Mákvirágok kertje - 3

– Hát elsütni, Izidor tiszteletére.
Az Aranygolyó érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonó-hídon:
– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni.
«Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a
sír.
Xypszy baronett csaknem megölelte az öreg pinczért.
– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?
– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek
is meghajolt:
– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga
helyett.
– Jól van, Izidor, – ásított Livinszky. – Mit hoztál?
Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját
és felköszönt az erkélyre:
– Legalázatosabb szolgája tisztelt tanár úr!
Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.
Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok
bécsi czigaretta volt a csomagban.
– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda
bolondság volt eddig nem kártyázni!
Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az
asztalon.
– Mi ujság az Aranygolyóban? – kérdezték Izidort.
A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák
berendezését vizsgálta és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta,
meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő
képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.
– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás
férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az
Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért
ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a
kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár,
hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.
Livinszky megismételte a kérdést:
– Mit csinál nemes barátom, Brooks?
Izidor vállat vont.
– Ugyan kérem, Brooks is kalabriászjátékos?
– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg
Xypszy baronett.
A keselyképű öreg férfiú őszintén megharagudott:
– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A
macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj
Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot
hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig
senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a
kártyákba! Ah, tanár úr!
Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem
tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.
– Parancsol? – kérdezte.
Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes
gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan
vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték
régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi
mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai
gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.
Milfay csattantott a kártyával.
– Nos, mit játszunk?
Livinszky ásítva fordult az ablak felé.
– Én minden játékot tudok.
– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban, – olvadozott Izidor.
– És milyen alapon? – kérdezte a baronett.
– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár
unokaöcscse.
Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte,
krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint
évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött
leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a
szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő
éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza
külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.
Milfay összecsapta a kártyát.
– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…
– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a
világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman.
Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot
elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha
meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár
kártyatudományához mérten.
Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett
meggondolva nézték.
Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar
elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól.
– Megyek aludni! – mondta.
– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat
elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán
azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás
errefelé…
– Jégeső van.
– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem.
Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg
markőr.
– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne
jőjjön Mitra.
Izidor azonban konokul folytatta:
– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül
való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram:
vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta,
midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem
tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz
a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre
elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!
Olivér összevonta a homlokát.
– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?
Izidor hevesen integetett.
– Ellenkezőleg! – kiáltotta.
– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok
többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a
nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük.
Kedvemre kivánok élni.
A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát,
krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:
– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az «öregtől»?
Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronett méltányolta.
– Hogy lehet az, Izidor?
A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:
– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby,
volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő
alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy
tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… még a fiam esküvőjére
sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára,
megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg
csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem
nagyszerű ez?
Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik
álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.
Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan
hunyorított pillátlan szemével.
– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény
hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal
mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb
gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy
telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?
Xypszy legyintett:
– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen!
Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen;
ki ott a legény?
– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom.
Csak a Jockey-Club nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a
kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden
keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen
egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem
tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni!
Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes
markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi.
Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.
Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.
– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és
megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott
egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes
várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos
kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb
fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek
annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása
alatt sem adtunk el.
Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik
szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:
– Azt mondta: «Izidor, gyere ide.»
– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A
legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális
lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni,
mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison.
Megértetted?
– Hol a pénz? – kérdezte siri hangon Livinszky.
– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki
minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is
belefűzni az előadásba.
– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a
pamlagon nyujtózkodott.
– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a
markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én
leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a
zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.
Milfay únottan legyintett.
– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból.
Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.
– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a
melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig
egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.
– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája
füstjébe bámulva a baronett.
– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka
savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.
– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk
már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes
szerzetesek.
– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. –
Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.
Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli
vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a
kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve.
«A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.
– Szamárság, – szólott unottan Milfay.
Langyos rózsaillattal telt meg a czigarettafüstös terem levegője.
Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy
baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.
– Intelligens nő irása! – mondta elismerőleg.
– Mindenesetre elmegyünk a majálisra, – indítványozta Izidor.
– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a
szobából.
Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:
– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum
előtt várt.
– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk,
hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem
költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.
– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol
mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.
– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a
majálisra! – kiáltotta Izidor.
Olivér haragosan bevágta az ajtót.
Másnapra azonban megenyhült haragja és így szólott társaihoz:
– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk,
lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk
«Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly
küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.
Xypszy megölelte Olivért:
– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.
Izidor büszkén állott urai háta mögött:
– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem
felelt.
*
Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb
majális a környéken.
A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a
környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a
kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.
Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán
hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes
mulatságokat megelőznek vagy követnek.
A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva
természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy
téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők
tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.
Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van
gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak
és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a
milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn
szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.
A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki
teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári
holdvilágban.
A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a
dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az
erdőn menni és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól
sikerült dalárdai mulatságnak?
A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok
történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg
tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes
meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű
lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú
czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint
valamely előkelő kaszinóban.
Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és
III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem
tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy
Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély
volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez?
– kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni.
Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító
találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:
– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti
magyarul: a virágok táncza.
A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a
borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt
jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki
az éjszaka.
Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még
sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának
vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor
behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a
külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom
tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy
nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A
környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik
mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai
margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi
Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis
csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.
A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok
roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki
majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a
fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél,
benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a
meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra,
hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító
vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb
igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a
vendégek megválogatására.
De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy
Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek
fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat
megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit
Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken,
tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a
ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik.
A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól
mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg
asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű
ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták
volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a
százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen
másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a
hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a
hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik
vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De
csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa
pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál
Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe
kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem
tudnak olvasni.
Vagy talán tudnak négyig olvasni?
Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében is. Kiismerhetetlenek,
rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik
daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba
a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás
tartást megtanulták.
Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója
mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak
tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a
hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas
aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát
rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban
elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre.
Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban
férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a
honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább
hajtatni.
Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát
Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:
– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott
tanyázna, ha sarkamra nem állok.
A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban,
pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a
vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:
– Vizbe kell dugni a fejét, hidegvizbe.
A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás
csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször
megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos
tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.
A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem
mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem
tehet róla, Késő Fáni az oka.
De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az
ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De
hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, –
mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal
tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!»
A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai
Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.
Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső
időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát
csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi
muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére
a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő,
a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.
A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van
már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott
volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az
az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott
gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva
is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi
kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és
ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának
olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös
kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A
hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A
lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre
véletlenségből rálép.
– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. –
Ha az én grófjaim betoppannának!
Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak
levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött.
Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat,
rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia
bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti
viszonyban képzelte magát.
Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három
hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten
ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg
lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve,
leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez
senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!
A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a
rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán
őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben
majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő
tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág
volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.
A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott
szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat.
Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt
körülfonva.
Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér
egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután
felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.
Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a
nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük
felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.
Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony,
ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért
mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.
Egy másodperczre körülvillantotta a szemét.
Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka
előtt.
– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a
legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?
Milfay könnyed mozdulatot tett.
– Ott vannak, barátom pálczáján. Alexandrovics, gyere ide.
Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott
bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi
férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.
Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve,
biztos hangon kezelte az urakat.
– Jőjjenek, megmutatom a publikumot.
A czár unokaöcscse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:
– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette
somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre
asztalról?
A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és
tovább sietett.
– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott
lovaglóvesszőjével.
(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a
herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen,
– eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)
Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy
nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen.
Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos
köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a
szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a
tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a
megjegyzése:
– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!
– Mikor kezdődik a táncz? – kérdezte Milfay.
Treszka hosszasan Olivérre nézett:
– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön tánczolni?
– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát
tánczolni.
A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran
elfordította a fejét.
Milfay közbeszólt:
– Majd egy négyest Xypszy fog tánczolni önnel.
A baronett kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.
– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan
Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal
tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva,
a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…
Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt,
mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem
titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.
– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte
Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!
És már átölelte Treszkát a felvidék egykori legszebb asszonya.
– Oh, te czudar! – mormogta félhalkan Treszka.
Az urak bemutatkoztak.
– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A
legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán
huga volt, báró úr.
Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának,
nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon
megszólalt:
– Nem, asszonyom, hugom nincs. Az csak anyám lehetett.
Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett
mindent megértett.
*
– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor
herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?
– Ki hozta kocsiján? – kérdé Milfay.
Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar,
gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is
megcsóválta akkor a fejét:
– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!
A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony,