Mákvirágok kertje - 5

  – Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost,
  – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem
  bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.
  Miklós gróf bosszúsan megállott.
  – Hány esztendős az a mama?
  Kertyik diadalmasan kiáltotta:
  – Legalább száz.
  – Hát akkor maradjon otthon.
  Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély
  felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.
  Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a
  természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni
  tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen
  elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé
  haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd
  egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.
  – Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat
  megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték
  a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis
  lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom
  kinálkozott.
  Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy
  rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós
  parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak
  ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.
  – Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett
  az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem
  volt életében.
  Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a
  nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr
  unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú
  barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!
  A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az
  égboltozat kék szeme.
  Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe,
  pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr
  volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint
  a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy
  pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.
  Sípot vett elő és belefújt.
  Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra,
  hogy tulajdonképen mit akar.
  – Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a
  parancsot.
  A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az
  automobil ismerős tülkölése.
  – Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa
  melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban
  merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.
  Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt
  lecsüggesztette a fejét.
  Milfay Olivér megérintette a vállát.
  – Itt vannak az amazónok! Téged keresnek mindenütt.
  – Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy
  meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?
  – Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.
  – Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba
  jöhettek és hagyjanak nekem békét!
  Olivér vállat vont. Únottan mormogta:
  – Azt hiszem, tánczolni akarnak.
  Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.
  – Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf,
  kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még
  alkalmatlanságot is szereznek.
  – Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet
  csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a
  fatuskóról.
  Miklós gróf felfigyelt:
  – Azt hiszed, hogy érdemes?
  Milfay lefelé fordította a tenyerét.
  – Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a
  khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik
  szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük,
  meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi
  hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy
  tiszta és érintetlen életet él.
  – Ostobaság. Milyen a harisnyája?
  Milfay szakértelemmel felelt:
  – Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi,
  társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb
  harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig
  finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így
  van.
  – Beszélj, Milfay!
  Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:
  – Te ezt épen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?
  – Az alsószoknya-teoriákat még nem hallottam.
  Milfay elnevette magát.
  – Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy
  az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a
  komorna inge megvakít.
  – Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és
  megrázta a vállát.
  – Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli
  tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már
  meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a
  Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?
  Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.
  – Azt hiszem, nem mindig kifogástalan, – mormogta.
  – Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha
  tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy
  megöleljék őket!
  Olivér végtelen unalommal legyintett.
  – Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam.
  Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó
  ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám
  rendben van!
  – Volt közöttük Treszka nevű?
  – Az nem volt, – felelt Milfay és könnyedén megremegett az ajka.
  A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér
  ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak
  láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt.
  Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy
  kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.
  – Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszúl.
  Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt
  dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta.
  Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a
  legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos
  franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán
  egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf
  magában igazat adjon Olivérnek.
  – Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a
  mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem,
  barátaim kitesznek magukért!
  A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és
  Xypszyhez fordult:
  – És ki irta ezen költeményt?
  A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába
  kapaszkodott.
  – Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt
  egyáltalán minden a magáé?
  Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt
  és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp
  valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek
  felkinálni.
  – Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem
  láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek
  csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy
  gyermekhez jutnak.
  Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:
  – Szeretném én azt a képet látni.
  Míg Henriette lágyan fuvolázott:
  – Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson
  magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.
  – És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem
  tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.
  Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta
  érdeklődni:
  – Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.
  Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már
  későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való
  mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka
  kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.
  – Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: –
  De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak
  ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már
  rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem
  veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki
  Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei
  mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.
  – A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az
  uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A
  herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.
  – A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben
  leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki
  hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a
  grófnénak hajlandó mesélni…
  – Honnan ismerjük mi egymást?
  Milka sértődötten lépett hátra:
  – Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen
  úrral sétálok az erdőben?
  – Korántsem. Bizonyosan ismerem.
  Milka felemelte a mutatóujját.
  – Nos, figyeljen! Emlékszik Duczi grófra?…
  Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:
  – Rendben van, most már emlékszem.
  – Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!
  – Természetesen.
  – Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.
  Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.
  – Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami
  után. Nincs rá szüksége.
  – De hiszen magáról van szó Merseházy.
  Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:
  – Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet
  bármire?
  – Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. –
  Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban
  megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe
  ugrottak keztyümért.
  A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert
  szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek
  karikában.
  Milka összetette a kezét:
  – Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy
  gyereket, – mondta komoly áhítattal.
  – Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.
  – Bár lenne! – felelt Milka kómikus bánattal.
  – Minek volna magának a gyerek?
  Tóváry kisasszony búsan vállat vont:
  – Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn
  húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben
  járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a
  trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a
  czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák
  főherczegasszony tartott a keresztviz alá!
  Miklós jókedvűen bólintott.
  – Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent
  nevük van és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a
  tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó
  gazdasszony volt.
  – Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját
  megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve,
  olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!
  A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek
  munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.
  – No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek
  magukért a szakácsai?
  – Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se
  hibázta el a dolgát.
  Milka legyintett:
  – Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött!
  Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni
  fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát
  igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.
  – Esküszöm.
  – Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a
  papnéba. Én meg fityet hányok magának.
  Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.
  – Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes
  leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!
  – Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével
  három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a
  gróf arczába nézett:
  – Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben
  felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban
  lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a
  huszártrombitán!
  Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette,
  ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább
  válaszolhatott ő is.
  – Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok
  barátnak, nem leszek huszár.
  – Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, –
  hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők
  elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is
  hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit
  elővettem, milyen szamár voltam!
  – Azt hiszem, most is elővenné!
  – Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak
  mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói
  ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem
  mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet
  csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi
  képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára
  Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!
  – És Hartleben Zsófia?
  – Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik
  a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom.
  Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs,
  szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg egy kalaposnő
  a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.
  – Ördögi, – mormogta Miklós.
  – Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is
  szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket,
  hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik
  nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.
  – És Henriett?
  Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe:
  – Hiszterika. Ne beszéljünk erről.
  Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már
  mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A
  mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a
  nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta
  azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent
  kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok
  rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.
  Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a
  dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró
  olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a
  várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki
  hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván
  következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen.
  Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a
  roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem
  volt egészen helyénvaló.
  Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott
  gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a
  világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának
  megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a
  női fegyverek elől.
  Milka odasúgta a grófnak:
  – Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus,
  később közveszélyes lesz.
  Miklós nagyszerűt nevetett.
  – A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.
  – Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A
  horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.
  – Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha
  egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!
  Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és
  a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása
  szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös
  lett az arcza és a szeme könnybeborult.
  Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a
  butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.
  – A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr.
  Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait!
  Lajos király részeg fővel házasodott.
  – Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.
  – Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre,
  kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett volna
  kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő
  a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a
  szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a
  nézőtéren megjelen.
  Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette
  a karját.
  – Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem
  lesz. Henriette, ne igyál!
  Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan
  rázta meg a fejét:
  – Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta
  nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.
  – Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos
  elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.
  – A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ
  legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a
  füvön.
  (Livinszky természetesen segítségére sietett.)
  – Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.
  Miklós gróf megrázkódott:
  – No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne
  beszélhessenek velem.
  – Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló
  szemmel Milka.
  – Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert
  ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még
  nyolczvanezer holdon én rendelkezem.
  Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten
  nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a
  betűket tovább véssék a fa kérgébe.
  Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből
  mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére
  hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet –
  kezébe vegye.
  A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és
  hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete,
  mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele
  töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta.
  – Arra, a kit az autó hoz.
  A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.
  – Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. –
  Csaknem elrontotta a jókedvemet.
  A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági
  cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a
  fülébe súgott.
  Miklós gróf először nagyot kaczagott, aztán elkomolyodva intett
  Milfaynak.
  – Gyere Olivér.
  – Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.
  – Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!
  – Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, –
  pattogott Milka.
  Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy
  olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil
  mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.
  – Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta
  Miklós gróf.
  Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték,
  hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi
  gyorsvonattal.
  A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta
  meg az arczukat.
  Az automobil egy másodpercz mulva megállott a sétatér közepén.
  Kiváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.
  – Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból
  ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.
  A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter.
  Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és
  ősz fejét kezére hajtotta.
  – Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy
  elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a
  szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.
  – Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja
  férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.
  Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg
  várnagygyal maradt.
  – Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a
  leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.
  Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő
  Treszka fejét.
  – Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy
  szeretem, hát miért akart megszomorítani!
  A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:
  – Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és
  ott maradt az asszonyokkal?
  Miklós gróf merőn a leány arczába nézett.
  Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús
  szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány
  fejét.
  Egy másodperczig visszafojtott lélegzettel állott.
  Aztán mélyen felsóhajtott:
  – Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott
  fővel kiment a beárnyékolt szobából.
  Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén
  felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:
  – Olivér, szereted te Treszkát?
  Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.
  – Azt hiszem: igen.
  – A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét,
  aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja
  a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.
  
  
  HOLDAS ESTE FÜREDEN.
  Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos
  mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan
  bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a
  magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a
  vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a
  kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál
  vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még
  emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és
  a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent
  csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és
  asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a
  szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból
  siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.
  Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a
  szépen faragott kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését
  dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek
  olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel
  nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a
  nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske
  kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére
  helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta
  helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek,
  czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és
  bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és
  arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt
  bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és
  körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár
  fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes
  táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva,
  gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A
  dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak
  az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség
  kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi
  Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal
  asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy
  szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult
  kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a
  bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják
  a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint
  tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját.
  «Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség
  helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a
  melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó
  Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.
  Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy
  vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár
  lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. A csizmahúzó is ott van
  valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül
  Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról
  beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga.
  Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen
  lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg
  integetnek a füredi szinház intendánsának.
  E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi
  selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a
  szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét
  gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is
  van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait,
  fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a
  felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a
  tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos
  elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé
  vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen
  félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy
  Jáczinth urat fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy
  felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig
  elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti
  ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende
  leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát
  és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, –