Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet) - 1

MEGTÖRTÉNTEK ÉS MEGTÖRTÉNHETŐK.
Irta
Lauka Gusztáv.
II. KÖTET.
NAGYVÁRAD, 1858.
Tichy Alajos nyomtatása.


A MADARÁSZI MADARÁSZ.
Erdödtől éjszaknyugotnak egy cserjékkel, s fiatal fákkal tarkázott rónán
fekszik Madarász nevü oláh-sváb falu. Sem a mult, sem a jelen időben nem
birt jelentőséggel, kebelében mégis történtek események, melyek közől
egypárt felemliteni nemcsak nem felesleges, sőt érdemes is. Én mint
egykori erdődi lakos gyakorta megfordultam Madarászon vadászat közben,
gyakorta betértem az ottani oláh dászkálhoz, ki nekem a következő
eseményt hitelt érdemlő arcfintorgatások és szemöldmaltretirozások közt
beszélte.
Vidékszerte ismeretes ember volt Lupuj Páwel a madarászi madarász.
1750-ben született és 1800-ban halt meg. Élt félszázadot. A 18. század
közepét kinyitotta és végét befogta. Szeretetreméltó együgyü ember volt,
s talán ez okból tudott mindenféle madarat megfogni. Nappal többnyire
künn lakott a mezőn, cserjén vagy fiatalosban; éjszaka a falu legszélső
házában a kereszt mellett. Rendkivül rosz emlékező tehetséggel birt,
miért ő igen kevés embert ismert, őt azonban mindenk ismerte. Ő meg nem
keresett senkit, őt azonban madárvásárlások miatt sokan megkeresték.
Keresett anyi pénzt, mennyiből ő egy maga becsületesen élhetett.
Egy kellemes nyári alkonyon épen madarászatra volt az öreg Páwel. Valaki
megbizta, hogy egy him fürjet fogjon számára. Az öreg szavatartó ember
volt, s minthogy igéretet tőn, hogy a him fűrjet okvetlenül megfogja,
eltökéllte künn a réten addig leskelődni, mig terve sikerülend.
Az öreg majd mindenféle kisebbnemü madár éneklését, vagy fütyölését
tudta utánozni; hiven utánzó pitypalatyolásával pedig sokszor a
tapasztaltabb vadászokat is tévutra vezetgette.
Az esti borulat megérkeztekor már fogva volt a him fürj. Páwel jól
ismerte fogolymadarát, mert olyat több százat fogott, mégis szemét
száját eltátotta, midőn madarát közelebbről vizsgálni kezdette. A him
fürj nyakában selyem zsinegen egy arany karikagyűrű lógott. Páwel látta,
hogy gyűrü van a fürj nyakában, de az aranyat nem ismerte. Mihelyest
dolgai ugy állottak, hogy igéretének eleget tehetett, szép csendesen
haza ballagott. Épen midőn kisded kalibája ajtaját nyitni akarná,
találkozott Medárddal, a tisztelendő atya csinos és fiatal kocsisával.
Legkisebb tartózkodás nélkül beszélte el neki e különös történetet, sőt
a gyűrűt is haladéktalanul bemutatta. Boldog éjt, s boldog viradást
kivánva váltak el egymástól.
Medárd utközben, sőt odahaza is folytonosan a gyűrűről gondolkodott.
Bizonyosan nem tudta, de gyanitotta, hogy arany, s az is megfordult
emlékében, mint fogna Juliska örülni az ilyen arany gyűrűnek.
Éjjeli 1 óra tájban nagyon is nyáriasan öltözött alak ólálkodott Páwel
szegény kalibája körül, s miután meggyőződött volna, hogy az öreg oly
jóizüen horkol, mintha fel sem akarna ébredni, nesztelenül belopódzott
az öreg csendes kamrácskájába, lassudan felkereste a fürj kalitkáját, a
fürjet szép csendesen kiemelte, nyakából a zsineget lemetszette, a
fürjet vissza helyezte, ő pedig maga a gyűrűvel nesztelenül ugyanazon
ablakon, melyen bemászott – kimászott.
Az orzó Medárd volt.
Páwel mihelyest felébredt, gondja volt a fűrjet megtekinteni, s minthogy
azt vidámnak s elevennek találta, ugyszólva igen keveset törődött az
elorzott gyűrűvel.
Másnap éjjelig Medárd a gyűrűt a lóistáló padolatja alatt rejtegette.
Mi történt későbben a gyűrűvel, haladéktalanul el fogom beszélni;
mielőtt azonban azt tehetném, kénytelen vagyok a történtek folyamában
két héttel visszamenni, s e tárgygyal nagyon is összefüggő eseményről
emlékezni meg.
Épen két héttel a történtek előtt az erdődi ugynevezett vár-kastélyban
kedélyesen időzött és lármásan mulatott 8 tagból álló társaságocska. E
vigadó társaságocska nevezetesebb tagjai valának:
Schneider Szepi praefectus, a várkastély ideiglenes ura, gondviselője és
lakója. Fekete, száraz magas egyéniség, mintegy 64 éves.
Anna, a praefectus neje. Izmos és kövér testalkatu, a miért inkább
beillett volna Fleischhakkernénak, mint Schneidernének. Mint a nap
éjszaka venné ki magát, ugy vette ki magát vörös egyéniségével férje
mellett.
Lotti, szeretetreméltó leánygyermeke ez épen nem szeretetreméltó párnak,
szőke karcsu teremtés, mintegy 19 éves.
Tubarózsa Győző ügyvéd.
Zabku Anasztáz lókupec.
Voltak többen is, de kettőn kivül a már emlitetteket is kár volt
megnevezni.
Én tökéletesen bele nyugszom e házasságba, de azt előre kikötöm, hogy
Tubarózsa barátom felhagy kedélyt rázó kalandozásaival, don-juani
kicsapongásaival, s mint ügyvéd irgalmasabban bánand a szegény
emberekkel.
Ezeket mondva Schneider, az ügyvédhez közeledék, s vállát barátságosan
veregette.
Az ügyvéd mindent igért, s előleges biztositásul nemcsak a mama, de
Zabku Anasztáz által is pártoltatott.
Valamennyiök között Lotti kisasszony volt a legboldogabb, mert ő az
ügyvédet igazán szerette.
Az esteli igen jó volt. Még vaddisznót is ettek hecsepecscsel. A
vendégek felségesen mulattak.
Esteli után Tubarózsa Győző és Schneider Lotti jegyet váltottak.
Jegyváltás után Lotti zongorázott, csakhogy Romeo operából, éneklés
közben a verseket hibásan ejtette ki, p. o. e helyett: én szeretlek
szivemnek tüzével, mindig ezt mondta: én szeretlek szivemnek dühéből.
E hibát az ügyvéden kivül senki sem vette észre, annak pedig tetszett.
Zongorázás után volt egy kis ábrándozás, azután egy kis merengés, éjjeli
egy óra tájban egy kis flótázás, későbben egy kis sohajtozás, álmodozás,
végre reggel mindnyájan szerencsésen felébredtek.
Elváláskor ez volt utolsó szava Lottinak: Szeretett Győzőm! meg ne
csalj, jegyet váltottunk s igy tudd meg; hogy mennyasszonyod vagyok.
Én, és megcsalni! Üdvemet adnám birhatásodért. Nincs nő, nincs leány,
kiért még csak üdvemet is feládoznám, hát még tégedet.
Lotti megnyugodott; ily nyilatkozat után megnyugodott volna Cleopatra
is, de Antonius mikor legtöbbet mondott, sem mondott ennyit.
Győző egy hét mulva a történtek után vadászni ment. Nehogy gyűrűjét,
melyet Lottitól jegyben kapott, elkarcolja vagy elveszitse, lehúzta azt
ujjáról, egy zsinegre fűzte s a zsineget kedves fürjének nyakába
kötötte.
Mig vadászni járt, kedves fürje kiszabadult, elszökött, s pár oráig a
madarászi réteken bivoakirozott, a midőn Páwel madarászi madárász által
szerencsésen, de a fürjre s az ügyvédre nézve szerencsétlenül
elfogatott.
A többit már tudjuk.
Épen azért térjünk vissza Medárdhoz.
Nagyon szép holdvilágos éj volt, midőn Medárd Madarászról Erdőd felé
kiindult. Utjában társai valának az elorzott gyűrű és régi gondolatjai.
Egy negyedéves viszony alatt Juliskának egy batkát sem ajándékozott, s
igy a kisded aranykarikából maradandó becsü kerekeket alkotott
phantasiájában boldogsága kocsijához, melyen Juliskával ülend és
utazandik.
A parasztnak, kivált ha egészséges, sokszor merészebb phantasiái vannak,
mint a legelegansabb uracsköltőnek.
Juliskáék vityillója két hegy közé volt temetve, s talán épen azért nem
akart ez ideig házzá feltámadni. Medárd szive erősen dobogott, amint az
ablak alá elért. Juliska ablaka rendesen nyitva állott. Medárdnak nem
kellett kopogtatni, csak bemászni, s igy nagy előnynyel birt a kopogó
szellemek felett, kiknek mielőtt bemászhatnának, kopogtatniok kelletik.
Juliska ugy aludt, mintha soha sem akart volna felébredni.
Medárd azonban nem utazott fél mértföldet, hogy amatája szuszogásaiban
györködjék?! Egy hatalmas lökéssel kiemelte Morpheus meleg karjaiból.
Istenem; ki az!?
Én vagyok, Medárd!
Te vagy Medárd?!
Én vagyok Juliska!
Es ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie immer neu…
A felébredés utáni szóváltás igy kezdődött Herodotus Siculus korában, s
igy fog kezdődni Alexandrovics alatt is. Már most még csak azokat a
kitételeket kivánom ismételni, melyek történetünkkel egybefüggésben
állanak.
Negyedéve szeretlek Julis, s még csak azt sem mondtam: „nesze egy
keszkenő!“
Eléggé fájt az nekem Medárd! lásd pedig azt igérted, hogy a közelgő
Medárdvásárkor veszesz vásárfiát, a Medárd vásár elmult, de igéreted
teljesülése is elmult. Medárd, ez nem szép!
Az igaz, hogy nem szép, de gyönyörü ez az arany gyűrű, ugy-e?
Medárdom, egyetlen Medárdom, aranyos Medárdom, add nekem.
Mit adsz értte?
Csókot!
Nesze!
Mit azután beszéltek, történetünkhez nem tartozik, azért azt nem is
akarjuk ismételni.
Medárd reggel haza ment Madarászra, Juliska pedig felsétált a
várkastélyba két garasára aludttejért. Az aludttej-kereskedés minden
osztálybeliek által mai napon nagyban űzetik Erdődön.
A tensasszony aludt; Lotti kisasszony mérte ki az aludttejet.
Te! mutasd csak ujjadat?
Juliska megmutatta az ujját, a gyűrű pár perc mulva a Lotti körmei
között ragyogott.
Loptad, vagy kaptad e gyűrőt semmirevaló?
Azért hogy szegény lány vagyok, kár engem a kisasszonynak igy
megbecsteliteni. Sohasem kellett nékem másnak egy gombostűje sem.
Ezeket mondva elkezdett Juliska pityeregni.
Ha kaptad, nem becsületes uton kaptad, mert ezt a gyűrűt én adtam
jegyben vőlegényemnek, Tubarózsa Győzőnek. Tőle kaptad!?
Nem!
Hát kitől kaptad?
Azt nem mondom!
Takarodjál semmirevaló! majd kiviláglik későbben minden, addig a gyűrű
itt marad.
A leányka sirva, a kisasszony dühtől halványan váltak el egymástól.
Harmadnapra ezen catasztropha után Tubarózsa Győző megjelent a
kastélyban. A hajdu oly iszonytató pofavágásokkal fogadta, hogy az
ügyvéd szükségesnek látta őt torkon ragadni.
Gazember! ki jogositott fel e velőtrázó grimászokra?
A kisasszony! a tensur! a tensasszony! egy szóval az egész család.
S mi jogon, lókötő?
Azt a nagy isten tudja. Tegnap este még olyanokat is hallottam, hogy a
tensurfi bitang – s hogy: ebből soha sem lesz szalonna.
Tubarózsa egy ölnyire lökte magától az inast s berontott.
Több figyelmet reméltem azoktól, kiket barátságom és szeretemre
méltaték; – szólott az elébe lépő atyához.
Én meg több solidaritást attól, kit leányom kezével felemeltem.
Schneider olykor olykor politikai lapokat is olvasgatván, e kitételt
solidaritás nagyon szerette.
Hogy érti ezt az ur?
Ugy értem, hogy ön az aranygyűrűt, mit leányomtól jegyben nyert, egy
izének, vagy minek ajándékozta.
E párbeszéd alatt jelent meg Lotti.
Pfuj! – csak ennyit mondott.
Gyalázatos rágalom, egyetlen betü sem igaz az egészből.
Százszor pfuj! hiszen ön hazudni is tud. Itt a jegygyűrű, egy… ujjairól
huztam le.
Meglehet. De én a gyűrűt egy fürj nyakába kötöttem, az megszökött; s a
gyűrű csak ez alapon juthatott más idegen leány birtokába.
Ismerjük az olyatén fürjeket! – vágott közbe a megjelent mama enyelegve.
Uraim s asszonyaim, esküszöm…!
Hiában esküszik ön, velem azért nem fog megeskünni!
Bien! kérem jegygyűrümet.
Kocsisomnak adtam, hogy önnek kézbesitse.
Kisasszony, ez gyalázat!
Tromfra tromfot!
Önök műveletlen himpellérek!
János! – kiáltott Schneider dühösen.
János megjelent.
Fogd fülön Tubarózsa ügyvédet, dobd ki az ajtón.
Uram! becstelenitési keresetet kezdek az ur ellen, s bezáratom.
János!
János a második felszolitásra haladéktálanul engedelmeskedett, nyakon
fogva Tubarózsát, az ajtón kidobta.
Az ügyvéd levert kedélylyel haladt hazafelé, s gondolatilag még utjában
feltette az actiot.
A pert megnyerem, de Lottit örökre el fogom veszitni!
E rendkivüli esemény következtében, a nem épen jó hirben álló ügyvéd
több dolgokról lőn szerencsés meggyőződhetni, nevezetesen:
Hogy sokszor a ki nyer is veszit.
Hogy sokszor a legigazságosabb ügyet is ellehet vesziteni, ha az ügy
védői nem becsületes és nem lelkiismeretes emberek.
Hogy az ember könnyen kétségbe eshetik, látván: miként diadalmaskodik a
gazság az igazság felett.
Hogy vannak vesztett ügyek, melyekben minden apellata haszontalan; végre
Hogy sokszor az ügyvédnek könnyebb másokat, mint magát védelmezni.


INEZ, vagy az ESTREMADURAI SZERELEM.
Inez de Baca Monte oly nevezetes szépség volt Estremadurában, mint
Angliában Nottingham Betti, Franciaországban Lascelles Flora,
Németországban Hoffmann Klára, Magyarországban Kopányi Julis. Kik vele
először találkozának, megállottak, kik pedig álltokban pillanták meg,
szaladni kezdének a csodálkozás miatt. A tartomány tükrének nevezék, és
szerencsés volt, ki e tükörbe beletekinthetett.
Szépségéről s bájairól lapokat irhatnánk össze, s még akkor sem volna
leirásunk tökéletes; a miért szépségének s bájainak csak kitünőbb
részleteit fogjuk elősorolni.
Tizenöt évet számlált. Tizenöt év a spanyol égalj alatt épen elégséges
arra, hogy az ember szeressen és szerettessék. Hollófürtei buján
hullámzának fehér vállaira, s a magas, gömbölyü alabastrom nyak körül
tömör fodrokká verődve, az ifju szerető szivek irányában veszedelmes
Scyllát és Charibdist alkotának. Szemei sötétkékek valának, mint az
alkanzori szilvák hamvai, hosszú szempillái az athenei szépekre
emlékeztetének, melyeket Graecia Romanzeroi alkotának. Halvány fehér
kolorit, vékony szegélyü hosszúkás száj, incarnát fülecskék, gyöngy
fogsorok, pogácsa kacsócskák, gömbölyü lábacskák, antilop termet, lepke
könnyüség. – Ineznek csak mutatnia kellett magát, s a don-ok és sennorok
őrjöngének.
Inez szegény volt, de azért elkezdve don Fernando Bodrogargestől, ki egy
millio évi jövedelemmel rendelkezett, le egészen don Gabrielo Topánkáig,
ki hires uszó volt az adósságban, minden don megkereste szerelmével.
Inez megesküvék, hogy szeretni fog hűn, igazán és rendületlenül, de csak
olyat, ki tökély leend testben és lélekben.
Grand Pergő kezét visszautasitá, mert Grand Pergőnek olyan orra volt,
mint egy angol nyereg, s olyan lábai, mint egyegy szórólapát.
Don Manuel nem kellett neki, mert don Manuel görbe volt, mint egy
estramaduriai Coriso.
Lepantes hercegtől iszonyodott, mert Lepantes herceg tele volt
pattanással, minden pattanásra tapaszt helyezett, s az urnapi ünnepen
oly tarka pofával jelent meg, mint a libuctojás.
Fernando Bodrogarges odvas fogakkal birt és gyakran nevetett.
Don Gabrielo Topánka pedig ugy tele volt aranyérrel, mint a Mont-Byan.
Inez atyja lakatosmester volt a Velliutcában egy kisded házzal, s még
kisebb kerttel birt, s egész Spanyolországban a leghiresebb zárakat s
lakatokat készité. A sennorok, donok és grandok naponként özönlének
hozzá, csakhogy Inezt szemlélhessék, halomra készittették a kulcsokat és
lakatokat, mind hasztalan, Inez szivecskéjének zárját egyik sem birta
felnyitni.
Albuquerque hercegnek 6000 lakatja készült Inez atyjánál, a Montinoi
gróf pedig 24 köböl kulcscsal bírt a Toledo-utcában.
Az öreg lakatos napról napra jobban lépesedett, s alig birta kitalálni
minek köszönheti e kitüntetést és szerencsét.
Mialatt ezek történtek, a Velli-utca kisded kertjében egy ifju szegény
halász sohajtozott, kit Pietronak neveztek. Pietro szépségben
felülhaladá Spanyolország valamennyi hirhedtebb szépségeit, feddhetlen
lélekkel birt, bátor volt, a vidéken a szomszédok szeplőtlennek
nevezték.
Inezt egy sétán szemlélte meg először, ugyanakkor érezte szivét
legelőször erősebben dobogni, ugyanakkor kezdett először gondolkodni e
szó jelentőségéről: szerelem.
Keveset aludt el azután Pietro, a nélkül hogy Inezről ne álmodott volna.
Éjszakákon át is a folyamon felejté magát, s mig csolnaka szép csendesen
lefelé úszott, ő fel-felsohajtott s Inez nevét emlité.
Még ekkor Inez nem ismerte Pietrot; nem ismert más udvarlót, csak a
nagyorru grandokat, don-okat s odvas fogu hercegeket.
Mindketten szenvedtek: Inez és Pietro.
A lehető legkellemesebb nyári alkony volt. A bájos Inez kiillant öreg
atyja oldala mellől, a kertbe nyitott, hol az illatozó keleti hársak
árnyai alá huzta magát s ábrándozott.
Egy hosszu és jelentős sohaj üté meg füleit.
Megjegyzendő, hogy Spanyolországban kétféle sohajok vannak, jelentős és
jelentéktelen sohajok. Az elsők akkor szakadnak fel a kebelből, midőn az
ember szeret; a jelentékteleneket rendesen megterhelt gyomor kergeti a
szabadba. Testvérek, egy uton járnak, s mégsem egy atyának gyermekei.
Inez a hosszú és jelentős sohajra felpillantott. Minthogy azonban fenn
semmit sem látott, oldalt pillantott, hol egy deli, szép ifjun akadt meg
tekintete.
Pietro – mert ő volt – érzelemgazdagon emelé nagy sötét szemeit Inezre.
Néhány percig mindketten hallgattak. Pietro szólott először:
Szabad-e a szegény Pietronak reád emelni szemeit, Estremadura virága?!
A punica granata is örömest tűrné ily szemek pillanatait; egy oly
szerény virágot pedig, mint a milyen én vagyok, büszkévé tesz az ilyen
pillanat.
Spanyolország a költészet hazája. Spanyolországban midőn spondeusban
szól valaki, jambusban válaszolnak.
Inez, ma másodszor szemlélem önt, de kivánja életemet, s én odaadom, a
nélkűl hogy kérdezném szeret-e?
Én meg ma először szemléllek Pietro, s esküszöm a madonna dei setti
dolorira, hogy szivemet vagy te birandod, vagy senki sem!
Pietro mint a villám Inez előtt termett, térdeire ereszkedék, ajkaihoz
emelé Inez kezét, s fenhangon rebegé:
Vesszen ki mindkét szemem világa, ha életemben más leányra csak gondolok
is.
Midőn hűséget esküdtek, az alkony csillaga felnyitá ragyogó szemeit,
alig észrevehető illatos szél keletkezett keletről, s a csattogányok
csattogtak.
Spanyolországban röviden és jól szoktak végezni.
Spanyolországban nem ólálkodik a szerelmes három hétig az ablak alatt, s
nem flautázza agyon a szomszédokat, mint Stiriában.
Spanyolországban nem vesztegeti a szerelmes a papirost, s nem levelez,
mint Németországban.
Spanyolországban nem alkalmatlankodik mindennap a szerelmes, és nem
traktáltatja magát, mint Franciaországban.
Spanyolországban nem köszöntget a szerelmes, s nem lábatlankodik uton
utfélen, mint Csehországban.
Spanyolországban nem beszél a szerelmes az időről, mulatságról,
olvasmányokról, s más több efféle szamárságokról, mint Magyarországban.
Spanyolországban meglátják egymást; s vagy megtetszenek egymásnak, s
örök hűséget esküsznek, vagy megriadnak egymástól, s megfutamlanak.
Pietro eljegyzé magának Inezt, – másnap köpenyt kerekitett vállaira, egy
araszszal magasabban hordta fejét, mint azelőtt, és ép olyan büszke,
lett, mint don Enrico a Calatravarend nagymestere.
A donok, grandok, sennorok majd megpukadtak mérgökben, a rongyos
halásznak pedig rendesen olyan jó kedve volt, mintha quaternot csinált
volna.
Inez is boldognak érezte magát. E tekintetben a spanyol leányok sem
különböznek a többi europai leányoktól, ők is csak akkor lesznek
boldogokká, midőn szeretnek, és szerettetnek.
Az öreg Baca Monte megnyugodott e választásban.
A másik héten már az esküvőt is megtartották,
Az öreg egy garast sem adott leányával.
A vén fickó, hogy zsugoriságát palástolja, mindenfelé azt beszélgette,
hogy azért nem ád egy garast sem, hogy sennor Pietro érdektelen
szerelméről tökéletesebben meggyőződhessék.
Annyi bizonyos, hogy a lakodalmon sem volt egyéb keménymaglevesnél, meg
riskásánál.
A spanyol szerelmesek azonban igen kevéssel megelégszenek, kivált esküvő
napján, az estebéd pedig mentül ritkábban jut eszökbe. Ineznek csak
másnap jutott eszébe, hogy a riskására jó volna egy kis fűrj, vagy
fogolypecsenye is, hogy azonban kedvesét ne keseritse, nagylelkün
hallgatott.
A sennorok, donok és grandok mindent elkövettek, hogy magokat a büszke s
visszautasitó Inezen megboszulják.
A montinói gróf oly magasra emelteté a halászati haszonbért, miszerint
Pietro kénytelen volt lemondani.
E lemondás után Albuquerque herceg meglátogatta a szép menyecskét, 2000
darab aranynyal kinálta meg szerelmeért, de büszkén visszautasittatott.
Pietro szinte agyon dolgozta magát, csakhogy szerettett nejének meleg
étellel szolgálhasson.
Bodrogarges Pietroval próbált értekezni, de négyszemközt egy
nyaklevessel tiszteltetett meg.
Bodrogarges mint grand meg nem vivhatott egy szegény sorsu halászszal,
de minden lehető módokat elkövetett, hőgy magát Pietron megboszulhassa.
Több hónapok teltek el, mig Pietrot körmei közé keritheté. Egy viharos
éjszakán fogadott zsoldosai a Pietro lakása előtt ólálkodtak, s midőn a
szegény halász izzasztó munkájából hazatért, megcsipték s a grand elé
hurcolták. A grand annyira le méltóztatott bocsátkozni magas
sphaerájából, hogy a szegény halászt személyesen meglovagostorozta.
Pietro testileg levert ugyan, de mint igaz spanyol, lelkileg büszkén
tért szállására. Mindent elbeszélt Ineznek. A hű szerető fülig pirult,
későbben gondolkodóba esett, mig végre nyugodt lelletkületet szinlelve,
megcsókolta Pietrot, s ugy tért alunni.
Másnap nagy ünnep volt a városban.
Inez legszebb ruhájába öltözködött, á la Rianzares foná be hajfürteit, s
ugy jelent meg a főegyházban. Egy szájjal s egy lélekkel mondá a
közönség, hogy Inez legszebb menyecske Estremadurában.
Haladéktalanul körül rajongták a grandok és sennorok, de Inez csak
Bodrogarges grandra lövelé gyulasztó pillanatait. Váláskor egy
kacsintást is nyert az őrült grand, mely miatt ebédkor még a
vadzergecombot is érintetlenül hagyá. Ebéd után, mihelyest az alvást
végezte, egy szerelmi levelkét componált Ineznek, mely szóról szóra igy
hangzott:
„Ideálom megközelitője!
Az okosabb enged, – te engedni látszatol. Meggyőzhetéd magadat Palmilla
példájáról, hogy ki grandokkal társalog és szerelmeskedik, selyemben
jár, s 16 félét ebédel. Pietro most is fát vág, s a favágók nejei
örülhetnek, ha főtt májhussal táplálkozhatnak. A szerelem igen szép
dolog, de csak gazdagsággal garnirozva. Ha szived nevet séges lángja már
ellobogott, vágd magad kipárnázott kocsim belsejébe, s tisztelj meg a
tartósabb parázszsal. Esteli öt órakor kocsim lakod előtt fog állani.
Pietro akkor még fürészel. Csodálód
Grand Bodrogarges.“
A spanyol aristocratia kurta levelet ir, de azok tele vannak hosszú
viccekkel.
Inez elolvasta a levelet, s elmosolyogta magát.
A grand domesticusa e mosolyból csak jót magyarázhatott, a miért
látatlanul is megesküdött, hogy Inez meg fog jelenni.
A grand örömében inasát megajándékozta, legkedvesebb lovát pedig agyon
lovagolta.
Mit csinált Inez? Inez egy tőrt köszörült ki, s a legszeretetreméltóbb
helyre rejtette.
Hát Pietro? Pietro fát vágott, s kedélyesen dalolta az Abenzerragok
hattyudalát.
Inez pontban esteli 6 órakor kopogtatott be grand Bodrogarges fogadó
teremébe. – Bodrogarges mintha tudta volna, hogy a kedves menyecske jő,
elébe siettett, és kézcsókolással fogadta.
A fogadó teremből karöltve egy második szobába sétáltak, a másodikból
egy harmadikba, a harmadikból egy negyedikbe, a negyedikből egy
ötödikbe, hol egy kényelmes divánon foglaltak helyet.
Valahára tehát enyim vagy szép Inez? – szólt grand Bodrogarges.
Tied életed folytáig! – felelt Donna Inez.
Esküszöm, hogy mig szépséged, s ifjuságod tart, el nem hagylak.
Megjegyzendő itt ismét, hogy a spanyolok között még az ily urak sem
szoktak hazudni.
Szolj szép Inez, minő érzelem vezetett hozzám?
Inez elmosolyogta magát, de mosolyában volt valami, mitől még a grand is
visszaborzadott. Megmagyarázhatlan ösztöntől üzetve felugrott
ülőhelyéről, de Inez könnyü és hajlékony volt, mint a leguán, azon
pillanatban oldalánál termett, és sziven szurta. A másik pillanatban már
az utczán volt.
A grand elorditotta magát, s meghalt.
A szeretőknek sem volt tanácsos soká időzni a városkában, egy negyeddel
a történttek után utnak indultak, s azon napi éjszakát a Byan erdőben
töltötték.
Harmadnapon nem ettek csak szarvasgombát.
Szeretsz-e ennyi nyomor közepett Inez!?
Örökké Pietro! Negyednap nem ettek csak bubulyicskát.
Pietro még szomorubban kérdezé!
Inez! lelkem egyetlenem tudsz-e még szeretni?
Pietro én boldog vagyok!
Ötödnap nem ettek semmit.
Zöldelő hársak között csergedező patak partján pihentek – noha ki sem
voltak fáradva – illatozó virágok között, s Pietro egy mór románc
utósorait éneklé:
Benita a szép királyné
A korzárt oly hűn szerette,
Hogy bár honn dús asztal várta,
Éhen veszett el érette.
Inez sirt és mosolygott is. – Pietro átölelte kedvesét, s az égre
nézett, de biz a manna nem akart hullani.
Hatodnap olyan bágyadt volt Pietro, hogy a még bágyadtabb Inezt sem
birta felemelni. Ugyan az nap délután egy majom egy nagy kokus diót
hajitott közibök. Testvériesen osztoztak meg a dión. Inez, mintha erőre
kapott volna.
Jó asszony, téged nem fognak bántani, térj vissza a városba és mentsd
meg életedet. – Inez szemrehányólag tekintett Pietrora.
A nyolczadik napon aludtak.
A kilencedik napon a legrémitőbb fájdalmakra ébredtek fel.
A tizedik napon ismét elaludtak – – – – örökre.
Fogadni mernék, hogy valami kutyabőrbe kötöt táblabiró együgyüségnek,
nevetségességnek, ostobaságnak mondandja az ilyen szerelmet.
De mi költők – jóllakva megmosolyogjuk, és sajnálkozunk az ilyen
bornirtságon.
Különben szükség itt azt is megnevezni, hogy Spanyolországban soha sem
voltak, és soha sem lesznek táblabirók.


GENIALIS LECKE.
Ezelőtt, mintegy 12 esztendővel, Magyarországnak bizonyos városkájában,
élt bizonyos kereskedő, kit keresztneven Menyhértnek neveztek.
Megkülönböztetésül mi is e nevet használandjuk elbeszélésünkben.
Menyhért becsületes jószivü ember volt, mit már az is eléggé tanusit,
hogy neje halála miatt szinte vigasztalhatlanná lőn. Egy év alatt
többször látták nyilvánosan sirni, barátinak s ismerőinek pedig
mindennap panaszkodott. Szerencsétlenségére azonban Menyhért is ember
volt, egy év multával az idő kifogott rajta; soh sem sirt, ritkábban
panaszkodott, mig végre tökéletesen megnyugodott.
Szomszédja – bizonyos gyógyszerárus, kit szinte megkülönböztetésül
Gáspárnak nevezendünk – felhasználta Menyhért nyugalmas állapotát, s
elhitette vele hogy asszony nélkül boldogságot képzelni sem lehet. Az
ember könnyebben elhiszi a mi ártalmára nincsen, s igy történt, hogy
Menyhért is hitelt adott a Gáspár szavainak. Gáspár – isten tudná mi
okból – Menyhértnek hitestársul egy távolabb rokonát ajánlotta, kit,
miután fiatal is volt, szép is volt, Menyhért haladéktalanul elfogadott.
A szükséges formalitások végrehajtása után, Menyhért Eufrosinát, mint
szeretett nejét szállitotta a piacon épült egyemeletes házába. A ház,
melyben laktak, nem volt olyan nagy mint boldogságuk, de azért Menyhért
a kereskedésről sem feledkezett meg, s többet volt lenn a boltban, mint
fenn, a neje által lakott termekben.
Egy évig Menyhértnek legkisebb kifogása sem volt boldogsága ellen, sőt
Gáspár szomszédjával, kinek boldogságát köszönheté, gyakrabban kezet
szoritott, mit Gáspár viszonozni ohajtván, gyakrabban vásárolt a
Menyhért kereskedéséből – hitelben.
Közel Menyhérthez a szolgabiró lakott, kinek igen csinos fiatal
gyakornoka volt, valami Maulaff Árpád nevezetü. Maulaff Árpád többször
fordult meg a Menyhért boltjában szivar, vagy gyufák vásárlása végett, s
egyszer másszor megtörtént, hogy a boltban Eufrosinát is benn találta.
Láták egymást, beszéltek egymással, sőt mint az életben számtalanszor
megtörténik, megis szerették egymást, Menyhért kereskedésében napról
napra jobban fogyott a szivar és gyufa.
Menyhért mindennel kereskedett, még aszalt szilvával is, s igy
gyakrabban megtörtént, hogy két-három napot, sőt olykor egy hetet is
távol töltött házától s szeretett Eufrosinájától. Mindannyiszor forró
ölelések és csókok közepett váltak el. Eufrosina végtelen szerette
férjét – midőn távozott, de azért háromszor négyszer is szivére kötötte,
hogy soká ne maradjon, s valahányszor távozott, mindig határozottan meg
kellett Menyhértnek mondani: mikor fog megérkezni.
Menyhért távoltéte alatt Maulaff mindig kevesebb szivart és gyufát