Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet) - 3

A férfi-vendégek közül sokan irigyelni kezdették a Pál ur szerencséjét.
Pál ur azonban egyébről gondolkodott, s készületeket tett az induláshoz.
Paraszt! még esküvője napján viszi haza menyasszonyát! – jegyzék meg
néhányan, kik még inni és dőzsölni szerettek volna. Ha azonban a
vendégek kivánata mindenben teljesednék, akkor senki sem nőszülne.
Igy gondolkodott Nyegle Pál is, s keveset adva az itt ott hallható
megjegyzésekre – befogatott.
Pontban egy órakor állottak meg a lovak és szánka a porticus előtt.
Hárman ültek a szánkában: férj és nő, bundák- és nagy kendőkbe jól
bepakolva, és a kocsis fürtös gubában. Négy telivér ló ragadta tova a
könnyü de meglehetősen terhelt jármüvet.
Eleinte cserjés és erdős rónán haladtak, hó, s halvány holdsugár kétes
csillámlási között. A férj jövő, s közel boldogságáról álmodozott, Teréz
ellenben vizsga szemekkel pillantott mindenfelé, s ébren hallgatott a
legkisebb zörejre. Többször ugy tetszett, mintha levél- s
bozótcsörrenést hallana az erdőség elhagyatott, fagyos és zuzmarás
utain. Ilyenkor azután remegni kezdett; minthogy azonban olyasmit is
gondolhatott, mi szomoru helyzetében csak kedves lehetett, gondosan
elrejté félelmét.
Már jó régen haladtak, midőn Teréz hirtelen elsikoltá magát, s erősebben
simult férjéhez.
Angyalom mi lelt, mitől félemlettél meg?! – kérdezé a férj gonddal s nem
kevés remegéssel.
Valami vad haladhatott végig a havas avaron, mintha valami átsikamló
árnyat szemléltem volna.
Teréz csakugyan látott valamit, de az nem vad, hanem emberi árnyhoz
hasonlitott, – de nem mert, vagy nem akart nyilatkozni.
Miska, nem láttál valamit?
Láttam biz én valami kétlábut, de ha szemeim nem csaltak, oly magas
volt, hogy négylábunak is beillett volna.
Egyet, vagy többet?!
Csupán egyet!
Egytől, ha mindjárt sárkány volna, sincs mit tartanunk. Két pisztoly s
egy kétcsövü puska négyszer oszt halált, a pedig egynek elég, ha
mindjárt Dávid vagy Herkules volna is.
Teréz Leora gondolt s elborzadott.
Minden további akadály s meglepetés nélkül értek ki az erdőből. A messze
elnyuló, hallgatag pusztaság világosabban ugyan, de mégis borzasztóbb
alakban tünt fel.
E magános pusztán még farkasokkal is találkozhatunk! – szólt Miska
enyelegve, s a lovak közé cserditett.
Teréznek ismét ugy tetszett, mintha balról, mely oldalról ült, paralell
irányban emberi árny követné menetöket. Remegett, de hallgatott.
Oly sürű rengeteg közepébe értek, hol nemcsak a sötétség, de itt ott
felmerülő jeges tócsák, kiálló rögök, s fatörzsökök miatt csak nehezen
lehetett haladni. Lépést hajtatott a gondos férj, és boldog vőlegény.
Egy bokrokkal tömötten benőtt laposon vonatott a szánka, midőn Teréz
alig hallhatólag felé eső oldalról e szavakat különböztetheté meg:
Teréz! én követlek!
Mit a nő tökéletesen megértett, a férj előtt, mint meg nem
különböztethető nesz vonult el.
Miska, hallottál valamit?
Igen uram, hallottam! valami ordas sohajtott, bizonyosan még ma nem
ebédelt, s nem vacsorált.
Uram, én remegek! – szólt Teréz reszkető hangon, s szive csaknem
hallhatóan dobogott. Teréz ekkor már mindent gyanitott, gondolta, hogy
Leo titokban követi, s nem tőle félt, hanem őt féltette férje gyilkoló
fegyvereitől.
Szegény nő, mindinkább gyengülni érezte erejét, szive közel volt a
szétszakadáshoz, midőn észrevette, hogy férje lőfegyverét magasra emeli,
a kakasokat felhuzza, s a lövésre minden pillanatban készen áll.
Édes Pálom! vigyázz a fegyverrel, sötétben senki sem tudhatja, kire lő,
s megeshetik, hogy vadállat helyett, a legjámborabb ember esik
áldozatul.
Mindezt Teréz fennhangon mondá, azon reményben, hogy azt Leo is
meghallhatja. Csakhogy kedvesét megmenthesse, férjét, kit soha nem
szeretett, édes Páljának nevezte.
Legyen bár ki, mihelyest szó nélkül közeledik, meg fogom gyilkolni.
Gyilkos férjet soha sem tudnék szeretni; – válaszolt Teréz résztvevő
hangon, s még egyszer vigyázatra inté sorsosát.
A szerető nő egész életében sem szenvedett annyi gyötrelmet, mint ezen
pár órai utazás alatt. Minduntalan megfordult emlékében a hű szerető, ki
őt e fagyos, viharos éjszakán követi, csakhogy folytonosan szemlélhesse,
képzelte őt meggyilkolva, vérében fetrengve, csupán azért, mert őt
igazán s hűségesen szerette. Még azon kevés, mit érzett férje iránt, is
kihalt e gondolatok közepett kebeléből.
Pál egyik, Teréz a másik oldalára hajoltak a szánkának, ugy ábrándoztak.
Ismét egy bokros laposon kellett áthaladniok.
Teréz előbb forró lehelletet érzett arcain, később forró ajkakat. Valami
ösztönszerű elővigyázat elfojtá a sikoltást ajkain. E mindent kockáztató
ténytől mégis annyira elborzadt, hogy férje felé forditá arcait.
Férjem, miről gondolkodol?
Mig Teréz ezeket mondotta, Leo ezt sugá fülébe:
Még egyszer szólanunk kell.
Midőn a nő későbben remegve visszatekintett, már üresen állott a szánka
láballója.
Midőn a sürűségből kiértek, mint nyil repült el egy lovag a haladók
előtt. Mindkettő szive dobogni kezdett. A férjé félelemtől, a nőé
szerelemtől.
Fél óra mulva azután az ősi udvar közepén állottak.
Csinnal öltözött domestikusok fogadták a háziurat, s ifju boldogságát.
Teréz a számára gazdagon és kényelmesen butorzott hálószobába
vezettetett.
Midőn komornájával egyedül maradt, épen három órát ütött egy asztalióra.
Kevéssel azután a komorna csak azért távozott, hogy a háziur, és boldog
férj megjelenhessen.
A férj helyett azonban a nő nem kevés meglepetésére, Leo nyitott a
terembe.
Leo! te itt?! elvesztünk.
Pár perc mulva férjed is meg fog jelenni!
Leo, mindenre kérlek a mi szent, gyilkolj meg engemet; én igy is, ugy is
boldogtalan vagyok. Ő férjem, s használni fogja jogait; te kedvesem
vagy, ha már meg kell halnom, inkább te ölj meg engem.
Téged megölnöm?! boldogságomat, üdvemet!? Teréz, Teréz, te nem szeretsz
engemet!
Egyedül tégedet Leom! egyedül tégedet!
Mutasd meg, hogy szeretsz, s kövess! Vesztegetni való időnk nincs.
Szökésünkre minden készen van, ez emelet az igaz magas, de kötélhágcsó
segedelmével azonnal lenn leszünk, lovam készen vár, pár perc mulva
kivül és tul leszünk mink minden veszedelmen.
De jó hirem, szülőim, becsületem?!
Igazad van Teréz!… itt már készen vár a menyasszonyi ágy…
Teréz a szoba egyik szegletébe pillantott, mint hullámzó tenger
fehérlett a menyasszonyágy, ezernemű virágokkal behintve.
Teréz undorral forditá el az ágyról pillanatát.
Legkisebb zörej és baj nélkül értek le a szabadba.
Leo lovára veté magát, s Terézt gyengéden a nyeregbe emelte.
A ló száguldva iramlott a boldogokkal.
De a golyó még sebesebben repült, mint a szeretők.
A lövés után Leo visszahanyatlott, Terézt is visszarántá, ugy hogy annak
fejecskéje kebelére hanyatlott, melyből a vér forráskint csergedezett.
Leom, egyetlen szerelmem, szólj mi bajod… nagy ég! meggyilkoltak… oh én
szerencsétlen…
Csakhamar egy másik lövés következett, mely Teréz szivét szakgatta
keresztül.
Szegény, szegény Teréz! – szólt alig hallhatólag a haldokló.
Szerelmem, ne sajnálj, már én is boldog vagyok.
A ló két hullával száguldott a fehér és hideg vidéken.


EGY BOLHA EMLÉKLAPJAI.
Születtem 1852-dik évben julius havának 20-dik napján esteli 8 órakor
Magyarországon, Békésmegyében Kondoros pusztán, egy Merino birka selyem
gyapfodrai között. Atyám don Ugrados Pattogados Spanyolhonban született
egy Biscajai Majo inexpressible korcai között 1850-ben. 1856-ban egy
kényelmes barett tetején kijött Spanyolországból; az Abruzzokon egy
farkas hátára került, ki a spanyolt egészen megette, s csak barettjét
hagyta meg; annak hátáról végre per Bakony, Ömböl, és Gombás egy tolvaj
nyaka közé üldözteték, ki őt Kondoros pusztán lelökte. A kondorosi
pusztán igen soká őgyelgett tüzhely s haza nélkül, mig végre csellel,
egy merino (a már emlitett merino) gyapsorompóin keresztül csempészvén
magát – megtelepedhetett, fészket rakhatott, s a családi csendes élet
körében feledheté Spanyolhont, Granadát, s Cuenca laposait. Merinoban
ismerkedett meg Nigranával, egy makói vadbolha egyetlen leány
gyermekével, s miután félévig tiltott viszonyban éltek volna,
összekeltek törvényesen Merinóban 1852. Februar 23-án. E vegyes
házasságból 9 gyermek született: 6 leány s 3 fiu: Anda, Banda, Canda,
Danda, Fanda, Ganda leányok, Ago, Bago, Fago, fiuk. A leányok
különbözőleg sorskedvezményekben és sorscsapásokban részesűlének. Anda
nőül ment egy gazdag kereskedőhez, ki nagy szállást tart herceg Massano
teremszőnyegén, és haute-creme vérrel élősködik. Banda meghalt
vérhasban. Canda megszökött egy olasz acrobatával, s most mint első
gymnasta szerepel a Sperlben, bádogtokban, fehér abroszon, tapsokat és
koszorukat aratva. Danda divatárusnő egy szobaleány forró karjain; Fanda
meggyilkoltatott rablók által Lola Montez kebelhalmain; Ganda
gazdálkodásra adta magát, s kendert nyű egy phlegmaticus pudli kutya
hátgerincén, hol tagositott birtoka van. – A fiuk még szerencsésebbek
lőnek:
Ago privatier, s igen kényelmes életet él egy nyugalmazott mente
astragan prémjei között.
Bago jelenben a Natalia gőzösön utazik a cephalonai fürdőkbe, hogy
májdaganatját szétoszlathassa, s nyárára Tietha völgyét beutazhassa.
Fago (az én vagyok) szerencsés lesz emléklapjait adni multjának és
jelenének.
Egy hetes koromban már meguntam Merinot, s átköltöztem Electoralba.
Főleg azért hagytam el szülőföldemet, mert Merinot minduntalan majd
egyik, majd a másik kanibal sortirozván, ilyenkor fajunknak több tagjai
részint elvesztek, részint kegyetlenül meggyilkoltattak. Electoralban
két egész hónapot töltheték nyugodtan és megelégedetten. Ekkor azonban a
Sodoma és Gomoráéhoz hasonló pusztulás érte Electoralt. Husig és bőrig
lekoppasztatott a gyapju (azaz a mi szállásunk) egy zsákba pakoltatott,
egy szekérre felhányatott, s Pestre a Valero raktárába inditatott.
Éhségtől kellendett elvesznünk, ha magunkról elég korán nem
gondoskodánk. Észrevétlenül bujtunk ki, holmi csak nehezen átmászható
rejtekeken keresztül a jól bekötött zsákokból, s ki erre, ki arra
keresett menedéket.
Én a gyapjut szállitó irnok Fattermörderén húztam meg magamat, s csak
délben és este lopódzkodtam be nagy vitorla füleibe ebédelni, és
vacsorálni. Egyszer azonban ugyancsak veszedelmesen megugratott, s ha
véletlenül egy nagy borzas kesztyü nincs ujjain, bizonyosan agyon
szorit. Ujjáról azután mellényére huztam magamat, onnan inexpressibléje
zsebébe, hol meglehetősen nyugalmas éjszakát töltöttem. Korán reggel,
midőn reggelizni ismét vitorlafülébe vettem magamat, egy ismerőmmel
találkoztam, ki uti kalandjainak elbeszélésével gyönyörködtetett.
Szolnoknál vasutra tértünk, hol azután a vagonokban kényünk kedvünkre
válogathatánk. Én az irnoktól egy kedves külsejü, mintegy 20–21 éves
menyecskéhez szegődtem, kinek hófehér hullámzatos nyakrónáin mennyei
gyönyöröket élveztem. Corpo di bacco! Minő vér! minő ruganyos talap!
minő lágy, andalitó és boldogitó nyugalom! Ez angyali lény már regebben
megszokhatá e bolhaszerü csiklandozásokat, mert Pestig egyetlenegyszer
sem háboritotta meg bolhaköltészetem pásztoróráit. Pesten bizonyos
pézsmaillatu chewalier fogadá karjaiba, oly veszedelmesen ölelvén meg
patronámat, miszerint a nyak átkarolásakor engem is meglehetősen
lepréselt. Sokáig nem láthatták egymást, mert a kedves viszontlátás ez
idylli préselése tovább tartott 10 percnél. Későbben Patronám kényelembe
tette magát, s egy emelettel én is tovább szállásoltam be magamat.
Régen volt oly kényelmes szállásom.
Boldogságom azonban csak estélig tartott. A gyertyafénynél executirozott
„Két világ“ feletti szemle alkalmával rám talált a kedves teremtés, s az
első emeletből a földszintre kellett ugranom, hogy életemet
megmenthessem.
Egész éjszaka hazátlanul bolyongtam; mig végre reggel felé a háziur
fekete bársony lajblijára merészkedém, mely naponkint többszsr jutván
közel régi szállásomhoz, megerőtetésem nélkül átköltözködhetém.
Varietas delectat! ezt mondja a deák, e tétel jelentőségét azonban én is
felfogtam; s azt ténylegesiteni is ohajtottam. – Bizonyos vasárnap
délutánján 16 éves fiatal leányka látogatta meg háziasszonyomat, ki
nekem végtelenü megtetszett, s kibe későbben annyira bele szerelmesedém,
hogy ruha övjére lopva magamat, véle a másodszori látogatás alkalmakor
megszöktem.
Legelőször havas vállain béreltem szállást.
A kedves gyermeket gyengéd, s alig észrevehető csipéseim is genirozták,
s minduntalan halálra keresett.
Későbben juhászbojtár lettem azokon a halmokon, melyeket a költők
„Boldogság halmainak“ neveznek. Mint juhászbojtár készitém e sorokat:
Piros bimbó, fehér halom,
Boldog én, ha itt meghalom!
Meg kell jegyeznem, hogy a bolha-literaturában a halni ik-es ige.
Röviden csak annyit irhatok még, hogy tágabb kört nyitottam
bojtárságomnak.
Nem tudom meddig fogom háborítatlanul élvezhetni boldogságomat!?
Rettegni van elég okom!
A csendes térségen bizonyos ideje persecutorok mutatkoznak.


ÁLARCOS BÁL.
Szólj angyalom, mi bajod?
Már hányszor kértelek föl, ne nevezz angyalodnak; hányszor mondjam még,
hogy angyalok csak nők lehetnek.
Jó, jó édesem, de hát mi bajod?
Unatkozom!
Parancsolj velem, s én mindent elkövetek, hogy unalmadat elűzhessem. Mit
miveljek, hogy számodra szórakozást szerezzek?
Semmit!
Mi kell?!
Semmi!
Szegény nőm mindent próbált, hogy unalmamat elűzhesse, de én
rendűletlenül unatkoztam, s unalmam nagyobb volt a mindenségnél.
Tökéletesen hiszem, hogy unalomból meg lehet őrülni; többet hiszek!
hiszem, hogy az ember unalomból meg is ölheti magát.
Eredj lelkem Szelenceihez, ő élceivel vagy…
Elég… elég! jer, hadd csókoljalak meg; ha ti nem segittek, nem segit
senki; ugyan mi lenne a világból feleség nélkül? hiszen ti még azt is
kitaláljátok, miként lehet az unalmat elűzni, pedig ez már csak nagyobb
mesterség magánál a puskapor-csinálásnál, annyival inkább, mert azt is
csak unalomból lehetett feltalálni.
Nagynehezen fölkapaszkodtam pamlagomról, szeretett nőmet megcsókoltam,
(mit annyival inkább megérdemelt, mert még azért sem haragudott, hogy
körében unatkoztam) kalapot ragadtam, keresztül-kasul mászkáltam két
utcát és három sikátort, mig végre egy kisded, de csinos külsejü házba
betérve, Szelenceihez nyitottam be.
Ő is pamlagon hevert, csakhogy ő nem unatkozott, hanem aludt. –
Haladéktalanul fölvertem.
Mit álmodál?
Azt, hogy te egy lőni való vadállat vagy. Ki mást mennyálmából fölzavar,
nem ember, hanem állat, s igy te állat vagy.
Bocsáss meg, de az unalom kezdett honn fojtogatni.
Medve! talán azt hiszed, hogy én mulatságból aludtam el?!
Ki akartad magad nyugonni!
Talán észre jösz; igazad van, miután az unalom szinte agyonzaklatott és
üldözött.
Társaságban talán nem fogunk unatkozni?
Végtelenül rosz hisztorikus vagy! Chinában egyszer 30,000,000 ember
unatkozott.
Beszélj valamit kalandgazdag életedből!
Nincs kedvem!
Olyat, mit kedv nélkül is lehet elbeszélni.
Szelencei kissé gondolkodott, azután megkinált szivarral, maga is
rágyujtott, s beszélt a mint következik:
Hogy Rizát szerettem, azt ugy hiszem mondanom sem kell, de hogy őt sem
szerettem annyira, hogy kivüle más nőt vagy leányt ne tudtam volna
szeretni, azt ki természetemet ismeri, szinte könnyen elhiendi. Riza
végtelenül szeretett (ő maga mondta); kivülem egyetlen lény tetszett
neki – Ormy! ezen ember elég vakmerő volt, őt folytonos udvarlásaival
ostromolni. – De sikeretlenül! E két szóban feküdt akkor mindenem,
nyugalmam, üdvem, boldogságom, mert én Rizát féltettem, nemcsak Ormytól,
hanem 60 éves házmesteremtől is: – és ismét ezen két szóban feküdt
butaságom.
Riza tudta ezt; oh bár ne tudta volna, nem büntetett volna meg oly
kegyetlenül.
Riza távozott hazulról, egyikét barátnéinak meglátogatni.
Egyedül maradtam. Egész életemen keresztül féltem a magánytól, most is
lehető legroszabbul éreztem magamat, és csak azt vártam, hogy szivarom
végig égjen, azonnal kalapot, botot ragadtam, s minden cél, és irány
nélkül a szabadba nyitottam. A Kristóftérről a váciutcába kanyarodtam,
midőn egy könnyü, karcsu barna teremtés vágott el mellettem.
Elvágott, juratusi kitétel, de sokszor felségesen használható.
Egy ideig mozdulatlanul állottam meg, s szemet, szájt tátva eredtem
utána. Csak sötét selyemfelruhája alól kifehérlő fodros másod mezét s
piros szattyánba szoritott kicsiny gömbölyü lábacskáit ne láttam volna!?
Ellent nem állhaték, utána rohantam.
A Dorottya-utca derekán egy másik nővel találkozott, ki valamivel
éltesebb, de sokkal csunyább volt.
Párbeszédök minden szavát világosan kivehettem.
Tehát bizonyosan ott lészsz a mai álarcosbálban?
Okvetlenül ott leszek, s mi több, reményem van igen jól mulathatni.
Minő szerencse, hogy ismét együtt lehetünk, mint a mult farsangon; – s
minő alakban akarsz megjelenni?
Tehát selyem álarc, fekete selyem domino, kámzsámon egyszerű fehér
keresztke. A lehető legkényelmesebben, hogy annál inkább mulathassak.
Igaza van! nincs kellemetlenebb valami, mint a feszes öltözék, majd itt,
majd amott szoritja az embert valami; a helyett, hogy az ember mulatság,
szórakozás után járhatna, levegőt kell keresnie, hogy magát kifujhassa.
Tehát bizonyosan találkozunk.
Bizonyosan.
Midőn e szavakat kicserélték, egy ház első emeletébél női fej tekintett
le a járó-kelőkre, s a mint a karcsu, könnyü teremtésen végig szaladt
pillanatával, reám nyugasztá tekintetét, ki épen ennyit mondottam.
Én is bizonyosan ott leszek!
Nőm, – mert ő volt – mindent látott és hallott, a nélkül, hogy őt láttam
volna.
Esteli hat órakor mindketten otthon voltunk.
Riza, ma álarcos-bál lesz! szóltam nőmhez közönbösen, s annál
biztosabban, mert tudtam, hogy ő az álarcos bálokat ki nem állhatja.
Tudom! miattam lehet mindennap, én nem vágyom belé; én az álarcos
bálokat silány portékákban gazdag városoknak tekintem.
Én egy barátomnak szavamat adtam, s el fogok menni.
Riza szavaimra alig észrevehetőleg elpirult. Én e pirulást oda
magyaráztam, mintha Riza neheztelt volna, hogy ismét egyedül hagyom.
Bocsáss meg angyalom! istenemre mondom, nem örömest hagylak magadra, de
egy régen nem látott barátom erőszakoskodása, s unszolásai…
Riza hirtelen elfordult tőlem, s a mellékterembe távozott.
Én e hirtelen távozást neheztelésnek vettem, pedig az megvetés volt. Nőm
azon percben megutált, a mint meghazudtoltam.
Az estelit együtt ültük át. Riza egy szót sem szólott, magam is
legtanácsosabbnak láttam hallgatni.
Esteli után öltözködni kezdtem. Négyszer, ötször állottam meg a tükör
előtt, mégis mindig találtam igazitni valót magamon. Ugy akartam
megjelenni, hogy a legszigorubb műbirök se találjanak kifogást
öltözékemben, a nők s leánykák pedig minden áron észrevegyenek.
Furcsa, de lelkemre mondom, végtelenül szerettem Rizámat, s a szép
ismeretlennek mégis minden áron tetszeni akartam.
Egyik jellemző oldala majomfajunknak, a változatosság utáni kapkodás.
Elhagyjuk az aranyat az ezüstért, és ólomért, mert ez sárga, ez fehér,
emez szürke. A belbecsre csak akkor gondolunk, midőn a jobb elveszett, a
roszabb megmaradt.
Midőn a táncestélybe benyitottam, a legélénkebben folyt a mulatság,
nagyszámmal voltak a vendégek, és álarcosok. Egy rögtönzött szemle után
stranierám keresésére indultam, minden nődominon végig tekinték, a fehér
keresztke egyelőre vagy kikerülte figyelmemet, vagy az, ki miatt ezen
táncestélyt megláttogattam, még nem volt jelen.
Háromszor, négyszer keresztül kasul sétáltam a termeken; találkoztam
mindenféle ismerőimmel, s az ismerők tarka válogatott csoportozatával,
csak az hiányzott, kit kerestem.
Megnéztem órámat. Pont tizet mutatott. Azzal vigasztaltam magamat, mivel
helyzetemben más ember is vigasztalandotta magát, t. i. hogy még korán
van, hogy még eljöhet. Nincs rettenetesebb, mint valaki után várakozni,
de e rettenetesség még sokkal rettenetesebb, ha az unalmas várakozásért
azon egyetlen lény nyujthat kárpótlást, kiért várakoztunk.
Nyugtalanságomban egy francia négyesbe keveredtem. Kedvetlenebbül talán
életemben sem táncoltam.
Az az ur talán kölcsön kérte lábait, azért bánik velök oly
lelkiismeretesen.
Az az ur én voltam, s több ilyen észrevételeket kénytelenitettem
hallani.
Tizenegy óra is elmult, hiába meresztgetém szemeimet, mindenkit láttam,
csak őt nem szemlélhetém.
Egynegyed tizenkettőre jelent meg – egyedül. Ugy volt öltözködve, amint
a Dorottya-utcában megmondotta.
Még jóformán nem is tájékozhatta magát, már oldalánál termettem.
Tudod-e ismeretlen ismerős, hogy egyedül miattad látogattam meg a mai
táncestélyt, s ha még ¾ig nem jösz, haza megyek, a nélkül, hogy mulattam
volna.
Oh… oh… minek e tettetés?! ha te is álarcban jelentél volna meg,
megjárná, de igy?!… különben is mindenekelőtt tudatnom kell veled, hogy
csalódol, te mást keresessz, miután én soha sem láttalak, nem ismerlek,
s igy te sem ismerhetsz.
Fájdalom, szinte igazad van, egyetlenegyszer láttalak, de ezen
egyetlenegyszeri látás is elégséges volt arra, hogy szeresselek.
Amint az utolsó szót kimondám, a kedves ismeretlen karjaimba illeszté
magát, s nem annyira keresztül vive, mint keresztül ragadva a vigadókon,
egy magános helyen maga mellé nem leültetett, hanem lehúzott.
Én falusi leányka vagyok, s nem egy könnyen hiszek az ilyen városi
urfiaknak.
Esküszöm!…
Ki tudja, nem esküdtél-e már másnak is?!
Ezen kételyt kifejező kérdés által mindent eszembe juttatott: Rizámat, s
Rizámnak tett hűségi eskümet. Fejemet leeresztém, s hallgattam.
Na de mindegy, én azért jöttem faluról a városba, hogy mulassak, hogy
élvezzek, én nem kivánok csak néhány órai galanteriát, s néhány percnyi
hűséget, s ha a maradandó becsü való helyett, csupán egy kedves emlékkel
térhetek is vissza csendes magányomba, meg leszek elégedve.
Magasra emeltem fejemet, s elragadtatással szónokoltam.
Leány, bennem lovagodra akadtál; mostantól kezdve reggelig rabszolgád
vagyok; akard, hogy táncoljak – haladéktalanul táncolni fogok; – akard
hogy nyiltan mint udvarlód lépjek fel – én az egész világ szemeláttára
térdeimre ereszkedem előtted; – akard, hogy megvivjak éretted – én
minden emberrel megverekszem, ki elsőségedben kétkedik, ki szépségedet
nem dicsőiti, ki nem csodál.
Mindenek előtt azt akarom, hogy izletes esteliről rendelkezzél.
Eszeveszetten rohantam az étterembe, egy perc alatt három pincérnek is
parancsoltam. – Kevéssel azután meleg ételektől gőzölgő asztal előtt
ültünk.
Ha szépen kérlek, nemde le fogod tenni álarcodat?
Szivesen! – ezeket mondva, selyem álarcát lebontá, s az igéző kedves
ismeretlen ismerős ült előttem.
Minő étvágygyal evett, különben ki coloritjét figyelemmel kisérte,
azonnal észreveheté, hogy tele van egészséggel.
A főpincér amint bejött, s végig tekintett rajta, gúnyosan mosolygott. –
E mosoly ki nem kerülheté figyelmemet.
Szabad tudnom e gúnymosoly okát Jean?
Engedje meg uraságod, hogy e kicsiny jogot, mi számunkra is
biztosittatott, szabadon gyakorolhassuk, különben is ha megmondanám,
megeshetnék, hogy a legjobb illusiokat silányitanám tönkre.
Szerencsétlenségemre a nyilatkozat értelmét nem forciroztam, s oda
magyaráztam, hogy talán valamelyik étel adatott fel nevetséges alakban.
Későbben még egy álarcos nővel szaporodott társaságunk, ki parancsolt
ugyan valamit, de azt meg sem izlelé; társalgásunkat azonban éber
figyelemmel kiséré.
A főpincér ismét megjelent, most a másik nőt méregette gyanus
pillanataival, s alkalmasint elismerte, mert egész bizodalommal felé
hajlott, s valamit sugott fülébe.
Az idegen nő éles sikoltást haltatott, hirtelen azonban összeszedte
magát, nem annyira felkelt, mint felugrott ülőhelyéből, s mint villám
tünt el a sokaság között.
A főpincér zavarodva huzódott vissza, s csak ennyit mondott: csalódtam.
A sikoltás mint tőr huzódék keresztül szivemen, s a nélkül, hogy
számolni tudtam volna magamnak, elkomorodtam.
Menjünk innen! – szólt az ismeretlen ismerős, s ismét karomba öltve
magát, vitt a nélkül, hogy tudtam, vagy éreztem volna, csak akkor jöttem
eszméletre, midőn lenn az üvegajtónál kocsizörgést, s lódobogást
hallottam.
Kevéssel azután kényelmes bérkocsiban ültünk egymás mellett.
Reggeli 6 órakor tértem vissza szállásomra. Fejem nehéz volt, azt mégis
elbirhatám; de keblemben nyomott valami, azt alig tudtam elbirni.
Reszketve tettem kezemet a kilincsre, tántorogva nyitottam a szobába.
Minden üres volt. Iróasztalomon egy iratka hevert pecsételve, következő
tartalommal:
Uram!
Hogy ön megcsalt, megbocsátom. Hisz e tekintetben alig kérhetünk önöktől
többet, mint hogy ugy vétkezzenek, miszerint nyugalmunkat ne háboritsák,
s a közönség előtt magokat meg ne bélyegezzék, mert még azon esetben is
a gyalázat nagyobb terhét mi vagyunk kénytelenek elviselni. De hogy ön
meggyalázott, azt soha meg nem bocsátom és soha sem fogom feledni. – Ön
ugyanazon mérlegbe veté szerelmemet olyan szerelemmel, melyet
megvásárolhat. Mit mondana ön, ha azon kincset, melyhez ön legnemesebb
érdekeit, sőt életét köté, áruba bocsátanám?! Tegyen ön ugy; hogy ne
átkozzam! Ne mondja senkinek, hogy birt valaha, hogy szeretett, hogy
nője voltam. Eddig ön közelében, akkor távol öntől is pirulnom kellene.
És én mindezt megérdemeltem!
Mi lett Rizából?
Nő, ki magában is elég arra, hogy nemesen szórakozzék, ki feledni tanult
és feledni tud.


A NÉMA ÉS FECSEGŐ UDVARLÓ.
Az 1843-iki év nyarán egy uj egyéniség jelent meg Xben, ki későbben ott
meg is telepedett, s magát Keritési Gábor ügyvédnek nevezte. Csakhamar
letelepedése után több előkelő házakkal ismerkedett meg, s minthogy
csinos, müvelt fiatal embernek tüntette fel magát, mindenütt szivesen
látott vendég volt.
Leggyakrabban Konti vasárusnál jelent meg, ki vendégszerető ember volt,
azonkivül egy igen szép leánygyermekkel birt, a 15 éves Florával.
Kontiék szivesen látták a minden tekintetben jeles ifjut, Keritési
ügyvédet.
A vasárusnál a városnak minden valamire való fiatal embere megfordult,
legtöbbször azonban Keritési ügyvédet, és Bontó Pál mérnököt lehetett a
család körében feltalálni.
E két egyéniség a két legellenkezőbb természetet képviselte.
Keritési végtelenül szerény volt, és hallgatag; órákig elült szótalanul
a pamlagon, órákig elmerengett a szép Flora kellemein, órákig elmélázott
a Flora által elővarázsolt bűvös zongora-accordokon, belesülyedt
valamely nyitva állt könyv olvasásába, s nagyon sok volt, midőn három
négy kérdést tőn, s ugyanannyi feleletet adott.
Bontó Pál ellenben valóságos ördög volt emberi alakban, szarvak nélkül
ugyan, de tüzes nyelvvel. Egy percig sem nyugodhatott; majd sétált fel s
alá, majd egy helyről a másikra vágta magát, majd ülő, vagy álló
helyében feszengett, – ajkai pedig szakadatlanul mozogtak; folytonosan
csevegett.
A gyermek Florának annyi válogatott szépségeket mondott egyetlen
délután, hogy a kedves leányka irult pirult, folytonos nyugtalanságban
volt, sőt nem egyszer sirva fakadt.
Leszámitva ez ártatlan hibákat, Bontó Pál igen csinos fiatal és szép
ember volt, Flora nagyság mégis több rokonszenvet érzett Gábor iránt.
Három hónapi látogatás, és ismeretség után Keritési midössze ennyit
mondott, mi egyenesen Florának szólott:
Nagysám zongora-játéka által egészen el vagyok ragadtatva.
Bontó ellenben tökéletesen kimerité a szerelmi nyilatkozatok szótárát,
sőt maga egy egészen uj szótárt teremtett, melyből igen kevés tárgyak
hiányzottak.
Bontó serenadokat teremtett, különnemü szappanokat és mosdóvizeket
ajándékozott Florának, száz meg százféle virágokat lopott imádottja
ablakába, mindennemü olvasmányokkal és varrómustrákkal kedveskedett, a
párisi divatképeket halomra vásárolta. – Keritési egyetlenegy fehér