Mákvirágok kertje - 4

miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője,
harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat
olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel
láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint
azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt
teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert
ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette
piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és
megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal
felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt
hirtelen a kedves Xypszyhez:
– Ha akarja, a virágok tánczát is együtt tánczolhatjuk.
– Mi az?
– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával
jelzik, ezért virágok táncza.
– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes
az itten tartózkodás.
Milfay nyomatékosan mondá:
– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A
kisleányoknak való a táncz.
A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és
gyorsan Milfaynak nyújtotta.
– Olivér, én magát kitüntetem.
Milfay meghajolt:
– Asszonyom, ha tánczolnék, csupán kegyeddel tánczolnék!
– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse.
– Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá
félhangon.
Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári
tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az
úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan
kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben
tette meg az utat Margitvárról Borszkára.
– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt
az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.
Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb óriási csokrával
és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú
sovány alakján.
– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett
Izidorhoz.
– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy
tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.
Izidor vállat vont:
– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben.
Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni,
hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani
szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.
Kricsfalvy igazolta magát:
– Mi itt tánczolni gyülekeztünk össze!
Izidor megvetőleg legyintett:
– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem
nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én
uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf
egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő.
Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és
franczia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy
jóravaló markőr?
Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen,
hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott
utána a levegőben.
Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy
Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el
együtt.
A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg
és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári
várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a
háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet
hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat
apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a
pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot
csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat
elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött
a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak
asztala.
Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet
foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves
herczegnek kellett volna elfoglalni.
– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha
megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.
A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden
kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:
– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?
Milfay nevetve csóválta meg a fejét.
Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és
miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat
vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.
Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű
arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte,
hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól,
leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első
hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok,
herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg
mindenki a vármegyében.
– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten,
– azért nem érzem jól magam a parasztok között.
Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal
szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:
– Vörösborral parancsolja a pezsgőt, vagy pedig tisztán?
Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran
mondta:
– Csak úgy, a mint az urak isszák.
Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél.
Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött
egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.
Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig
várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását
várta.
A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, de a szempillája sem mozdult.
– Hm, – gondolta magában Milfay.
Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár
után nyúlt.
– Köszönöm, már nem iszom, – felelt Treszka és lassan felpirult az
arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor
megtette hatását.
Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette
apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára
kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.
Izidor mozdulatlan arczczal állott az urak háta mögött.
– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart,
míg kialussza magát!

II. Az asszonylaki amazonok.
Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több
vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember
volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette,
zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül
egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális
volt.
Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az azilumbeli urak ismét régi
foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel
emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky
kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha:
Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.
Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta,
hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók
alkalmával négyszáz esztendő előtt.
A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük.
Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy
mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje
volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…
– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát
a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia
pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még
szerencsétlenné Milfay?
Olivér vállat vont.
– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat,
leányokat?
Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, –
vigan kiáltotta:
– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért!
Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük
foglalkozni: ez az igazi élet, urak.
Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent
soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös
fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott
helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen
Xypszyhez intézte:
– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a
melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész
egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak
karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a
nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt.
Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a
melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy
erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a mely
egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a
csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok
elborítják…
– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat.
Költő vagy te, kegyelmes úr.
Miklós gróf vállat vont:
– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy
koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé
tesznek.
Xypszy baronett felsóhajtott:
– Oh, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.
Milfay nyugodtan közbeszólt:
– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is
elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a
tönkrejutásra.
– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. –
Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra
adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan
vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom nőket. Fáj a szivem
értük. De kifosztani még sem engedem magam.
Milfay bólintgatott és tréfásan mondta:
– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál
fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is
ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket
megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az
ékszereket boltjába viszik.
Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb
dolgát hallaná.
Xypszy felsóhajtott:
– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női
szivek és kegyek elnyeréséhez?
– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a
világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta
igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.
Milfay Olivér halkan nevetett:
– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.
– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az
unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította.
Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is
fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen
vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.
Milfay elhallgatott és a szivarfüstbe bámult.
– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem,
még az ajkát nem csókolta meg senki.
Milfay dudolgatott:
– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem,
szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…
– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges
esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha
itthon maradok, idővel férjhezadom.
Milfay bólongatott és kissé elszomorodva mondá:
– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal
szemben…
– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha
furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog
örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja
értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt
is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt
markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze.
Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből
valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál
az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte
a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a
hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó.
Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?
A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális
bolondságon töri fejét Miklós gróf?
– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni
magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz
van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a
kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő
úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség
nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki
nőknek és megostromolnánk a kastélyt?
– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint
nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.
Livinszky herczeg szolgálatkészen felelt:
– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, a mit akarsz.
– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel
Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom
úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az
úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre,
vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.
– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy,
hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok,
akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi
keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is
erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.
– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt közbe komoly hangon Miklós
gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú
részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom
asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai
nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért.
Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete
utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére,
a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú
kezével.
Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta
Milfayt.
– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a
legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten
ucscse, nem mossa meg a kezét.
Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára
jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli
kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.
*
A hadüzenet megtörtént.
Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet irt
Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel
hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi
megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra
száll, – seregem megáll Asszonylakán.»
Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az
üzenetvivőt.
Estére megjött Poroszkai uram a válaszszal.
– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát
küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély
kertjében.
A málna izes volt és az üzenet fellelkesítette Miklóst.
– Van felvonó-hidjuk? – kérdezte a várnagyot.
– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak.
Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az
asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de
olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember,
bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot
kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel.
– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. –
Hasznos útbaigazítással szolgálhat.
– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam
Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.
– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.
Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott
egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak
lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.
– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.
– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a
legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas
bajszát.
Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett,
de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre
olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott.
Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi
ármálisukra, mint maga a király.
– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt
székén.
– Állva nem tudok beszélni, – felelt Kertyik Pál.
– Hát üljön le, – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.
Kertyik megállott leülés közben:
– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak
Dévényben. _Mi_ nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már
csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van
elegendő.
A gróf jókedvűen nevetett:
– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kiváncsiság.
Kertyik még egyszer körüljártatta gömbölyű szemét és így kezdte:
– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs
egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi
tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben,
unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő
némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond
dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a
kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe,
letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért
valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes
uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán,
az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn,
a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál
kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban
szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát
gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában
hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb
volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor
végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…
Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.
– Boszorkányok?
– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik,
csókolják a gyerekeket, hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna
őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.
– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?
Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.
– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen
levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy
az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk
asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a
patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva.
Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük,
holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat
egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben
áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy
igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan
megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha
bérmálásra készülnének.
Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait.
Titkon kedvelte a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt
kergette.
– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a
parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.
Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.
– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még
a nagyapám se hallott ilyent.
De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is
vállalkozott az útra.
– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz
megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet,
mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.
– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér
a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan
megberetválkozott tükrében.
*
A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik
Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a
czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.
Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld
erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték
itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés
kinálkozott.
– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem
akkor jöttünk.
Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.
Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen
kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket.
A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári
napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.
Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd
leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a
kapun.
– Itt van gróf Merseházy, – mondta Kertyik.
A kulcsárné kezetcsókolt a grófnak.
– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a
rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a
gróf urat.
– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak
elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a
kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített,
mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra
csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán
lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban
mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a
hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.
– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon
csodálkozott.
Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy
márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a
mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer
látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos
kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott
látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon
pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal
díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a
harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke
hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás
modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi
hiúságok ellen.
– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?
Miklós gróf felkaczagott.
– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni,
erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?
– Kit akar megostromolni?
– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt
unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön
gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat
versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb
tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem,
házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos
dezsöné elfogyasztásához.
– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én
pedig lovagolni megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a
mulatságon.
Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehérkeztyűs kezét.
– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam
valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy
mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.
– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa
barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy
leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.
Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint
felesleges volt sokat beszélni nőkkel.
– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt
Hartleben Zsófiától.
Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az
egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az
egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér
arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából
a füstöt fújta.
A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.
– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. –
Eljövök a majálisra. Van czigány?
Merseházy jókedvűen intett.
– Hisz azért jöttünk, hogy megtánczoltassuk magát.
– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott
a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én
helyette!
A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan
ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán
Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy
Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély
negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros
szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön
megállott és köszönt.
– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és
fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból.
– Hogyne, – kiáltotta Merseházy. – A hányan vannak, mind eljöhetnek.
Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára
tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!
– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós
gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én
mulatni fogok.
– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint
most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó
delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!
Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve
futott utána.
– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette
meghivni.
– Miféle grófnét?