Munka: Elbeszélések - 3

hogy én holmi csillapitó szer vagyok házassági bajai ellen.
A nagyságos ur: Esküszöm, hogy téved. Igazán, mélyen, örökké szeretem.
A művésznő: Jól van, jó, máskor szivesen hallom ezt, de most hagyjon
magamra.
A nagyságos ur: Elküld? Kidob?
A művésznő (toppantva): Elküld? Kidob? Válogasson, barátom, a melyik
jobban tetszik, a fődolog, hogy menjen.
A nagyságos ur: Legalább egy csókot!
A művésznő (méltósággal): Uram, kinek néz! Most már utoljára mondom:
távozzék.
A nagyságos ur (lobogó indulattal): Nem addig, mig…
A művésznő: Tönkre akar tenni? Ma játszom és ön igy megsanyargatja
idegeimet?
A nagyságos ur: Az idegei! Bocsásson meg, édes, már megyek. Mindent
megteszek, csak az idegei nyugodtak legyenek. (El.)


BORBÁLA KUTYÁJA.

I.
A vén cseléd szomoruan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy kis
kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig juhászkutya, félig
foxterrier, különös vegyüléke a kutyaszépségnek és alávalóságnak.
– Ugy, ugy, csak dörgölődzzél hozzám, – motyogta hozzá Borbála – tudtuk,
hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek sem. Hát mért
nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik! Pedig a gyerek sokkal
több bajt csinál, mint a kutya. Már most mi lesz? De nem hagylak el, ne
félj semmit, kis kutyám, majd viszlek koldulni, ha kifogytam az utolsó
krajczáromból.
A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul
virgonczkodott az öreg asszony mellett. Lelketlen kis kutya volt, olyan,
mint a gyerek. Gondot csinál, de ő maga nem tudja, mi a gond.
Borbála fakó kendőjébe gyürte piszkos szürke haját. Barázdás,
háromszögletü arczán végigcsorgott a köny és gyámoltalanul megállt a
nagy bérház kapujában.
– Nem használ semmit, – motyogta a kutyának – akár visszamegyek a régi
szerzőhöz, akár ujhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek s a vége
mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.
Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett, de a
Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele. Borbála
elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert védencze
kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még mulatni. Amugy is
olyan szomoru az élet s a mészároskutya nagyon jómódunak látszott.
– Szegények vagyunk mi az ilyesmihez, – korholta Borbála – azt se tudod,
lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi baj is van egy
ilyen könnyelmü kutyával.
De midőn ez virgoncz hizelgéssel a lábához dörgölődzött, majd hátsó
lábára állva erőnek erejével meg akarta nyalni az arczát, fölkapta a
karjaiba és sirva és nevetve szoritotta magához:
– Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörüségem, ne félj semmit, a jó
Isten nem hagyja el, a kik szeretik egymást.
És ormótlan nagy, hasadt férficzipőjével elszántan csoszogott az
utczákon végig, ölében a kutyával, a ki lenyalta pergő könyeit. Nincs a
jó istennek más teremtése, a ki a Borbála ványadt, háromszögletü
bagolyarczát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a rongyos kutya.
A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.
– Most eredj le – szólt komoran a kutyához – és ha kinevetnek, ne törődj
vele.
– A kutyás Borbála! – sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek és
körülfogták őket. – Bodri, psz, psz, kell czukor, Bodri? Hát mi lesz,
Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?
– A nagyságák – véli egy kirizsporozott szobamacska – még látogatóba sem
türik az ismerőst, nemhogy a házukba is fogadják.
Borbála türte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad végében. Neki
a guny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott czukrot, kenyeret, sőt
még egy kis szalámihajat is, melyre morogva vetette magát.
– Legjobb lenne, – szólt mérgesen a kifutó – ha a peczér elvenné a
dögöt, legalább helybe állhatna.
– Jézus Mária! – sikoltott Borbála. – Nem hagyom én, inkább térden
csuszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a váltságát.
– Már pedig, a mig a kutyához tart, addig nem kap helyet.
Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó az
Isten!

II.
Hát jó is volt. Megint csak megkisérlették, megint csak elvitte a kifutó
egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török pongyola volt
rajta és az előszoba tele volt aggatva koszorukkal, szalagokkal, mint
halottak napján a virágos bolt. Vállalt Borbála mindent: fog sütni,
főzni, nagymosást végezni, a surolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a
vasalást is, ha ez a fő, mert tud ő ám ugy vasalni, mint a puczerájban.
Hanem megremegett a szive, mikor a nagysága mondta:
– Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se szabad
magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár senkije?
Borbála elszontyolodott, a köny is végigpotyogott az arczán.
– De bizony van – motyogta és már fordult az ajtónak.
– Nem szégyelli magát! – kiáltott a nagysága, de aztán elkaczagta magát.
– Ó kérem, szólt közbe a kifutó, – félreérteni tetszik, egy kutyát
szedett föl egyszer az utczán és attól nem tud megválni. Pedig tessék
elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten és a kutyája sem csinál
semmi bajt.
A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához? De mikor
megértette, hogy a szegény asszony inkább koplal, semhogy pártfogoltját
elhagyja, nagyon meg volt hatva.
– Hát jól van, – szólt – fölfogadom magát kutyástul, de meg kell rá
tanitani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se nappal ne
ugasson, ha valaki jön.
Borbála szegény térdre esett, ugy csókolgatta a nagysága kezét és török
ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan okos, mint az
ember, nem fog az meg sem mukkanni és aztán tiszta is, a nagysága tudni
sem fogja, hogy kutya van a háznál.
– Hát hol van az a csuda-kutya? Hadd lássam, – kiváncsiskodott a
nagysága, a ki már igen jól mulatott az eseten.
– A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd szépen ki
lesz kefélve, nagyon szép állat is lesz.
Behozta a gangról s Bodri fiatal kutya módjára farkcsóválva egyenesen a
török ruhának tartott s kezdett a szélével játszani.
– Milyen herczig! – sikongott a nagysága. – Hisz ez nagyon kedves állat,
jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is játszom vele. Hagyja itt
a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt. És márkája sincs? Hisz igy
elviszi a sintér! Mindjárt márkát és szájkosarat is veszünk neki.
A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága előtt s
megeredt a szeme boldogságos könye.
– Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.
– Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?
– Tud – mondja mély meggyőződéssel Borbála. – Mikor rátaláltam és
éhesen, fázva nyöszörgött az utczán, én a pékhez vittem a kenyeret, hát
csak ugy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a jó isten, mondtam
neki, de a jó isten a kutyáját se hagyja el. És fölvettem s magammal
vittem s mivel a nagysága nem akarta megengedni, hát otthagytam a
helyemet. Aztán szépen megtanult imádkozni. Imádkozz Bodri.
S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve szolgált s a
fejével bólogatott mindaddig, mig Borbála áment nem mondott.
– Egy kutyáért – csodálkozott a nagysága – otthagyta a helyét és azóta
sem kapott másikat, hisz ezt gyerekéért se teszi meg más. Nagyon derék
asszony maga Borbála, ne féljen semmit, a mig jól viseli magát, a
kutyájának is jó dolga lesz.

III.
Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt és surolt.
Reggeli-készités után a piaczra ment Bodrival, a ki csak ugy feszitett
szájkosarában és márkájával s szinte szeretett volna kutyapeczérrel
találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig boldogan és Bodrinak
igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet kapott, hanem a nagysága,
a ki, ha a szinháznál nem volt dolga s vendégei sem voltak, szeretett
heverészni, órák hosszat a szalónjában tartogatta és játszogatott vele.
Nagyokat mulatott a kis állat virgonczságán, s mindenféle hunczutságra
tanitotta, hogy szegény Borbála csak ugy hizott, milyen okos az ő
kutyája. Egy kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a
belső szoba ajtaján kaparászott, szivesebben volt a szalónban, mint a
cselédszobában.
– Azért ne hordd fenn az orrodat, – korholta Borbála – mégis csak
szegény kutya vagy és ha a nagyságának eszébe jut felmondani, hát vége a
jó életnek s mehetünk megint ázni-fázni az utczára.
Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel és azzal sem törődött, mikor
Borbála a szemére vetette gőgjét.
– Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a nagyságánál vagy,
tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol és én a te cseléded vagyok?
Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te sem volnál olyan urisorban.
Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem
tetszett Borbálának.
– Megkövetem a nagyságát, – szólt – ne tessen ezt a kutyát ugy
elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégis csak szegény kutya az
istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.
– Menjen a dolgára – szólt mérgesen a nagysága – és ne törődjék a
kutyával. Ugy tartom, a hogy nekem tetszik.
Borbála nem mert szólani, de este megint a szivére kötötte Bodrinak,
hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás és benne lesznek a
nyomorban. A nagysága utóbbi időben már is nem olyan, mint azelőtt volt.
Bodri az ifjuság könnyelmüségével, a tisztelet minden megadásával
végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen meghittséggel ugrott a
nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És a nagysága meggyurta finom
kezével és a paplanába burkolta. Ettől még el is lustult a kutya és
sehogy sem tetszett neki éjszaka a kuczkóban való alvás.
A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat szidta,
kergette, korholta a szegény cselédet, a ki akárhogy iparkodott, nem
tudott a nagysága izlése szerint főzni. Végre is bekövetkezett, a mit
már előre látott, a nagysága fölmondott neki.
– Ugy-e megmondtam? – panaszkodott Bodrinak. Van egy kis pénzecském, ne
félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az urimódnak vége és ha megint
oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás is.
Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor sem tette komolyabbá, sőt még
jobban huzott a nagyságához, a ki vele szemben ugy viselkedett, mintha
nem is mondott volna föl neki.
Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes holmijait és
beállitott a nagyságához:
– Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig
imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.
A nagysága ekkor fölpattant.
– Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is csavarogni? No
ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem, hogy nem is tudok
nélküle élni s most elvinné.
Borbála magánkivül kiáltotta:
– A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel keservesen, én
dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom itt.
– Én váltottam neki márkát, az én nevemre van irva, s ha mindjárt nem
takarodik, rendőrt hivatok.
Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem védheti meg
a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát. Félszemmel intett
Bodrinak, a ki megértette, s mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen
iramodással kint termett a folyosón.
– Bodri, Bodri! – kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg Borbála
már kint volt szintén és diadalmasan szaladt a kutyája után.
– Te édes, hüséges, drága fiacskám te, nem hagytad el vén anyádat,
mindig mondtam, hogy te hü, becsületes kutya vagy, odafönt tejbe-vajba
fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.
S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi kvártélyát, a
hol szivesen látták, mivel megmondta, hogy helyben volt és van pénze.
Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan környezet s csak
nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott s mikor esteledett, kinosan
szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz és kaparászott rajta.
– Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám, – magyarázta neki Borbála – de
azért ezentul is imádkozunk a nagyságáért, mert jó volt hozzánk.
Másnap reggel az első ajtónyilásra Bodri kiiramodott és nem jött többé
vissza.


A GYÁRBAN ÉS OTTHON.

I. A gyárban.
A kendője fülig ér, a sipkája nyakig. Mohuk Sándor nagyon fázós ember, a
pipáját is csak melegitőnek szivja, de csakhamar kiveszi szájából és
zsebre gyüri, mihelyt a gyár kapujához ér. A kapus ur tiszteletlenségnek
venné, pedig amugy is utazik rá a sipkája miatt, a kendője miatt, minden
miatt, mert a kapus ki nem állhatja Mohuk Sándort.
A mint nagy alázatosan süvegelve beljebb kerül, föllélegzik. A kapus
háttal állt felé, igy nem is rivalt rá. A mint végig megy a rengeteg
udvaron, rozsdás kazánok, kocsironcsok során át, a melyek körül már
foglalatoskodnak ingujjra vetkőzött siket kovácsok, foghegyről köpnek az
utja irányában és azt mondják:
– A bundás!
Hogy miért? A jó isten tudja. Ezek a meztelen karu legények ha munkába
mennek, munkából jönnek, szakasztott ugy vannak bepakolva, mint ő, mint
minden munkás ember, a ki utban van. Mégis csak rajta akad fönn a
kajánságuk, máson senkin. Tán azért, mivel olyan tutyi-mutyi ember, az
orrára van irva, hogy félti a kenyerét, a gyárigazgatótól csak ugy, mint
a gazdátlan kutyától. Azért is alázatos mindenki irányában és azért is
lovagol rajta mindenki.
Az öntő végében van a furó-mühely. Mohuk Sándor még az óriási szijaknak
is hajbókol, mert bizonyos, ha egyszer nem tenné, a gőzfuró szija
megharagudna, derékon kapná és fölforditaná a rettentő füstös
magasságba, a hol a tranzmissziós rudak, kerekek össze-vissza berregnek,
a csattogó szijakat pöndöritve.
A munkás ember isten tudja micsoda módon ugy tudja rendezni a dolgát
(föltéve, hogy nem szakmányban dolgozik), hogy akármilyen korán kerülne
is a helyére, épen csak a gőzkürt megszólalása pillanatában készült el a
munkára. Mohuk Sándor még ehez sem ért. A kik nálánál későbben érkeztek,
még bajlódtak a kendőjükkel, bekecsükkel, a kék bluzzal, melyet legalul
hordanak, mikor ő már állt a furójánál talpig kékben és fülig piszkosan
s zavart pillantásokkal nézte a meginduló szijrengeteget. Ha hozzáfog a
munkához, röhögnek rajta a társak, ha veszteg marad, félő, hogy rátámad
a művezető:
– Mafla, inkább áll és rontja a levegőt, semhogy egy perczczel előbb
fogna munkához, pedig csak kegyelemből tartják, olyan lassu, mint a nagy
óramutató.
Végre rászánja magát, neki áll a munkának. Óriási vaskoczkákba lyukakat
kell furnia. Nem neki, hanem a gőzfurónak. Rongyos munka, egy ló is
elvégezné. A vaskoczkákon szépen ki van pontozva, hogy hová való a lyuk,
a nagyságát a furó szabja meg, melyet a müvezető illesztett be neki,
csak oda kell tenni, el kell szedni a vasdarabokat, meginditani,
megállitani a furógépet, megolajozni a furót és ügyelni, hogy merőleges
irányban lefelé dolgozzék, nehogy ferdén furja keresztül a vasat.
Mellette ugyanezzel a munkával inasgyerekek és napszámosok
foglalatoskodnak, ő az egyetlen géplakatos, a kit erre a silány munkára
fogtak. Lassu, ügyetlen minden egyébhez.
A mint telik az idő, ez is, az is rákiált egy-egy inasra és
kiszolgáltatja magát. Mohuk Sándornak nincs erre való vakmerősége. A
gyomra kezd korogni, de fél a kabátjához lépni és kiszedni belőle a
darab kenyeret, melyet otthon uzsonnára zsebrevágott. Bizony az
uzsonnáját csak akkor fogyasztja el, mikor a szigoru gőzkürt gőgösen
rárivall: takarodj ebédelni!
A napszámosok körülötte, mig a furót igazitják, maguk között eléggé
kedélyesen elmulatnak. Amint a müvezető vagy egyik-másik mérnök hátat
fordit, csufosan összeröfögnek s mindig tudnak az illetőről valami
becsmérlőt mondani. A müvezetőt rozsdásnak nevezik vörös szakálla és
vörös orra miatt, a főmérnökről pedig csak mint a zsidóról beszélnek.
Hogy miért, azt tán fölösleges mondani is.
Aztán beszélnek szoczializmusról, vitatkoznak egymással és átkozzák a
kapitalizmust, meg a gépeket. Mohuk Sándor meg csak hallgat, azaz még
hallgatni sem meri őket. Dehogy is mondaná rozsdásnak a művezetőt,
zsidónak a főmérnököt. Sőt ezt valami kutyaszerü ragaszkodással szereti
is, mivel az egyetlen ember, a ki jól bánik vele. Gondol is arra, hogy
meg kellene tiltani azt a tiszteletlen beszédet, de bizony csak a
gondolatnál marad, sőt az is csakhamar gyáván elpárolog.
Ilyen Mohuk Sándor. A mint ott áll a gép mellett, mintha ebben több
emberies volna, mint ő benne. Gyáva, ügyetlen, bamba és türelmes. Még
csak örülni sem tud, mint a többi, ha fölbúg a hatórai szabaditó
gőzkürt, melynek hallatára egyszerre megáll minden kéz, a Mohuk Sándorét
kivéve, a ki nem meri abbahagyni a munkát, a mig csak fölötte való
embert lát. S a mint aztán mégis csak összeczihelődik s mig a többiek
csoportosan diskurálva, nevetgélve kifelé tartanak, ő egymagában,
félénken az emberek felé pislogva kifelé bandukol. A gyár nagy kutyája
épen csak ő rá veti magát s a kapus káromkodva nevet rajta és nézi, mint
védekezik nagy alázatosan a hatalmas állat ellenében, könyörögve
szólongatva nevén:
– Neró, Neró!

II. Otthon.
Ismerik az ujpesti utat? Ott mennek haza az árnyékemberek. Késő este
feketén hömpölyögnek rajta végig, a villamos kocsik sisteregve
zakatolnak elébök s a levegője több por, mint oxygén. Szomoru
deszka-utczák torkollanak belé s mintha minden ember, mihelyt ezekbe az
utczákba befordul, rögtön utonállóvá válnék, olyan félelmetes nézni
őket, a jámbor gyári munkásokat, a kik nehéz munka után hazafelé
tartanak, fülig csavarva a kendőt, nyakig tolva a sipkát.
A mint Mohuk Sándor végigmegy az egyik palánk-utczán, az egyik düledező
viskóból egy csaholó kutya szökken elébe.
– Beste lelke, – dörmög Mohuk, s ugy oldalba rugja a hatalmas állatot,
hogy az szükölve bukdácsol keresztül a pocsolyán s vonitva menekül az
éjszakába.
A viskó világos ablakából rettenetes zenebona hangzik ki. Gyerekek
visitanak, asszonyok rikácsolnak. Mohuk Sándor oda toppan az ablak elé
és végig csördit rajta az öklivel. Halálos csönd támad ennek nyomában.
Aztán ropogó, sulyos léptekkel végig recsegteti a deszkát, a mely a
nyilt csatorna fölött a viskó udvarára vezet és lábával egyet rug a nem
záró ajtón, hogy az is ijedten fölpattan.
A konyhában csak a kályhatüz rőt fénye világit, a szobából félelmes
suttogás hangzik még:
– A papa, csitt, a papa.
S a mint Mohuk Sándor benyit a büzös szük szobába, négy gyerek félénken
rá emeli szemét, reszketve járul elébe egy csontig lesoványodott nyügös
asszony, kérlelően félő tekintettel leszedi róla a sipkát, letekeri
nyakáról a kendőt, lehuzza róla a bekecset, közben pedig a másik, az
öregasszony kisuhant a konyhába s mire Mohuk Sándorról a felesége
lehuzta a csizmáját is, ott párolog az asztalon a leveses tál s Mohuk
Sándor morogva kanalaz belőle.
– Só! – orditja egyszerre s az egész nyomoruság fészke megreszket
mérhetetlen félelemben. Csakugyan, elfelejtettek sót tenni az asztalra,
isten legyen irgalmas nekik.
– Azt hittem, – szólt az asszony, (ez a legbátrabbik még), – hogy ma el
is van sózva.
A kanál odacsörömpöl a cseréptányérhoz, tán szét is repesztette.
– Sót! orditja az ember – s ha még egyszer nem lesz só az asztalon,
nyakadba öntöm a levest.
Az egyik gyerek, tán öt éves, valamit odasug a bátyjának.
– Kuss! – ordit rá Mohuk Sándor s a kis gyerek az ágy mögé bujik s a
falábat harapja, nehogy a zokogása hallassék.
– Megint lármáztatok, hallottam, de hát előbb hadd vacsorázom meg, majd
aztán számolok veletek.
S a mig e fenyegetéstől a gyerekhadnak végtelen fájdalomban és
rettegésben megdobog a szive, a félelmetes ember mérges pillantással, de
a legnagyobb nyugalommal fogyasztja levesét, hangosat szürcsölve, vastag
bajuszát a kabátja ujjával megtörülve, közben pedig nagyokat huz a vizes
kancsóból.
Alighogy végzett a levessel, ott párolog már a főzelékes tál előtte,
közepén egy nagy darab hussal. Az irigység legyőzi a kicsinyekben a
félelmet. Tágra meresztett szemmel követik a husdarabok utját a
tányértól a szájig, a nyál összefoly szájukban s mindannyiuk egy
gondolattal vivódik; lesz-e ma maradék, a mi nekik jut?
Mert csak Mohuk Sándor eszik hust ebben a házban, a többinek csak nagy
ünnepkor jut belőle, meg néha, ha tányérján hágy egy-két harapást.
Az ember az utolsó falat hust a villába szurja, szájához viszi. Mennyi
csalódott remény tünik el e falattal a vastag bajusz alatt. De a villa
egyszerre csak megáll. Mohuk Sándor mérgesen tekint végig a lélegzetét
visszafojtó familián, aztán hirtelen a felesége felé böki:
– Nesze!
– Csak edd meg! – mondja halkan az asszony, egy oldalpillantással a
gyerekek felé.
– Nesze! – ismétli most már orditva az ember. Az asszony a kezével
óvatosan leszedi a hust és a gyerekek felé huzódik.
– Magad edd meg! – rival rá az ember, – majd kapnak ezek a kölykök hust,
ha öregek lesznek.
És az asszony lenyeli a falatot, egyre a gyerekekre nézve, a kik ismét
rettegve huzódtak hátra, halk sóhajjal s mig legyüri torkán a falatot, a
tekintete táplálja őket: szinte érzik is, az édes anya gondolatban hogy
osztja föl közöttük a kis husdarabot, de hát persze, nem teheti meg,
mikor apa nem engedi.
– Egy-kettő, éjszaka legyen, – kommandiroz Mohuk Sándor s a kis szoba
egyszerre csak fölfordul, szalmazsákok lepik el a fal mentén a padlót,
piszkos vánkosok lebegnek a levegőben, czipők koppannak a földhöz s
alighogy a családfő maga ágyba feküdt, az asszonyon kivül teremtett
lélek nincs többé a talpán.
– Az a rozsdás ma megint nagyon fölbosszantott, – morogja most némileg
megbékülve Mohuk Sándor, – no de nem türöm már soká, már szóltam is a
zsidónak, hogy vagy a rozsdás megy, vagy én. No hát nem én fogok menni.
Ha a főmérnök ember volna a talpán, már rég kitette volna a szürét annak
a részeg tolvajnak. De hát hiába, az is csak olyan tutyi-mutyi, mint
minden zsidó!


FÉLLITER BOR.
Hát megértettétek egymást? Hála istennek. Látod, pajtás, mindig ilyen
sógort kivántam magamnak. Jó kolléga, jó sógor. Aztán olyan lány, mint
ez a Lina – nem azért mondom, mert a feleségem huga, hanem mert igaz. Az
isten is becsületes ember feleségének teremtette. No de iszunk egy
félliter bort. Eredj lelkem, anyjukom, hozz egy féllitert átellenből,
mondd, hogy jót adjon, mert nem mindennap jutunk ilyen ünnepséghez.
Gyerekek előre, – a bácsi ezentul a Lina néni férje lesz. Hát idenézz,
barátom, látod? Ez az én világom. Ez az öt gyerek. Mint az orgona,
melynek két sipja kitörött. Nyolcz évi házasság alatt heten volnának, ha
kettő meg nem hal. Öt gyerek is sok, de nem lehet ezt sokallani. Azért
az ilyen örömnapon, mint a mai, még mindig telik egy félliter borra.
Isten áldjon, sógor, koczczints te is, anyjukom. Ni, egy félpohár bortól
hogy elszédült. Hja, barátom, borra nem igen telik a három korona
napidijból az öt gyereknek. De hát mit érne, ha öt korona napidij volna
s egy gyerek sem volna? Hát mondd csak, barátom, élet az élet, ha nincs
kiért élned? Csak keresse hiveit a grófok között az egy-két gyermek
rendszer, én arra való vagyok, hogy sok gyerek tisztelje emlékemet s
bizony nem cserélnék a római pápával, mert annak nincs gyereke.
Isten éltessen, pajtás! Csak rajta, a menyasszonyod egészségére – ex!
Hallod? Ex! Ha én felhajtom poharamat, te is megteheted, inkább, mint
én, mert te ma még legényember vagy, s ha megesküszöl, akkor is csak
férj leszel, én azonban családapa vagyok s mégis fölhajtom a poharat, ha
hozzájutok. Már tudniillik a boros poharat értem, mert a keserüség
pohara le nem kerül a számról. Haj, haj! De boldog is vagy te!
Megházasodol. Fiatal vagy, a menyasszony szép, no, ugy-e, hogy szép?
Ilyen fiatal teremtést a magadénak mondani, – nemde, beleszédülsz? Sohse
rösteld, pajtás, magam is igy voltam, ezelőtt nyolcz évvel. A feleségem,
akár hiszed, akár nem, volt olyan szép, mint most a Lina, sőt ugy
rémlik, mintha még nálánál is szebb lett volna. Nono, legalább nekem
szebb volt, s különben is már régen volt.
A gyerekek feküdjenek le. Ne spórolj, pajtás, legfölebb még egy
félliterrel iszunk, de ez az egy is elég lesz. Ni, megmaradt még a fele
is. Hallod, egy kicsit el is bódultam, de az is jól esik, mint minden, a
mihez ritkán jut a szegény ember. Bor! Hehe! Bor! Mikor én még a
törzsasztalnál ültem, mikor még a dalárdában a szekundbaritont fujtam:
«Szép Lenka vár a viz fölött
Csolnakán a halász,
Merengve zengi énekét
S a part felé vigyáz.»
Hej, ugyanebből a három koronából telt akkor mindenre, mindenre,
mindenre. Ej, vége már annak, azért is igyunk.
Aztán megbabonázott az az asszony. Nézd meg jól. Szegény anyjukom. Hét
gyermek anyja. Hát lehet-e olyan, mint lánykorában volt? Elhiszed róla,
hogy szebb volt, mint Lina? Hét gyermek és három korona. S az első két
gyerek kihozta a formájából. Ma vén asszony, én meg fiatal ember vagyok.
Fiatal ember, öt eleven gyerekkel. Öt éhes szájjal, öt pár meztélábbal,
hogy álmatlan éjszakákon csak ugy tánczolnak körülöttem a lábseregek
gyerek nélkül, de nyitott szájjal, mely czipőért és kenyérért ordit.
Pfü! Nem énekelek én már, kell is nekem dalárda! Szervusz! No, még ezt a
maradékot, aztán – ej, aztán ugy sincs több pénzem borra, tudd meg, hogy
most elittuk a holnapi ebédet.
Sohse bántson. A holnapi ebédnek mindig ma hágunk a nyakára. Bánom is
én! Én már nem bánok semmit. Csak ha olyan legényt látok, a milyen te
vagy, olyan boldog legényt, a ki boldog vőlegény lesz, akkor, akkor
olyan furcsa jókedv száll meg. Ember, mondanám neki, szeretnéd
megcsókolni ezt a szépséges leányzót s azért veszed feleségül? Pajtás,
hát nézd meg ezt a vén csoroszlyát itt, az én hites páromat, az is ilyen
volt, ilyen szép és én olyan bamba, mint te. És te is bamba leszel, mint
én, elveszed a szép lányt, nyomorogsz, nélkülözöl és raboskodol a
hivatalodban, s végül vén csoroszlya ül a nyakadon, öt gyerekkel és
visszafojtja a melledbe még a lélegzetet is, kiszedi a csontodból még a
velőt is. Tüzhelyet alapitsz magadnak, hogy örülhess, ha kiteszed
lábadat abból a nyomorult házból, a hol semmi más nem vár rád, csak egy
csomó éhes száj, egy siránkozó, zsörtölődő, egyre követelődző vén banya,
a ki azon a czimen, hogy valamikor kezet csókoltál neki, most
megkövetelné, hogy áldozatodat lásd benne. Pajtás, pajtás, én nem tudom,
miket mondok most neked, csak érzem, hogy nyomorult gazember volnék, ha
ezt el nem mondanám neked. Azt mondom neked, ne higy soha senkinek, a ki
szegény és azt mondja, hogy boldog házaséletet él. Komédiáznak, lelkem,
komédiáznak, mert van még egy eladó lány, a kitől szabadulni kell, mert
azt hiszik, hogy a magunk nyügét szabad a másnak a nyakába sózni.
Ember, ha te most olyan józan volnál, a milyen részeg én vagyok, fognád
az irhádat és futnál, futnál, futnál, hogy a lábad se érje a földet. Te
boldog ember, te buta ember, csábit a sorsom? Nézz engem, ilyen leszel
te is. Nézd ezt az asszonyt, ilyen lesz a te szépséges menyasszonyod.
Meg fogod gyülölni és magadban átkozni, meg fogod utálni s minden
nyomoruságos pillanatban sajog a lelked: kellett ez neked? Oly szép
volna az életed, ha egyedül volnál, minden a tied volna, de igy? Senki
vagy, semmi vagy, semmivé leszel, megesz az asszony és a gyerek és még
jól sem laknak belőled.
Nevetlek, pajtás. Te most azt hiszed, a bor beszél belőlem. Igaz, józan
fővel nem mondanám ezt el, mert nehéz volna a nyelvem. De a bor az
igazságot, az őszinteséget váltja ki belőlem. Ha megfogadod szavamat,
nem veszed el a Linát, az én életemben látod meg a te jövendődet. De
holnap sajnálni fogom, hogy megnyitottam a szemedet, mert a Linát mégis
férjhez kell adni, s ha te nem veszed el, isten tudja, mi lesz belőle.
Láthatod, hogy részeg ha vagyok is, az eszem megmaradt. Ha nem hiszed,
annál rosszabb rád nézve. Uram istenem, hogy szerettem én ezt az
asszonyt lánykorában s hogy átkozódunk, gyülölködünk mostanában és adjuk
kifelé a tisztes életü családot. Keserü dühvel támadunk egymásra, mert
neki is föllebb áll, neki is van követelni valója rajtam, mert a
nyomoruságba én vittem belé, szegény szépségét én nyüttem el, a tüdejét
én tettem beteggé, éjjel a gyerekek őt sanyargatták, mig én békén