Mákvirágok kertje - 5

Total number of words is 3881
Total number of unique words is 1960
33.4 of words are in the 2000 most common words
45.4 of words are in the 5000 most common words
51.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost,
– felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem
bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.
Miklós gróf bosszúsan megállott.
– Hány esztendős az a mama?
Kertyik diadalmasan kiáltotta:
– Legalább száz.
– Hát akkor maradjon otthon.
Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély
felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.
Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a
természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni
tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen
elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé
haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd
egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.
– Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat
megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték
a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis
lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom
kinálkozott.
Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy
rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós
parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak
ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.
– Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett
az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem
volt életében.
Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a
nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr
unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú
barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!
A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az
égboltozat kék szeme.
Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe,
pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr
volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint
a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy
pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.
Sípot vett elő és belefújt.
Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra,
hogy tulajdonképen mit akar.
– Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a
parancsot.
A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az
automobil ismerős tülkölése.
– Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa
melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban
merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.
Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt
lecsüggesztette a fejét.
Milfay Olivér megérintette a vállát.
– Itt vannak az amazónok! Téged keresnek mindenütt.
– Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy
meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?
– Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.
– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba
jöhettek és hagyjanak nekem békét!
Olivér vállat vont. Únottan mormogta:
– Azt hiszem, tánczolni akarnak.
Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.
– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf,
kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még
alkalmatlanságot is szereznek.
– Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet
csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a
fatuskóról.
Miklós gróf felfigyelt:
– Azt hiszed, hogy érdemes?
Milfay lefelé fordította a tenyerét.
– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a
khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik
szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük,
meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi
hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy
tiszta és érintetlen életet él.
– Ostobaság. Milyen a harisnyája?
Milfay szakértelemmel felelt:
– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi,
társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb
harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig
finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így
van.
– Beszélj, Milfay!
Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:
– Te ezt épen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?
– Az alsószoknya-teoriákat még nem hallottam.
Milfay elnevette magát.
– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy
az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a
komorna inge megvakít.
– Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és
megrázta a vállát.
– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli
tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már
meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a
Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?
Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.
– Azt hiszem, nem mindig kifogástalan, – mormogta.
– Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha
tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy
megöleljék őket!
Olivér végtelen unalommal legyintett.
– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam.
Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó
ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám
rendben van!
– Volt közöttük Treszka nevű?
– Az nem volt, – felelt Milfay és könnyedén megremegett az ajka.
A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér
ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak
láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt.
Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy
kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.
– Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszúl.
Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt
dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta.
Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a
legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos
franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán
egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf
magában igazat adjon Olivérnek.
– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a
mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem,
barátaim kitesznek magukért!
A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és
Xypszyhez fordult:
– És ki irta ezen költeményt?
A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába
kapaszkodott.
– Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt
egyáltalán minden a magáé?
Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt
és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp
valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek
felkinálni.
– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem
láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek
csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy
gyermekhez jutnak.
Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:
– Szeretném én azt a képet látni.
Míg Henriette lágyan fuvolázott:
– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson
magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.
– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem
tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.
Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta
érdeklődni:
– Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.
Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már
későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való
mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka
kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.
– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: –
De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak
ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már
rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem
veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki
Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei
mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.
– A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az
uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A
herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.
– A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben
leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki
hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a
grófnénak hajlandó mesélni…
– Honnan ismerjük mi egymást?
Milka sértődötten lépett hátra:
– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen
úrral sétálok az erdőben?
– Korántsem. Bizonyosan ismerem.
Milka felemelte a mutatóujját.
– Nos, figyeljen! Emlékszik Duczi grófra?…
Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:
– Rendben van, most már emlékszem.
– Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!
– Természetesen.
– Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.
Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.
– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami
után. Nincs rá szüksége.
– De hiszen magáról van szó Merseházy.
Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:
– Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet
bármire?
– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. –
Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban
megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe
ugrottak keztyümért.
A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert
szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek
karikában.
Milka összetette a kezét:
– Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy
gyereket, – mondta komoly áhítattal.
– Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.
– Bár lenne! – felelt Milka kómikus bánattal.
– Minek volna magának a gyerek?
Tóváry kisasszony búsan vállat vont:
– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn
húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben
járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a
trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a
czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák
főherczegasszony tartott a keresztviz alá!
Miklós jókedvűen bólintott.
– Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent
nevük van és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a
tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó
gazdasszony volt.
– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját
megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve,
olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!
A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek
munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.
– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek
magukért a szakácsai?
– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se
hibázta el a dolgát.
Milka legyintett:
– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött!
Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni
fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát
igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.
– Esküszöm.
– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a
papnéba. Én meg fityet hányok magának.
Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.
– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes
leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!
– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével
három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a
gróf arczába nézett:
– Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben
felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban
lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a
huszártrombitán!
Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette,
ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább
válaszolhatott ő is.
– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok
barátnak, nem leszek huszár.
– Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, –
hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők
elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is
hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit
elővettem, milyen szamár voltam!
– Azt hiszem, most is elővenné!
– Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak
mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói
ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem
mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet
csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi
képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára
Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!
– És Hartleben Zsófia?
– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik
a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom.
Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs,
szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg egy kalaposnő
a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.
– Ördögi, – mormogta Miklós.
– Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is
szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket,
hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik
nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.
– És Henriett?
Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe:
– Hiszterika. Ne beszéljünk erről.
Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már
mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A
mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a
nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta
azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent
kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok
rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.
Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a
dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró
olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a
várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki
hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván
következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen.
Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a
roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem
volt egészen helyénvaló.
Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott
gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a
világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának
megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a
női fegyverek elől.
Milka odasúgta a grófnak:
– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus,
később közveszélyes lesz.
Miklós nagyszerűt nevetett.
– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.
– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A
horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.
– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha
egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!
Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és
a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása
szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös
lett az arcza és a szeme könnybeborult.
Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a
butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.
– A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr.
Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait!
Lajos király részeg fővel házasodott.
– Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.
– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre,
kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett volna
kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő
a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a
szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a
nézőtéren megjelen.
Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette
a karját.
– Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem
lesz. Henriette, ne igyál!
Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan
rázta meg a fejét:
– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta
nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.
– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos
elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.
– A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ
legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a
füvön.
(Livinszky természetesen segítségére sietett.)
– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.
Miklós gróf megrázkódott:
– No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne
beszélhessenek velem.
– Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló
szemmel Milka.
– Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert
ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még
nyolczvanezer holdon én rendelkezem.
Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten
nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a
betűket tovább véssék a fa kérgébe.
Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből
mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére
hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet –
kezébe vegye.
A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és
hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete,
mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele
töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta.
– Arra, a kit az autó hoz.
A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.
– Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. –
Csaknem elrontotta a jókedvemet.
A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági
cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a
fülébe súgott.
Miklós gróf először nagyot kaczagott, aztán elkomolyodva intett
Milfaynak.
– Gyere Olivér.
– Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.
– Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!
– Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, –
pattogott Milka.
Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy
olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil
mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.
– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta
Miklós gróf.
Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték,
hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi
gyorsvonattal.
A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta
meg az arczukat.
Az automobil egy másodpercz mulva megállott a sétatér közepén.
Kiváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.
– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból
ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.
A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter.
Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és
ősz fejét kezére hajtotta.
– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy
elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a
szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.
– Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja
férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.
Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg
várnagygyal maradt.
– Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a
leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.
Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő
Treszka fejét.
– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy
szeretem, hát miért akart megszomorítani!
A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:
– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és
ott maradt az asszonyokkal?
Miklós gróf merőn a leány arczába nézett.
Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús
szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány
fejét.
Egy másodperczig visszafojtott lélegzettel állott.
Aztán mélyen felsóhajtott:
– Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott
fővel kiment a beárnyékolt szobából.
Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén
felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:
– Olivér, szereted te Treszkát?
Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.
– Azt hiszem: igen.
– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét,
aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja
a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.


HOLDAS ESTE FÜREDEN.
Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos
mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan
bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a
magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a
vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a
kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál
vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még
emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és
a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent
csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és
asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a
szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból
siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.
Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a
szépen faragott kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését
dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek
olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel
nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a
nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske
kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére
helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta
helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek,
czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és
bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és
arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt
bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és
körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár
fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes
táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva,
gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A
dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak
az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség
kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi
Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal
asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy
szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult
kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a
bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják
a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint
tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját.
«Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség
helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a
melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó
Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.
Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy
vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár
lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. A csizmahúzó is ott van
valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül
Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról
beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga.
Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen
lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg
integetnek a füredi szinház intendánsának.
E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi
selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a
szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét
gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is
van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait,
fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a
felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a
tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos
elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé
vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen
félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy
Jáczinth urat fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy
felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig
elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti
ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende
leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát
és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, –
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mákvirágok kertje - 6
  • Parts
  • Mákvirágok kertje - 1
    Total number of words is 3851
    Total number of unique words is 2025
    28.5 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    47.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 2
    Total number of words is 3864
    Total number of unique words is 1910
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 3
    Total number of words is 3848
    Total number of unique words is 1927
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 4
    Total number of words is 3777
    Total number of unique words is 1920
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 5
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 1960
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 6
    Total number of words is 3979
    Total number of unique words is 2013
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 7
    Total number of words is 3871
    Total number of unique words is 2034
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    40.7 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mákvirágok kertje - 8
    Total number of words is 3407
    Total number of unique words is 1873
    26.8 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    45.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.