Mákvirágok kertje - 2

  ekzisztencziát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan
  szerelmes szivű nők, a kik egyetlen férfit szeretnek halálos
  elszántsággal egész életükben.
  Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe és magában elgondolta, hogy
  hányszor szólalhatott meg tiz nap alatt az Aranygolyó telefonja, mióta ő
  Margitvárott időzik.
  Körülbelől elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon
  begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.
  – Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem
  vágyódsz még társak után?
  – Majd kérni foglak, gróf úr, ha megúntam a magányt, hogy kiket rendelj
  Margitvárra. Egyelőre végrendeletet irtam, mióta itt vagyok, – felelt
  Olivér és monokliját vigan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam
  egyedül. Szinte jól esett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékon
  és a többi ostobaságon.
  Merseházy megcsóválta a fejét.
  – Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem
  neked, ha Margitváron filozófus-kandidátusok teremnek. A Diogéneszek
  csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet,
  okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a
  szeretővel való randevuról.
  – Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam,
  – felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól.
  A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, a
  melyek mellett vonatom elhalad.
  Merseházy komolyan csóválta a fejét.
  – Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum czélja. Úgy látszik, valahol
  elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a
  borszkai savanyúvizekhez, a hol ma délután nyílik meg a fürdőszezon a
  szokásos ünnepélyekkel.
  A vezető eleresztette a gépet, a mely szédületes iramban hagyta el a
  fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte
  átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, a hol savanyúviz
  fakad mindenütt, a hol az ember a botját földbe szúrja. Zöld
  zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős
  tölgyek alatt. A fákon nagybajuszú czinczér-bogarak mászkáltak, (Milfay
  fogott is egyet és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt
  az ágy alatt és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan
  állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő
  tulajdonosa, – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik
  Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki
  kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, a kik
  ha megfelelő levelet tudtak irni a grófnak, akár ingyen tölthették a
  nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a
  zenészekre és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben
  melegítették és a legutolsó tiz esztendőben mindössze három
  petroleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában.
  – Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát, – mondta Miklós
  gróf.
  Az edények között sok volt az ezüst és finom porczellán, a gróf
  kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a
  savanyúvizes fürdő számára és monsieur Pierpier egykor a
  Montmorencyeknek főzött frank földön, a míg Montmorencyek voltak.
  – Nini a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós
  gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt szőke
  leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a
  keblén a búzavirág épen olyan szinű, mint a szeme. Fehér ruhában és
  fehér czipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.
  – Gróf úr, fogadja üdvözletemet, – mondta Treszka kissé tótos
  akczentussal és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, a mint
  a régi kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, a kik nyilvános
  helyen czigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még
  mindig legjobb barátnőjük a guzsaly és a fehérruhájukat maguk mossák és
  vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot
  olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik.
  – Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf és a
  csipőjére tette a kezét.
  – Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrainjét,
  én meg a tennisz-labdámat, hát így vagyunk… Ugyan kérem, gróf, ne legyen
  olyan neveletlen: mutassa be a barátját.
  – Pardon: von Milfay, – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem,
  ismerik egymást. Magát Treszka kisasszony mindenki ismeri a világon.
  Maga egy nevezetes hölgy!
  – Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka és nevetős szemével
  tetőtől-talpig végigmérte von Milfayt.
  Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a
  bölcseségeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:
  – Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban lévő zászlóaljat
  lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.
  – A mely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan
  Treszka. – No de ne legyünk rosszak, – folytatta elkomolyodva és
  tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése.
  – A czigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valczeremre, a
  tiszttartóval szokás szerint haragba estem és a fürdősnek pofonokat
  igértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház
  deszkafalán.
  – Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda
  ezt nem is tudta!
  Treszka hamisan hunyorított.
  – Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett gróf úr. Tudja, hogy én
  vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok
  hivatalnokkisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én
  rájuk nem szólnék az erkélyről. Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt
  az a sok holdvilág!
  – Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay.
  – Igen, sport-szempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem
  szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat.
  Habár én úszni is tudok.
  Elbúcsúztak Treszkától és midőn tovább mentek, Miklós gróf megszólalt:
  – A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is
  megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére, már évek óta kéznél van
  az ellenméreg.
  Most özvegy láji Báji Péternével találkoztak, a ki hajdanában a legszebb
  asszony volt a felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom
  asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operett-szubretté és
  jól szabott ruhája talán épen a legelső szabótól való. Csupán a
  dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál
  inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, a melynek ma is sok
  rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, a hol a hires savanyúvizek
  fakadnak.
  – Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett
  mosolylyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf
  felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?
  Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra,
  de az gyorsan segítségére sietett.
  – Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a
  legjobb lovas a kopófalka társaságban.
  Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau
  gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a roulette-golyót pördíti
  egy titkos játékbankban.
  Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga keztyűs kezét.
  – Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az
  közel van ide. (Aztán a szokásos másodpercznyi szünet következett.)
  Asszonyom, szebb mint valaha, pedig idestova harmincz éve a
  koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.
  Bájiné lesütötte a szemét:
  – Ön kissé túloz, gróf, – mondta szinésznőies hangon.
  Miklós gróf (a percznyi szünet után) észrevette magát és hevesen
  megszólalt:
  – Persze, hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a
  koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a
  fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?
  Bájiné remegő hangon, félénken felelt:
  – Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga.
  – Meglesz, asszonyom, – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a
  megsértett úrhölgyet kibékítette és vidor kedvvel tovább ballagott a
  borszkai tölgyfák alatt.
  Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval
  történt találkozás és az első fordulónál már gúnyos mosolylyal tekintett
  a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen
  sértődött arczot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós
  grófot.
  – Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam!
  A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett.
  – Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka, – felelt, mert nem
  szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.
  – Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, a ki csokrot kap? –
  kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.
  – Természetesen, – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére
  küldeni egy szekér virágot.
  – Oh, az sohasem lesz, – mondá Treszka és érzékenyen lesütötte a szemét
  s gyorsan tovább haladt az erdei sétaút felé, a hol mohos, szakállas
  pihenő-padok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A
  korhadt szivek, a melyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra
  véstek, valójában már mind porrá váltak és senki sem emlékezik a
  nevekre, a melyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy
  J. koszorúba vésve, – talán egy napsugártekintetű Jolánt, vagy Juliskát
  jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy sziv, benne
  elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek ilyen
  csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A
  kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már
  állítják az uradalmi ácsok a szokásos új, fehér padot, a melyről egy-két
  hét múlva az idei szezon összes szenzáczióit leolvashatja Miklós gróf.
  Egy alázatos, feketeruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik
  kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, a
  melyeket most szedett a réten.
  – Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. –
  Nyitrai úr, jőjjön közelebb.
  A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett.
  – Nyitrai költő, – mutatta be a gróf.
  – Csak tanárjelölt, – igazított szerényen a csendes ifjú.
  Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel és pártfogó kedvében
  egy másodperczig elgondolkozott:
  – Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt
  akartam kérdezni: Miféle könyv az a kezében?
  A tanárjelölt önérzetesen felelt:
  – Nevelői állásom mindig volt.
  Miklós gróf hevesen intett:
  – Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költemény-iró
  barátom?
  Nyitrai úr vállat vont, arczát összeránczolta és a czigarettájából
  könnyed füstfelleget fújt a gróf czipőjére.
  – A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta
  vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra irnak. Itt van
  például egy levél a «Korunk és múltunk»-tól…
  Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a pirosfedelű emlékkönyv után.
  Az első lapon nefelejts-koszorúban Tolcsvai Treszka nevét pillantotta
  meg. Elegáns, hegyes irással volt a név a könyvbe irva, alatta rövid,
  erőteljes vonal.
  – Lám a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik!
  A tanárjelölt magyarázattal szolgált:
  – Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már
  negyedszer irok neki verset.
  Valóban a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található:
  «T. T. kisasszony emlékkönyvébe» czímmel, alatta: Borszkai emlény.
  A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arczát és szőke haján a piros
  kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a
  könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.
  – Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem
  őrzi. Rajta! Itt a czeruza. Tessék kitölteni egy lapot, – kiáltotta
  Treszka és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csinytevő gyerek.
  Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az únott, hideg arczczal
  szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér czipőjén kibomlott a csokor, azt
  nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse.
  – Mi az ördögöt irjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután
  a szokásos másodpercz elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.
  Milfay elfordította a fejét és angolul szólt:
  – Ird azt, hogy: kisasszony, maga nagyon furcsa, – legalább lesz min
  gondolkoznia.
  – Helyes, – felelt Merseházy és gyorsan beirta az emlékkönyvbe a
  mondatot. A nevét alákanyarította és miután a távolban újabb veszedelmek
  jelentkeztek, a sokbeszédű galgóczai prépost, a ki minden alkalommal
  tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái
  őrnagy, a fürdőhely harminczesztendős vendége sietve közelgett
  gummitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt és
  elszáguldott Milfayval Borszkáról.
  Az erdei úton özvegy Bájiné állott egy csomó nefelejtssel és virágot
  dobott a gépkocsiba.
  – A rézágyamat! – kiáltotta.
  Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét:
  – Ugyebár nálam nem lehet unatkozni?
  – Mérhetetlenül, – felelt szárazan Milfay Olivér. – Épen itt az ideje,
  hogy a czár unokaöcscse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra.
  Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.
  Miklós gróf megcsóválta a fejét:
  – Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és
  társain.
  Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közönbös lett és
  búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.
  *
  A lovászfiú, másnéven Xypszy baronett, három napig azzal mulattatta
  magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú
  automobil-sípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve,
  – aztán megadta magát sorsának.
  A juniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak.
  Akadnak furcsa amerikai regények, a melyekben olvashatni öngyilkosok
  klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók
  klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog
  a világon.
  Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herczeg és
  Xypszy baronett a művészet magaslatára emelték az unatkozást.
  Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, a ki
  legutoljára jobb hián a nihilista mozgalmakban résztvett és Izidort
  azzal rémítgette az Aranygolyónál, hogy majd valamiféle bombát elhajít,
  de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskin-ból egy
  strófát, mert erre még anyja tanította, a ki az operánál tánczosnő volt,
  – a czár rokona, a mint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a
  kis czivilizácziót is, a mit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott
  felszedni. Katonai iskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az
  osztrák hadseregben, – a míg lehetett, aztán csupán annyiban művelődött,
  a mennyit az Aranygolyónál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas
  ujságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a
  nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett
  Margitvárott, Livinszky Sándor, a kinek ősei az orosz czárokkal bölényre
  vadásztak Ukrainában (az őseiről se tudott többet), visszasülyedt ősi
  állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában és hogy mit gondolt
  magában ezalatt, – erre talán senki sem kiváncsi. Megérkezése óta még a
  kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert
  az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvan éves már elmúlott Livinszky
  úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon
  tölti. Valamikor volt egy kanárija, a melyet legjobban szeretett, de
  most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar.
  Nagy szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett és elhatározta
  magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi
  esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.
  Xypszy baronett a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma
  kisértetként bolyongott a kastélyban és gyakran megállott Milfay ajtaja
  előtt:
  – Olivér, játszunk tiz parti ekártét! – mondta siralmas hangon. De
  csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:
  – Pardon, bezique-t gondoltam, mert hisz ekártézni nem tudok.
  Milfay némán intett és Xypszy tovább vándorolt a kastélyban, a
  toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arcza panaszosan
  tekintgetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési
  tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az Aranygolyóban egy
  téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már
  gyakran találtak pénzt.
  Még csak harminczhárom esztendős volt a baronett, de már négy év óta nem
  volt szerelmes.
  A képtárban sem a gyönyörű Merseházy-asszonyok képei előtt merengett,
  hanem többnyire az olasz festményt nézegette, a melyen két zsoldoskatona
  koczkázik a hordó tetején.
  Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot és két karját
  kitárta.
  Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy
  baronett, a ki származására nézve olasz, franczia és spanyol keverék
  volt, ebéd után, a melyet Milfay társaságában költött el, mindig
  megszólalt:
  – Menjünk a klubba Olivér.
  Milfay szótlanul bólintott és szobájába vonult.
  Xypszy búsan leselkedett utána és a kulcslyuknál sokáig álldogált:
  vajjon mit csinál Olivér?
  Milfay leült az asztalához és irt.
  Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra,
  a melyeket egykor meg kell fizetni, ha pénzre tesz szert, és olyan
  adósságokra, a melyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor
  sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence, – Bacon lord unokája – a kivel
  volt szerencsés egykor tánczolni egy előkelő kalikó-bálban a ködös
  Walesben, ősi kastélyában lehúnyná szemét és valami babona folytán sok
  millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.
  Az árkusok megteltek és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor
  álmában Bécsben járt és valczert tánczolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű
  úrral, a kinek nevét már elfelejtette.
  Xypszy baronett, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem irt a
  világon, mint jockeyk nevét a lóverseny-programmjára, mert a váltókra
  hiába irta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement
  és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos
  nagynéni, a kitől a baronett mindenféle antik ékszereket remélt
  örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velenczei násfákra
  és az opál gyűrűkre, a melyeknek egyike mór ötvös-munka és a
  tizenharmadik századból való, a másikat Nápolyban készítette egy hires
  ötvös a Medicik alatt, – a mely gyűrűk voltaképen nem voltak sehol a
  világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.
  Xypszy tehát nem rajongott az irásért és a «tanárt» – bár az életben
  szeretett volna mindent utána csinálni, – erre a térre nem követhette.
  Búsan ödöngött tovább keskeny vállaival, beteges arczával, a melyre már
  évek óta ki volt irva, hogy öt forint, tiz forint vagy ötven forint van
  a vagyonában. A bölcs Izidor az utcza túlsó oldaláról megállapította,
  hogy a «lovászfiú» a lóversenytér hányforintos kasszájától jön, mint a
  vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tiz forintra
  gyanakodott, már dupla pohárba töltette a franczia konyakot és friss
  tejszinnel tálaltatta a szamóczát, mire Xypszy a Golyóba beérkezett.
  A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle
  kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, a melylyel az
  azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három
  parasztgyereknek, a kiket az út porában hemperegni látott.
  Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül és
  miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt
  forintját elvásárolta.
  – Poroszkai úr, – szólította meg a várnagyot egy napon, – hogy hivják
  önt?
  – Poroszkai Mihály, szolgálatjára.
  – Mától fogva Izidornak fogom nevezni.
  – A mint parancsolja, – felelt a régi urasági ember.
  Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg
  várnagy vállára tette a kezét:
  – Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor
  barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot,
  fogadni akarok az epsomi versenyekre.
  – Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta…
  Xypszy baronett elszomorodott:
  – Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek
  ilyen szamár kifogást.
  Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett
  kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik
  oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő szeretett, a szegény baronett
  felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől
  estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.
  *
  Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf
  kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az
  akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira
  Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli
  kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a
  házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.
  Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig,
  hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.
  Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós
  gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig
  zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára
  a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak,
  mint a grófnők.
  Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképen
  penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen
  sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel
  büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen
  elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy
  reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró
  könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?
  A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a
  saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak
  a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit
  sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell
  és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e
  kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem
  volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de
  Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy
  Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért?
  Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői
  haloványságú Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt
  csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja
  naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem
  olvassák el a hosszú irást?
  Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy
  volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka
  kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.
  Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk
  időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az
  őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez
  módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta,
  regényesen sóhajtotta:
  – Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember.
  Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik
  egy krajczárt sem, mert feltette magában.
  Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már
  kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne
  a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani.
  Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt
  volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és
  kövérkés volt, de nem erő nélküli.
  – Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, –
  mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban,
  szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy
  márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.
  – Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő
  sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.
  – Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut
  terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.
  Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen
  ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.
  A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész
  életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak
  amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a
  férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.
  A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta
  a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint
  elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós
  ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül
  sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz
  Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók
  bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt,
  a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt
  teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta
  helyesnek.)
  Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig
  rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb
  jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában,
  a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor
  megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az
  aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, a míg
  Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen
  Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott
  különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült
  egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a
  kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz
  grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe,
  mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.
  – Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka,
  miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.
  Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán
  megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki
  a verandáról.
  – Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és
  szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta
  a terveket.
  *
  Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély
  felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban
  csomagot czipelt.
  Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a
  vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.
  Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky
  ajtaját:
  – Talpra unokaöcscs, itt van Izidor!
  Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a
  kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.
  Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az
  erkélyre.
  A baronett intézkedett, hogy a kaput kinyissák.
  – Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.
  – Minek az? – ásított a herczeg.