odáig.
*
A fiatal ember, a mint a kapu bezárult mögötte, fölbotorkál a lépcsőkön.
Szive a megrepedésig dobog. A harmadik emeleten van a lakása, a
lépcsőről még nem látja. A mint nagysokára fölér az emeletre, szinte
eláll a szive. Ott az ajtó – s a felső üvegablakból világosság látszik.
Ébren van, várja!
S mint a ki kisértettel találkozik, megfordul, lerohan, hosszan csenget.
– Valamit elfelejtettem, – rebegi a házmesternek és kint terem az
utczán.
*
Tahi Béla kezében a történelem. Mereven, mozdulatlanul bámul rá. Olyan
furcsának tetszik neki felbuzdulása, meg hogy a kölyök feleségét
kapcsolatba hozta Alarich feleségével.
– Nevetséges, – gondolta s ellökte a könyvet. – Azért sem. Hiszen ha ezt
komolyan venném, bolond volnék. Ma azért sem, hanem holnap, – rögtön,
mihelyt fölkelek.


AZ APRÓHIRDETÉSEK ELŐTT.
A kiadóhivatal előtt mindennap kiragasztják az apróhirdetéses hasábokat,
az ingyen olvasó publikum számára. Budapestnek egészen külön társadalmi
osztálya fejlődött ki azokból, a kik az utczán tanulmányozzák az
apróhirdetéseket. Reggeltől délig váltják egymást föl a mindkét nembeli
tanulmányozók, apró noteszokba beirják a nekik való «keresleteket»,
félénken benyitnak a hivatalba s a kapott czimekkel estig ajánlkoznak,
szóval és irásban. Foglalkozásnak elég egész napra, nem gyümölcsöz
semmit, de mivel egyik sem hal éhen, föl kell tennem, hogy meg lehet
belőle élni.
Egy kopott fiatal ember, meg egy kopott leány között ezen az úton
szövődött az ismeretség. A szegénység huzódik is egymástól, közlékeny
is. Két hét multán a leány hiába kutatott zsebében czeruza után s a
fiatal ember fölajánlotta a magáét.
A leány: Köszönöm, nem tudom, hol hagyhattam el.
A fiatal ember: Bizonyosan otthon tetszett hagyni.
A leány: Igen. A másik ruhámban.
A fiatal ember (magában gondolja: sohsem láttam rajta más ruhát): Én,
kisasszony, elővigyázatos vagyok, minden ruhámban tartok czeruzát.
A leány (magában gondolja: könnyü neki, mikor csak egy ruhája van): Okos
is, mert nagyon kellemetlen, ha az ember föl akar valamit jegyezni s
nincs mivel. Meglehet, hogy épen ilyenkor, ilyen csekélység miatt
szalasztja el a kedvező alkalmat.
A fiatal ember: Bizony, igaza van.
Másnap a fiatal ember udvariasan előre engedi a tudakozó rácshoz. A
bediktált czimek után itélve, sejtette, hogy a kisasszony mint bonne,
mint elárusitónő, mint probirmamzel, mint társalkodónő, kulcsárnő keres
állást.
A fiatal ember: Nagysádnak remélhetőleg már van kilátása állásra?
A leány: Ó, van, hiszen hely akadna bőven, csakhogy megválogatom ám. Nem
minden elfogadható, a mi itt kinálkozik. Különben tetszik tudni, nekem
nem épen életkérdés, hogy állást kapjak, mert hála istennek, szüleimnél
vagyok s csak ugy gondoltam, hogy minek töltsem az időt hiába, ha akad
valami megfelelő állás, hát én is keresek valamit. Önnek persze
nincsenek szülei?
A fiatal ember: De vannak, hála istennek, s a helyzetem egészen olyan,
mint a nagysádé, csakhogy az én szüleim vidéken laknak s férfi létemre
természetesen nem akarok örökre rajtuk élni.
A leány: Természetes, természetes, ön férfi. S mi a foglalkozása kérem?
A fiatal ember (némi zavarral): Kereskedő vagyok.
A leány (magában gondolja: Ah, commis!): Szép, szép…
A fiatal ember (buzgón): De tetszik tudni, manapság kevés tőkével az
ember nem megy semmire. Minek koczkáztassam kevés vagyonomat önálló
üzletre? Inkább beállok másokhoz s megelégszem a biztos keresettel.
A leány (megdöbbenve gondolja: pénze van? Ejha! De hátha csak ugy
henczeg, mint én?)
Harmadnapra eszébe jutott a fiatal embernek, hogy:
A fiatal ember: Bocsánat, kisasszony, hogy még nem is mutattam be
magamat. Fekete Béla a nevem.
A leány: Igen örvendek, én Gálos Etel vagyok.
A fiatal ember: Etel? A legkedvesebb nevem.
A leány: Ugyan?
A fiatal ember: Igazán sajnálom, hogy magam is olyan idegen vagyok a
városban, különben mindent elkövetnék, hogy nagysádnak segitségére
lehessek. Nagysád olyan kedves, olyan szép!
A leány (elpirulva): De kérem!
A fiatal ember: Nem fogja rossz néven venni, hogy igy kimondom, a mit
gondolok. Hanem azt mondom: mégis van gondviselés. Ime, nap-napután itt
lesem a jó szerencsét és ki tudja, hogy nem akadtam-e rá.
A leány (sóhajtva): A jó szerencse? Állás kell ahhoz, Fekete ur, első a
kereset.
A fiatal ember (melegen): Igaza van, kedves Etel kisasszony, de ha az
ember tudja, hogy miért töri magát, állást is hamarébb kap.
A leány (szomoruan): Ó, uram, én már elvesztettem minden reményemet.
A fiatal ember: Nem szabad csüggedni, kisasszony. Higyje meg, ugy érzem
magam, mintha megütöttem volna a főnyereményt. Etel kisasszony,
megengedi, hogy a nevén szólitsam?
A leány (halkan): Majd ha állása lesz.
*
Az érintkezés az apróhirdetéses tábla előtt mind bizalmasabb lett, a
nélkül, hogy őszintébbé is vált volna. Csak ugy, a hogy az aranyozott
rámáról lassanként lepattogzik a hivalgó fény és kibukkan mögötte a
nyers és értéktelen puhafa, azonképen támadt a két szegény ember között
némi világosság az egymás viszonyairól. Az idő mind zordonabb lett és
ruhájuk nem lett melegebb. Esett is az eső, a fiatal embernek nem volt
esernyője.
A leány: Tudja isten, a mama mindig ugy szekiroz, hogy vegyem föl a téli
kabátomat, de csak nem teszem magamat nevetségessé, hogy november elején
már téli kabátban járjak! Aztán nagyon vérmes vagyok (szegénykének
violaszinü volt az arcza) nem türöm a meleget.
A fiatal ember (dideregve): Én is jobb szeretem a hideget. Különben
rendeltem már téli ruhát, hanem azok a szabók mind megbizhatatlanok. A
mult héten kellett volna liferálnia, de el vagyok rá készülve, hogy két
hét mulva sem lesz meg.
Viszonyuk bizalmasabbá válván, a kiadóhivatalból együtt szoktak elmenni.
A fiatal ember el is kisérgette a leányt ajánlkozó utjain s megvárta
lent, a kapu előtt. Meglátta a szegény, nyomorgó arczon a csüggedés
kifejezését, de aztán hallotta a leány fitymáló beszédét:
A leány: Megint felültettek. Nem vállalnám el, ha aranyba foglalnának
is. Két kis gyerek van, egyik vásottabb a másiknál. Aztán azt is
akarják, hogy takaritsak. Ha ezt akarom, akkor mindjárt cselédkönyvet
váltok és beállok szobaleánynak. Nem igaz?
A fiatal ember (aki már nagyon az utolját járja): Kedves Etel, mégis,
nem volna jobb, ha legalább egyelőre – mig valami jobb nem akad…
A mire a leány mély sóhajjal és megfeledkezve kérkedő magatartásáról,
lehorgasztja fejét.
A leány: Bizony jó volna – akármi – de nincs semmi, semmi!
Egy napon a fiatal ember föltünően nyugtalannak találta a leányt. A
nyomor csak ugy leritt szegénykéről, a sáros aszfalton ugy járt, hogy a
talpa ne igen érje a földet, mert czipője lyukas volt.
A leány (sóvárogva nézi a sarki kofát): Ni, gesztenye. Az idén még nem
ettem gesztenyét.
A fiatal ember: Én sem, majd veszek.
A leány: Nem, nem, másra való a pénz.
A fiatal ember: Ugyan ne bánja, az a pár krajczár! (Magában: legfölebb
gesztenyét ebédelek.)
És tiz krajczárért sült gesztenyét vásárolt, a mit mohón
elfogyasztottak.
A leány: Milyen jó, milyen meleg!
A fiatal ember (önfeledten): Voltaképen szüksége is van az embernek néha
egy-egy meleg falatra.
A leány (ugyanugy): De mennyire!
Aztán mind a kettő fölocsudik és szörnyen szégyelli, hogy ennyire
elárulta magát. De talán nem is értette el a másik!
És már beszélnek szerelemről és már szövik a közös terveket a közös
jövőről és még mindig rejtik egymás elől a nagy nyomoruságot. Már
kölcsönösen táplálják egymást néhány garason s még mindig adják az urat,
a függetlent, a ki csak passzióból járja a kiadóhivatalt, állást,
kenyeret vadászva.
Egyszer aztán a fiatal ember nem jött többé el. A leány várta, hiába.
Tanakodott: talán beteg? Sóhajtott utána és nyugtalankodott. Istenem,
hátha beteg! Majd a keserü gyanu: hátha állást kapott és most már
hűtlenül megfeledkezett róla?
Két hétig tartott ez igy, mig a véletlen összehozta őket. A fiatal ember
megijedt, de csak nyult a sapkája után és ugy tett, mintha a leány felé
akarna közeledni. Ez azonban hidegen elforditotta fejét és gőgösen
átment a tulsó oldalra. A fiatal ember sapkája ugyanis szolgasapka volt.
Egy lámpaczég firmája volt rajta. Csak nem áll szóba egy inassal!


A ZSINÓR.

I.
A cselédszoba nem is olyan barátságtalan és szomoru, különösen ha papa
szinházba megy a mostohával. Erna ilyenkor az ágya szélére ül, merő
sötétben és beszélget a Julcsa cseléddel, a ki a konyhában rakosgatja az
edényeket, majd a kis lámpát átviszi a cselédszobába s ugy ülnek
egymással szemben, a kisasszony két könyökét az asztalra támasztva, a
cseléd komoly, részvétlen arczával és gépies szorgalommal harisnyát
stoppol.
Erna: Meglássa, Julcsa, már nem tart sokáig.
Julcsa: Ha én a kisasszonynak volnék, már régen megszöktem volna és
beálltam volna igazi cselédnek. Hát hiszen most is ugy él!
Erna: Oh, ha lehetne, megtenném!
Julcsa: Épp ugy dolgozik, mint a szobalány, a konyhában eszik, a
cselédágyon hál, nyáron mezitláb jár, éppen csak bért nem kap, meg
pofozgatják és szeretőt nem tarthat.
Erna: Jaj, Juliskám, ha nagykoru volnék, nem is maradnék itt. De apa
beleegyezése nélkül nem adnak könyvet és könyv nélkül nem fogad föl
senki.
Julcsa: Elég lelketlenség a nagyságos urtól, hogy ennyire engedte
elzülleni a kisasszonyt. Mintha bizony nem volna még elegendő hely
odabent.
Erna (szomoruan): Az én édes kicsi ágyacskám… a padlásra rakták. Még
egyszer bele fogok feküdni és aztán…
Julcsa: Mikor?
Erna: Talán még ma.
Julcsa: Setét éjszaka? A padláson?
Erna: Mondja csak, édes Julcsa, hisz maga a kisértetekben?
Julcsa: Nem én!
Erna: Hát fölmenne éjszaka a padlásra?
Julcsa: Nem én.
Erna: Hát mitől félne?
Julcsa: Csak ugy, mégis félnék.
Erna: Lássa, pedig én föl fogok menni éjszaka a padlásra, egészen
egyedül és nem fogok félni és belefekszem az én régi ágyacskámba és
akkor aztán minden másképp lesz.