Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet) - 4

rózsát nyujtott szótlanul Florának, s azon egyetlenegy fehér rózsa a
kedves gyermek kebelén hervadt el.
Szinházakban Bontó mint méh rajongott a szép virág körül.
Bálokban fáradhatlanul táncolt választottjával.
Sétatéreken folytonosan oldala mellett lépdelt.
Keritési a darabba mélyedt el, s csak olykor vetett egy titkos
pillanatot a leánykára.
Bálokban szegletbe huzta magát, bámult és gondolkodott.
Sétatéreken távolról kisérte a kedves gyermeket.
Bontó szerelmet vallott nyiltan és határozottan, a leányka nem merte
kereken visszautasitani, miután Keritési 6 hónapon keresztül ennyit sem
mondott:
Barátném!
Flora pedig sokkal többet érzett Gábor iránt, mint barátságot.
A leányka is sokkal szerényebb és szemérmesebb volt, hogysem
kezdeményezést mert volna, Folytonosan remélt, s legtöbbet várt a
jövőtől.
A farsang is elérkezett, a válogatottnál válogatottabb bálok
megkezdettek.
Flora majd minden bálban megjelent. Látható volt ugyanazon
táncestélyekben Bontó mérnök és Keritési ügyvéd is.
A mérnök csaknem elrepült, oly elegant volt öltözködve. Keritési
szerényen, de izletesen. Flora csak pár percet volt szabad udvarlójától,
Bontó teremből terembe kisérte, vallomást vallomásokra halmozott,
traktált, a leánykát majd megölte megelőző szivességeivel. Minden táncot
végig lejtett a leánykával, s oldala mellett pihente ki magát.
Keritési egy magános szegletbe vonta magát, gyönyörittasan legelteté
szemét a szép Flora kellemein; és gondolkodott.
A leányka már neheztelni kezdett, csupa szerelemből, e közönbösségen.
Ujolag megzendült a zene, a cigányok mazurt játszottak. Alkalmat vett
Flora az ügyvédet egy külön ábrában a sorozatba bevezetni.
Keritési pirulva engedelmeskedett, a közönböst játszotta, pedig boldog
volt e megkülönböztetésnek miatta.
Bontó mosolygott, távolról sem jutott volna eszébe, a szótalantól
választottját félteni.
Barátom, nemde ön gyülöli az embereket, szólt remegve a leányka a
táncsorozatban.
Nagysád, én minden embert szeretek! – ennyit válaszolt az ügyvéd. Az
ábrának vége lőn.
Bontó haladéktalanul helyt állott, s jelentősen kárpótolta az ügyvéd
némaságát.
Táncközben Flora virágbokrétát vesztett el kebeléről. Keritési, ki a
leánykát folytonosan szemeivel kisérte, azonnal észrevette a
veszteséget, hirtelen felállot ülő helyéről s az elvesztett bokrétát
felemelte – ismét helyére ült, ismét bámult, és ismét gondolkodott.
Meglehet akaratlanul emelte ajkaihoz a Flora kebeléről levesztett
virágbokrétát, de Flora mindent látott, és boldognak érezte magát.
Nyugóra előtt még egy lepke-keringőt lejtettek, s a leányka ismét a
colonnéba vihette választottját.
Érdekli-e önt valaki, és valami e táncestélyben?
Én örömmel látok másokat mulatni; érdekelni azonban egyetlen lény
érdekel.
Mindezt Keritési legnagyobb közönbösséggel mondotta, a nélkül hogy
mosolygott volna, vagy pillantásaiból egyebet lehetendett kimagyarázni.
A szerény leánykának e válaszszal meg kellett elégednie.
Bontó még a bál előtt elhatározta, hogy választottjának mindent fel fog
fedezni.
Elmondta: hogy mielőtt Florát megismerte volna, nem tudta mi a szerelem.
Elmondta: hogy a leánykát őszintén és igazán szereti.
Elmondta: hogy birhatásától feltételeztetik boldogsága, vagy
boldogtalansága.
Elmondta: hogy szerelme változhatlan, hű és
Végre bevallotta: hogy komoly s határozott szándéka Florát nőül venni.
Florának lelki küzdelmek között lehetett mindezt végig hallgatnia, s
csupán az vigasztalta, hogy a mérnök még azon este nem esengett
viszontvallomásért.
Még talán nincs minden elveszve, gondolta a leányka magában, s alig
várta, hogy a bálnak vége legyen.
Midőn távoztak és elváltak, a legolvadékonyabb, s igen sokat jelentő
hangon kivánt jó éjt Keritésinek.
Florának nyugtalan álmai voltak.
Az ügyvéd a virágbokrétával aludt el, s igy igen szép álmai lehettek.
Másnap még nehezebb szerep jutott a leánykának.
Fagyos zuzmorás téli délután volt. Egyike azon kedélyt ölő napoknak,
midőn a nappal 8, az este 5, az éj pedig 11 órából áll. Mindenki meleg
termeket, baráti köröket, és részvevő kebleket keresett.
Belül fülő kandalló vidáman pattogó tüzénél együtt ült a kis család.
Jelen voltak, Keritési űgyvéd, és Bontó mérnök is.
Férj és nő egymás közelében ültek, s a mult napi eseményekről
beszélgettek. Bontó Flora mellé vette magát, s oly dolgokról fecsegett,
melyek ha Keritési ajkairól jövendettek, Florának nagy örömöt okoztak
volna.
Keritési egy távolabb eső pamlagról figyelemmel kisérte ugyan a bennülők
társalgásaikat, de hallgatott.
Ügyvéd barátom, mint mulatott a tegnapi táncestélyen? – kérdezé a háziúr
s bajuszán egy jót pederintett.
Jól! mint mindenki, ki jelen volt, még táncoltam is.
Táncolt is!? Lám, lám! az ilyen bohó mulatságok még a legkomolyabb
emberen is erőt vesznek.
Szabad-e tudnunk, kivel táncolt ügyvéd ur? kérdé a mama kiváncsian.
Megjegyzendő, hogy Flora, a háziasszony egy előkelő barátnéjának
szárnyai alatt bocsáttatott a táncestélybe.
Én egyedül Flora nagysámmal táncoltam, s be kell vallanom, hogy mással
bármi árért sem táncoltam volna.
Keritésinek e nyilatkozatában annyi érzés és bensőség volt, hogy a szép
gyermek akaratlanul felé forditá nagy kék szemeit, s mindent igérőleg
mosolygott.
Az ügyvédnek végtelenül jól eshetett e pillanat, gyenge pir ömlött el
arcán, de hallgatott.
E hallgatás igen fájt Flórának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bontó ismét fölvette a táncestélyben elszakadt beszéd fonalát, ismét
felnyitotta keblét, hogy annak minden érzelmeit bemutathassa, ismét
hozzá fogott a szép jövő rajzolásához, azon különbséggel, hogy most
minden áron oda tökeredett, miszerint a lányka érzelmeit is
kipuhatolhassa.
Utóbb unszolásaira a lányka csak ennyit válaszolt.
Engedje meg mérnök ur, hogy a válaszszal holnapután délutánig adósa
maradjak.
Az ilyen halasztásokban ugyan nem nagy örömet találnak a szeretők,
minthogy azonban a szerelmesek között a leány, azaz a gyengédebb fél
akaratja mindenkor parancs, a mérnök haladéktalanul engedelmeskedett.
A mint a vendégek távoztak, Florának azonnal megeredtek könyei, s
zokogva nyilatkozott szülei jelenlétében:
Egyetlen jó szülém, én Keritésit szeretem, vagy övé leszek, vagy senkié.
Kis bohó! – válaszolt először az atya – Keritési modorából régen
meggyőződhetél, hogy ő sohasem fog megházasodni.
Még nagyanyámtól hallottam, hogy a mely férfi nem táncol, és nagyon
keveset beszél, nem házasodik! – egészité ki a mama.
De ha Keritési mégis szeretne, és mégis megházasodnék, nemde nem lesz
ellenvetéstek?
Őszinte szivből adom áldásomat e frigyhez – szólt a papa.
Szeretni fogom férjedet, mint saját gyermekemet – egészité ki a mama.
Flora letörlé könyeit, még mindig volt mit reméleni; kinek pedig van mit
reméleni, az nem egészen boldogtalan.
Másnap Bontó szokatlan órában jelent meg. Minthogy még a kitűzött
határidő meg nem érkezett, Florával igen keveset beszélt a szerelemről,
a szülők előtt azonban határozott akaratját meztelenül kitárta.
A szülőknek legkisebb ellenvetésük sem volt, de nem is lehetett. Bontó
biztos állásnak örült, s mint becsületes ember volt ismeretes.
Ha leányunk önt szereti, mi e frigybe bele nyugszunk, erőtetni soha sem
fogjuk, ritkán van áldás az erőtetett összekelésen.
Bontó annyit nyert, mennyit várt, nyugodtan távozott.
Keritési délután a szokottnál valamivel korábban jelent meg. Florát
bánatos arccal és kisirt szemekkel találta.
Mi bántja Flora nagysádat? – kérdé fájdalmas lassu hangon. Eddigelé még
ennyi részvétet sem tanusitott.
Barátom, önnek mindent megvallok! Bontó megkérte szüleimtől kezemet, s
azoknak nem volt ellenvetésük. Én végtelenül boldogtalan vagyok!
Én is! – válaszolt az ügyvéd csaknem siró hangon; azután hallgatott.
Mindketten szerették egymást. Többet egyik sem mert mondani. Kevéssel
azután Bontó is megjelent, s uj erővel fogott az ostromhoz. Keritési
külön szegletbe vonult, gondolkodott – és néma maradt.
Mindketten egyszerre távoztak. Az nap éjszakáján Keritési, Flora,
mindketten lenyugodtak, de egyik sem tudott aludni.
Másnap fölkérte a mérnök váltsztottját igéretének beváltására.
Szüleimnek igazuk van, Keritési sohasem fog megnőszülni; gondolá Flora
magában, s „igent“ mondott udvarlójának.
Két hét mulva eskünniök kellett.
Keritési mint azelőtt, mindennapos vendég volt a háznál, azon
különbséggel: hogy még komolyabbá és szótlanabbá lőn, mint azelőtt volt.
Flora mindenkép ohajtotta volna vele megértetni, hogy szereti, mind
hiába, az ügyvéd gondolkodott és hallgatott.
Előkészületek tétettek az eskővőhez. Keritési egy müvészileg és gonddal
készült ezüst rózsával kedveskedett imádottjának, de azt szó nélkül
nyujtotta át. – Flora szemei előtt emelte e kedves ereklyét ajkaihoz,
minő haszontalan, az ügyvéd, talán repedt szivvel is, néma maradt.
Az esküvő alkonyban a lehető csendben történt meg.
Keritési hiányzott az esküvőről.
A fiatal csinos menyecske másnap haladéktalanul tudakozódott barátja
mint- és hollétéről. A háztulajdonos csak ennyit üzenhetett, miszerint
Keritési az esküvő napján miudenét összepakoltatta, s messze utra
távozott.
Tiz év mult el, Flora megszokta férjét, a házaséletet, boldog volt, de
azért gyakorta megemlékezett barátjáról. Annyit tudhatott csak még róla,
hogy Pesten lakik, és még mindig nőtelen.
Rendetlenség hogy kik boldogitanák nejüket, nem nőszülnek; jegyzé meg a
még mindig szép menyecske ingerülten, mire a boldog férj célzásokkal
egykori ismerőjére, jó izüen kacagott.
Ismét eltelt boldog tiz év. Flora, leánygyermekétől, ki Pesten
nagybátyjánál tartózkodott, ilyen tartalmu levelet kapott:
„… Végtelenül elégedett vagyok, a nagyvilág, és müvészet közepett
rokonnak érzem magamat; nagybátyámnál megfordulnak a legnevesebb irók és
müvészek, s életemet a legszebb álommá varázsolják; minden este
szinházban vagyunk, s én csak azért nyugszom le, hogy álmaimat
folytathassam. – Apropos! nagybátyámnak van egy igen kedves barátja, ki
rólad is gyakran megemlékezik, egy fecsegő, és fáradhatlan udvarló
agglegény, mulatságos egyéniség volna, ha az embert agyon nem untatná
antik szerelmi vallomásaival, Keritési ügyvédnek nevezik, nem tudom,
emlékszel-e még ilyszerü emberre.“
Szegény barátom! midőn beszélnie kellett volna, hallgatott, midőn
hallgatnia kellene, akkor beszél. – Fiatal korában némán is megértettem,
vagy legalább óhajtottam megérteni mit akar, most elég érthetőleg
beszél, s a fiatalság kigunyolja. A néma gyermeknek anyja sem érti
szavát, a szerető leány pedig még kevésbé. Szerencsétlen barátomról
méltán elmondhatjuk: elhallgatta szerencséjét.
Flora közölte a levelet férjével. Bontó mosolyogva csak ennyit jegyzett
meg:
Nem mindig igaz az arab közmondás: beszélni ezüst, hallgatni arany – ha
ezen ember nem hallgatott volna, ő most boldog volna, én meg
boldogtalan. A szerető olyan, mint a csecsemő, akkor legkedvesebb, mikor
beszélni kezd.


ET NOS FUIMUS TROJES!
Én is voltam 20 éves legény, az én arcaimon is nyiltak rózsák, az én
Vergissmeinnicht szemeim is ragyogtak. És mert husz éves valék, mert
arcaimon rózsák nyiltak, Vergissmeinnicht szemeimet felemeltem, fel
mertem emelni a pirospozsgás tiszttartónéra… Klotildra.
Ő méltóztatott engem észrevenni! engem egyszerű igénytelen irnokot, ki
az asztalnál legalul ültem, s egy egész éven keresztül csak nyakakat és
főket kaphattam a liba, csirke, kappan, és pulyka-sültekből.
Oh én tömérdek nyakakat emésztettem meg s több főket szeldeltem le, mint
Kinizsi a Kenyérmezőn.
De én örömest vittem e vérengző szerepet – Klotildért. Ha principálisom
távozott hazulról, megsajnált a bájos nő, s a zuzából is részesitett.
Egyetlen jó napért, feledtem husz, harminc rosz napot.
Eleinte felnézésekkel, és lenézésekkel kezdtük, későbben a legkomolyabb
viszony fejlődött ki közöttünk. És e komoly viszony oly titokban
szövődött és folyt, hogy kivéve a házi personálét, azt senki még csak
nem is gyanithatá.
Alig vártam a sessiot, akkor principálisomnak távozni kellett, s én
Klotilddal egyedül maradtam.
Mindjárt reggelinél kezdtünk enyelegni, mi azután vacsoráig is tartott.
Midőn kettecskén valánk, mindig Mándikámnak nevezett.
Képzelhetitek elragadtatásomat, ha megmondom, hogy Mándinak a kanárikat
szokták nevezni. Ő engem, Klotild engem kanárijának nevezett.
Reggeli, ebéd, és estebédnél egymás mellett ültünk. Láttátok volna csak,
mennyi kellemmel cukrozta meg kávémat, s ezt annyiszor, hogy utoljára a
nagy édesség miatt kávémat meg sem ihattam. Kicserélgetve, majd ő az én
findzsámból, majd én az ő findzsájából ittam. Valami profanus ember nem
is képzelheti, mennyi gyönyörüséget okozott ez mindkettőnknek.
Reggeli után azután délig, egy végtiben olvasgattam Klotildomnak. –
Engedjetek meg, hogy őt ezentúl csak igy nevezhessem.
Többnyire ugy olvastunk, hogy én a pamlag támlájára dültem jobb
karommal. Ő meg illatos fejecskéjét keblemre nyugasztá. Megtörtént
azonban, hogy én hollófürtös fejecskéjét magasra emelém, s
márványhomlokára egy forró csókot illesztettem.
Mándikám, ugyan miért nincs minden harmadnap sessio!?
Azért angyalom, mert a harmadnapos sessio Rottschildet is bankerottá
tenné. Mit gondolsz, mennyit eszik meg 26 tenyeres talpas uradalmi
tiszt?! egy sessionalis intertentio bizonyosan bele jő 50–70
pengőforintba; többe, mint az én egész esztendei fizetésem.
Hogy van az lelkem, hogy a mostani világban csak meglett, és idős
emberek nőszülnek, pedig én azt gondolom, hogy sokkal célszerűbb volna
abban a korban, melyben most te vagy, nőszülni?!
Mi öremest megnőszülnénk; anynyit mondhatok, hogy rajtunk nem mulik. De
először nem szabad, másodszor nem lehet megnőszülnünk. Érzés van
bennünk, tűz és energia is akármennyi, de fizetésünk csizmára is kevés,
czizma nélkül pedig az ember feleségét be sem mutathatná.
Folytonos édeskedések között hasonló nemes és költői tárgyakkal
mulattattuk egymást.
A sors nagy gixert csinált, midőn Klotildból tisztartónét alkotott, ő
sehogy sem passolt a takarmány, s aprómarhák közé, ő müvésznőnek
született, Klotildban sok volt a phantasia, költészet, kitartás, és
akaraterő.
Mándikám; te nem irnoknak születtél?!
Ne gondoljátok, hogy a kölcsönbókot adta vissza, midőn igy nyilatkozott,
én a fönebb mondottakról soha egy szóval sem emlékeztem előtte, marquirt
egyéniségére soha nem is céloztam, s maig sem tudom hogy jött azon
öntudatra, mely véle e való, e méltányos, s rám nézve, ha ismertek, egy
cseppet sem hizelgő meggyőződést kimondotá:
Mándikám! te nem irnoknak születtél!?
Higyjétek meg nékem, hogy keserves az, midőn az ember nem
tiszttartónénak született, és tisztartóné; de még keservesebb, midőn nem
irnoknak született, és irnok lesz belőle.
Pontban 12 órakor ebédeltünk.
A jó lélek mindig előre megkérdezte, mit szeretek legjobban. Ha
kettecskén voltunk, rendesen töltöttkáposztát, turóshaluskát és
kappanpecsenyét ebédeltünk.
A sarkantyuval igen sok tréfánk volt. Azt bolondnál bolondabb,
mulatságosnál bolondságosabb találgatások között húztuk, s törtük ketté.
Nem is képzelitek, mennyire delikat volt. Találgatásai mindenkor engemet
tárgyaltak. Engedjétek meg, hogy e sorokban egyuttal a finomnál finomabb
befőztekről is megemlékezhessem. Azt az átlátszó kajszin-barackot, azt a
zöldbársonyszinü diót, azt a karminszinü somott, ha száz évig élek, sem
fogom feledni.
Ugyan mit gondoltok, volt-e olyan bora a tisztartónak, a melyikből én
nem ittam volna?! – Olyan volt, a melyikből a tisztartó maga sem ivott,
de a melyikből én nem ittam, olyan nem volt.
Ebéd után jó egy órát sétáltunk a virágos kertben azután egészen
átnemesbültünk. Virgilius pásztorai hozzánk képest valóságos
borjupásztorok voltak.
Hacsak lehetett, a hársfa alatt telepedtünk meg. Klotildom kiválólag
szerette a hársvirág illatát, magam is bolondja voltam ezen költői
illatnak, azért a legnagyobb örömmel követtem választottamat. Mihelyest
a hársfa alá értűnk, azonnal hozzá fogtunk a virágszaggatáshoz, midőn jó
csomót szedtünk, teleraktuk orlyukainkat, s ugy élveztük a természet
ezen kedves ajándokát.
Hogy a hársfa virággali költői és ártatlan érintkezések még
tökéletesebbek legyenek, felmásztam a fára, s valamennyi virágot
ráráztam kedves pihenő Klotildomra. Egyszer azonban a hulló virágok
között véletlenül egy darázs is leesett, egyenesen kedvesem orrhegyére,
hová, azaz melybe azután fulánkját be is ereszté.
Istenem, minő borzasztó orrt kapott szegény Klotildom.
Egyedül az volt a szerencsénk, hogy másnap reggel a tisztartó
megérkezett, s a nagyorrali társalgás és szórakozás neki jutott.
A hársfa alatt azután énekeltünk is. Leggyakrabban énekeltük: „Káka
tövén költ a ruca“ sat. Egyetlen Klotildom, mintha most is hallanám
szeretetreméltó nyávogásait, de melyek nékem kedvesebbek valának, a
későbben hallott Lind Jenny csattogányveréseinél.
Mindent tudott a kedves teremtmény, csak énekelni nem.
Midőn alkonyodni kezdett, betértünk a szobába.
Vacsora előtt azután még langepuffoztunk vagy elfmándliztunk.
Örökké igy élnünk mi boldogság volna!
Kivált nekem egyetlen Klotildom, mert te csak meg vagy valahogy, ha a
vén sas itthon van is, de én!? egyszer a birkákhoz, másszor a
szántókhoz, most a krumplifelezéshez, majd a dohánysimitáshoz; de hidd
el, mindezt szó nélkűl eltűrném, csak veled lehetnék gyakrabban, csak
reád vethetném bátrabban szemeimet!
Szegény mándikám!
Ne sajnálj, mert meghalok!
Ilyenkor azután kezei közé szoritá fejemet, és megsimogatott.
Nyolc órakor estebédeltünk.
Esteli alatt a legfinomabb ürmösöket ittuk, méz és dió mindig volt.
Mit gondolsz, ne igyunk egypár pohár puncsot?
A hogy gondolod?! Tudod én nem vagyok a jónak elrontója.
Megvan majd minden fiatal emberben, hogy kevés van, a mivel ha
megkinálják, el ne fogadja.
Puncsoztunk is. A puncs felhevitett mindkettőnket.
Klotild a pamlagra ült, én guitárt ragadtam, mellé ültem, s elkezdtem
phantasirozni.
Tapasztalásból merem állitani, hogy a guitárnál nincs alkalmasabb
hangszer szerelmi viszonyokban.
Fütyölni ugy tudtam mint egy sárgarigó. Klotild guitár melletti
fütyöléseimben végtelenül gyönyörködött.
Egyetlen Mándikám, holnap délre itthon lesz Márkus!
Márkusnak a tiszttartót hítták; midőn nevét emlité Klotild, kiesett a
guitár kezeimből s azonnal elszomordtam.
Ne szomorkodjál, még van vagy 12 óránk!
De azután három, vagy meglehet négy hétig?
Vissza fogsz emlékezni a boldog percekre, melyeket egymás társaságában
élveztünk.
Ilyenkor azután nyakam körül foná kezecskéjét, s ugy simogatott, mint
valami kétéves gyermeket.
De hátha majd innen máshová tesznek át?!
Jő másik, a ki talán nálam még sokkal szeretetreméltóbb lesz.
Fog-e az tudni fütyölni és guitározni?!


CONVENIENZ HÁZASSÁG.

I.
Harminckét éves vagyok. Kivéve, hogy naponkint egyszer-másszor szárazon
köhécselek, a nagyobb terheket nem birom, gyakori derékfájásban
sinlődöm, lábszáraim néha nyilalnak, – ép, egészséges ember vagyok.
Arcom meglehetős; csúf, visszataszitó arccal lehetetlen volt volna annyi
asszonyt és leányt elbolonditani. Társalgásom kellemes, módos. A kiket
meglátogattam, szivesen fogadtak. Charakterem van, pénzem nincs; de épen
azért akarok megnőszülni, hogy pénzem is legyen. Individualitásom most
megér egypár ezer forintot, még most férjének választ valami pénzes nő,
későbben nekem kellene pénzemnek lennem, hogy nőt választhassak.
Egyetlen percet sem lehet s szabad mulasztanom.
Ki gazdag partiet akar csinálni, – a fürdőket s búcsukat keresse fel.
Gazdag leányra, vagy özvegyre, ki ezen tulajdon mellett szép is legyen,
csak szép és gazdag ifju, vagy férfiu számithat. Az ilyeneket
táncvigalmakban, estélyekben, vagy szinházakban kell keresni. A gazdag,
de csúf leányok vagy özvegyek fürdőkben tartózkodnak, hogy szépekké
mosakodjanak, vagy búcsuhelyeket látogatnak, hogy áhitatos fohászaik
nyomán az égtől férjt nyerjenek.
Én mint szegény legény, csak fürdőkben, vagy búcsujáró helyeken
várhattam s remélhettem sikert.
A Mária-pócsi uribúcsu küszöbén állottunk. Pócs tartózkodásom helyéhez
négy órajárásnyira esett, kevés költséggel rövid idő alatt megjárhatám.
Kezdetben észszerüebben nem is választhattam volna. A kitüzött napon
reményteljes kebellel hajtattam be hat megyének Meccájába.
Az a nélkül is fulladásig tömött egyházba kellett magamat
beerőszakolnom, hogy az elkerülhetetlenül szükséges szemlét megtehessem.
Egy pseudo joniai oszlop mellett állottam meg, s mennyire csak
lehetséges volt, kimeredt szemekkel tekinték végig a csoportozaton.
Kilencet jegyeztem ki a csúfnemből (ha jól emlékszem, már megjegyeztem,
hogy csak csúfakban bizakodhattam) kik, külsőről itélve, gazdagok
lehetének. Egy himlőhelyes barna nyakig selyemben volt; bizonyos
vöröshaju szőke ujjai gyémántoktól ragyogának; egy inexpressibile vastag
és kövér háta megett formaruhás inas ácsorgott; kettőnek ráncos nyakán
szekérkötő aranyláncok fénylettek; a szószék alatt ülő sovány ötvenes
két darab aranyat bocsátott a perzselybe; kettő vörös bársony székben
ült; az utolsó végre aranynyal diszitett imakönyvből ájtatoskodott.
Váltogatva majd egyikre, majd a másikra tekintettem. Mintha tekéztem
volna, figyelmemnek e kilenc báb körül kellett öszpontosulnia, hogy
találjak, s a zsinórt behuzhassam. Legelőször is a vöröshaju szőkével
találkozott pillanatom, nem hazudok, ha azt mondom, hogy jó öt percig
legelteté arcmischlingemen birkatekintetét. Feltüntem neki; adja az ég,
hogy mint Syrius maradandólag ragyoghassak életfirmamentumán.
Csakhamar a halvány, sovány ötvenes figyelmére méltatott. Lucifer! és
minden bukott angyal! ez volna a legjobb, ezt még száraz köhécselésem
mellett is túlélhetném, s a hátrahagyott kincsekkel a pokolból a
mennyországba changirozhatnám magamat. Mint valami kétségbeesett francia
amoroso, ugy kezdtem fixirozni; vitézül kiállotta két sugárágyum
tüzeléseit, sőt rongált mozsaraiból vissza is lövöldözött; természetesen
csak nyulsréttel. Majd az oltárképre tekintgetett, majd felém,
imádkozott és sohajtott. Bizonyosan érettem és birhatásomért imádkozott.
Hallgasd meg uram könyörgéseit, s az ő kiáltozása jusson elődbe.
A himlőhelyes sem restelte felém forditani nagy fekete szemeit. Rút volt
az igaz, mint a kisértet, de mint az olyan kisértet, ki 2000 darab
aranynyal kisérti valamely magasabb szivtörvényszék elnökét. Az olyan
himlőhelyeket, melyeket gyöngyökkel tölthetni be, könnyü látathatlanokká
varázsolni. Nyájas, leereszkedő, mondhatnám szerelmes tekintettel
viszonoztam magas kegyét. Mosolygott; mosolygásában, kivéve a fogakat,
minden volt. Ki az ételekben válogathat, a fogakat is könnyen
nélkülözheti, gondolám magamban, s mosolyát agioval váltottam be.
A vastag, kövér mozdulatai nyiltan elárulták, hogy látni szeretne. Kurta
vaskos nyakát azonban veszedelem nélkül nem forgathatá. Feltartottam
magamnak a szerencsét, egyéniségemet neki az isteni-tisztelet végeztével
mutathatni be.
A két bársonyszékes figyelmére sem méltatott. Annyi szerencse közepett,
e kis szerencsétlenséget nem is éreztem.
Az aranyláncosok komoly beszélgetésbe voltak elmerülve.
Az aranynyal diszitett imakönyves az égben járt, én pedig a földön
voltam.
Az „áldás“ alatt mind a kilencen felállottak. Alkalmam nyilt e
nagyratermett áldozatok, e magas lelkek tokjait is szemügyre vehetni.
Legmagasabb és sugarabb volt a halvány ötvenes, s e szerint ő nagysága
még testalkat tekintetében is megfelelt kupec céljaimnak. Ily gyengéd
testalkatot, ily fillegran munkát minden évben halomra dönthetett,
minden évben összerombolhatott a március, vagy aprilis.
A vaskosnyaku volt legkisebb, elannyira: hogy hossza szinte egyforma
volt szélességével.
Az ilyen külső is felséges! gondolám magamban, s gyönyörrel legeltetém
szemeimet ezen imposant architecturán. Az ilyen testalkatok találták fel
a gutaütést; annál biztosabb ütést pedig csak somfabottal tehetni, mi
még egyrészről barbar eljárás, más részről az akasztófával kokketiroz.
Ha csak a sors másképen nem rendelkezik, e kettő közül fogok választani.
– Az istenitiszteletnek vége lőn, a hivők egymásután hagyták el az
egyházat. Választottjaim is csakhamar követték a többieket, méltósággal
lépdelvén a tömegben, oly méltósággal, minőt csak gazdagság vagy
születés igényelnek.
Nem minden igénynélküli szemlémet folytatandó, az egyház erkélyén
állottam meg. Itt kellett keresztül vonulniok; e helyen tetőtől fogva
talpig még egyszer végig nézhetek egész valójukon.
Legelől jött a két bársonyszékes. Közönbös tekintetet vetettem feléjök,
miután eddigelő figyelemre sem méltattak. Megtartották hidegségüket.
Egyetlen pillanatra sem érdemesittetém. Ezek vagy nők már, vagy
tiszteletreméltó jellemek, kik az efféle generalis vadászatokat
megvetik. Csakhamar őszbeborult férfiu csatlakozék hozzájok, kölcsönös
üdvözletek váltattak, a nyujtott karok elfogadtatatának s távoztak.
Az aranynyal diszitett imakönyves a szabad ég alatt is megtartá ájtatos
manierjeit, kimért léptekkel haladott a nélkül, hogy jobbra vagy balra
tekintett volna, egyet, egyet sohajtott, minden tiz tizenkettedik
lépésnél az ég felé tekintett, s olyan ártatlan arcfintoritásnak engedé
át magát, hogy az ember azoknak szemléletére minden földi bolondságokról
megfeledkezett és transcendentalis tárgyakról kezdett gondolkodni.
Az ilyen egyéniséget égből földre huzni le, demagog tempo volna.
A himlőhelyest bársonynyal bélelt kocsi várta, formaruhás inas emelé az
ülésre, s ezüsttel ékitett szerszámba öltöztetett paripák ragadták tova.
Két kemény pillantást nyerék ő nagyságától, az egyik nekem, a másik
ruhámnak volt cimezve.
Nem ismerte azon gazdag asszonyságot? kérdezém egy mellettem álló
incognitotól.
Özvegy gróf Pardubicné, felelt nyájasan az incognito.
Zu hoch für mich! Demontirozott tüdőm nem birja meg az ilyen magas
hegyeket. Fájdalmas lemondás követte nyilatkozatomat. Még egyszerüen
„Pardubicné“ is belemarkolász a cseh aristokratia historiájába, hát még
gróf Pardubicné.
Vágyaim centruma is megjelent, a halvány, sovány ötvenes. Mielőtt
fellépheték, egy rendkivülibb éjszaki szél mindent elronthatott. Ily
sylphid termetet csak a Cruischank ballet carricaturáiban szemlélhetni.
Élő skelet volt ő nagysága; megáldva azon könnyüséggel, melyet a tüdő-,
máj- és vesevész, uralkodása első éveiben kölcsönöz. A mint megjelent,
gazdag egyenruhás inas emelte egy izletes és divatos berlinerbe. Egy
hosszu, igen sokat jelentő pillanatot s egy kurta, igen keveset tagadó
mosolyt nyertem. Első intradára több volt az elégnél. Misem volt egyéb
hátra, mint megtudni: ki lehet ő, lehet-e reménylenem? Szabadon
rendelkezik-e mulandó egyéniségével s maradandó kincseivel.
Ismét az incognitohoz folyamodtam, de most valamivel finomabban.
Hát ezen asszonyságot méltóztatik ismerni.
Igen, ismerem: özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné. Minden évben
megjelenik a pócsi búcsun, különben Margittán lakik s a zaványi fürdőben
tölti a nyarat. Innen egyenesen Zaványba fog menni.
Megcsókoltam volna örömömben emberemet, pedig ugy nézett ki, mint egy
szesz alá készült szilvahordó belseje.
Ennyi öröm közepett sem feledkeztem meg a vaskosnyaku és kövér
asszonyságról. A legbiztosabb győzelem mellett is szükséges a
tartaléksereg. A természet dulásait is szem előtt kellett tartani. Egy
erősebb kitörés s halovány választottam tüdeje ezerfelé repedhetett, s
ily esetben más partiet kellett keresnem reményhorgonyomnak.
Az aranyláncosok is elhaladtak. Miként későbben megtudtam, testvérek
voltak, s a legjobb esetben háromezer pengő forintot öröklöttek
egyenkint. Az olyan egyén, ki a tavaszi, nyári, őszi és téli saisont
ugyanazon egy helyen éli keresztül, az ilyen összeggel is csodákat