Mákvirágok kertje - 1

KRÚDY GYULA
MÁKVIRÁGOK KERTJE



Budapest Franklin Társulat
1914
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA


MÁKVIRÁGOK KERTJE.

I. A majális.
Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán
néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a
kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából
aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.
A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon
szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok
mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe –
középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.
Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő
rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta
a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.
A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély
kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának
öregbítésére.
A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig
közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték
a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.
Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése,
a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a
margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.
Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, –
elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét,
hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta
figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a
bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű
arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a
császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza
figyelte a látogatót.
A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket
kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.
– Igen, itt megmaradhatok, – mondta egykedvűen.
A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat
díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az
éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama
könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.
Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D.
Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a
koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a
hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró,
alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta,
hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.
Pengősarkantyús, pirosruhás, leventeképű huszár lépett be.
– Ez János, – mondta a várnagy.
A huszár összeütötte a sarkantyúját.
– Méltóságos úr, parancsát várom.
Milfay legyintett.
– Semmi sem kell.
A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból
csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással
elköszönt.
A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni
kezdett a piros szőnyegen.
Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás
volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig
múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen
agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem.
Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan
kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a
pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta,
mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában
számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.
– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy
karosszékbe.
Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az
ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon
túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend
volt, mintha mindenki meghalt volna.
Csengetett a huszárnak.
A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.
– János, vacsorázni akarok.
– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!
Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe
vezette a vendéget.
Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen
elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy
fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel
állnak szembe a fekete medvével.
Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó
nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A
huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.
Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű kulcsár bőrkötéses könyvben
nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal
megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt
hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli
dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit
látszólag ne teljesítettek volna.
Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette,
az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.
Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében
megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.
A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra
gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog
álmodni az éjszaka.
Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem
lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.
*
Merseházy Miklós zseni volt.
Semmi más csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi czímet is
elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek irni a nevét, s
mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt
jelenti.
Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az
aranycsikos harisnyát félczipője felett, – holott ez már az ő
fiatalkorában sem volt divat. Á la Romantique nevü hajviselete volt és
költeményt csak azért nem irt, mert lenézte azt a munkát, a mely tollal
és papirossal dolgozik. «A szivnek és az elmének kell érezni a
költeményt, – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és
érzek?» – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.
Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul
szólott, még Párisban is. «Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem
magamnak ezt a lukszust», – ez volt a véleménye.
A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. «Én
nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek», – mondta vállat
vonva.
Két vasuti állomás is volt a birtokán, de kedvencz szokása volt a
gyorsvonatot az őrháznál megállíttatni. «Megfizetem», – mondta.
A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket.
Szinházat tartott a székvárosban, de a szinésznőknek nem volt szabad
vele kaczérkodni. Egyáltalában tilos volt a kaczérkodás.
Párisban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák
hizelkedését és nem indult meg a legszebb tánczosnői pirouetten sem, ha
az neki volt szánva.
Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők
vagy polgár-kisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a
rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy
uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, a mely boltokat ő
rendeztette be különböző kalapos-kisasszonyoknak. Ellenben egy szegény
kis tanítónő, a kit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott és Merseházy
Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. «Ha tudtam volna, hogy
ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.»
Majd a czirkusz világába lépett és nagyon tisztelte azokat a nőket, a
kik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő
kedveért Kievtől Irkutzkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam
sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben
az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit,
a kik a vágtató paripa hátáról keresztül ugranak az abroncson, vagy
legalább is tiz ölnyi magasban a kötélhintán mutatkoznak. Majd
Pétervárott vítőr-párbaja volt a franczia attaséval Ros’de Nil
Excentrique tarlatán szoknyácskájáért és szerencsés megmenekülése
emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképen a Der Artist
czímű lapnál szerencsétlenül járt czirkuszi művésznők segélyezésére. És
visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszúszáru
csizmában járt és a régi Vasárnapi Ujság bekötött évfolyamait
lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt a kis parasztház tetején,
mindig elandalította és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó
paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lilaszinű partjain. Sűrű
fekete szakáll övezte napbarnított arczát, horgas orrával, tollas
fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt
karcsú frakkpan úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatal
fákon próbálgatta, a melyeket tövestől kicsavart, ha rosz éjszakája
volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona
asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát
valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma komtesz ugyanis
már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi régi házban Miklós
grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy
perczig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az
oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak himzett meglepetésszerű
tárgyakat és minden héten imádkozott érte a régi templomban.
Az öreg grófné tehát finoman stilizált franczia levélben tudakozódott
kedves unokaöcscsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben,
nem áradt-e ki a Duna és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit,
a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?
A gróf tüstént válaszolt.
A Csallóközben mocsárláz pusztít és az utakat befolyta az áradó Duna.
Nagyobb biztonság kedvéért csónakon egy távoli szigetre vitette magát, a
hol csupán egy vadászkunyhó állott és napokig vadászott vizimadarakra.
Egy tarisznya patront puskázott el, a míg haza bátorkodott.
– Miklós még nem érett ember, – mondta Pozsonyban a grófné lányának és
tovább himezték az oltárterítőket.
Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos
életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől-talpig berendezve
valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában
tartott is itt országraszóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák
főherczegek parasztlányokkal tánczoltak és vizi ünnepélyeket, a hol
angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri yachton csengve szólott
a hajós-zenekar és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem
vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent
megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott, valami különös, újszerű
dolgot kivánt maga körül látni.
Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények
unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan
eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában?
Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német ujság került a kezébe, a
hol az «egyveleg»-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar
határhoz közel elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy
Svarczenberg herczegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma
elfoglalta a részére fentartott lakosztályt, a melynek használata
azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.
Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, a mi szokása volt, ha zseniális
gondolata jelentkezett.
– Ebbe az asszony-kastélyba valóban érdemes volna bepillantani!
De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem
alkalmas a viseletre és hogy a nők voltaképen mindig és mindenütt
egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa
szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.
– Ellenben mi volna az, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be
valamelyik kastélyomat és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal? –
gondolta magában.
Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg herczegnő eszméjét utánozza,
de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakozásai alatt. Az
evezőt a vizbe eresztette és képzeletében feltűntek letört urak, grófok
és bárók, sőt a nemes herczeg Livinszky, a kik Bécsben vagy Budapesten a
fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett előkelő
vendégek névsorát és gyakran még felbontatlan az útipodgyász, midőn
névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronett, a
kivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly
pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, a kik az expresszvonat érkezése
idején a Fehérhermelin-fogadó templomszerű előcsarnokában a «Le
Figaro»-t vagy a «Jokey»-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van
ismerőse Párisban vagy Angliában, a ki az expressz-vonattal bizvást
megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenek, de csak ritkán
szerencsés a tip, a melyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz
épen azért hordják hároméves redingotjukat, mert a lovak rosszúl
futottak és a franczia kártyában a Dame mindig férfikisérettel
mutatkozott. (Herczeg Livinszky nem is jellemzi másképen helyzetét, mint
e néhány szóval: «az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam
kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.» A
nagyurak, a kik a kártyához épen úgy értenek, mint a lóhoz,
természetesen megsajnálják a szerencsétlen herczeget, holott önök között
lesznek néhányan, a kik egy forinttal sem honorálnák Livinszky
keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, a
kik felkelés után szinte futólépésben viszik a franczia officzinájába
kifelé ütköző fehér szakállukat, ők azok, a kik az öreg virágárus-nőnek
kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelben tűzi kabátjukra a
szezon virágját, ugyancsak ők járnak a nagyoperába a felvonás-közök
kedvéért, mert a szünet alatt a szinpadnak hátat lehet fordítani és
szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, a miből
gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban.
Ugyancsak ők azok, a kik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé
húzódnak, – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó
termeit. Éjjel szórakozott arczczal pillantanak be az előkelő
mulatóhelyek muzsikás éjszakájába és többnyire jó viszonyban vannak a
Max-szal, a hirhedt garçon-nal, a ki néha-néha elárulja, hogy kik
mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, a kiknek gazdag barátok
körében nem izlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő
kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is
elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába és szivesen adnak útbaigazítást
a kezdő tánczosnőnek a góthai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk
gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és
kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük
előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán
valahol, a hol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen
billiárdoznak és az ecárté-partikat sztratégiai alapon játszák. A
szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának és irigylik Karcsit, a ki
egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, a ki ugyan vagyonát nem a
legrendesebb alapon gyűjtötte, de «hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is
élni, ha az embernek pénze van.» Ugyanebben a kis kávéházban, a hol
napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott
hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a «fészek»-nek nevezett
oldalhelyiségben néha-néha a franczia pezsgőgyárak kitünően ismert
palaczkjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a
pezsgőspalaczkra rá van ragasztva egy láthatatlan czédula: «csak
mértékletesen!», de a visszaemlékezések mégis csak megindulnak és
ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. «Izidor», a
monarchia egyik legrégibb pinczére hátrafont kézzel áll a társaság
mögött és szivesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő
dátumokban, nevekben, sőt a versenylovak élettörténetében, mert harmincz
év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, a melyet Izidor úgy
ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér
szól néha Izidornak:
– Ne fecsegjen, markőr!
Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén
Olivérünkre, így szólal meg:
– Szervusz, tanár úr.
– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, a kit az «Aranygolyó»-nál
kártyatudománya miatt «tanár úr»-nak neveztek.
– Az «Aranygolyó»-ba megyek, – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn
tervével elkészült.
Szerencsés napon érkezett, – lóverseny volt délután Budapesten, az
Aranygolyó «fészkében» az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a
sportlapokat, miután a «fészekben» sport-lapon kívül egyebet nem
olvastak.
Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a
«fészekbe» belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a
kávéházból és az Aranygolyó előtt posztoló öreg Henrik hordárt a
lóversenytérre futtatja a vendégeiért, a kik körülbelül húsz esztendő
óta álmodoznak azon a hosszú téli éjszakákon, hogy miképen is történne
tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az Aranygolyóba, mint
ifjú huszárhadnagy korában és az atillájának minden zsebében vadonatúj
ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.
– Semmi eltűnés, Izidor, – mondta, mintha csak tegnap lett volna az
Aranygolyóban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.
– Kegyelmes uram, – rebegte Izidor, – hiszen egyedül unatkozni fog.
– Maga majd elmulattat, – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit
csinálnak régi barátaim? Kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És
Olivér milyen összegben játsza a piquet-játszma point-ját?
Izidor őszintén felsóhajtott.
– Elverte itt a jég a termést, exczellencziám. Esztendők óta nem
markiroztam piquet-kártyát a méltóságos tanár úr számlájára.
– Höhö, – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták
barátaim a vasárnapi Kancza-díjra?
Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta:
– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, – az
Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert, tetszik tudni, törölték
Fridolint az oaks-ból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza,
hogy a Kancza-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szemeláttára. A
felséges czár unokaöcscse erre megesketi a kis doktort a
telefonfülkében, beleesünk Mályvába…
– Ki a czár unokaöcscse?
– A Livinszky urat hivjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis
doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom
fogadást elvitte az ördög…
– Höhö, – felelt nevetve a csallóközi nábob, – mindig hires volt ez a
kávéház a balszerencséjéről. A ki az Aranygolyónál issza feketéjét, azt
három kilométernyiről megérzik a versenylovak és megtagadják az
engedelmességet.
– Dehogy is, exczellenczem, – védekezett Izidor, – csak azóta lettünk
malőrösek, mióta ez a csúf vöröshajú fűzőkészítő boltosné a
szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a
macska-szemével. A «lovászfiú» – pardon, Xypszy baronett – egyszer fehér
port akart keverni a szilvóriumába, de a kézikendőmmel kivertem kezéből.
Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös
fűzős-asszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes
szerencsétlenné tenni.
Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás
szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.
Elővette a jegyzőkönyvecskéjét és így szólott:
– Halljuk, Izidor, kik mostanában az Aranygolyónak, benne az úgynevezett
«fészek»-nek a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.
Izidor homlokára nyomta tenyerét és legelsőnek természetesen kedvenczét,
a kinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat
diktálta a csallóközi főúrnak.
Aztán sorban jöttek mindenféle «Stüsszi vadász», «Kőgazdag Csincsi»,
«Szénkapitány», «Brooks» nevű urak, a mint évtizedek folyamán az
Aranygolyónál kialakult a karakterüket jellemző beczéző-nevük.
– Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy.
– Brooks akadály-jokey volt, jelenleg ez a spitz-náméja gróf Vincellides
úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit
sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház
gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De
legtöbbször mégis csupán a mennydörgős menykő szokott belecsapni a
telefonvezetékbe.
Merseházy eltette jegyzőkönyvét és az ámuldozó Izidor könyörgő
pillantásai ellenére felállott az asztaltól és kabátját begombolta.
– De fenség. Hat óra és tizenöt perczkor, egy másodperczczel sem később,
uraink külön villamos kocsin behajtatnak a gyepről…
Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pinczér kezébe.
– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy és
megelégedetten mosolygott bajusza alatt.
Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó asylum számára, a melyet
magában már elnevezett «alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kivánó urak
házának», mert Miklós gróf szerette a hosszú czímeket.
Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Souvereign
volt, Viktória a szigetország királynője és India császárnője jó
aranyfontja.
– Te sem jártál még a Golyóban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor
bácsi, – mondta a tallérnak és elrejtette.
*
Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen
viselkedett.
A negyven éves férfiú, a ki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a
kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét
ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.
Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeirta. Egy hétig
tartott a munka és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb
számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memoriája volt és hitelezőit szinte
hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb
tételeket.
«Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére
esküt lehet tenni», – mondta olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők
pénzüket is elfelejtették kérni.
A mint évek múltával is emlékezett egyes piquet-játszmákra, a melyeket
itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult és a zöld királyt a talonba
tette, azonképen emlékezett mindenre, a mi vele, körülötte az életben
megtörtént.
Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szószerint idézett: «én ezt
feleltem… ő azt mondta és X. vagy Y., a ki a harmadik Martell-konyakot
itta fél pohár vizben, közbeszólott…» Félelmetes volt az a biztonság, a
melylyel a múltak eseményeit kezelte. Nem egyszer szolgált jövedelmi
forrásául emlékezőtehetsége olyan emberek körül, a kik nem óhajtották,
hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.
Az élet nehéz, – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza
felejteni gyönyörű memóriáját!
Ugyancsak emlékezett minden nőre, a kivel csak egyetlen szót is váltott
az életben és körülbelől kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a
szivvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.
Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú, mint a félvilág
legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna
osztrák főherczegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte
Talleyrandot – teljesen szabadon, – a herczegnőkről és a nemes
telivérekről való hasonlatban.
– Talleyrand, – felelt Anna főherczegnő és a lorgnettjén át figyelmesen
szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.
Később, évek múlva Olivér a Grabenen vásárolgató főherczegnőt
megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a
protektora és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. «Ki
tudja?» vélekedett Olivér és karcsu, arisztokratikus alakját
megszemlélte a kirakatok tükörablakában.
Azonban Olivérünk mégis csak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte!
Ebben a világban ő szerkesztette a góthai almanachot, huszonöt év óta
ismert minden tánczosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű
kokottot, a ki Bécs vagy Budapest területén megfordult.
Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memoriája anyakönyvébe még a szülők
foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.
Ez volt a metierje.
Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és
lakásuk czímét másodpercznyi gondolkozás után megmondta. La belle Miczi,
szőke Miczi, vörös Miczi, szeplős Miczi, Fiáker Miczi, – csupán a Miczik
közül ötvenháromnak nevét irta le egymás után Margitvárott, a midőn
elmúlt életére visszagondolt.
Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Miczinél.
Olivér ismerte őket, egyik-másikat, különösen a régibb évjáratból,
szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti
viszonyt tartotta fenn.
A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat,
regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tipet a futtatásra. Olykor még
tavaszi toalettjük szinét is Olivérünkkel beszélték meg.
Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha
született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán
karonfogva vezette őket és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta
a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek,
mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket
zsarolóik ellenében.
Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein.
Szürke ruhája, vadgalamb szinű feje, a mint feltünedezett a
bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai
szinház csillaga üldögél vagyont érő báli ruhájában, a mint előadás után
a zenét hallgatja, – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott
néhány perczre két gazdag franczia tőzsér meghivását utasította vissza.
Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok tánczosnője, a ki eleven
emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten, – Olivérünknek mind
a harminczkét gyöngyfogát megmutatja és legyezője mögül halkan rákiált:
– Szervusz, Oly!
Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok czeremoniális viselkedését
tanusította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképen nevelődtek, –
míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt.
– Olivér bácsi, – mondták a teljesen kezdők, ajánljon nekem egy jó
susztert. Pénzem nincs.
Milfay nyomban átadta névjegyét és a suszterek Bécsben, Budapesten
mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt czipőt.
De Olivér szivesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi
telket akart venni Ó-Budán.
– Oh, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra
nevű asszony, a ki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű
télikertben és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.
– Még mindig mindenkié akarsz lenni és nem egygyé, a ki téged halálosan
szeret. Szép kis házunk van Mödlingben és már te sem vagy olyan fiatal
gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen tánczolni kellessen az orfeumban.
Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de
estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még
lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.
Olivér haragosan legyintett a kezével:
– Hagyjon békét a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én
úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…
Mitra könnybeborult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a
reményről, hogy egykor mégis csak övé lesz Olivér, a kit először
szeretett életében. Azok a nők, a kik nem züllenek el végleg a
mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon és bizonyos