Különféle magyarok meg egyéb népek - 8

Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a
lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még
erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a
csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal,
egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a
messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a
lányok és megindulnak.
--Gyertök, no!--kiáltja egy és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai
virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része
utánuk szalad, tartóztatás céljából. Az esti homályban messze
elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne
érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)
A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a
hordót.
--Van-e még benne?
A felső lyukon beledugnak valami botot s kihúzván, nézik, hogy meddig
nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik
tele a poharakat és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt
nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen
János nem is keresi. A sok legény a hordó, meg az asztalok körül egyre
jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani
szokták ők: alighanem sok vót már bennünk a bor, mer mindönki beszélt
egyszörre. Bár van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a
borra és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa
találkozni nem akarnak.
A többi összeüti a poharak talpát, meg az alját s úgy a bortól
föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami
csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények
elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök,
vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben
pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban.
Ilyenkor mind annyira tele van vele, hogy szinte kicsapni készül.
Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit, vagy engem valaki. Miért
akarna verekedni? Tudja is ő.--Ugrál benne az ideg,--mint mondani
szokták és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat
feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.
--Igy mulasson az úr--kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.
Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az »úr.« Sok
van vele mondva nagyon, régi hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely
ma is él.--A paraszt olyan mint a krumpli: csak sülve jó--tartja némely
»úr«; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag, sunyi és nehéz
ötletével: Nem tom mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink
őket mögnyúzni--egyszörre. (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben,
illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van
igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk
helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi
Illés juhászbojtár azt mondja:
--Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.
A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szavall, bizonyosan
juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna
ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is a falakon kívül,
csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:
--Körösztapád térgye.
--Már mér?--fakad ki Kothenc.
--Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra?--kérdi amaz.
--Hát hunnan tudjam én azt?--szól vissza a juhász.--De láttam.
--Hun láttad?--adódik fel nagy gúnnyal a szó.
--Hun láttam? Hát a városba láttam, a kávéházba--erősíti a
bürgés.--Csontot hánytak a kűasztalra.
Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott
játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az
csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban
senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s
Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép:
--Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.
Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni
annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat
beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először
igazat s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón
varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy
»legelteti nyáját, fújja furulyáját«, csakugyan járni is kezdi középen a
juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek
előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony
füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik.
Vidámság ez, nagy vidámság s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt,
amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált
egyszer így Ábrahám Fekete Mihály s eltántorodik. Akkor látja a többi,
hogy bicska van a hátában.
--Jaj, mögszúrt!--kiáltja jeladáskép Mihály s ahogy a tánc hirtelen
megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas
fölhúzásához. De nem az, épen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak
ki, hogy kézbe vegyék.
A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy
is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad és azonnal elalszik.
Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját s arra dühödt erővel
veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma; itt is, ott is megmártódik
az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jut,
hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabajodott s meredten
egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél
János pedig viszi kifelé a cimbalmát...
Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomók.
Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamely éjszaka a feje. Ebben
egyeznek meg s még ami imitt-amott ital van, kiiszszák és eloszlik a
vendég, a tanyában maradván az üres hordó s a vérnyom, amit majd
egyszinűre mosnak a szoba tapasztott földjével. Igy az egész dologról
tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye
nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán
faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy
előadódik. Jelenti is az orvos és mozogni kezdenek a kardos pusztázó
legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt? Járják a tanyákat,
keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.
Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely,
Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak s
őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja
sincs, legalább nem árulja, a Szilajék Miklósa pedig már korán reggel
kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit.
Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No ez már, amint utánamennek a tanyába,
csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mert most is
karonfogva tartja a karját.
--Hát legény,--kérdezi tőle a lórul a vén pusztázó, bizonyos nevezetű
Vér Ferencz,--hát veled mi vót?
--Mi vót?--buszmog vissza a Vízhúzó gyerök,--ami vót, az barátságbul
vót, aztán kinek mi köze hozzá?


A Holló meg a Hattyú

Az udvarunkban volt egy másik, kisebb udvar, abban lakott egy cukrász.
Nem olyan mostani fajta cukrász, akiket magyarul neveznek, hanem ez
valóságos cukrász volt, olasz névvel, s a talián művészi tudásával
formálta ki cukorból a huszárt, aki a lakodalmas torták szörnyű
állványai fölött állt szobrot s amellett, hogy glazurból való a kicsi
ember, úgy járt a feje egy vékony réz-zsinegen előre-hátra, hogy azt a
menyasszonynak valósággal gyönyörűség volt nézni. Ebben az udvarban sok
mindenféle más szerszámok is voltak, csodálatos nagy dobok, amikben
habot szokás verni, azután gépek, amiken a fagylaltot gyártották, ime
emitt hosszú gipszrudak, amikben a húsvéti bárányokat öntik s nagy veres
márványtáblák, amik nélkül szaloncukor nem készülhet el ezen a kerek
világon.
Volt azonfelül sok minden. A »mon cousin« ágya párnája alá a
legényszobában el volt dugva egy pipa, egy csúnya nagy pipa bámulatosan
rövid szárral, az az enyim volt s a mi udvarunkból az ő udvarukba
átjártam, hogy abból én pipáljak. Ma nem bírom el a pipát, de még a
szivart sem, egyedül a vékonyra vágott és papírba öltöztetett dohány az,
ami kell. Akkor kellett, fújtam és szipákoltam a füstöt, nem annyira a
füst, mint a társaság kedvéért. Az olaszok nem voltak olaszok igazság
szerint, hanem helvétek, Graubündenből, iskoláikat Churban járták s
beszélték mindahárom nyelvet, amely Svájcban otthonos. Ez föltétlen
tetszett. Azon időben rohammal száguldott végig a francia tudás az
országban s mi, kicsiny diákok, a református algimnázium ódon szobáiban
tanultuk ezt alkotmánytannal, könyvvitellel és--váltóismével együtt. Az
utóbbit tisztán teoretikus alapon. A praktikus oldalára, a kibocsátó, az
elfogadó és, mind akkor mondták, a forgatmányos jogaira és
kötelességeire később tanít egy sokkal különb professzor. Semmiként sem
akarom ezzel a boldogult öreg emlékét bántani. Jó ember volt szegény s
tanított bennünket németül, bár ő nem tudott jól magyarul. Ennek sem oka
ő. Zsidó tanító volt, de a kisváros félgimnáziumának büszke tanárai
kénytelenek voltak őt felhívni maguk közé, mert nem akadt a puritán és
ó-magyar tudósok között, aki németet, könyvvitelt és--Isten bocsásd
meg--még váltót is taníthatott volna. Ellenben más volt a francia. Azt
tanultuk keményen s e nyelven kérdeztük az utcán egymástól, hogy hol van
a bicskám. A bicskánk ugyan a zsebünkben volt, ezt tudtuk, meg is
tapogattuk, de azért kérdeztük egymást s azt hiszem, társalgásunkkal a
polgármesternek is imponáltunk volna, ha azon időtájban a polgármester
nem hallott volna nagyot. Vele is jár a polgármesterséggel, hogy csak
azt hallja meg az ember, amit épen akar.
E tudománnyal fölszerelten járultam mindig az olaszok elébe. Sohase
tettem ezt bizonyos alázkodás nélkül. Szent Isten, ők már mennyi földet
jártak be, hol mindenütt hagyták lépteik nyomát: magam akkor nagyobb
hegyet nem láttam még, mint a város lapos oldalában levő
akasztófadombot. Attól is féltem, mert mondatik, hogy a fán veszejtett
rablók csontjaiból mérges virágok nőnek (bár ennek ellene mond, hogy
Saverda Kálmán, mikor bérbe vette a dombot, akkora búzakalászok duródtak
ki a földből, hogy például abban a tehénhátig érő ember el is
tévedhetett). No és tetszett ott minden. Az az ember, aki olyan vidéken
nőtt fel, ahol több nyelven beszélnek, nem érti meg azt, hogy mi az,
amidőn én az anyám szavától teljesen elütő idegen kiejtéseket hallok s
ezen szavak mégis csak azt mondják, amit az anyám mondott. Ha otthon
valamely fontos családi ügyben németül halottam beszélni, elállt a
lélekzetem, hogy óh uram és én Istenem, mit mondhattak most egymásnak
ők? S ime egyszerre egy família, amely négyféle nyelvet beszél s azok
közibe vetődöm, akik gyakran öt szavat három nyelven mondták ki. Tessék
ehhez hozzáadni a Vadölőt, Sólyomszemet, az Utolsó Mohikánt s Fenimoore
Cooper egyéb dolgait az ifjú rajongásával az emberek iránt, akik már
annyi tájat jártak be, amíg mihozzánkig vetődtek... Igen, ők igen derék
család voltak, egy bájos szép barna leány, azután csontos, nagy helvét
fiúk, akikkel viharosan dudolásztuk bele a porba, amit a legelőről
hazatért marhák a főutcán fölvertek, hogy el re d'Italia, el re di
maccaron és szidtuk közösen a Sárganyakot, miután ez a Sárganyak volt
akkoriban az olasz finánc, aki a szép zöld Graubünden és a virágzó
Olaszország között megtagadott minden vámcsempészeti összeköttetést.
*
Volt egy kutyájuk is, ennek a neve meg az volt, hogy Holló.
Útszéli cigányok hajában látni nagynéha azt ez acélkékfényű
hollófeketeséget, amilyen volt az a Holló. Amúgy testállásra pedig igen
szép, vastag nyakú, széles mellű, erős lábizmokkal, a nyakán bőrkötél,
azon valami rézkilincs-forma cifraság, ami lépten-nyomon zörgött s ez a
zörgés annyira velejárt Hollóval, minő a lovassal a sarkantyú.
Önmagával évődő és komor állat volt, amikor megismertem. Nem volt már
fiatal, hanem a kedélye inkább a körül járt, amire még embernél is azt
szokás mondani: öregkutya-kedvű. Hát kutyában ő maga is eléggé öregkedvű
gyanánt viselkedett. Abból a kicsi udvarból, amely neki a csukrászéknál
adatott, ki nem járt, ha csak nem akkor, amidőn az inas fagylaltot vitt
a gőzmalmosékhoz, akik hivatásuknak megfelelően a város oldalában
laktak. Hiszem, hogy Holló ilyenkor sem az inas kedvéért ment (mert
hiszen azzal mehetett volna máshova is), hanem kísérte a zöldre festett
bádogedényeket, amelyek az ő tudása szerint a gazdája tulajdonai voltak.
Másként nem törődött semmivel; ami nem tetszett neki, azt megugatta,
rázva dühösen a nyakán a csörgettyűt, ha pedig igen haragudott, meg is
harapta az embereket. Szerencsére arrafelé az emberiség nagyobb része
csizmában jár.
Igy élt a mogorva eb abban a szűk udvarban, amely az ő világa volt. Nem
érdekelte semmi, csak olykor, ha nagy üstökben verték a habot,
közeledett a munka színhelyéhez s ami cukros tojáshab elébe esett,
megette. De ez nem sok öröm.
Történt aztán egy napon, hogy a mi udvarunkba a többi kutyák és macskák
közé még egy kutya vetődött. A nagyvendéglő udvara volt ez s vidéken a
csavargó ebek szokása, hogy e helyen húzzák meg magukat, mert ott nem
esik bántódásuk. Az udvar folyton tele van idegen szekerekkel, kocsikkal
és sohasem lehet tudni, hogy az ebek nem-e a kocsikhoz tartozók. Igy
aztán nem űzi őket senki s békességben megvannak, mert a kocsi tetején
tarisznyázó emberek barátságából kerül mindig nekik való étel. Volt már
akkor pedig ott sok mindenféle szabadon járókelő állat. Egy hizott poca,
azt úgy hivták, hogy Kicsi. Egy csacsi, a nevén nevezve: Liszka. Továbbá
egy gólya Napóleon s egy mátyás madár Gambetta névvel. Azonfelül
következtek igen sok macskák s egy egész had kutya, az ostoba nagy
meláktól le egész az uszkárig, amelyet vándor cirkuszosok feledtek
ottan. Végezetül volt egy vak tyúk is, amelynek télen lefagyott a szeme
s ennek köszönhette az életét, mert a cselédek irtóztak attól, hogy egy
vak állat nyakát elvágják.
A Kicsi arról volt nevezetes, hogy hízó volt már tavaly télen is s le is
kellett volna vágni a többivel, de olyan tisztán tartotta magát mindig,
olyan szép szőke szőre s fehér arca volt, oly kedves volt a maga
elhízott állapotában s oly szelíden tudott röfögni, hogy megkegyelmeztek
neki s beosztották az állatseregletbe. A Liszka pedig penzionált szamár
volt, egy rettenetes öreg állat. Már az a vendéglős, akitől az öregek
átvették a vendéglőt, mint nyugállománybeli tárgyat adta át, mondván,
hogy valamikor régen, mikor egy másik vendéglőstől ő vette át a
vendéglőt, szintén így kapta. Liszka semmi egyéb kötelemmel nem bírt,
mint hogy vízért menjen, ha a lovak nincsenek otthon. Ezt ő sok
buzgalommal tette is és ha látta, hogy a lovak valamerre dologba mennek,
arányosan otthon tartózkodott, illetve mint ma mondani szokás,
készenlétbe helyezte magát. Máskor ellenben az utcákon csavargott s ha
trombitaszóval valamely lakodalom haladt végig előtte, táncra perdült és
csatakiáltásokba tört ki. Ez okból igen kedvelték és szabad bejárata
volt neki mindenüvé. A fényképe még ma is megvan.
Ez állatsokadalom igen barátságos egyetértésben élt egymással. Nem
egyszer láttam, hogy Cézár cirkuszkutya ledőlt a konyhában a fal mellé
aludni, a hátára feküdt egy nagy fehér macska s miután akkor a vak
tyúkot is a konyha melegén tartották, hogy hátha ott kienged szegénynek
a szeme, fölibük tipegett a világtalan jószág s szunyókáltak nagy
nyugalommal együtt: tyúk, kutya meg macska.
E szokások tették lehetővé, hogy amidőn egy nap gyönyörű nagy fehér eb
vetődik az udvarra, azt a többi meg nem marta. Sőt jól fogadták.
Bizonyosan az jutott az eszükbe, hogy ahol annyian vannak, ott meglehet
még egy. De nem is bántott senkit. Szelíden lézengett a falak oldalában,
mert le volt soványodva nagyon. A nagy udvarban itt-ott került valami
csontféle, azt elvitte magával a sarokba s ha megette, még annyi
bátorsága sem jutott, hogy a galambok fürdőjének menjen inni. Megvárta,
amíg lovat itatnak s a kút rossz vizét nyelte.
Holló eddig, ha a kis udvarából a fagylaltos bádogok kíséretére indult,
udvarunkon áthaladtában soha ügyet sem vetett a kollegákra. Sem közibük
nem állt, amikor négyen-öten orraikat összedugva beszélgetnek, sem a
macskákat nem kergette meg, csak Liszkára mordult dühösen, ha valami
utcai táncból haza kerülve, kergetni merészelte.
Most végigmenvén az udvaron, tekintete egy helyen a sarokba esett. Látta
a fehér ebet. Holló tünődve megállt. Azután oldalt fordult a fekete
állat s odament a fehérhez. Az, bár valamivel nagyobb volt, de igen
elsoványodott, ijedten vonult vissza a csontdarabtól, amibe az éhes
étvágyával ép most kezdett volna belé.
--Ümm, üüümm, mondta Holló. Nálunk emberek nyelvén ez azt jelenti: nem,
nem, ne szaladj.
A fehér ekkor hallott az udvarban barátságos szót először.
Nagyranyitotta a szemeit. Csodálatos szép szemei voltak; kutyában csak
az említett Czézárnál láttam eddig hasonlót. A szemegolyóját ép olyan
fehérség övezte, mint ahogy az az emberi szemnél van s hófehér tiszta
fejéből az a két emberszem beszélve tekintett elő. Le is tudta sütni a
szemeit. Most, hogy a föltétlen komoly fekete eb így szólt hozzá,
bámulva tekintett vissza.
Holló a csonthoz ment, megszagolta s az orrával a fehér felé lökte. Ő
maga úgy is tortaféléket szokott enni. Újból közeledett. Összeértették
az orrukat. Holló a maga fekete orrát amannak a rózsaszín fehér orrával.
--Hupp! mondta egyszerre a Holló és ugrott egyet.
Három alacsony, kevert fajta rattler, akik patkányfogásra voltak
szerződve, kissé oldalt bámulva nézték Hollót, a mérges, komor
agglegényt.
A cukrászinas a maguk ajtajából kiáltott neki:
--Holló! Takomher!
Holló azonban ezúttal a kutyák nemzetközi nyelvét nem volt hajlandó
megérteni. Ugrált, játszadozott s elfeledett egy drótost megugatni.
Pedig mondják csak meg, ha már egy drótostótot sem ugat meg a kutya,
akkor mi van vajjon még ugatni való voltakép.
Így lőn. Lassan lépegetve ment a fehérrel végig az udvaron egészen az ő
kapujukig, ezt az orrával kinyitotta, bement, de már a másik percben
künn volt megint. Együtt sétáltak, végig a kocsik alatt, majd pedig
megálltak s beszélgettek ismét.
E naptól kezdve együtt jártak és keltek. A fehér, húsra kapván, pompás
állat lőn. Hosszú szőréből kiszedte a beleragadt bogáncsot, fürdés és
eső hófehérre mosta. Valami fajállat lehetett, mert uszóhártyái voltak a
lábán, bár egyébként nem hasonlított a newfoundlandihoz. A feje hosszú
és vékony, mint az agáré, testben karcsú és erős, a fülei pedig
vizslafülek. Soha a kapun kívül nem ment, pedig a kapu örökké nyitva
volt. Hamar megkedvelte mindenki, mert minden szokása teljesen elütött a
többiétől. A rattlerek elvégezték ugyan a dolgukat, de loptak s néha
napján odakódorogtak egy hétig is, hogy tökéletesen összemarva
kerüljenek haza, amikor aztán jött a der Herr Curschmied s rendelte
kenőcsül a tojássárgával kevert ólomcukros vizet. A macska mind hizelgő
volt, e mellett a fülemüléket fenyegették, de hízelgő volt a Kicsi is,
ez a hizott poca, amely egész létalapját az udvarlásainak köszönhette s
ezért röfögött oly bájosan. A nyugalmazott szamár a táncával hódított, a
cirkuszkutya pedig az országútról nagy kavicsköveket hordott haza s
negéddel rakta le az asszonyok, lányok lába elé. A mészáros melák, ha
egy kocsi kiment az udvarból, a kerék küllőjébe akaszkodott. (Valószínű,
hogy a helypénzt követelte.) Napóleon a cselédségnek szerzett örömet,
mert ha valaki hátul összetett kezekkel járt-kelt az udvaron, Napóleon
utána ment s a tenyerébe ütötte a csőrét, ami mindenkor igen humoros
jelenet volt. Gambetta kiváló szemtelenséggel nevezett mindenkit
lacibetyárnak s utána a postilion nótáját fújta. Szóval, valamely
irányban stréber volt mindannyi, csak épen a fehérsége miatt Hattyúnak
nevezett ebet nem lehetett ennek hinni. Az soha semmi különös dolgot nem
csinált, csak épen egy nap kezdett el az udvar közepén a nagy
napvilágosságban vonyítani, amidőn azt mondták reá, hogy lelket lát.
Másnap meg is halt a mángorlókamrában az öreg Jóska bácsi, aki
negyvennyolcban huszár volt, azóta pedig konyhaudvaros.
Ha a Hattyút hívta valaki, megjelent vele együtt a Holló is, ha a Hollót
kiáltották, az acélfekete állat a fehér párjával futott arrafelé. Így
voltak sokáig, tovább egy évnél, teljes pari mivoltukban s ügyet sem
vetettek a többire. Tőlük jöhettek medvetáncoltató oláhok az udvarba
hálásra, amikor a medveszagra minden eb elbujt valami zugba, ők csak
együtt sétáltak, s esti alkonyatkor a kapuhoz mentek, hogy szétnézzenek
kissé a világban. Fülöp bácsi, a csabai gyolcsos tót, aki minden héten
egyszer lejött vásznat árulni s a maga ormótlan kocsijával odaszállt,
gyakran mondta:
--Egesz varossaban csak ezt a kit kutyat irigylek tületeknak...
Lám mégis, egyszer a Hattyú eltűnt. Hova lett, ki tudná megmondani?
Valaki megirigyelhette tületunknak s elkezelte. Mikor soha a kapun ki
nem lépett. Mégis elveszett. Elvitte valaki orozva. Vagy beköté a
kocsiba, vagy tarisznyát húzott a fejébe, vagy pálinkás kenyérrel étette
meg s éjszakának évadján elhajtott vele az udvarból.
Az udvar azután sokáig igen nagyon üres volt. A Hattyú hiányzott a többi
közül. Holló szomorúan járta végig minden zugát, azután megállt az állás
alatt s nagyokat kiáltott:
--Uú, uú.
A »benff, benff, benff« válasz, mivel Hattyú szokta a közeledtét
jelezni, elmaradt mindörökre. Az eb szomorúan tért a kis udvarra vissza.
Hozzájárult ehhez, hogy rosszlelkű emberek kínozni kezdték. Volt ott
valami Kacska Miska, az elzüllött gazdaember, akinek Boszniában
nyomorékká lőtték a kezét s attól fogva italnak adta magát. Nagy
dologidőben bejárt segíteni az udvarosoknak s az elkérgesült ember, ha
végigment az udvaron, nagyokat kiáltott:
--Hattyú, Hattyú!
Ilyenkor a kisudvarból, ha nem volt a csaptatóba csukva a kis kapu
zavarja, kirohant a Holló; ha pedig másként nem lehetett, átugorta az
alacsony kerítést. Végigfutott az udvaron, a kocsik alatt, az orrlyukai
tágra nyíltak, a szemével és orrával egyaránt kereste a párját. De nem
találta, mert hiszen nem is találhatta. Az újból morózus eb megugatta a
kínzóját s hazament.
Utolsó napjaiban ki sem ment az udvarukból. Feküdt a földön.
--Hol a Hattyú? kérdeztem egyszer tőle.
Fölemelte a fejét, széjjelnézett, de már nem ugrott. Már nem hitt s
kételkedett. A soványsága nőttön-nőtt, szőre elvesztette az acélkék
színét, nem evett s csúnya, mérges, öreg kuvasszá változott. Egy este az
inas keresgélt valami után az ócska kamrában, ahol az elhasznált
fagylaltos bádogok voltak rakásra hányva, s a fekete ebbe botlott. Már
hideg volt és semmi módon sem lehetett fölkelteni.
[Illustration]


Az okos Miklósról

Az első úriember ebben a fekete házban Krizosz Miklós volt, magyar
királyi számtiszt a pénzügyigazgatóságnál. Nagy fekete sapkája volt neki
asztrakánból. Valódi asztrakán, ezt többen konstatálták a házbeliek
közül, ha nagy hidegek jártak, mert ilyenkor Krizosz Miklós lehúzta
vékony, átlátszó denevérfüleire a sapkát s látni lehetett, hogy biz az
valódi asztrakán még a hajtáson belül is.
Tudni kell, hogy az asztrakánt Persziában csinálják. Eleven bárányokat
ásnak be a földbe s ott hagyják hónapokon át. Ettől lesz az aztán ilyen
szép.
No, ezt a sapkát meg is csodálta mindenki. A házmester egy vén ember,
aki azt mondta magáról mindig, hogy ő a negyvennyolcas veteránok közé
tartozik, bár ide nem vették be s így kénytelen volt az Egyesült
Solferino-königgrátzi Csatár-Egyesület tagjai közé sorakozni: ez a
házmester, aki soha aprólékos dolgokban nem nyilatkozott, kijelentette,
hogy e sapkában az asztrakán-ipar fölülmulta önmagát. Nézetét többen
elfogadták. A hosszú, nagy fekete hodáj emeletén a lutri-professzor,
ezután a bélyegkereskedő kisasszony és mr. Etienne Faire is, a
pecséttisztító szappanok fölülmulhatatlan gyárosa, aki a legsötétebb
ruhából is ki tudta venni a világos foltokat. Őt, a rejtélyes világi
magnetizmusok professzorát, aki telepatikus csodáit számok
jövendőlésével tette teljessé és a bélyeges kisasszonyt, aki haszonnal
árulta a diákoknak hamisított argentinai jegyeit s olyan szenthelénai
bélyegeket produkált, hogy a nyolcadikos gyűjtők is bámulattal merengtek
el rajta--nem igen sorozták az úri osztályhoz, mert a monsieurről
kiderült, hogy csak elvben francia, egyébkint Dobojban született, mint
bosnyák. De ezt meg lehet bocsátani neki, mert e nemzetiségváltozásra
üzleti szempontból okvetlenül szüksége volt, miután a bosnyák nem
tisztítja ki a legsötétebb ruhákból a legvilágosabb foltokat.
Igy álltak a dolgok Krizosz Miklós asztrakán sapkájával szemben e régi
házban, amely olyan ódon volt, mint egy holland híd kőpillérje. Nekünk,
kedveseim, igazság szerint semmi közünk mindezekhez, de el kell mondani
mégis, mert mindez a dologhoz tartozandó. Csúnya nagy épület volt
mindez, alul favágók laktak, csupa favágók, nagy szálas emberek, akik
este, vállaikon a fényes baltákkal, rendesen vidáman jöttek haza s
megverték asszonyaikat. Ez megszokott dolog gyanánt adódott elő és ki
sem ügyelt reá komolyan. Azért a rozsdás szivárványkutat csak oly zajjal
húzgálták a nedves udvaron s egészen lent, de mélyen lent, a pincében,
ahol hat almaárús oláh lakott, minden este egyformán dalolták a sti-stu
mélabúsan merengő énekét a féltucat rómaiak.
Ezek a rómaiak pálinkát ittak és szégyenére váltak Hunyadmegyének, mert
már elpolgariasultak egészen. Odalent Hunyadban nem ilyen a honfi.
Odalent szép szakálluk és hosszú hajuk van, bekenve olajjal s nagy,
erős, meztelen hátuk kilátszik abból a folytonossághiányból, amit a
tüsző s a rövidke ing meghagy; míg e hat oláh városi inget vesz magára,
mellényt, kabátot és hosszú haját is leszedette.
E céda és hitvány viselkedésnek egyedüli oka nevezett Krizosz Miklós. E
férfiú szintén oláh volt, amit az asztrakán sapka mellett még az is
bizonyít, hogy gyakran kapott leveleket, amelyeken kívül, a hátlapon,
kék nyomásban pompázott a salutare din Caransebes. Miklós oláh volt.
Miklós nem volt Miklós, Miklós Nikoláj volt, de Miklós ezen öröklött
hivatal mellett magyar királyi adótiszt volt, jobbkeze a nagyságos
helyettes pénzügyigazgatónak, akit kutyahűséggel szolgált s már igen
közel állt ahhoz, hogy szorgalma révén, jelen állásában való meghagyás
mellett, magasabb fizetési osztályba emelkedjék.
Kissé törte ugyan a magyart, de nála, a számok birodalmában, ez szinte
egyre ment. A numerus numerus s valaki fejben akár oláhul, akár magyarul
számol, egyforma vonalakat húz a papirosra. Egyébként a két-háromszáz
szóra, amik a köznapi életben szükségesek, már szert tett régebben s
ezúttal csak az volt a hiba, hogy nem a helyes rendben rakta ezeket
egymás mellé.
--A latin szórend, a latin szórend--szokta mondani Miklós.
Szavait mindig tisztelettel hallgatták. A penzionált főhadnagyné, aki
mindig ruganyos léptekkel s lebegő szoknyával tudott végig menni a
folyosó kimarjult kövein s akinek családja a gyufagyár részére
szállított skatulyák révén határozottan előkelő vagyoni állásra tett
szert, Krizosz Miklós köszöntését mindig azzal az úri leereszkedéssel
fogadta, amely csak nyugalmazott kincstári asszonyok szokása szokott
lenni.
A főhadnagy nem háborúban esett el, hanem kinevezték egyszer
adjutánsnak. Elfoglalta hivatalát s felült a Simlire, e bánatos szürke
paripára, amely közepes egység volt egy kissé előkelőbb tramway-ló s egy
kissé elhanyagoltabb bérkocsis-gebe között. A lovak kitanulhatatlanok.
Simli oly szelíd volt világéletében, mint egy bölcsészeti folyóirat és
soha nem rosszalkodott. Ezúttal másként ment a dolog. Simli a
gyakorlótéren meglátta, hogy az istvánnapi versenyre a szomszéd pályán
próbálják a lovakat és soha nem látott őrült magatartással közibük
vágott. A főhadnagy azután e pokoli futás alatt részletekben maradt le
róla. Előbb sapkáját, kardját áldozta fel, de ő maga, viharvert arcú
tengerészkapitányok makacs szokását követve, nem akarta elhagyni Simlit.
Utóbb mégis csak lebukott, nyakszirtjére esett, meghalt, eltemették s