Mákvirágok kertje - 7

Total number of words is 3871
Total number of unique words is 2034
28.7 of words are in the 2000 most common words
40.7 of words are in the 5000 most common words
48.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Gézával tánczolt egykor a redoutbálon. Szent, ábrándos, méla őszi
délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett
barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénynyel csillant meg kezén.
Nem igen volt az elmult században valamire való férfi, a kit a szalón
látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán,
állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy biczegő
igen öreg dámát a szalónba és a fehérbajszú udvarmester aggodalmasan
álldogált a szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja),
a ki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmult idők
nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel
foglalkozni. Deák Ferenczről is hallottam egyszer: «Titkon nagy kópé
volt az öreg úr!» Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások
hangzottak el a beesett ajkakról, a melyek egykor valóban üdék lehettek,
mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek
a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.
A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán
ejtette ki annak a nevét, a kinek kedvéért vén leány maradt. Hogy is
volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke
hölgyek, a Petőfi úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem
félszárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben és egy
félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.
– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghivót bocsátott
ki a rendezőség, a melynek elnöke később Magyarország első zászlósura
lett. Ah, Istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados
tölgyeken ijedten fukároztak a czinczérek, mert a lampionok csodálatosan
ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és
a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata
lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek és a
fürteimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de Moskou volt akkor
a legdivatosabb tánczdarab, – azt hiszem Glinka irta, – sokszor
játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind
kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen
játszott a zenekar, a polgári zenekar, a melyet egy felvidéki városkából
hozatott a figyelmes rendezőség. A czigány akkoriban csak férfiak duhaj
mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy
mazurt és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, a melyek ruhámon
nyilottak.
Lágyan hajnalodott a tó felett és a lampionokba új gyertyát helyezett
unokaöcsém.
A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék
szeme volt és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést
folytatott, a mire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a
végtelen valczert. A férfiak arcza elkomolyodott és a főrendező gróf D.
egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehérköpönyeges tiszt lovára
ugrott és elnyargalt.
– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség.
Unokaöcsémet, a ki boros fővel a lampionokat gyujtogatta, a ruhatárba
csalták, a hol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte
kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein, A pofaszakállas,
ünnepélyes karnagyot (a ki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen
értette) félrevonták és suttogva beszélgetett vele néhány úr a
rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, a kinek fiát a forradalom után
agyonlövésre itélte a biróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A
felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.
Nemsokára újra feltünt a fehérkabátos tiszt alakja a hajnali
világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa-boltozat alatt.
A fiatal Ferencz József magyarországi utazásában e tájra érkezett.
A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta és az almásszürkék
kényesen lépegettek, mint a népmesében.
A hintó bőrfedele le volt eresztve és a bőrpárnákon zöldtollas kalapban,
rózsaszínű arczczal, üdén, ifjan ült Ferencz Jóska. A bajusza gyöngéd és
szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombeli tónak a tükre. Ah,
gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.
A császár a kalapjához emelte fehérkeztyűs kezét.
Az urak némán meghajoltak.
Senki se mert éljenezni.
Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam
volna – és a fiatal császárnak átnyujtottam virágaimat.
Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett:
– Köszönöm, szép kisasszony.
A hangja oly lágy volt, mint egy költemény…
A nagyanyám szalónjában megszólalt a zenélőóra, egy valczert játszott és
egy kifli-alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.


VALLOMÁSOK RÉGI DOLGOKRÓL.
Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arczczal
jött haza az erdei kápolnából, a hová reggelenkint imádkozni járt. A
«tekintetes asszony» – olykor a gyermekei is így szólították, –
melankólikusabb volt, mint valaha és a nyers-selyem napernyőt, – a
milyent Londonban a férfiak viselnek, – elgondolkozva lóbálta kezében.
Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a
homloka két szeme között és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn
apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után.
Gyümölcsöt vett a kezébe, a melyet villára szúrva hámozott, sötét szeme
alig észrevehetőleg villant:
– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő…
Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor
olasz őseivel hánykódott, a ki udvaronczok vagy kitartott férfiak voltak
az Anjou-királyok idejében. És csupán zsebkendőibe himeztetett
kilenczgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi
ezüstbe a Csákyak czímere helyett a pelikános, kardos czímert vésette,
az apámét, – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál
nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva,
nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert
szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt.
Valamely ősapa létezett, a ki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem
lett… Az ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldos-vezérek bogarait!
Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, a ki azért
lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús
ebédei után, – igaz, beborozott állapotban, – néha a csizmaszárra ütött:
– Mit a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában…
Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az
egész ember, deres, mint novemberben a reggel, de a czinke az orrán soha
sem fütyülgetett.
Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már
sonka- és szalonna-fogyasztás után beletörődött a bőjtösebédbe, – a
Csákyak mind katholikusok voltak, – anyám tündöklő szép arczán a bánat,
büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából
hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét
mondott a kedvéért és a misemondóruhát régi Thurzónék himezték négyszáz
esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi
Thurzó-sírok előtt.)
Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a
lugasban tartózkodtunk ezidőtájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása
nyomán legyeket fogdostam, (papiros-dobozba), a melylyel jóllakattunk
egy zöld növényt, a mely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal
táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar szinész volt, költő és
első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az
országútról szedte fel egykoron, a mint a tiszai töltésen kutyagolt és
azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál,
a melyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor
volt, benne síp, a melylyel jelt lehetett adni a vadászkutyáknak. És a
vörösboros üvegeket zöld pecsétviaszszal, czímerrel látta el nevelőm,
mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.
A szürke selyem-ernyővel anyám a tanulóasztalra csapott:
– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni.
Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.
– Nőies felfogás, – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból.
Anyám elpirult, szája remegett és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel
nézett rám:
– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a
szomorúságtól és bánattól?
Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim.
Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei irnok volt, a ki egykor Klapka
tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy
csárda, a hol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk és hősi
tettekről beszéltünk.
– Asszonyom, – feleltem megfelelős komolysággal, – a férfi-becsület
kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.
Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nem igen
mertem reá nézni. A gyászfátyolkát megigazította az arczán. Egy
pillanatig hallgatott:
– A nevelődet majd eltolonczoltatom, – mondta nagyon csendesen. – Még ma
irok a főispánnak.
Ezután szobájába vonult anyám, délig nem igen szokott mutatkozni, mert
az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arczkifejezése.
Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.
És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, a hol nemrégen egy
fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha azóta hervadtabbak
lettek volna a bokrok és fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken
mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály
is üldögélt valahol egy faderékon és néha gombostűfej-nagyságú vércsepp
hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtek-utakat most
elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak
ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó,
hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy Sámuel deres nagy fejét, midőn
szerelmes, lángoló arczú párokat, kis varrólányokat vagy drága
kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni
láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta és az lesütötte a szemét.
Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:
– Miért nem igér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén
mogyorófa-bokortól.
Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól
sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.
Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, a mit szíve diktált
a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, a hol
toronymagasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom
egyetlen egyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű
földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.
Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a franczia borbély, már helyükön
voltak. A megyei irnok arczán még piroslott a szégyen azon bizonyos
korcsmárosné miatt, a ki kegyes volt hozzám és kegyetlen hozzá.
Szalonruhába öltözött és kis fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy,
szürke, kemény kalapja világított a homályban.
Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú perczek multak el, a tisztáson
fojtott hangon beszélgettek.
– Szé bon! – mondta végül a franczia borbély, a ki délutánonkint apámat
borotválta.
K. Nagy úr egy hosszúcsövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén
komor arczczal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.
Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a
dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A
kalapot találta a golyó.
*
Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk.
Nevelőm megállást parancsolt:
– A tekintetes asszony, – mondta a nélkül, hogy hátratekintene.
Kisirtan, haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy
senki sem látta, – az anyám sietett utánam.
– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan.
K. Nagy kivette a szájából a falevelet, a melyen fütyült.
– Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelt szertartásosan mentorom.
– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky) és a két karjával
átkarolta nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.


A CZUKRÁSZ-BOLT.
A svájczi városban, a hol a magyarok laktak, volt egy czukrászbolt,
amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, a hol divat
volt találkozni; egyébként is a «magyarok kávéházának» hivták a városka
lakói.
Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájczi
városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű háziünnepélyekre is
meghivták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor
hősök, hadfiak, szabadság-katonák voltak ők messzi Magyarországon és a
sötét szakállas, sápadt arczú Beszterczy Barna volt a magyar Tell
Vilmos. A szélesvállú Pogány Pál, a ki jelenleg azzal foglalkozik, hogy
magányában kis madarakat tanít különös füttyökre és fehér egerekből
koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette
honfitársait. Minden svájczi embernek tisztelnie kellett tehát az
egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hivták meg a
magyarokat házaikhoz.
A kis czukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka
lakói. A magyaroknak az a hirük volt, hogy a mint egymás között vannak,
nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét
gyülöletek lobbannak fel és a hangban tompa indulat remeg, a kezek
ökölbe szorulnak és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A
szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a
verekedő magyarokat, a kik valamely rejtélyes okból hirtelen
összevesztek egymás között. A svájczi városka polgárai már ismerték
azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat,
a melyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában
pedig nem egyszer lódulnak meg a bútorok helyükön és a nagyerejű Pogány
Pál, a ki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében
hordozta, vérbeborult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a
vitatkozásban érve legyen.
A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú,
elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó
magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nem egyszer elérték az
olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé
a pádimentum görbült meg, mintha cziklopszok birkóztak volna a helyen,
pedig csak egyszer tánczoltak a magyarok.
Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna
nekik az élet és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket,
szegény hazátlan bujdosónak, boldogtalan számüzöttnek nevezték
önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő
könnyekkel arczán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis
birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sinylődő
atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi
esőt, a mely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen
síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájczi városka magyarjai;
őszidőben felsóhajtottak, vajjon termett-e bor a honi hegyekben, míg
karácsonykor elborult arczczal, távolba merengő szemmel osztották meg
svájczi barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok
kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek
az ég felé, arczukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna
egymást és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, a kinek
előre köszönjenek. Igy aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek
egymásnak.
A játékasztalnál gyakran gyanusították egymást hamisjátékkal, a
fehér-egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy
kisegítés czéljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe
van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a
sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.
A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor
dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán
behúzott minden tétet, a mely manőver nem mindig sikerült csendben.
Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a
mennyezetről és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze
Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A
svájczi városkában lakott egy franczia borbély, a ki néhány tallérért
mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói
voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officzinába, titokzatos jelt
adtak, mire a franczia segédjére bizta a fodorítandó hajfürtöket és a
tanítványnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen
körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárbavesztek a
volt-ok terén és nem egyszer kénytelen volt türni, hogy megverjék saját
fegyvereivel.
Csupán egyetlen egyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában.
Midőn hirlap érkezett Magyarországból. Ilyenkor senkinek sem jutott
eszébe megjelölni a kártyákat, a koczkába sem rejtettek hirtelen ólmot
és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord
Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal
tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az ujság híreit. Ilyenkor úgy
zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.
Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés
kifejezésére berendezett arczokra. És a franczia borbély kebelbarátja,
az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, a hol nemrégen trikket
játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a
táblára.
A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, a míg végigolvasta a
hirlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál.
Később bort hozattak a padronéval és reggelig ittak, eleinte némán,
később dalolgatva, végül czivakodva, nem egyszer véresen verekedve.
Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájcziak messzire
elkerülték a magyarok kávéházát.
Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájczi magyarok között és
félszegségén nem egyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás
családjánál, a hol a ház hölgytagjait tanította Selley és Byron
verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott
eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, a ki csupa szerelmes
verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak
Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, a ki néhány év előtt
tánczolni tanította az órásnét és ezért ellátásban volt része; estére
kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás
konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat
egy seprőnyéllel kezében tanítás czéljából eltánczolja, a gazda
karosszékében szeretett üldögélni és a szemét a szőke asszonyra
meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a tánczmester
megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek
utilaput kötöttek a talpára.
Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre, – mert hisz a
kisasszonyok felnövekedtek azóta – csupán a hangját illesztgette
olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott
szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. A míg a cseresznyevirágig
nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti _my cherry blossom_-nak
nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaraczknak
merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek,
a mely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.
Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perczeket és a
kis faházikóból a kakuk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly,
kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt és
a szövetséges kantonokban messziföldön ismerték becsületes nevét.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan
férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, a mely a város
végén volt egy tiszta kis kertben.
A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Ujság érkezett
meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a
hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.
Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan
visszautasította a háromlábú fotelt, a melybe mindenáron kényszeríteni
akarta az ezredes.
– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik
már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a
multjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és
barátságunkat a bujdosó szabadságharczosoknak. Úgy-e bár, sohasem
avatkoztunk az önök dolgaiba?
– Soha, – mondotta meglepődve Pogány.
– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a
svájcziak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata
vagyok annak a vendégszeretetnek, a melyet a magyarok iránt eddig
éreztünk. Házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, a
melylyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbiztam.
Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Sziveskedjék intézkedni, hogy a
sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a
szövetségi tanácshoz fordulni.
– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.
– Visszaélés egy svájczi polgár jóhiszeműségével, – felelt az órás és
eltávozott.
Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.
A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraó-bankot adott K.
gróf, a ki az elmult napokban Párisból Svájczba emigrált. Szenvedélyes
arczok tolongtak a zöld asztal körül, a melyen halomban állottak
Napoleon aranyai.
Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett
részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nem egyszer volt diadalmas
vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak és
játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.
Az ifjú most egy félhomályos sarokba ült, háttal a játszók felé és
kezére támasztotta fejét.
Az ezredes megállott a háta mögött és azt vette észre, hogy Pásmáti egy
miniatür képecskét szorongat a kezében. Barna, apáczaképű, áhitatos
tekintetű hölgy arczképe volt a miniatürön. Szerelem, égi, földöntúli
boldog szerelem volt ez arczocskán, a melynél finomabb, gyöngédebb arcz
nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné
arczképe volt.
Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.
– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.
A Byron-fejű ifjú talpra ugrott és az ezredesre vetette magát. Vadul
ropogtak az izmok és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy
erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a
nyakáról.
A fáraó-banktól felállottak néhányan, a kik már elveszítették a
pénzüket.
– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.
A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:
– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás
között párbajozni.
– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.
A miniatür üveglapja eltörött a dulakodásban és a drága arcz
beszennyeződött. Pásmáti vérbeborult szemmel fordult az ezredes felé.
– Ezért meghalsz! – mondta és a képet a szive fölé csusztatta.
A fáraó-bank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már
csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta.
Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután
beseperte a svájczi magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják,
hogy még aznap tovább emigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel,
tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.
Pásmáti az asztalhoz lépett.
– Kiváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk
fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett
volna az egykori branyiszkói hős?
Az ezredes fásultan ült helyén.
– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.
Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre
is szert tehet.
A zsebei konganak az ürességtől és a város egyik leggazdagabb polgárának
teend szivességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.
– Tehát gyerünk, – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon
vannak.
Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik
elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két
szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.
Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá
vette és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, a mely az erdőcske
szélén huzódott.
A sors Pásmátinak kedvezett.
Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig czélzott, az ezredes nyitott
szemmel állott tíz lépésnyi távolságban.
A pisztoly csütörtököt mondott.
Az ezredes «kapásból» sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán
arczára bukott.
Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek
kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes
polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanuk azt vallották, hogy
Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.
Hirlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap mulva
az ezredes fáraó-bankot adott a kávéházban és tekintélyes összeggel
vonult vissza.


A SILBAK.
A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű
nyirségi úriember, a ki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájczi
kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer
költeményt tudott. A költők nem irhattak olyan verset, a melyet Matskási
el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag
megérkezését várta és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában –
megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megjött, hamarosan el is
fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya
Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes
versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmulott harminczhárom
esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen
Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, a hol a mocsárláz
lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy
repdesett, mint egy kis madár. A ki nem lett maláriás, az szerelmes
volt. Vénséges vén öregurak, a kik már csupán szüretig, vagy legfeljebb
az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul
forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét
sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott
magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A
félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a
pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, a kik közös kasszára
játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást,
mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált,
Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly
jelent meg az arczán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett
haza szerelmes levelet írni.
Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, – a savanyúvíz hosszú életűvé
szokta tenni az embereket – bizonyosan jóízű fejbólintással gondol
vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet,
mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó
boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések
megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt
mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat
kivágja némely ember, a melyeknek helyes értelmét nem tudja teljes
bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a
levelekre, a melyeket nagyritkán kapott. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű
férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a
ludtollat, a míg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába eczetet
kevert és a falról vette a porzót leveléhez.
Bezzeg, Füreden már az aczéltoll járta és finom levélpapiros, a melyet
Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, a ki messzi vásárokra járt.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mákvirágok kertje - 8
  • Parts
  • Mákvirágok kertje - 1
    Total number of words is 3851
    Total number of unique words is 2025
    28.5 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    47.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 2
    Total number of words is 3864
    Total number of unique words is 1910
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 3
    Total number of words is 3848
    Total number of unique words is 1927
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 4
    Total number of words is 3777
    Total number of unique words is 1920
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 5
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 1960
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 6
    Total number of words is 3979
    Total number of unique words is 2013
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 7
    Total number of words is 3871
    Total number of unique words is 2034
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    40.7 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 8
    Total number of words is 3407
    Total number of unique words is 1873
    26.8 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    45.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.