Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet) - 6

Csak essentiájából fogok kérni, tizenöt éve minden husos eledeltől
őrizkedem.
Miután fogaid kihullottak, gondolám magamban, s a szalonka essentiájára
vad pillanatokat vetettem.
Néhány órák multával egyedül maradok a Bucy telekben! Szólt Arthur
fájdalmas hangon.
De rendezett udvarral, s kamrával, felelt Polin vigasztalólag.
Arthur kiderült.
A fekete kávétól majd mindannyian a falra másztunk, olyan erős volt, a
kezünkbe szolgáltatott csibuk három percnyi szivása után pedig bátyám és
Arthur elaludtak, én pedig a gutaütés elől a szabadba rohantam –
szellőzni.
Polin öltözködéshez fogott, és öltözködött épen hat óráig.
Urambátyám perzselt atilában, Polin kisasszony karmazin vörös
selyemruhában mentek az esküvőre, Arthur kapitányi formaruháját öltötte
fel, s ugy kisérte őket sarkantyusan a parádéra.
Az oltár zsámolyán Polin elájult, urambátyám emelte karjaiba. Urambátyám
minden szót fortissimo ejtett ki, Polin pianissimo. Arthur a reglement
szerint viselte magát, s nem is mosolygott; én valóságos kinpadon
állottam, szemeim kidüledtek a fuldoklástól, kicsibe mult, hogy ki nem
pukkantam a kacajinger miatt, miként későbben hallottam egy
szemlélődőtől, nagyon hasonlitottam a makk-kétszemhez.
Az egyház előtt két kocsi várt készen, az oltártól egyenesen a kocsikba
léptünk Az előlmenő kocsiban Polin és urambátyám ültek, a hátulsóban én,
és Arthur.
Soha sem láttam férfit felvertebbnek mint bátyámat, soha asszonyt
levertebbnek mint Polint. Csak az vigasztalt, hogy e szélsőségek
okvetlen kiegyenlitendik magokat.
Még kétezer ölet alig haladtunk az első kocsi megállott.
Mi is megállottunk.
Urambátyám szállott ki.
Egy negyed óra mulva ismét megállottunk.
Polin nagysám szállott ki.
Valamivel későbben ismét megállottunk.
Mindketten kiszállottak, a rosz ut miatt.
Urambátyám lakáig tizenegyszer állott meg az első kocsi. Arthur
nevetett, kevéssel azután szitkozódott, mert kocsink felfordult, s ő
hosszában egy tövisbokorba esett.
Odahaza halmozott asztallal vártak; urambátyám a legerősebb borokból
hozatott. Polin nagysám theázott, a mint észrevettem, öregem csészéjébe
titokban egy darabka mákonyt szalajtott. Arthur annyit evett, mintha
agyon akarta volna magát enni, nem is aludt egész éjszaka, hanem
folytonosan egy pincserrel mulatott, ki meg véletlenül épen semmit sem
kapott enni.
Másnap tizenegy órakor reggeliztünk, tiz óráig urambátyámat még
domesticusai sem szemlélhették. A reggelinél tréfásabbak voltak a
házaspárok mint valaha, a két vén szerelmes nem győzte a kávét
édesiteni, s ugy udvaroltak egymásnak, mint Romeo és Julia Romeo és
Juliában.
Reggeli után Arthur haladéktalanul haza ment, én dolgozószobámba
siettem, hol csakhamar főnököm által lepettem meg.
Gazsi öcsém, mit mondasz nőmre? láttál-e nemesebb vonásokat?
Soha!
Láttál-e uriasb külsőt? ismertél-e magasztosabb belsőt?
Soha!
Ugy van Gazsi, soha: megnőszültem s boldog vagyok. Tudod szeretett
öcsém, midőn az embernek van mit apritani a tejbe, azután meg a
pénzesláda sem üres, észszerű utódokról gondolkodni, az ember könnyen
meghal, s nem szeretné, ha hagyományában idegenek, vagy ellenségek
dulakodnának. Igaz-e Gazsi?
Igaz kedves urambátyám!
Fiu! azt mondom, megbecsüld asszonyodat, és jó dolgod lesz, de csak
gyéren járj körülötte, mert inadhoz kötöm a sarkodat. Fiatal menyecske
mellett veszedelmes a juratus, tudom öcsém magamról… ugy kutyálkodjál,
hogy megsrétezlek.
Nem tudtam nevessek-e vagy haragudjam. Hetvenéves férj és ötvenöt éves
asszony között én mint házasságrontó! Még a gondolatra is kilelt a
hideg.
A második hétben már Polin kormányozott, de urambátyám még mindig boldog
volt. A negyedik hétben nagy ebédeket és még nagyobb vacsorákat adott
Polin, bátyám keveset evett, de annál többet ivott, a vendégek boldognak
kiáltották, ő hallgatott.
A második hónap végével szegényebb sorsu, de csinosabb fiatal legénykék
is hivatalosak lőnek Penyige nagysám estélyeire, urambátyám mogorván ült
és pipázott, Polin nagysám udvaroltatott magának, sőt táncolt is. Boldog
férjnek kiáltaték ki másodszor, sőt harmadszor is urambátyám, de már nem
hitte.
Fél év mulva Polin nagysámtól rendesen vénsasnak cimezteték urambátyám,
a pénz fogyott, de a bor is, mert urambátyám rendetlenül ittas volt.
Egy év mulva, egyszer a fiatalság előtt vén bolondnak nevezte Polin
nagysám urambátyámat. Urambátyám ugy leitta magát, hogy ki kellett az
estélyről vezetni.
Polin nagysám rendetlenkedni kezdett, olykor olykor hitelezők is
jelentkeztek. Urambátyám rendesen ittas volt.
Executio jött az ősi udvarra. Urambátyám mit sem tudott róla, mert
betegen feküdt a legvégső szobában. Amint a vagyon fogyni kezdett,
fogytak a fiatal vendégek is, két év mulva pénzért sem lehetett volna
egyet találni. Polin nagysám gondolkozóba esett, s annyira gondolkodott,
hogy hajfürtei is elhullottak. Megnézte a beteget, száraz szemeit
megtörülte keszkenőjével s ugy távozott. Urambátyámnak mindegy leendett,
ha nedves szemeket törült volna is meg, mert ő már ez időben nem látott,
nem hallott, csak szuszogott.
Polin nagysám asztalhoz ült, számba vette az ingóságokat, s azokat
árulni kezdette. Kevésből sokat ő sem tudott teremteni. A nagy
gondolkodásban most már az epe is elöntötte.
Kesergő arccal ment be urambátyámhoz.
Kedves Jankóm, csehül állunk, ha nem segitesz! nincs-e valahol pénzed
dugaszban.
Urambátyám nem felelt, miután a halottak nem szoktak felelni közönbösebb
kérdésekre sem.
Még nekem kellett huszonöt forintot kölcsönöznöm, hogy a vén bolondot
eltakarithassuk.
Arthur az esküvő után két hétre mindent pénzé tett, s Amerikába
vitorlázott. Nem akart testvére boldogságának lába alatt lenni.
Ő mint tapasztalt huszárkapitány, jól tudta, hogy hetvenéves férj egy
ötvenöt éves asszonynak sem elég.


Studiummal egy hónap alatt csodákat tehet ügyes nő a zongorán.
Magamon kivűl voltam örömömben, midőn az esküvőről szállásomra
hajtatánk. Szathmárról házasodtam, hol nőm teljes fényben ragyogott. Az
ifjak irigyelték szerencsémet, a férfiak hallgattak, az öregek ugy
nyilatkoztak: természetéhez nézve okosabban is választhatott volna. Én
nem hallottam és nem láttam semmit. Tökéletesen boldognak éreztem
magamat.
Az utban hazáig négyszer pihentettem lovaimat, de legalább is
tizenhatféle gratulatiot kellett hallanom:
Barátom, erényesebb nőt nem is választhatott volna; – ezt mondá
legnagyobb ellenségem, ki nőmnek leánykorában udvarolt.
Az urnak van legszebb neje az egész vidéken; – ezt olyan egyén mondta,
ki az aestheticát Lőcsén tanulta.
A tekintetes ur neje igen gazdag; – ezzel egy izraelita hitelezőm
köszöntött.
Önnek neje igen ájtatos, az áldás bizonyos ön családéletében, – ezt egy
lelkésztől hallottam.
Nőm termetének s alkatának leirásával, egy katona-ismerősöm
örvendeztetett meg.
Málcsi nagysága a legszelidebb asszony lesz az egész világon; e
kitétellel az ispánné szakácsnéja hizelgett, ki azelőtt nőm családjánál
állott szolgálatban s kit Málcsi kisasszony minden áldott nap megcibált,
vagy megpofozott.
Hallhattam ezenkivül jövendöléseket, szerencsekivánatokat, szép
szavakat, melyek mind jövendő boldogságomat tárgyalák.
Végre haza érkeztem; szeretett Amáliámat csinosan és izléssel rendezett
termekbe vezettem, s tele kebellel és óriás reményekkel kezdettem meg a
legigézőbb családéletet.
Egy egész hetet a legnagyobb boldogságban töltöttem el. Nőm
szeretetreméltó szerepet vállalt ellenemben, azt hiba nélkül betanulta s
oly ügyesen játszotta el, hogy többször akaratlanul kiálték fel: Lőni
kell, ki nem házasodik, én vagyok a legboldogabb halandó az egész
világon.
Ha az ember nőstény-krokodilust venne nőül, az első hétben még talán az
is megbecsülné magát.
A második hét első vasárnapján hideglelésben feküdtem, Málcsi pedig
egész nap mulatott a helységben. Szegényke hogy szórakozzék, egész héten
át; nem csoda, ha idehaza megunja magát. Minden szemrehányástól
megkiméltem őt.
Hétfőn a szakácsné keresett fel kisirt szemekkel és véres orral. Zokogva
panaszkodott, hogy szeretett nőm oknélkül irgalmatlanul megkinozta.
Sajnáltam bár, mégis elégtétel nélkül kellett elkergetnem, szeretett
Málcsimat nem compromittálhattam.
Csütörtökön kocsisom panaszkodott, hogy ő egy percig sem szolgál, ha
napról napra bécsi tök vastagétellel traktálják. A szakácsné sorsában
részesült. Nőmet még mindig imádtam, s igy neki volt igazsága.
Szombaton nőm lépett dolgozószobámba, divánomra vágta magát, s gyengéden
szólitott, foglalnék helyet mellette. Haladéktalanul engedelmeskedtem.
Angyalom Fricikém, azt megengeded, hogy folytonosan nem dolgozhatom, ha
pedig nem dolgozom; rendkivül unatkozom.
Édesem, az unatkozás a falusi élettel jár, azt mindenkor a legjobb
akarat mellett sem lehet elkerülni.
De hátha én tudnék egy módot? szólott csintalanul.
Szólj szerelmem, mindenem,… – feleltem olvadékonyan.
A zongora használatlanul ott hever dolgozótermemben, a
legszükségesebbeket még szüleim házánál megtanultam, ügyes tanitó
mellett, szorgalommal sokra vihetném s unalmas óráimat a legnemesebben
üzhetném el.
De hol van az ügyes tanitó? – kérdezém, erszényemre gondolva kissé
komolyabban.
Fenn várakozik az ebédlőben, ügyes és nemes fiatal ember, azt állitja,
hogy egy hónap alatt virtuoz fogok zongorázni, ellenkező esetben
egyetlen krajczárt sem kiván.
Mennyit kiván szerelmem, hogy virtuozzá müveljen.
Angyalom Fricikém, veled kiván szerződni.
Küld be, elfogadom.
Nőm hirtelen eltünt, pár perc mulva a mestro nyitott szobámba.
Külsőről itélve, huszonöt, huszonhat éves lehetett, magas nyulánk
egyéniség. Egészen fekete öltönyben, hegyes orral, vékonyszegélyü
ajkakkal, fekete szemekkel, szemöldökkel és hajfürtökkel, sáppadt
arcszinezettel hasonlitott Mephistofeleshez, de azért nem volt
érdektelen. Volt rajta valami nagyvárosi, az is meglátszott arcain, hogy
nagyvárosban nemcsak lakott, hanem élt is úgyancsak.
Apostolo Pharao, zongoramüvész szolgálatjára!
Méltóztassék helyet foglalni. Mintha már valahol szerencsém lett volna
uraságodhoz.
Egyenesen Cremonából jövök, Pesten két napot mulattam.
Bár hol, de látnom kellett. Azonban nem forciroztam.
Uraságod tehát bizik magában, hogy nőmet egy hónap alatt virtuozzá
avatandja.
Signore! bizonyos vagyok benne.
De gondolja meg uraságod,… egy hónap vajmi rövid idő.
A signorának vajmi fogékony lelke van, methodusom piu celebri, a siker
elkerülhetetlen.
Én uraságod nyilatkozatában megnyugszom. S most legyen szives uraságod
fáradságának diját meghatározni.
Tiz darab arany! – válaszolt annyi nyugalommal és büszkeséggel, mintha
azt kivánta volna tudtomra adni, hogy tiz darab arany mesteri
ügyessegének csak féldíját jelölheti.
Feleljen meg uraságod igéretének s én a legörömestebben teljesitendem
dijbeli kivánatait.
Kölcsönös köszönések közöt elváltunk.
Bizonyosan láttam őt valahol, e gondolattól nem birtam szabadulni, előbb
vagy később, de bizonyosan eszembe ötlik a hely, hol a maestroval
találkőztam. Fejem ugy tele volt különnemü gondolatokkal, hogy
szórakozás, azaz jobban szellőzés végett a szabadba nyitottam.
A mint a tornácra léptem, nőm szobájából ördögi gunyhahota csapta meg
fűleimet. Apostolo Pharao és Amália nőm kacagtak – bizonyosan az én
együgyüségemen.
E kacaj Apostolo Pharaonak és nőmnek sokba kerülhet, gondolám
hirtelenében, s ingerülten nyitottam szobámba. Utánam csakhamar derült
arccal nőm jelent meg.
Angyalom, Fricikém köszönöm, ezerszer köszönöm! – ezeket mondva forró
csókot tüzött homlokomra.
Szerelmem, meg vagy velem elégedve?
Jobban mint valaha.
Minő renddel fog tanitani?
Mindennap délután két órát. A választást reám bizta, én hat órától nyolc
óráig választottam.
Végtelenül örülök, hogy e tekinietben is eleget tehettem kivánatodnak,
majd meglátom minő sikere leend tiz darab aranyomnak.
A legjobb, bizonyosan a legjobb. – Amáliám a nyakamba ugrott s ismételve
megcsókolt, csakhamar azután távozott.
Apostolo Pharao Cremonából jött, hol a mennykőben találkozhatott volna.
Amáliámmal; ki tudja mit fecseghetett Apostolo; nőm hamar kacag, az
olaszok pedig viccesek. A zongora divatos hangműszer, zenéje kellemes,
andalitó, költői; husz darab aranyat is örömest fizetek, azon
bizonyosságban, hogy nőm virtuoz fog játszani. Bezzeg felséges leend
télen át a kandalló mellet, csibukal és jó török dohánynyal végig
hallgatni a nevezetesebb csárdásokat.
Denique megnyugodtam, de ki nem nyugszik meg a házasság első hetében.
Három nap a legsikeresebben végződött. Amáliám minden este
zongora-petyegtetéssel altatott el; az nékem rendkivül tetszett. A
negyedik napon épen a kertben sétáltam, midőn a tanóra elkezdetett,
akaratlanul csaknem, de mégis lábujhegyen, a tanszoba kertrenyiló
ablakához sompolyogtam. A zongora háttal állván az ablakhoz engemet sem
Apostolo, sem Amália nem láthatott.
„Busul a vitéz“ cimü mazurt kezdte a Pharao
Nem felesleges bevallanom, hogy lengyel vagyok – de azért nem busultam,
még ekkor nem volt okom a busulásra.
Amália és Pharao jót kacagtak, a nőm által elénekelt sentimentalis első
soron.
Az olasz ezután megfordult, s legkisebb genirozás nélkül csókolta meg
nőm hajfürteit.
Szerencsémre vasrostélyzat volt az ablakon, különben berontok s
idejekorán mindent elronthaték.
A tanóra végeig leskelődtem, e napon nagyobb botrány nem történt.
Husz arany sem leendett sok Pharaonak, szólott nőm lelkesedetten az
estebéd alatt, meglásd Fricikém, ez az ifju csodákat fog vélem müvelni;
müvészete maga a tökély, manierjai elragadók.
A lelkemből beszélsz angyalom, manierjai valóban elragadók, én egészen
el vagyok ragadtatva.
Holnap az Alvajáró jő, azután Bájital, későbben Lammermoori Lucia.
Azután meg a Sevillai borbély, folytatám annyi derüvel, mennyit arcaimra
kidühösködhettem.
Ha a tökélyt elérem, estenkint kellemes órákat teremtek számodra.
Előre is reszketek a boldogságtól. Nem hazudtam, mert valóban reszkettem
is.
Most hallgasd meg angyalom a legujabb mazurt.
„Busul a vitéz“, zongorához ült s eljátszotta.
Majd megfojtott az ingerültség. Felboszantott először, hogy lengyel
vagyok, másodszor hogy csakugyan busultam. Megcsalt bár, mégis sajnáltam
a hitszegőt.
Az ötödik napon nem leskelődtem; ebédre asparagust ettem, mit mindenek
felett, még nőm felett is szeretvén, háboritlanul kivántam megemészteni.
A hatodik napon vendégem volt, bizonyos nyolcszor elkergetett
bureaucrata, ki oly hosszasan és ostobául értekezett a XIX. század
polilitikájáról, hogy nemcsak zongorázó feleségemről, de még pressant
érdekeimről is megfeledkeztem, s mire eszméimet rendezhetém, már
vacsorálni hittak.
A hetedik napon kilelt a hideg, a nyolcadik napon forróságom volt, a
kilencedik napon névnapot ültünk, s ugy leittam magamat, hogy mire
magamhoz tértem, már a tizedik napra viradtunk.
E napon menten minden földi érdekektől, Socratesi praecisioval foglaltam
el ablak mellett helyemet.
A cremonai hegedű nem ád felségesebb hangokat, mint ez az
akasztófáravaló olasz adott, hogy szeretett Amaliámat elcsábithassa.
A szerelem égből jő, hogy a földet menynyé varázsolja. Szökjél meg velem
angyglom, cyprus aljában fogunk lakni, narancs és citrommal tartalak.
Szegény tapasztalatlan Amáliám, nem tudta, hogy a narancs s citromnak
párja Cremonában két garas.
Guitárral altatlak el, s hárfa hangjaival ébresztelek.
A semmirekellő alig ha nem borbély, a civilisatio a guitárt régen
számüzte a borbélyok, s biennis diákok karjaiba.
Nem leend más teendőd; mint szeretni, szeretni engemet, ki izzadni,
fáradni fogok, hogy élv között, és kényelemben tölthesd napjaidat.
Hiszek néked Apostolo s már előre is boldognak érzem magamat – szólt
Amália olvadékonyan s a cremonai apostol nyakába borult.
Istenem! mennyire fajult az emberiség, ha a régi apostoloknak ily
könnyen hittek volna, már pusztán egy akol, s egy pásztor leendne.
De lengyel férjedet feledned kell mia caram, még pedig örökre.
Örökre fogom őt feledni Apostolo, örökre!
Azon pillanatban ugy meghültem Amália iránt, mintha Kamcsatkában voltam
volna.
A mi pénzecskéje van, azt elcsalod, mert pénz nélkül az öröktavaszu
Olaszországban is tél vagyon.
Nagy isten, hiszen ez a gazember valóságos rabló, Pharao per mops engem
ki akar fosztani.
Megpróbálom kedvesem, a sikerről azonban jót nem állhatok, mert Fricim
eszes ember.
Szerencsétlen Amáliám még Nymphomaniájában is Fricijének nevezett, és
elismerte, hogy eszem van. Minden áron meg kell őt mentenem, ma még nem
késő, holnap már késő lehet.
Az alvajáróból egy magándalt játszott a cudar maestro.
Amália odaolvadással hallgatta.
Nekem olyan paroxismusom volt, hogy szinte az ablakra kapaszkodtam.
A játék után kölcsönös ömlengések következtek, azután csók-zápor és
ölelés-zivatar.
Most kell mennydörögnöm és leütnöm, holnap már odább állhatnak, s én
pusztaságon, vagy sivatag rónán tombolhatok.
Odahagytam leshelyemet, s udvaromon termettem.
A tornácon Buvár József szomszédommal találkoztam, egy talpig becsületes
emberrel.
Arcimat is eltorzithatá a benső indulat, mert e szavakkal köszöntött:
Frigyes, te veszett kedélyben vagy, tán kancád zabált meg, vagy Szajkó
kopód gombostűtől fuldoklik.
Oh ha csak az volna Szepi, mosolyognám, nagy az én bajom, nagyobb a
Chimborassonál.
Talán oldalbordád enyeleg szabadabban a makaronifalóval?!
Egy szót sem feleltem, hanem Szepit torkon ragadtam, s elkezdetettem
fojtogatni.
Szemei kidüledtek, észrevettem, hogy értekezni akar.
Bitang, mi alapon fecsegsz ilyeneket, hogy mered Amáliámat gyanusitani?
Torkát szabadon eresztettem, hogy felelhessen.
A maestro tegnap maga dicsekedett vele a vendégfogadóban, hogy nőd
imádja, s bármelyik percben megszökik vele.
Meggyilkolom mindkettőt, orditottam magamon kivül s elrohantam. Szepi
galléron fogott.
Frigyes, te okos, eszes ember vagy, ne compromittáld magadat.
Hát mittévő legyek? kérdezém a confusio pianissimoján.
Várd be pajtás a hónap végét, s midőn nőd a zongorát tökéletesen
kitanulta, küld Apostoloval együtt Cremonába. Céltalanul erőtetnéd őt
oldalad mellé, mert tudnod kell: k****ból nem lesz szalonna.
Érzésteljesen öleltem meg szomszédomat, megcsókoltam, s megigértem, hogy
tanácsa szerint fogok cselekedni.
A tizenegyedik napon a Bájitalt játszották. Én mosolyogtam.
A tizenkettedik napon Lammermoori Luciát. Én ismét mosolyogtam.
A tizenharmadik napon a Sevillai borbélyt. Én még mindig mosolyogtam.
Hét nap csak, és azok ömlengések között repültek el. Busan leskelődtem
ez ablak alatt.
A huszadik napon megunták az operát, drámát kezdettek játszani.
Kedvem lett volna Apostolot megtapsolni, sokszor oly ügyesen játszotta
szerepét.
Szegény Amáliámon megtetszett, hogy szerepei első szinpadi próbái.
Legutolsó nap Chivri Dianát adták, megsirattam örökre számüzendő
Amáliámat; de ez utolsó drámában magam is megjelentem.
Pharao megtartotta lelki éberségét, Amália kissé megrettent.
Arckifejezésem bizonyosan elárulta lelkiállapotomat.
A hónap utolsó napja ma vagyon, engedelmökkel én is megjelentem, hogy a
sikerről személyesen meggyőződhessem.
Uram! ön csodálkozni fog, kedves neje a nagyságos asszony tökéletesen
képzett zongora-virtuoz.
S más semmi? kérdezém észrevehető gúnynyal.
Amália fülig pirult, a cremonai maestro nem confundálta magát.
Énekel is, de e részben még sok tanulni valója van. Válaszolá olasz
szemtelenséggel.
Ha ugy tetszik, fogjanak hozzá, egészen fül leszek! Nőm igen kedves
divánján foglaltam helyet.
Amália sebesen játszott, tele affectatioval és charlatanismussal.
Pharao ur, ezennel ünnepélyesen szólitom fel önt, pártfogolja
lelkiismeretesen kedvesét Olaszországban, különben ez asszony
virtuozitása mellett éhen veszhet el.
Amália térdeire hanyatlott, esedezésre kulcsolá kezeit.
Visszataszitottam.
Apostolo szólani akart.
Egyetlen szócskát sem uram, én önt megkorbácsáltathatnám, de nem teszem,
ön nemcsak csábitó, hanem alávaló gazember is, de egy asszonynak
kedvese, kit egy órával ezelőtt a világ nőmnek nevezett, s ki becsületes
nevemet viselte.
Takarodjatok semmirekellők Olaszországba a cyprusfa aljába, s egyetek
narancsot és citromot. Fájdalom, de az én kertemben ilyesmi nem termett.
Asszonyom, isten áldja meg, én önt még igy is sajnálom, és mégis
lehetlen másként cselekednem.
Mindent, mindent, csak a hitszegést s hűségtelenséget nem tudom
megbocsátani.


SÉTA A HOLDVILÁGNÁL.
Midőn udvaromból az utcára nyitottam, épen tizet vert a piaristák
toronyórája.
„Kedélyes kedélyben voltam, szerettem volna szeretni, és szerettetni“
ezt a kitételt olyan költőktől tanultam, kik elhitették magokkal, hogy a
holdvilág az ő kedvökért teremtetett.
Mindenekelőtt a cigányvég felé fordultam, s elindultam kimért, de biztos
léptekkel.
Szivem nyugodtan dobogott, mint bármelyik falusi kovács kalapácsa, –
amit szobámban hon hagytam, kevéssel ért többet annál, mit magammal
hordoztam; mielőtt pedig elindultam volna, álomra hunyta szemeit testben
sárga, lélekben fehér kanálim, vagy mint mások nevezik, kanárim.
Nagy-Károlyban különben abban az időben még nem is voltak sem
ezüstkanál-, sem kanáritolvajok, s ha olykor olykor egy kettő akadt is,
az olyan világért sem mert volna jaquemar-keztyűt huzni, s a bálban
quadrillet táncolni. – Kaputos tolvajoktól nem volt mit félni, a
gatyások pedig nem igen merészkedtek zártfalak közé hatolni, és jobban
szerették a szabad téreket, és a szabad téreken találtató tyukokat vagy
libákat.
Azóta a nagy Europával haladunk mi is, kicsinyek!
Nem tartom feleslegesnek megmondani, miért tartottam a cigányvég felé,
mielőtt azonban megemliteném, a cigányvég statistico-topographicus
ismertetésébe bocsátkozom.
A csanálosi utca végén létező Bóreh-korcsmától, a vállaji utca végeig
nyuló cikcakkos tért cigányvégnek nevezik; nem azért, mintha itt vége
volna a cigányoknak, hanem azért, mert a város ezen vége kizárólagosan
cigányoknak szolgál lakhelyül. Van a cigányvégen mintegy 50 lakható ház,
s tiz szinte lakhatlan kunyhó; minthogy azonban nyáron át minden bokor
szállást ad, kérem e kitételt csupán télen át alkalmazni. Ezen 50
lakható házban, s 10 kunyhóban más nemzetbeli megférne legfeljebb 250; –
cigány lakik legkevesebb 500, aludván egymás hátán, s mulatván egymás
nyaka közt. Minthogy a szó legszorosabb értelmében mindenök közös,
keritést a világért sem fedezhet fel a szemlélődő; a belső határt
legfeljebb is egypár cövek jelöli, melyhez garasos kötelen poltrás malac
a legszivrehatóbban recitativozik. Éghajlatja egészséges, földe
termékeny, cholerában egész Nagy-Károlyban a cigányok közől halt meg
legkevesebb; a cigányvégi parkokban pedig a bürök és lapu lehető
legbujábban tenyészik, sőt itt ott heleborus stipatus, és galagonya
grandiflorákra is akadhatni.
Hogy a csalogányok, és stinglincek az ilyen nővényeket és fákat nem
szeretik, arról a cigányok nem tehetnek, valamint az sem az ő hibájuk:
hogy az ilyen vegetatio este felé bolondit, reggel korán csikarást,
délben pedig émelygést okoz.
Mindezekből azonban még sem puhatolhatta ki a szives olvasó, miért
tartottam én mindenek előtt a cigányvég felé?! Megmondom. Azért
tartottam a cigányvég felé, mert ezen Fobourg 1436. számu házban lakott
a hires Tigili Bori, ki teljes holdfénynél, ha az ember szeme közé és
tenyerébe nézhetett – (de csak pénteken) előre meg tudott mindent
mondani, mit az ember későbben csak akkor tudhatott meg, midőn már
elmult, röviden: Tigili Bori par excellence jövendőmondó volt, még pedig
érdeknélküli jövendőmondó. Ő maga sohasem kért egy garast sem, a mit
adtak elfogadta, ha nem adtak legfeljebb ilyesmit kivánt az embernek:
törjék el a lába tizenkétszer mig hazaér; vagy akaszszák fel!
Az asszonyproféta háza már külsőleg is megfelelt a vendég várakozásának,
birván mindazon kellékekkel, melyek az efféle rendkivüli tulajdonokat
folytonosan egyforma erőben fentartják, és titokszerü dolgokat látszanak
tartalmazni.
A házacska három szegletre volt épitve, ilyenformán:

Az A B C ábra a frontispiciumot mutatja, mely vala fából és sárból; a
hátsó részt képzelje utána a szives olvasó esőlegesen, azt azonban előre
kikötöm, hogy phantasiája legfeljebb a napraforgó, és nádig
bocsátkozzék. Az előrésze volt az épületnek legmagasabb, a hátsórésze
legalacsonyabb, még pedig olyan furcsa arányban, hogy mig mindjárt elől
egy öl magas granátos is megállhatott, hátul az ember bütyökujja is
betörhette volna a fejét. Az épűleten egyetlen ajtó volt (lit. b.), mely
oly alacsony volt, hogy csak hason lehetett rajta bemászni; egyetlen
ablak (lit. a), mely gömbölyü volt, s melyen egy szopós gyermek ökle
talán befért volna. Ezen ablak, s több architectonicus repedések és
hézagok világitották az egyetlen terem belsejét, melyben az ember oly
furcsa coluraturát kapott, mintha sugár szalagokkal stráfolták volna ki.
A terem közepére volt helyezve a Tigili Bori ágya, a szegletekbe a
különnemü instrumentok; mert Tigili Bori nemcsak proféta volt, hanem
kuruzsló, babonázó, és boszorkány is. Minthogy bizonyosan tudtam, hogy ő
rendkivüliségét egypár civilisált férfi, és nő is meglátogatta, bennem
is roppant vágy keletkezett, ezen minden tekintetben érdekes
ismeretségre.
A kitüzött helyen megérkezve, mindenek előtt kopogtatnom kellett,
megtudandó, otthon van-e ő boszorkánysága, vagy a Gellért hegyére tett
sétaseprüzést.
Egy a gyomor fenekéröl jövő hang helyett, minőt ily körülmények között
várhattam, a legkedvesebb gégehang bontakozék ki a terem pókhálója
közől, kopogtatásom után.
Ki van künn?
Idegen férfiu, ki Tigili Borival kiván szólani.
Tigili Bori a szomszédba ment egy szem vadgesztenyéért, tessék egy kissé
várakozni.
Távoznom kellett vagy engedelmeskedni, az utolsót választottam.
Talán mióta megteremtették, sem világitott szebben a hold, mint ezen
éjszakán; a legkivánatotosabb sikerrel kecsegtettem magamat. Megvallom
nem kis érdeket költött bennem az ismeretlen leányka is (hangjából
itélve annak kellett lennie) ki a titokszerüségeken belül e percben
talán egyetlen vadgesztenyébe vetette minden bizalmát. Öt perc elmult a
nélkül, hogy Tigili Bori s a gesztenye megérkeztek volna; elmult még öt
perc, még tizenöt – sem Bori, sem a gesztenye.
Ugyan édes lelkem, mit gondol, nem jobb volna-e, ha én is benn
várakoznám, ketten talán kevésbé unatkoznánk.
A hogy tetszik, csak Bori néni meg ne haragudjék?!
Lelkem; tudja meg, hogy a proféták nem szoktak haragudni, a ki
indulatban van, azt sem mondhatja meg egy fertály mulva mi történik, nem
hogy évekre előre tudna jövendőlni. Csak kinek keblében csend honol, az
olyan láthat keresztül a jövendő falán s vakolatjain.
Miután észrevettem, hogy az ismeretlen fogoly állitásaimban
meynyugodott, hasra vágtam magamat mint valami chinai antipes, s
keresztül csusztam a kutyaszoritón. Csak midőn felállottam, vettem
észre, hogy egy az ajtóba helyezett rohatag bécsi tököt zuspeissá
préseltem. Fehér nadrágom proboscisa ugy nézett ki, mintha a nap e
percben kelt volna fel, és sütött volna ki rónáiról. Még egy lépést
haladva előre, fejemet aludttej-lávába mártottam, melyből szabadulni
akarván, az orticulum plafondja emelkedett vállaim alatt. Meg kellett
állapodnom, hogy az oraculum titokszerü fészkét levegőbe ne emeljen.
Menyire a holdvilág engedé, tanulmányozni kezdettem ismeretlen sorsosom
külsejét. Fiatal leányka lehetett, mintegy 18 éves, magas sugár
termettel, a lehető legnyáriasabb costuméban. Látnom kellett valahol,
mert mentül hoszasabban nézdeltem, annál ismeretesebbnek tetszett
előttem, találkoznunk kellett már ezelőtt, ha máshol nem, az utcán, vagy