Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet) - 8

Hát ha mégis bűnös! gondolám magamban, s folytattam leskelődésemet.
Egy pillanatra a vendégek felé vetém szemeimet, mire visszatekintettem,
Genie ült nőm oldala mellett.
Alkalmasint rólam emlékezett meg a kapitány, mert nőm gunyosan
mosolygott. Ismét szerettem volna szétszakgatni, ismét megátkoztam a
percet, melyben oltárhoz vezettem, ismét elhatároztam, hogy soha sem
eresztem szemeim elé.
A világon nincs nagyobb szerencsétlenség mint az ingerlékeny organismus.
Mit évek alatt teremtünk, egy perc alatt képesek vagyunk elrontani,
össze nem forrasztható láncokat szakgatunk szét, sebeket ütünk, melyek
begyógyitására nem létezik ír birtokunkban.
Nőm egy kék selyem hullámzatos kendőt emelt ajkaihoz, s azt több izben
forrón megcsókolta. E kendőt házasságom első napjaiban ajándékoztam
nőmnek, azt első pillanatra felismertem.
Erős metszést éreztem szivemben, könyűim megeredtek.
Nőm ártatlan, bizonyosan ártatlan, ki kelletik őt engesztelnem.
Haladéktalanul visszatértem alkalmatosságomhoz, azzal az eltökélt
szándékkal, hogy egyenesen az udvarra hajtatok, s nőmmel együtt térek
Szakaszra. Férfiui büszkeségem azonban győzött gyengeségemen, kissé
könnyebb kedélylyel vágtam magamat ülésembe, s egyedül hajtaték visza
lakásomba.
Ha szeret, bizonyosan megtöri lelkét, ő közelit meg szerelmével, reggel
visszatér, s én ölelő karjaimba zárom, s forró csókjaimmal halmozom el.
Ez édes reményben aludtam el; igen igen szép álmaim valának.
Későn, tizenegy órakor ébredtem fel. Kedves nőm helyett kellemetlen
szakácsnéja lépett a terembe. Nyugtalanul vártam egész estig, másnap,
harmadnap.
Ide s tova tiz éve mult, hogy Geniéknél névnapot ültünk. Lenkát az
időtől fogva nem láttam soha.
A nőkkel nem tanácsos tréfálni.


ÉJI ZENE.
Prokátor rendezte az egészet. Ki? és mikor? kabinettitkaim közé
tartozik. Műkedvelőkből állott a társaság, kik kölcsön fejében
hangászokul felajánlkoztak, miután a prokátor is zenész volt s adandó
alkalmakkor szivesen fútta a fagótot.
Vendéglőben jöttek össze, hol addig dőzsöltek, mig feljött a holdvilág.
Vidéki éji zenéknél a holdvilág sine qua non; ha a zeneadót, a
megtisztelt fel nem ismerheti, az egész éji zene, mint roszul sikerült
dolog ugy tekintetik.
Egy óra tájban feljött a holdvilág, ha fel nem jött volna, a világnak
kellett volna elveszni. Minthogy megjövendöltetett: a világ vesztét
rendkivüli dolgok fogják megelőzni.
A társaság egy U alakban épült földszintes ház előtt állott meg. E
házban lakott Róza kisasszony, s utcára nyiló ablakkal ellátott szobában
álmodott, talán épen a prokátorról.
A prokátor az ablak mellé lapult, örömestebb lapult volna talán máshová,
de a ház közelében még eperfa sem találtatott.
Pianissimo osztá ki rendeleteit.
Először a Makbeth indulóját fogjátok játszani, Róza majd megvész ezen
indulóért.
A prokátor a szavakat, kivált éjszaka, nem igen válogatta.
Az induló forti, fortiori, fortissimo eljátszatott – a csupa fuvó
hangszerekkel működött társaság felséges zajt csinált.
György – igy hivták a Róza apjának inasát, a fortissimora, keresztül
kasul a kertajtón az utcán termett s épen egy trombita dilettáns mellett
állott meg.
Kissé pihenjetek! azután a tormási keringő következik; Róza dühödik e
keringő után.
A keringő is executiroztatott.
A szünet alatt prokátor cimboránk, magán ömlengések által ragadtatott
el, mi alatt még közelebb lapult az ablakhoz.
Róza! lelkem rózsája, ezen szerény ünnepélyecske egyedül miattad
rendezteték, szivecskéd ártatlanságát dicsőitik keblem zengő hurjai,
neked, kizárólag neked szól szivem rózsácskája.
Mazurt! minden áron mazurt a keringő után. A mazurt Róza nemcsak imádja,
hanem őrült szenvedélylyel szereti táncolni is.
A mazurban hallatszott ugyan egypár hamis hang is, de az annyi tökély
közepett ugy enyészett el, mint a vizözönben a Chimborasso.
A prokátor ismét ábrándokba sülyedt.
Földi nagyság, észreveszed-e parányiságomat, mennyei tökély, remélhet-e
tökéletlenségem? Angyal, akarod-e boldogitani az embert? ne vedd rosz
neven, hogy mennyálmaidból felriasztottalak, mert hidd meg, mindent
elkövetendek, hogy mennyálmaid egykoron valósuljanak. Hol álmod
végződik, ott fog a való kezdődni, s hol a való végződik, ott fog álmod
kezdődni. Müvészi világot teremtek körötted, irigyelni fognak még azok
is, a kik eddigelő érdektelen barátaid valának. Olympiát csinálok, azaz
Olympussá varázsolom lakásod.
Az alvajárót, fiuk! az alvajárót! hadd merengjen ébredő angyalom! Az
alvajárót annyi bensőséggel kezdték, mennyit pár napi studiumtól
kivánhatni, főleg a klarinettos remekelt. Hiszem, hogy maga Donizetti,
ha neheztelt volna is, de el nem űzte volna a műkedvelőket.
Da capo! da capo! kiáltott a prokátor magán kivül az elragadtatástól, s
az ablak előtt térdeire ereszkedett.
Csak arra kérlek benneteket, hogy lassan és érzéssel játszatok. Lassan
azért, hogy a kebel rétegeit kényelmesen keresztül járhassa. Érzéssel
azért, hogy a sziv bimbóit virággá fakaszsza.
A társaság lassan játszott, és érzéssel.
Másodszori játszás alatt prokátor barátunk carricaturell, grotesk és
drolatik grimaszirozásoknak adta át organismusát.
Fejét a holdvilág felé hajitá.
Kezeit imára kulcsolá.
Későbben szivéhez kapkodott, szemeit az ablakra mereszté, homlokon
öklözé magát, és sohajtott.
Tartósabb szünet következett.
A prokátor sorban szoritgatá a működők kezeit, s mindenkinek mondott
valamit. Ezt is csak azért tette, hogy Róza által minden áron
felismertessék.
A fuvoláshoz igy szólt: – Pista, te ha igyekszel, utoléred Briccialdit.
A trombitáshoz: – Egy év mulva te tapsokat arathatsz Klagenfurtban.
A clarinétoshoz, ha tüdőd kibirja, brillirozni fogsz.
A fagotoshoz: – Kezed közt a fagót fagott.
A második szakaszt a Neruda-csárdással fogjuk megnyitni.
Ugy lőn a mint kivánta, ráfutták a Nerudacsárdást.
Prokátor barátunk mindjárt a kezdetén az utca közepére ugrott, csipőjére
helyezé kezeit s ugy megaprózta, hogy szintugy rengett a föld bele.
Ügyességét, könnyüségét s deli termetét kivánta Rozának bemutatni. A
szünet alatt alig tudta lélekzetét organisálni. Pihegve és lihegve
tántorgott az ablak alá, s mégis, nehogy szuszogása haszontalanul
enyészszék el, epedő sóhajokká alakitá azt.
Quadrillet, de a javából, p. o. Ernanit.
A társaságnak csak parancsolni kellett, az haladéktalanul
engedelmeskedett. Rögtön megzendült az Ernani-quadrille.
Szemeid tűzpillantásival harmatozd be szempilláimat. Beszélj velem,
bájolj el engemet!… nemde édes szeretni és érzeni, hogy imádva
szeretlek? Ketten lenni egyedül? oh az édes, a szerelemről beszélni
egymással, éjszakán, midőn már minden aluszik? Oh engedj nyugodnom,
kebleden álmodnom, te én Solom! én szivem, én szép feleségem!
Ilyesmit mondott Hernani donna Sol de Silvának, ilyesmit érzek én s
mondok el neked Csegefalvi Csegő Róza, – szólt a prokátor elragadtatva.
A quadrille egy kommával sem volt hibátlanabb, a prokátor forditásánál.
Mi nem volt még barátim?
Polka és Polonaise.
A salonpolkát, utána a Sobiesky-polonaiset.
A polka véletlenül már akkor játszatott el, midőn a marhát hajtották, s
igy azon már a korábban felkölt szolgálók ugyancsak chachiroztak.
A polonaiséhez a prokátor kedélyesen recitativozott.
Tralalallatallalalla; i hahahhahaha; tadadadadám; tadadadadadám;
tadadadadám, dallá!…
Kissé mégis bántotta gavallér barátunkat, hogy az egész Serenade alatt
az érdekes ablaknak még csak redőnyei sem mozdultak meg.
Kegyetlen szépem, jól lát, de restelli mutatni. Holnap délután, midőn
meglátogatom, mosolyogni fog, s picinke kacsóival meg fog fenyegetni.
Későbben negédesen fog kérdezősködni:
Barátom, mit csinált az éjszaka?
Csintalan mosolylyal ajkaimon válaszolandok: – Áldozátot vittem a
szerelem oltárára.
Ej, ej, csak hamis ember az a…
Hiába Róza nagysád; a szerelem dárdája, szivemet általjárja, nincs
nyugodalmam.
Menjen, menjen kis hamis! Ennyiből fog állni szemrehányása.
Prokátor barátunk maga magával tartotta ezt az érdekes párbeszédet.
A keleti indulót, azután pakoljunk.
A keleti indulót valóban keleti indulás követte most, midőn indulandók
valának, felkelőben volt a nap.
Istenem, hogy fogja sajnálni Róza kisasszony hogy nem hallhatá ezt a
Nachtmusik-ot, kezdé György szomoruan.
A prokátor oldalánál termett, zavarodva kérdezé: – Mit beszél kend
György bácsi, hát nem hált idehaza Róza kisasszony?
Egy lélek sem uram, még tegnap estéli hét órakor ment el a tekintetes ur
feleségestől, gyermekestől, cselédestől Kapnikra, egyedül maradtam
idehaza.
A prokátor kétségbeesetten rohant a hangászkar után.


EGY KANÁRI-MADÁR MEMOIRJAI.
Születtem 1847-ben egy főkertész ebédlő teremében. Gyermekségemet a
legkivánatosabb társaságban töltöttem, kedélyes és vig kanárik között. A
főkertésznő szenvedélyes barátja volt fajunknak, minek következtében
ötvennél kevesebben soha sem fütyöréztünk a csinnal összeállitott tág
zöld kalitkában. A főkertész ingerültségében számtalanszor állitgatta,
hogy sorba fojtogat bennünket, de a főkertésznének nehány könycsepjei
mindannyiszor megmentettek e rettenetes haláltól. A kertésznél ételünk s
italunk rendesen kijárt, sőt ritkábban fehér cukordarabkákkal is
megajándékoztatánk. Háborithatlanul fütyörézhettünk, és mulathattunk
áldott szállásunkon; a főkertész örökké kóborolt, ötvenes neje pedig
vagy kötött, vagy imádkozott szótalanul. Áldott jó asszony volt, de öreg
és rút; a főkertésznek nem tetszett, s e birhatta hasonló
nyilatkozatokra: „Egész gyönyörüségemet bennetek találom, aranyos
kanárik.“ Mi nagyon sajnáltuk, hogy gyengédségét nem viszonozhattuk, de
recsegő hangjától és ráncos kezeitől mindnyájan remegtünk.
Mi folytonosan szaporodtunk, ők folytonosan ketten maradtak.
A főkertész igen ritkán méltatott bennünket figyelmére, s akkor is a
lehető leggyengédtelenebbül bánt velünk. Megmeg szorongatott, vagy
megtépte tollainkat. Többször nyilatkozott ilyetén formán is:
Szeretnélek mindannyitokat kipusztitani pártfogónétokkal együtt!
Midőn igy nyilatkozott, mindenkor maga volt a teremben. Valahol igen
megboszanthatták; egy csötörtök délután ugyanis, indulatosan nyitván a
terembe, midőn észrevette, hogy egyedül van, minden legkisebb
gondolkodás nélkül kalitkánknak rohant, annak főajtaját kinyitotta, s
egyetlen markolásra hatot fojtott agyon közülünk.
A boldogultakat egy sorba nyujtóztatta ki az asztalon.
Midőn a főkertészné a terembe lépett, legelső pillanata is a halottakra
esett. Végig vágta magát a pamlagon ugy sirt. A főkertész ellenben
fenhangon hahotázott.
Sohasem szemléltünk s hallottunk borzasztóbb contrastot; tollszállaink
felemelkedtek, s a remegéstől sziveink hallhatólag dobogtak.
Gyilkos szörnyeteg, miért ölted meg ez ártatlanokat? – nyöszörgött a
főkertészné fájdalmasan, felemelkedett pamlagáról, az asztalhoz
közeledett, s boldogult rokonainkat egyenkint keblébe rakosgatá.
Rakogasd oda e pityegő hullákat, rakogasd. Ezeket mondva a főkertész,
ismét iszonyatosan röhögött.
Bezzeg mig aranyaimat el nem költötted, nem volt ellenem kifogásod, és
hallgattál.
Beszélni ezüst, hallgatni arany! Ha arany helyett ezüstjeid voltak
volna, bizonyosan beszélendettem.
Nem rettegsz az istentől, miután esküdet megszegted?!
Soha sem esküdtem meg arra, hogy kanárit nem gyilkolandok.
De arra megesküdtél, hogy engem szeretni fogsz.
A főkertész kalapja után nyult, azt fejébe vágta, s elrohant. A
főkertészné zokogva szedegette ki boldogult rokoninkat kebeléből, és
sorba csókolgatta azokat. Későbben rózsafabokorban ásott sirt
hulláiknak, kölni vizzel meglocsolta a tetemeket, diófalevélbe
takargatta, s ugy ásta el könyzápor közepett.
Öt hím, egyetlen jérce! A vadállat legalább már csupa jércéket gyilkolt
volna meg! Ismét keservesen zokogott.
Mi hímek elismeréssel és méltánylattal fogadtuk e nyilatkozatot. A
jércék rendkivül nehezteltek, s még velünk is éreztették
kedélytelenségüket.
A kanári-pusztitás óta folytonos harag és dulakodás volt a párok között.
Az egyenetlenkedés annyira ment, hogy a főkertészné biztosság kedvéért a
tornácra helyezett bennünket. Félóráig alig gyönyörködhettünk a nap
éltető sugáraiban, midőn signor Cirmos, a főkertész legkedvesebb
kandurja, fölfedezte helyzetünket, kalitkánk tetején termett, s egyetlen
benyulással tizenkettőt nyujtóztatott ki közülünk.
Én is kaptam körmölést, el is ájultam, de a sors ugy akarta, hogy
életben maradjak.
Cirmos, egy negyeddel e merény után, letört derékkal feküdt pártfogója a
főkertész lábaihoz.
Krautli Hánz – igy nevezték a főkertészt – először feleségének rohant,
az azonban a vakmerő végrehajtás után, élve a gyanuperrel, konyhakéssel
látta el magát, s bőszült férjét elszánttan fogadta. Meggyőződvén
Krautli, miszerint e fellépése siker nélküli, nejétől egyenesen felénk
szökött, s lakházunkat, csinos kalitkánknak jobb szegletét markolta meg,
azon pillanatban lakházunk mellett termett pártfogónőnk is, – s ugyanazt
cselekedte kalitkánk balszegletével.
Mindez künn a szabadban történt a tornácon.
A lehető legnagyobb ingerültséggel kezdődött meg a huza-vonás, mialatt
lakházunk gyenge szerkezete engedni kénytelenitvén, ketté recsent, s
nekünk szabad nyilást mutatott a menekülésre. Mi használtuk az alkalmat,
s elsőtől utolsóig kirepültünk. Talán egyedül én mertem
visszapillantani. A főkertész a főkertészné, – a főkertészné a főkertész
üstökét tartotta.
Soha többé hiröket sem hallottam.
Egy kajszin-barackfán állapodtam meg, s kezdtem jövőmről gondolkodni.
Más fajta madár örömében ugrált, és fütyörézett volna, maga előtt látván
a nagy mindenséget. Minálunk kanáriknál egészen máskép áll a dolog. Mi
kalitkában születünk, és kalitkában halunk meg. Minékünk kedvesebb e
négy fal, mint a mindenség végtelensége. Kalitkában gyengéd kezek
tartanak és ápolnak bennünket, fajunk szaporitásáról és neveltetéséről
gondoskodnak, mig künn a természetben minden másfajta madár
kipusztitásunkon dolgozik. Egészen elszomorodtam; de jóformán nem is
tájékozhattam magamat, midőn már egy rút szemtelen veréb mellettem
termett, s kegyetlenül megcsipkedett. Alig volt időm tova repülni;
egyenesen egy csinos ház virágokkal tömött ablakába repültem; amint az
első éneket hallatám, hófehér kéz nyult utánam, meglipedtem alatta,
gyengéden megfogott, forró piros ajkaihoz emelt, kevéssel azután
gyengéden egy sárgadrót kalitkába helyezett. Még csak most volt időm
pártfogómat közelebbről megvizsgálni.
Uj pártfogónőm fiatal, szép leányka volt; miként saját ajkairól
hallottam, 17 éves. Mindenkor gömbölyü kis kezecskéivel emelt ki a
kalitkából, s forró piros ajkairól etetett. Ah mennyivel másképen izlett
a cukor és kendermag, mintha azt magamnak kellett volna a
porcelán-edényekből szemelgetnem! Miért nem időzhettem gyakrabban
alabastrom-kebelén? Miért nem rakhattam fészket selyempuha hollófürtei
között? Annyira beleszerelmesedtem Rizába – igy nevezték urnőmet – hogy
valamennyi jérce kanárikról megfeledkeztem.
Reszkettem az örömtől midőn magához ölelt, midőn ajkaimat ajkaihoz
emelé.
Énekemmel altattam el, énekemmel ébresztettem fel.
Többször nyilvánitotta rajongó pillanatokban, hogy senkit sem szeret
jobban nálamnál. Másfél hétig – igazat mondott. Másfél hét mulva
megjelenésem után, mindennap délután 6 órakor, elegans szép ifju
kopogtatott be Rizához. Négy hét még nem mult el, már ilyesmit kellett
hallanom:
Ödön! én önt ugy szeretem, mint egyetlen kanárimat.
Később ennél többet is hallottam, s szivem szinte megszakadt a
fájdalomtól.
Riza egyszer az Ödön keblére borult, s igy szólott:
Ödön! életem! mindenem! Jobban szeretlek mint kanárimat. Vagy a tied
leszek, vagy a siré. Riza az Ödöné lett, más szállást fogadtak, s az én
kalitkámnak is költözni kellett.
Az uj háznál uj szokások jöttek folyamba. Engem egy nagyfejü, de
kisszemü szobalány etetett. Riza egy hétben egyszer méltatott
figyelmére, olyankor is csak kis ujját nyujtá be kalitkámon, melyet én
haragomban megcsipkedtem. Az Ödön természete is nagy változásokon ment
keresztül, egy cseppet sem volt jobb Krautli Hanznál; szüntelen
kóborolt; midőn hon maradt, nejét folytonosan gyötörte és szidalmazta.
Hűtlenségről fecsegett, mit azonban nem értettem, s most sem értem
micsoda.
Szegény Riza tűrt a mig tűrhetett, folytonosan sirt és epedett,
szemlátomást fogyott, és emésztette magát; hiában énekeltem, nem tudott
elalunni, egy hajnalban szinte hiában énekeltem, nem tudtam
felébreszteni. Meghalt.
Miköztünk madarak között nincsenek oly szivtelen férjek, mint az emberek
között. Pedig többször hallottam emlitetni, hogy az emberek
legnemesebbek valamennyi teremtmények között.
Ödön hamar elfeledhette egykori Rizáját, s valakinek udvarolt. Ezt annál
bizonyosabban állithatom, mert a szép Riza halála után tized napra
kalitkámat velem együtt a nagyfejü szolgáló bizonyos távolabb utczában
épült házba vitte, s velem együtt e szavakkal nyujtotta át egy mogorva
magas, köpcös, de csinos képü kisasszonynak.
Tiszteli és csókolja Ödön ur a kisasszonyt, s ezen kanárival
kedveskedik.
Ezeket mondva, a szobaleány, az asztalra helyezett.
Mondd meg, hogy köszönöm; válaszolt röviden a kisasszony, s engemet
kalitkámmal együtt, egy fenyőalmáriom tetejére helyezett.
Sorsom ellen nem panaszkodhatám; ennem és innom rendesen adtak,
éneklésemet is gyakrabban megdicsérték, és mégis többször megemlékeztem
a porhadó Rizáról. Meleg ölelései, forró csókjai kedvesebbek voltak
nekem, mint azon nagy cukordarabok, melyeket Angelika uj urnőm előmbe
helyezett.
Nem sokára Ödönt is szemlélhettem. Legkisebb figyelmére sem méltatott,
sőt ugy tetszett, mintha kerülné tekintetemet. Én e hidegséget igen
természetesnek találtam, látásom nem a legkellemesebb érzéseket
korbácsolhatá fel keblében. Annyit mint kanári is beláthattam, hogy a
kedves Riza kora halálát egyesegyedűl ő eszközölte.
Angelikával nem lehet oly könnyen boldogulni. Angelika tapasztalt
leányzó volt, meglatolta Ödön ur szavait, s a különnemü esedezésekre
követelésekkel felelt. – Ödön három egész hétig folytatta az ostromot,
miután észrevette, hogy erőszakkal nem bolgogul, feltételekkel s
ajánlatokkal lépett fel. Az azok ellenébe – Angelika részéről fektetett
– ajánlatoktól és feltételektől azonban jónak látta megszökni.
Én sohasem tudnám önt ugy szeretni, mint Riza, mert én sohasem tudnék az
ön kedviért meghalni.
Ezek valának Angelikának utolsó szavai Ödönhez.
E szakadás után Angelika engemet rhetor testvérének ajándékozott, ki még
az nap bizonyos szabómesternek adott el 20 ezüst krajcárért.
Mintha a világ egy más részébe számüzettem volna. Egészen más élet,
egészen más emberek.
A vendégszobában függtem, az utcára nyiló egyik ablak szegletében.
Minden áldott nap reggeli 8 órakor láttattam el itallal és élelemmel.
Ezen egyetlen órát kivéve egész héten át csupán vasárnap láttam élő
lényeket. Vasárnap mindenkor a vendégszobában teritettek, a legdrágább,
s lehetőleg legcsinosabb étszereket, s asztalneműeket hordták fel, s én
meglehetősen nagyszámu társaságban gyönyörködhettem.
Gazdámat céhmesternek titulázták, gazdasszonyomat céhmesterné
asszonyomnak. Minden étel után boroztak kétszer is, este felé pedig
rendesen csipetesek valának. Ilyenkor házi gazdám gyakrabban megcsókolta
gazdasszonyomat, s kedves oldalbordájának nevezte.
Esteli után csak a férfiak maradtak, ittak mint valami kefekötők,
füstöltek mint valami pálinkaház. Mellem észrevehetőleg gyengült, s ha a
véletlen nem könyörülendett rajtam, egy év alatt elkerülhetlenül
beleestem volna a tüdővészbe.
Majd minden vasárnap egész reggelig anekdotokkal mulatták magokat. A
nevezetesbek közől egypárt feljegyeztem.
Veimarban, mint legény – igy kezdé gazdám – 1810-ben egy gyönyörü
mopszli kutyát loptam. Másnap dobszó mellett következő dolgot hirdettek:
„Y hercegnő mopszlija elveszett, a ki megtalálja s visszahozza, 10 darab
aranyat kap jutalomban; a ki ellopta s magánál tartja, bebörtönöztetik,
s meg fog korbácsoltatni.“
Megijedtem, s reggel haladéktalanul bejelentettem magamat a mopszlival
együtt a városháznál. Esküvel állitottam, hogy találtam. A mopszlit
átvették, a 10 aranyat kifizették, s igy a lopásért nemhogy megbüntettek
volna, sőt inkább megjutalmaztak.
Mindnyájan bámulták a céhmester eszét, és ügyességét, s kétkét poharat
üritettek egészségeért.
Bezzeg szerencsétlenebbül járt majszterem Stockholmban. Nagy boltot
tartott tele mindennemü ruhával. Csütörtök délután volt, épen én is a
boltban dolgoztam. Rohamosan benyit egy urforma a szobába, a majszter
után kérdezősködik, s midőn az magát bemutatja, lerántja frakkját
magáról, s e szavakkal nyujtja át gazdámnak:
Frakkom zseboldala sebes léptemben beleakadt egy kirakat szegletébe, és
hosszában végig repedt, legyen szives majszter ur fél óra alatt
megigazitatni, s addig valami költsön felöltönynyel látni el, hogy kellő
időn a pénzügyi főigazgatóságnál megjelenhessek, hol fontos végzendőim
vannak. Nemcsak frakkom reparaturáját fizetem ki, hanem a kölcsönt is
megjutalmazom.
Méltóztassék választani! szólott gazdám a nélkül, hogy az idegen nevét
megkérdezte volna.
Az idegen egy gyönyörü vadgalambszinü posztófelöltönyt választott
magára, s azzal odább állott. Negyvennyolcszor fél óra is elmult, az
idegen még sem jelent meg.
Ugyancsak sok dolga lehet a financigazgatóságnál, mormogott majszterem,
s fejét vakargatta. Később megunta a várakozást, a városházhoz ment,
onnan a rendőrséghez, mindent próbáltak, mindent elkövettek, de biz sem
a galambszinü felöltöny, sem az idegen nem kerűlt meg.
Ennél nagyobb csalás sohasem fordult elő Stockholmban.
Az az idegen ur még okosabb volt céhmester urnál, szólottak a
szabómajszterek, nevettek s ittak nagyokat.
Ez igy volt hétről hétre, minden vasárnap.
Napról napra gyengült tüdőm, sőt már köhécseltem is. Egy véletlen
szerencsétlenség, mi gazdámat szinte földönfutóvá tette, szerencsésen
utat nyitott szabadulásomra.
Gazdám háza kigyuladt. A vendégszobából az ablakon keresztül mindent az
utcára dobtak, kalitkástól együtt engemet is. Nem soká hevertem az
ágynemüek között, egy borbélylegény szerencsésen ellopott, s kedvesének
ajándékozott, bizonyos masa-modnénak.
A masa-modnénál mód nélkül vigan voltunk. Minden este szavalás, ének, és
guitarre. Figaro vagy szavalt, vagy guitározott, én s a masamodné
énekeltünk. Figaro szebbnél szebb dolgokat hazudott amatájának; p. o.
Két év mulva Kolozsvárott házat veszek, te selyemben fogsz járni, én
bársonyban. Kék selyem kalapot fogsz hordani, én meg vörös
selyemnyakravalót. Ah Fánni!
Ma azt mondta a főszolgabiróné, hogy nincs ügyesebb fattyu Samunál, s
ügyesebb leány Fanninál. Igazán hogy összeillenek. Ah Fanni!
Láttad azt a szép karperecet Kis Ferkonál? – a mint elnök ur tyukszemét
operáltam, s ha kifizet, azonnal megprezentellek egy olyannal. Ah Fánni!
Beszéltem polgármester urral, azt igérte, hogy ha jól viselem magamat,
kieszközli, hogy officinát nyithassak. Haladéktalanul nőmmé teszlek, s
Frau von-ná leszesz. Ah Fánni!
Holnap bál lesz, bele viszlek, sőt egy fánkot is kapsz, sört is iszunk.
Ah Fánni!
Ez igy ment félévig. Mindennap szavalás, ének guitarre, s ah Fánni!
Mi történt azután nem tudom, mert tüdőm foszlani kezdett, vért .......
és meg ......