Mákvirágok kertje - 6

vándorló-diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fujja a fuvolát, a
kisbőgőt egy fiatal cziszterczitapáter kezeli, a ki szinésznő miatt
ugrott ki a csuhából és az őszfejű, gyermekesen sima arczú karnagy télen
Esterházy herczegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az
isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már tánczra kelt a
vizit-szoba valamennyi dísze. Az arczképalbum a pávatollakkal és az
Alt-Wien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyűlábú
ripsz-kanapé előtt.
Jáczinth, midőn hazáig kisérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, a
hol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a szinésznő
kezét:
– Ilona, nem birom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?
A szinésznő (a kit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért,
mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és
szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat
is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:
– Majd… Egyszer… Majd…
– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek, – mondta Jáczinth kősziklát
megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…
– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon és a
paradicsommadárra gondolt, a melyről a Divatlap «egyveleg» rovatában
olvasott.
– Úrnőm, – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az
évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel, – ma éjjel utoljára
megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta-zenéje
ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld
zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében
látják hintázni tetememet. Ott, a hol legmélyebb a víz.
– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza, – felelt Ilona és a londoni
kakasviadalra gondolt, a melyet a képes ujság rajza szerint matrózok és
czilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.
Jáczinth kezet csókolt a szinésznőnek, sokáig utána nézett. Még az arany
keretes lorgnettet is elővette, de a szinésznő egyetlenegyszer sem
fordult hátra.
– Úgy látszik, meg kell halnom, – gondolta magában Jáczinth.
Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon
holnap mindenki róla beszél.
– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.
– Szerelem, – mondja valaki sóhajtva.
A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.
– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, a mint
végrendelkezését német nyelven megírta az Esterházyban bérelt
szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a
menyasszonya, a ki a bécsi Notre Dame zárdában várta, a míg érte jön. A
grófnőt Sziszinek hivták és mindig csak az istenfélelemre intette
vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek
értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona szinésznőnek hagyományozta.
Szilárd kézzel irta alá nevét az iratnak, picziny czímeres gyűrűjével
viola színű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította
hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér keztyűt húzott és nyugodt, ruganyos
léptekkel ment le az étterembe.
Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak
elmentek kártyázni. A czigányok gyorsan összeszedték a hangszereket és
mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, a hol egy kis
parasztházban Ilona bérelt szállása volt.
– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan és a barna zenészek rákezdtek a
kesergő nótára. A Füredi emlény-t játszták.
Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az
éji csöndben.
– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.
Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára, Eloldozott
egy csónakot és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold épen akkor
bukkant fel Csobáncz felett.
– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth
ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.


FARKAS-RÉT.
A farkasréti temetőben volt egy régi sír, a melyből esténkint fuvola-szó
hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára a régi sír tájékán kért
találkozót a hölgytől, a kit szive mélyéből igazán és őszintén
szeretett.
A sírban egy olyan ember lakott, a kire már a legvénebb sírásók sem
emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmult század közepe
táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, a kinek ibolyakék
szeme és csipkenapernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró
virágok voltak és a félczipő szalagocskái mindig fehér harisnyára
tapadtak. Olyan arcza volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kis
padon a sír mellett és látszólag arra figyelt, a mit a sírból
mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kis
padok és a kis padok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen
üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szivűek voltak az
emberek, a nők, és azért tudták szólásra birni a másvilágra
költözötteket.
Igazság szerint egy szinházi zenész feküdt a sírban, a szintársulat még
Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban,
esőben, viharban és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor
fehér-pap volt és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét.
A társulat Zirczen szinházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a
páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel
hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban
fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett,
a fuvolás inni kezdett és mámoros fővel bandukolt a budai
hegyoldalakban, alul bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis
pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost
ríkattak meg és a czinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba.
Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a
fuvolás részére a tavaszi szél, a mely az ispotályokat szellőzteti.
– És később az ibolyaszemű megbánta tettét és üres, unalmas vasárnap
délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten, – magyarázta Kamill az
imádott hölgynek, midőn a kis padon helyet foglaltak, hol egykor bő és
apró virágú szoknyában üldögélt egy szinésznő, a kiből tán árvalányhaj
lett azóta a budai hegyek oldalán.
– A nők nagyon szeretnek megbánni! – füzte Kamill az előadást. –
Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harmincz esztendeig gyóntatott egy
híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás.
Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.
– Húsvétkor, – felelt a hölgy, a ki olyan finom, megsárgult csipkéből
volt, a milyent apáczasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok
számára. Barna volt, mint az ópium füstje, a mint sötét gomolyagban a
menyezetre száll és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a
nyári délutáni álom.
– Húsvétkor, asszonyom, – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra
Mária-Besnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakált hordanak és a rossz
gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor
majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a
zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek
és tánczolni tanítják a fiatalembereket. A valczert madame Josephine-nél
tanultam és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn
a ház egyik tagja, bizonyos Vilma patkánymérget ivott csekélységemért.
Elmegyek újra a házakba, a hol fiatalkoromban laktam, a hová öreg és
komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és billiárdjátékos
társaságában hajnalonkint besurrantam. «Keress magadnak szeretőt a
házban, – mondta mentorom, – nincs jobb dolog a világon, mint
alkonyattal felébredni és a czipőt, ruhát finoman megtisztítva találni,
friss ing fehérlik és gyöngyvirág szaga volt a női monogrammos
zsebkendőnek. A franczia borbély a fésülés végeztével gyöngéden
megborotválja fáradt arczodat, a fürdőbe sok kölni vizet önt kedvesed,
csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini
tájékán…» Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam
kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, a ki leánykereskedelemmel
foglalkozott. Életet, bölcseséget, megnyugvást és bátorságot tanultam
tőle. Szivem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és
búskomoly kedvemet, a mely hasonlatos a nyári éjhez, a melyben messziről
zeneszó hangzik holdas viztükörén és boldogságomat abban a hitben, hogy
jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az
én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem
finomságára és szivem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott…
Az ágyam mellett ült és halovány arczomat nézte. A fülembe súgta, hogy
télen, tavaszszal, játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet
fogta és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha
ön elhagy, nemsokára, – mert hisz bizonyosan elhagy, – ismét elmegyek a
bölcseség, csendesség házaiba, a hol éppen azért van oly nyugodalom,
mert a szerelmet nem veszik komolyan.
Kamill elhallgatott és az imádott nő kezét megcsókolta.
– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, a
ki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a franczia könyv.
– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem
dala a «Földiekkel játszó égi tünemény…» volt.
– És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés.
– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő
öregségemig olyan házban lakom, a hol a nők magassarkú papucsban és
selyemingben járnak. Azaz, hogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis
falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a
Nemzetibe, ha régi és érzelmes franczia darabot játszanak. Kutyákat
tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, a melyeknek olyan
hűséges és megbizható szemük van, mint a gyermekek imádsága.
– Térjen vissza, – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és
nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam és a szivem oly
egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, a mely még nem látott embert,
mégis csak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat
boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel,
fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit és megverni
engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a
szememben.
– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért, –
felelt Kamill és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás
megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a
temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi
dalt fujt.


TEMPE-VÖLGY.
Már estefelé járt az idő, vén asszonyok nyarának alkonya borult a tájra,
a rózsaszínű és piros, sötétkék és álmodozó füstfelhőcskék a nyugati
égen egy lakodalmas selyemszoknya virágaihoz hasonlítottak. Az enyhe
dunántúli tájon, a Tempe-völgyében az erdők, mezők, halmok
koszorúalakban ölelték át a völgyet; elszenderedni látszott a völgy
mélyén futó fehér országút, a mely úgy kanyargott jobbra-balra, mint egy
kis kutya, a mely eltévesztette az útat hazafelé; a fák sötétkék
mozdulatlanságába, a levelek sűrűségébe már felköltözött az éj, mint egy
fészkére ülő nagy madár; általában olyan csend volt a tájon, mintha egy
szép, hosszú szerenád hangzott volna el valahol egy ablak alatt és most
minden az utolsó akkordokon gondolkozna, merengne: a zenészek csendben
hónuk alá eresztették hangszerüket.
A fehér országút mellett csárda állott, de az ivóban még nem gyujtották
meg a lámpást. Oldalvást egy nagy, poros utazókocsi lovai hajtották le
mélabús fejüket, a hátulsó kerékre egy alvó pillangó telepedett, és a
kocsis, hosszú fűszálat tartva fogai között, hanyattfekve nézett az
égre, a hol néha-néha felbukkant már egy kis csillagnak álomképe. A
pasasérok a csárda előtt üldögéltek egy kőasztalnál. Tejet, vajat
fogyasztottak, édes szőlő maradványa és baraczkmagvak jelentették az
elmult uzsonnát. A fiatal férfi hajadonfővel ült, hullámos barna haja
olyan figurában volt fésülve, mint a Napoleon-korabeli tisztek kis
pasztell-képein látható, a mely képeket a hadjárat alatt hűséges nők a
szivükön viseltek. Kis bajusza volt, fehér kravátlija és ibolyaszínű
kabátja. Csupán hanyagul vállravetett köpenyege jelezte, hogy a
fiatalember a spanyol Izabelláról elnevezett osztrák lovasezredben
szolgál.
A hölgy, a ki vele szemben helyet foglalt, oly finom volt, mint egy
aranymetszésű kis könyv, – benne tán a Lafontaine meséi – a mely
könyvecske a szalón malachit-asztalkáján helyet foglal és álmodozva
várja, hogy mikor veszi kezébe valaki, a ki őt megérdemli. Tehát igen
drága, idegenszerű és csipkefinomságú volt a hölgy. Ha Nápoly és Róma
között találkozunk vele a gyorskocsin, bizonyosra veszszük, hogy ő az a
dáma, a kiért Childe Harold átúszta az Arany-Szarvat. Azonban
Magyarországon vagyunk, a mult század elején, közel Várpalotához,
esteledik és a Bakony zúgása hirtelen felhangzik a környéken, mintha
ezer meg ezer öreg fa ébredne fel délutáni álmából. A hölgy
utazókalapkája mellett kékcsóka tolla volt és fátyola, a melyet most
hátravetett, zöld, mint a tenger.
– Fruzsina, szomorúnak látszol, én boldogságom, szent szerelmem! –
mondta a tiszt úr olyan halk és érzelmes hangon, a milyenben az idő tájt
az úri férfiak beszéltek.
– Csupán fáradt vagyok, – felelt mélabúsan az előkelő hölgy. – Istenem,
többé sohasem láthatom anyámat!…
A fejét kissé félrefordította a tiszt úr esengő tekintete elől, mintha
fájna neki amannak szomorú, kétségbeesett szerelme. Mintha szánná,
sajnálná… Talán csak egy szót kellene szólnia és a kocsi-tokból
előkerülne a hosszúcsövű pisztoly. A csárda mögött van alkalmas hely, a
hol a tiszt úr golyót küldhet a saját szivébe.
– Istenem, milyen jó nekünk, – mondá érzelmesen a tiszt úr. –
Elszöktünk, mint a regényhősök. Gráczban mindenki rólunk beszél, a mi
nagy, akadályt nem ismerő szerelmünkről suttognak egymásnak ismerőseink.
Clair-Fontaine, a dzsidás kapitány bajuszát harapdálja, Hertelendy talán
riadót fuvatott és a környéken minden szalmakazalba beledöfi a kardját,
hátha ott bujtunk el. Szent, szomorú nénje tán azért érdeklődik az
Orsolya-apáczáknál, hogy az első reggeli, hótiszta imát a klastrom
növendékei érettünk küldjék az Anya trónusához.
– És mi olyan országba kerültünk, a hol csak erdő van, napokig tartó
sűrű erdő és itt-ott vaddisznó-kondák makkolnak haramiák felügyelete
alatt.
– Az én hazám…
– Az ön hazája, Alexander, a mely mostantól fogva az én hazám lesz, –
felelt sóhajtva a hölgy, a ki oly finom és előkelő volt, mint váratlan
téli időben a bágyadt narancsvirág.
Felállott és néhány lépést tett a csárda előtt, a mely oly néma és
csöndes volt, mintha bujdosó szegénylegények aludnának a padláson. A
hölgynek olyan mozdulatai voltak, mint a nőneveldéből nemrégen kikerült
kisasszonyoknak. Kissé félszeg, kissé fiús. A czipője finom volt, mintha
a koronázás után a királyné lábáról került volna a lábára és keztyűjét
bizonyosan még Hadik hozta Berlinből. A két kezét fátyolába akasztotta,
a mint a messzi tájakra nézett, a hol enyhén szökdösött előre az estve
egyik halomról a másikra, fatetőről-fatetőre, mint egy fekete nyúl
bokorról-bokorra szalad. A felhők már csupa özvegyasszonyok ruháiból
valók… A Fruzsina hosszúpillájú szeme, a melyet mintha lehunyt volna, a
mint a távolba nézett, halovány, betegesen finom orra és a gyöngéd
hajlás, a mely fülétől álláig húzódott: egy olyan nőé volt, a ki egy
perczre elálmodozik, hogy szomorkodhasson. Csak száz esztendő előtt
voltak ilyen finom nők, a kik az életről sohasem tudtak meg többet, mint
a mennyit a franczia tanár megengedett. S a költők közül is csak az
előkelő származásúak kerültek kezükbe.
– Hogy zúg az erdő! – mondta Fruzsina és összeborzongott.
A szomszédban, egykori kis lugas töredezett padján, a honnan már az
asztalt is elvitték tüzelőnek, néhány percz óta egy szomorúképű
fiatalember telepedett meg, a ki észrevétlenül jött a kanyargó
országúton. Leginkább vándordiákot sejtett volna benne a szakértő
tekintet. Halovány arcza volt és nagy, epekedő szeme, mint a
szívbajosoknak. Felállott, a tiszt úrhoz lépett, vállára tette a kezét:
– Szervusz, Kákosi… Nem ismersz meg? Én vagyok Vitéz, a kit kicsaptak a
debreczeni kollégiumból.
A tiszt úr megszorította a diák kezét.
– Hol jársz erre? Mely szél hajtott idáig, messze Debreczenből?
– Házitanító vagyok. A környéken lakom. Estve sétálok, bolyongok, mert a
szivem hajt.
– Telepedj hozzám. Kocczintsunk egy pohárral, hisz oly régen láttuk
egymást.
A lecsüngő bajuszú csárdás mogorván hozta az orrosban a hegy levét.
Fruzsina néhány lépésnyire eltávolodott és nem akart tudomást venni a
jövevényről. A tiszt úr ezért zavarban volt…
– Fruzsina, kedves! – szólalt meg.
– Gyönyörűek a csillagok, – felelt a hölgy messziről.
– A csillagok, – ismételte a diák. – Egész éjszaka én is a csillagokat
nézem. Oly messzire vannak és az ember mégis bennük keresi örömét,
reményét, megvigasztalódását.
– Talán szerelmes vagy? – kérdezte a tiszt úr, megemelve az orrost.
– Igen, – felelt egyszerűen a diák. – Van egy hölgy, a ki rabul ejtett…
Azaz hogy én kerestem fogságomat. Boldog vagyok, mert szenvedek. Én
vagyok a legboldogabb ember a Dunántúl, mert reménytelenül szeretem
Lillámat. Ah, mily jó szenvedni egy hölgyért, éjjel-nappal reágondolni,
kedvéért megtanulni imádkozni, estve sírva menni az erdőn és éjjel a
holdba nézni! Kis madár pittyent a bokorban: egy majális és egy hajnal
jut az eszembe a győri szigeten és a nagy fák levelei között a sejtelmes
hajnal. A csillagok elhalaványodnak a keleti égen: sok éjszaka virradása
érkezik emlékembe, a mely éjszakákat az ő ablaka alatt töltöttem.
Zeneszót hallok, bús Lavottát, vagy franczia dalt: ismét Lilla jön elém,
a ki dudolgatva kisérte mindig a hangászok dalait, mintha minden nótát
hozzáirtak volna! Csermák már róla muzsikált, pedig nem ismerte. Az
erdőn magányban mélázva üldögélek; ismét csak az ő szomorúsága az én
szomorúságom. Istenem, nincs jobb dolog a világon, mint boldogtalanul
szerelmesnek lenni. Maga Voltaire is mondja…
Az előkelő hölgy észrevétlenül hallgatta a diák beszédét. A szemét ismét
behunyta és halkan így szólt a tiszt úrhoz:
– Látja, kedves Alexander, ezért nem vagyunk mi már többé boldogok.
A diák fölemelkedett, fövegét megemelte a dáma előtt, a tiszt úrnak
kezét nyujtotta.
– A nagy fához megyek, a hol éjjel, holdvilágnál irni szoktam
költeményeket.
Az utazóhintó ezután útrakészen előállott és az egyik sarokban
meglehetős boldogtalansággal foglalt helyet a megszöktetett úrihölgy. A
tiszt úr a kocsis mellé ült, hogy a holdat nézze.


SZERENÁD.
«Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy
nőre gondolni, – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán
nevetséges, hogy egy férfiú, a ki nappal lehetőleg emelt fővel jár az
utczán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok
hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak
alatt ácsorogni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy
tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval…
Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg,
mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy
szerelmes férfi élete!»
Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek
az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe irtam e
sorokat. Régen volt. Husz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat
tapasztaltam, a melyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok.
Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, a
melyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon
tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy
Máli nevű hölgy volt a pinczérlány és titkon francziául tanult, egy
országúti csárdában a bormérő Ferencz Józsefről beszélt, a ki fiatal
korában négylovas hintón erre utazott, és egy kis városban, a hol
bányadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utczákat és a
harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban
szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány
macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra
vetkezve és régi ujságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől
megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy
idegen koldus, a ki tán még a franczia császár seregéből maradt itt,
bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott
törpe fűzfák közül, – a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam
egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem
óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.
Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol,
mert csukott hid és szent-szobros városháza volt benne. A fogadó a
Mályvához volt czímezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek
vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan
fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta «mutatni» valakinek. Mintha egy
kis sétatéren haladtam volna át, egy buskomor kis kávéházban borzas
hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszirnő és képes ujságot
olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, a
hol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak
mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta
hangjai «Ha elmegyek édes rózsám messzire…» kezdetű dalt variálták. Lám,
erre is vannak szívek, érzemények, – tavaszi este volt és a diák tán
megbukott a vizsgán.
A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a
hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott
tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken
gondolkoznak. A padok felett álldogáló ákáczok oly soványak és
kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, a mely a végén
tüdősorvadásban mulik el. Régi kitaposott czipők és ódon szárnyaskabátok
laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat
húznak a töredezett sétapálczák, a melyek esetleg esernyőnyelek voltak
ifjukorukban.
Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam, Szegény kisvárosi
nőkre, a kik fru-frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás
férfiakra, a kik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik
hosszúra kisujjukon a fényes körmöt, – a herczegnő soha el nem jött.
Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: Kinek
mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban szinészek játszanak a
Mályvában, a czukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a
férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.
Buskomor, kenyérhaj-szagú kisvárosi élet, a hol a korzón hangosan
kaczagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes
itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.
És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú
kisvárosi promenádon üldögélek, a helyett, hogy Kassán vagy Miskolczon
volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…
A flóta, a mely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A
fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház
állott, a melynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok
voltak rajta, a melyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett
ki.
Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt estén, – tán csillagok
sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petroleumlámpácska
pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajjon nem éppen
ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak
álldogáltak, a hol bizonyára nem tesznek egyebet életük végeig az
emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában
már csak a nagymosásra gondol.
A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya
felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a
holdat énekelte meg a költő, a ki azóta delirium tremensbe elpusztult,
vagy a leánykát, a ki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonban
egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember
megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az
éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már franczia szubretteket ismertem
akkor!
A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a
dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a
bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, a ki szerencsésebb
körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen
és gunyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg
macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes
arczát, a kinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A
fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek
igérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a
kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.
Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.
Igen szegény és bánatos arczú ifjú volt, tán éppen irnok a városkában.
Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.
– Menjen haza, ne rontsa a levegőt, – mondtam igen szigorúan. –
Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért.
Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a
városkából, a hol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem
magamat.


FERENCZ JÓSKA.
A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit.
Vén leány maradt, nagy kort ért és mindig olyan előkelő volt, mint egy
udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező,
a melyet arcza felé emelt. A fején kis kalap és az arczán bánat. Korhely
unokaöcscse, bizonyos Predány Berczi – nagy verekedő és szoknyahős
egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagy
mértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.
– Tudom, – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom.
Ám azért jól esett neki, ha Berczi a hasonlatosságot minél többször
emlegeti. Áldozatokat is hozott e czélból, titkon kifizette a
czigányokat, midőn Berczi a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.
Szép, szomorú nő volt, naplót irt és olyan levélpapirosa volt, mint
senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papirost. A kezében
többnyire aranymetszésű, lilaselyembe kötött könyvecskét tartott.
Egyszer megnéztem a könyv czímét. Heine Henrik irta és Vallomások volt a
czíme. A járása messziről elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem
vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem
tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s mig nagyanyám ódon és
fenyőillatszagú szalónjában üldögélt (a hol kisfiú koromban mindig
tüdőbetegeket kerestem a görbelábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:
– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nem igen
olvashatok ujságot.
– Igen jó egészségben van, – felelt nagyanyám.
Oroszlán Margit arczán gyermekes öröm mutatkozott.
– Minden este imádkoztam érte… Ferencz Jóskáért.
Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanuja az efajta
beszélgetéseknek, midőn nagyanyámat szalónjában különböző furcsa
öregasszonyságok felkeresték és Oroszlán Margit, a mint szerét tehette,
ő felsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A mult századból
itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik
rózsaszínűre festett arcz mosolygott finom gúnynyal. Oroszlán Margit az
arcza elé emelte a fekete legyezőcskét és nem óhajtotta meglátni a
gúnyos mosolyokat.
Ah, régi hölgyek, a kik egykor udvarias franczia szavakra és a finom
meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította
és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt,
midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos
Berta néni, felejthetetlennek itélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay
felváltva mondták a szépeket. És egy kistermetű öregasszonyka Fejérváry